Arra már nem emlékszem konkrétan, hogy mikor jelentek meg a televíziós reklámok, de arra, hogy milyen hatással voltak ránk, annál inkább.
Annak idején, amikor még nem volt távirányító, de lopni lehetett összetákolt antennákkal az RTL-t, kicsit minden kreatív szülő gyereke tudott németül. Mondatokat ismételgettek, reklámokat szajkóztak, aminek természetesen nem ismerték a jelentését.
Annyira voltunk egy inventív generáció, hogy a távirányító szüksége, az iránta való vágy bennünk látott napvilágot. Halászbotokkal kapcsolgattuk a tévét az ágyból, ami egy széknek volt nekitámasztva.
Az ARIEL reklám volt a legmenőbb.
Aztán jött a rendszerváltás.
Színesben fedeztük fel a világot, tévén keresztül.
Lettek hosszúidős reklámok, amik olyan termékeket mutattak be, amik csak álmainkban éltek.
Fogyókúra gyógyszereket és teákat, magától járó cípőket, masszírozó székeket, fitnesszgépeket, ágyakat, ami álmot mutat, takarót, ami fűt, ékszereket, ami vérnyomást csökkent és a többi.
Mindennek elérhető ára volt.
Postaköltség szinte elenyésző.
Szóval, megérte.
Legalább egyszer mindenki rendelt.
Ha pedig nem, akkor beengedte lakásába az ügynököket, akik elérhető áron kínálták a látott és vágyott termékeket.
Utólag derűlt ki, hogy mekkora marhaság volt megvenni, mert az üzletben negyedáron lehetett hozzáférni a csodafazékhoz, ami magától főz, a késarzenálhoz, amit soha nem kell megfenni, az elemes marokmasszírozóhoz, amihez összecsukható írószer járt.

Mi is rendeltünk.
Na nem annyiszor, ahányszor megszületett bennünk a gondolat, hanem egyszer.
Láttunk egy ágyat.
Álmaink ágyát.
Telefonáltunk, érdeklődtünk, leadtuk a rendelést és vártunk.
Soká érkezett meg.
Vagy csak úgy tűnt volna?
A fizetésnél derűlt ki, hogy még ki kellett fizetni egy összeget, amiről szó sem volt.
Mondták, ha gond, visszaviszik, csak a postaköltségeit kell perkálnunk.
Jelzés értéke volt, de belementünk.
Amenazsáltuk az ágyat.
Fele akkora volt, mint a képen és csak három funkciós, nem is öt.
De még ez sem tört le bennünket.
Édes volt az első éjszaka.
Hülyére aludtuk a nyakunkat és a hátunkat, nem maradt hely a szobában ha kinyitottuk, de a miénk volt.
Egy hét után egyikünk sem tudott forogni nyakból. Két napra rá, már derékból sem. Aztán lebénúlt a vállam. Kisebb súlyzókra váltottam, arra gyanakodván, hogy az ízületeim vacakolnak.
De nem a súlyzókkal volt baj.
Az ággyal.
Későre jöttünk rá.
Kicsit szégyeltük is a dolgot.
Számigáltunk magunkban - ki kellett aludni az árát.
Végül sikerült.
De arra már mindketten kezeltettük magunkat.
Többe került a krém,gyógyszer, s miegymás mint az ágy.
Tapasztalatnak megérte.

Ma a lányom a célszemély.
Nézi és interpretál.
Vegyünk ilyent, mert ez nézd mit tud - fiatal leszel tőle, örökre szép, csinos, szőrtelen, sarokkeményedés nélküli, izmos, okos, sok hajad lesz, magától göndör, és persze lófasz nő a seggedben. Mind mind magától.

Most, mondjam el neki amit nektek, vagy hagyjam, hogy rendeljen egy pár szarvat ő is. Mert csak bőrén tanul az ember...vagyis, na...nyakán, hátán és derekán.
Nem?