A játszótér kérlek szépen az a történések szigete.
Ha élményt vagy tanúlságot keresek, nem kell egyebet tennem, minthogy leviszem a gyerekeket.

Annak idején, amikor az írszetterünk tisztelte meg családom életét a jelenlétével - csak annyit kellett mondanunk, hogy na...megyünk?... Azonnal hozta a pórázt és nyitotta a melső lábaival a kilincset. Sokszor szívattuk.
Beszélgetés közben egymásra kaccsintottunk és mellesleg megjegyeztük, hogy na...megyünk?, majd folytattuk tovább a mondatot. Szegény, indult vóna es meg nem es... Szóval, ilyenek a gyerekek... Bocsánat kicsi Puma, akárhol is lennél, hiszen dogmatikai szempontból vitatott számodra a második esély.

Szóval, játszótér.
Csak el kell kezdenem teát tölteni az üvegekbe, a gyerekek, akárcsak Puma, azonnal mint a katonaságban, sorra mosakodnak, pisilnek, öltöznek és készen állnak a kalandra.
Én is.
Ma a szokásos stáb.
A felett egy kurvára amerikai család.
Mom, dad and two kids.
A pucika valamikor katona lehetett. Talán tengerészgyalogos.
Kisportolt, erős és rettenetesen katonás.
A nagyobbik gyerek, aki valószínű akkor cseperedhetett fel, amikor még apa a seregben szolgált, teljesen rendben találtatik.
De a küsebbik, akit már apa nevelt, témán kívűl van.
Csontos, sápadt, hatalmas talpakkal, hozzáillő tenyerekkel - erre mondja a székely, tenyeres-talpas, semmihez nem ért.
Mentül jobban nem ért, a puci, annál jobban forszírozza.
Éppen mászni tanítja, oktatja, dreszírozza a gördeszkapályán.
Nem megy.
A puci kiabál, majd üvőlt, majd tombol - erővel, lendülettel, gyorsabban, húzd fel magad. A gyermek erőssen szótfogadna, de nem tud. Lassan ki is fárad.

Fél méterrel távolabb a purdék.
Fele akkorák, mint a gyerek.
Mellettük nincs apuci, nincs kólájuk, sőt még vizük sem, cipőt sem viselnek, de másznak. Pont úgy, ahogy daddy akarja, habár aztot nem értik.
Daddy egyre idegesebb.
Ránéz a purdéra. Hány éves vagy kérdi tőle angolul. Közben a kezével számol, hogy a gyerek megértse.
Mire a purdé megszólal - six.
Majdnem hanyat esem.
Egyre jobb a közvetítés. Nem jönne jól a reklám.

De lassan vége a shownak.
Amerikai familllllyyyy el, purdék s mük marad.
Há na... vannak dolgok, amin még az Air Force sem segít.

Divat jó színben feltüntetni magunkat.
Nem új a trend.
A régiek is igyekeztek elrejteni hatalmas rokolyáik alatt szartól bűzlő alsófertályukat.
A maszkírozás, a kamuflálás mindigis toppon marad, amíg embert hord hátán ez a szerencsétlen planéta.

A képeinknek ilyen címet szoktunk adni, hogy Moments...- Pillanatok.
És akkor megtöltjük gondosan és előre eltervezett, jobbnál jobb színjátékokkal az életünkről, amik semmilyen mértékben nem jellemznek
Sok más pillanatból tevődik össze életünk, amik mélyen meghatározzák azt, akivé és amivé formálódtunk.
Ezek az előbbi, vakációs, előre eltervezett és gondosan megválogatott Momentsek, elesnek rajtunk, megesnek velünk. A maguk gyönge kis színeivel próbálnak alakítani rajtunk. Ideig-óráig úgy tűnik, talán sikerül is, de aztán hatalmas erővel, mint a gáton az ár megjelennek a megszokott, aljas, kevésbé publikálható és nehezen vállalható pillanatok. Az életünk, mi magunk. Amivel ha kicsit is szembesülnénk - nem biztos hogy elvinnénk szárazon.

Olyan ez a szembesülés, mint reggel a tükör.
Ki ez a vén fasz a pizsomámban?
Mitől ilyen karikás a szeme?
Mióta alussza kukra a haját?
Mióta szűrkül a bőre?
És mondja már meg valaki, mióta lóg így rajta a bőr????
Na ez az.
De aztán munkába kell menni.
Elő a kis trendi, szoros nadrágot, a mindent eltakaró és ápoló kis ingecskét, a push up and do not let down-okat és mehet a színjáték.
Ha ezt valaki lencsvégre kapná, odabigyesszük, csak a magunk megnyugtatása véget, hogy Moments...

