Amikor sok különböző nő - különféle társadalmi osztály képviselője, karrierrel és az anyaság főszerepének megélésével, diplomásként és anélkül, ugyanarról a problémáról számol be lépésről lépésre, ugyanazokat a tanácstalansági tüneteket mutatva, ugyabban a kiúttalanságban, kilátástalanságban és kiégési szinten - akkor én merészelem állítani, hogy társadalmi problémával állunk szembe.
Kár, hogy a férfiak nem igazán mondanak semmit.
Vagy már nem mondanak semmit...

Az egyesületünkbe eljövő sérültek és beteggondozók rendszerint egyformán vélekednek a közösséggel való találkozás után:
problémáim vannak, beteg vagyok, nehezen és szűkösen élek, de amikor eljöttem ide és szembesültem a többiek gondjaival, rájöttem, hogy vannak nálam sokkal nehezebb helyzetben lévők. Ez erőt ad és tettvágyat arra, hogy segítsek rajtuk...

Valahol mondja Csernus, hogy az öszvér, amikor tudatosul benne a kilátástalansága, kiútakat keres. Körülnéz. Ki akarván lépni egy fojtogató kapcsolatból, házasságból, szerepből - egy másikat, jobbat keresve. Csak azzal nincs tisztában, hogy mivel a ló - a jobb - fennebb van, ugyancsak egy öszvért fog választani maga mellé. Egy ideig abban ringatja magát, hogy az új kapcsolata másik fele egy ló, amíg rá nem jön, hogy az is öszvér. Akkor beletörödik, belehal vagy ismét kilép, sok sok másik öszvér után kutatva, akikre ismételtem lómaszkokat aggat, addig amíg hitegetni bírja önmagát.

Nem hiszek abban, hogy régebben jó volt.
Elnézem az idősödő székely emberek házasságait.
Engem azok az asszonyszerepek már rég tömeggyilkolásra sarkalltak volna.
A nyelés, a nagy csendek, a másik jobban tudják, a szoknya alatt minden elfér helyzetek.
Látom, hogy ugyebár az asszony mindent ellát. Ahogy mindigis tette. Lebasszák. Még többet vállal abban a reményben, hogy majd dícséretet kap - kétszer akkora lebaszást kap. Akkor ő kétségbeesésében háromszor akkora terhet aggat a vállára, mert azt hiszi a hiba benne van - mondanom sem kell, hogy mekkora megszégyenítésben és legorombításban lesz osztályrésze. De lenyeli. Ha meg kitör, benyugtatózzák. Mert miféle dolog az, hogy egy öszvér ugat? Hát hülye? Kérdem én...

A probléma bennem van.
Magammal viszem - még akkor is ha egy következő kapcsolatot sárkánnyal alakítok ki.

Mindenki ugyanazt fújja:
- nem figyel rám, későn jön haza, fáradt, türelmetlen, nem beszélgetünk, kevés a közös program, a nyaralások vitákba fulladnak, mindennapi téma a szegénység, a gyerekekkel sem elég figyelmes, csak ül és nézi a tévét
mire a replika:
- ahogy hazajövök hisztériás rohamot kap, slampos, a kölykek neveletlenek és hangosak, nem hagyják az embert nyugton, állandóan panaszkodik a pénzre - nem veszi észre, hogy látástól vakulásig dolgozom, ha közeledem hozzá ellök...

Van egy nagy mocsár, posvány.
Amibe belesétáltunk tömegesen.
Be is ragadtunk.
Vannak akik tudják, és vannak akik álmodnak: ligetekről, szabadulásokról, szabadításokról, jobb életről, mindenfélékről.
Hogy van-e remény?
Hát nem a remény hal meg utoljára?...
Vagy már az is halott?
Na akkor erre varrjunk gombot!