Sok minden történt az utóbbi napokban.
Tele vagyok Pillanatokkal.
A magaméval és a másokéval.
Az enyémben láttam meg másokat és a másokéban magamat.
És nem tetszett.
Nem mutatnám könnyen senkinek.
A kicsinyességemet, a korlátoltságomat, a butaságaimat, a tudatlanságaimat, a magamnakvalóságomat, és így tovább.

Láttam egy családot a főtéren.
Szülők, két gyerek.
A kisebbik lány csenevész, fehér bőrű, vékony, csupa csont. A nagyobbik, talán három évvel idősebb, elhízott. Éppen arról folyik a vita, hogy mennyi mindent megtesznek a szülők értük - sorolta az anyuka - voltunk a Mc Donaldsban, a KFC-ben, a moziban, a cukrászdában, megnéztük a kiállítást, vettünk nektek ezt és azt - s ti még mindig duzzogtok???? Még mindig nem elég jó?
- na látod kicsibari, ez egy pillanat.
Nem a kép a gyönyörű mélykék tengerről, ami előtt homokozik a boldog család, hanem ez. Ez egy Moment. Amaz, nem tudom mi.

Láttam a cigányokat az útlevélosztályon, miközben a magam Momentseire készülödöm. Csőstől gyúródnak az útlevélért. Egyikük sem tud írni. Gyerekeik egy része külföldön született, de még egy ország nyelvét sem beszéli. Hangosak, követelőzőek és minduntalan jogaikat hajtogatják. A kötelezettségeikről senki sem világosította fel őket.
- na ez es egy Moment.

Aztán láttam nagyon szomorú és nagyon fáradt anya tekinteteket, csalódott, riadt apa-oroszlánszemeket, félelemmel és derutáltsággal teli gyermekszempárokat és azon gondolkodtam - mi lenne velünk, ha nem a mű, nem a mesterkélt, nem a megjátszott, nem a kitalált, hanem a való nézne szembe velünk?
Mi?....

A gyermekek rajonganak Harry Potterért.
Harry Potter és a Halál ekéi lesznek ma este a tévében, közli Balázs, azzal a magabiztossággal, amihez kétség nem fér, hogy akár a holttestemen át is meg fogja nézni.
A Halál ereklyéi... - javítja ki a szintén témában lévő apjuk.
Mindegy is az. Állítja a fiam, a lényeg, hogy Potter is van meg Halál is. Kihagyhatatlan.
Közben meg elugrik a program.
Lemegyünk mesébe.
Mostanában nem olvassuk.
Anyának kell kitalálnia.
Jó ez így, hiszen még számomra is rejteget meglepetéseket az este.
A mesék világa akaratom ellenére a szerelem vizeire sodor estéről estére.
A boldogan éltek míg meg nem haltak után jön az aszáj.
Ott lenne igazán érdekes a mese.
De abbahagyjuk.
Akárcsak az arcoskodást.
Már nem játszunk szerepeket.
Nem adjuk, és nem adjuk el önmagunkat.
Lemegyünk kényelmesbe, megszokottba, unottba, szürkébe.
Jó a melegítő, kevesebb a kedvesség és minden olyan plusz gesztus ami a szerelmünket bizonyítaná.
Közben meg telnek az évek.
Egyre sűrűsödik azoknak a száma, amikor már nem volt kedvünk megjátszani magunkat és egyre halványul annak az emléke, amikor még igen.
Elfelejtünk játszani.
Komolyak leszünk és felnőttek.
Nem felelősségteljesek, hanem nemőszinték.
Mert ha őszinték lennénk, tudnánk, hogy a másik is éppen úgy vágyja a szerelmet, a játékot, mint mi.

Társadalmi lehet a probléma, hiszen a Potter és az eke várása közben bemutatják, hogy az új bulvárlapszámok mind ezzel foglalkoznak.
Őt lésében a szerelemig...
Hogyan hozd helyre a kapcsolatodat 29 nap alatt...
Ismét kívűlről várjuk a segítséget.
Mástól.
Hogy megmondja, megmutassa, megtanítsa a helyes útat.
Ami nem a miénk, nem egyénre és kapcsolatra szabott, nem járható, művi és mesterkélt.


Olvasom a tegnap, hogy egy elvált blogger leírta pár lépésben a válás utáni tanúlságait.
Hogyan őrizd meg a házasságon belüli szerelmet témában. És több ezer olvasóval, megosztással, rajongóval bővűlt, csalódással teli élete. 

Az emberek kivétel nélkül tudni szeretnék, hogy mitől döglik a légy.
A házasságban nem forog a szexuális élet egyetlen csikorgó kereke sem. Kéne az új, az izgalom, a más, az ismeretlen, nem a szürke, a megszokott, a biztonságos, a jól ismert.

Ismerek egy családot.
Nehezen lett meg a gyerek.
Igazi aranyszaró.
Háromévesen eldöntötte, hogy neki minden nap szülinapja van.
Otthon dolgozó anyukája, tortát sütött.
Öt éves koráig ment a játék.
Minden délben, ovi után, torta, üdítő, ajándék és Boldog szülinapoottttttt... Míg egyszer a gyerek ráunt.
Már nem volt ünnep a szülinap. Soha többé.
Mi a karácsonyi készülődésekkel voltunk így.
Minden évben felkutattuk az ajándékokat, hogy a nagy napon már örülni sem tudjunk.
Ilyen a gyermek... - mondta édesanyám elnézően.
Pedig hát nem.
Örülni újra kell tanulni.
Ahogy szeretni is.
Ahogy játszani, szerelmeskedni, egymást felfedezni, újramegismerni is.

Mert semmi sem magától érthetődő.
A mellettem élő - jó esetben velem élő ember nem kijár, hanem ajándék.
Nem az enyém, hanem a magamévá kell tennem. Újra és újra és újra, az utolsó napig.

Talán hatodikos lehettem, amikor édesanyám véletlenszerűen megajándékozott két kötet szexuális felvilágosítás könyvel.
Az egyiknek, akárcsak Csernus művének az volt a címe, hogy a Férfi, a másiknak A Nő.
A könyv egy része emlékeim szerint tecnikai ismereteket tartalmazott a testről. Miből áll, hogyan működik. Bőven illusztrálva volt, szép, nagy színes képekkel.
A könyv második része a libidót valamint a kiegyensúlyozott szexuális együttlét szabályait tartalmazta.
Kis időre rá, hajszál híján egy erőszak áldozatává estem. Szólni nem mertem senkinek. Hamar újratanulmányoztam a könyvet, hogy milyen esetekben eshet teherbe a nő.
Na ez a rész hiányzott.

Nemrégiben Magyarországon kapott szárnyra az a hír mely szerint elengedték a szülők a tizenéves kislányt házibuliba, ahol a haverek leitatták és erőszak áldozatává tették.
S akkor feltevődik a társadalomban a kérdés, hogy mennyiben volt hibás a kislány, illetve mennyiben tehetők a szülők felelőssé.
Helytelen.
Előszöris, könnyű nekünk arra gondolni, önmagunk megnyugtatása érdekében, hogy minden ember, legyen az nő vagy férfi, aki erőszak áldozatává válik, hibás. Kihívó.
Nem.
Lehet, hogy naív, lehet, hogy butácska, lehet, hogy tapasztalatlan, lehet, hogy mulasztott, de nem hibás.
Ugyanis SENKI, AZ ÉGEGYADTA VILÁGON SENKI nem követhet el akkora hibát, hogy ez legyen a bűntetése.

Az egész történet legfájdalmasabb pontja, hogy a statisztikák szerint az kiskorú áldozatok nem mernek a szülőkhöz fordulni. Igénylik egy tapasztalt, biztonságot nyújtó felnőtt támaszát, de amennyiben lehet, az ne a szülő legyen.
Mert a szülő nem tud jól, helyesen viszonyulni.
Nem higgadtan kezeli a problémát, ezzel még nagyobb sérelmeket okozva a gyermekben.

Nem vagyunk egymással olyan kapcsolatban, hogy megengedjük magunknak ezt a feltárulkozást, ezt az ősbizalmat. Félünk, rettegünk a következményektől.
Inkább egy idegennek, akit magunk mögött hagyhatunk, aki soha többé nem emlékeztethet a feldolgozatlan traumára.
Kár.
Emlékszem, amikor első gyermekemet hordtam ki.
Nem lehetett senkihez fordulni kérdésekkel.
Minden egyes embert zavarba ejtettek a kérdéseim.
Érdekelt, hogy meddig élhetek bűntetlenül szexuális életet, mit tehetek, meddig feszíthetem a húrt - és akárcsak kamaszkoromban, falakba, tabukba ütköztem.
A korházból kijövet, szülést követően, szintén ezt éltem meg.
A gyermek gondozása kapcsán, a türelem és türelemhiány mentén, nem is szólva a szexualitásról.

Milyen minták ezek?
Miért nem merünk beszélgetni azokról a dolgokról, amik igazán lényegesek?
És kihez fordulhatnak gyermekeink?
Kinek tehetik fel a kérdéseiket, amelyektől a jövőjük, az Élethez, Önmagukhoz való hozzááállásuk függ?

Senkinek.

Átalvert a postás, vaze

A gyermekpénz, az ugye nevetségesen kicsi.
Mindenki tudja, akinek gyereke van, hogy az állam az extrém sportokat kedvelő felnőtteket, akik megisszák a szexuális együttlét levét, havi 42 lejjel jutalmazza.
Ebből elég sok mindenre futja.
Csak miheztartás végett egy nem használt gyermekcipő 8o-1oo lejnél kezdődik, míg egy használt, jó esetben nem kitaposott ára ennél az összegnél keresendő.
Na de sebaj, csak kapná az ember.

Vannak nagyon ügyes szülők, akik a gyermek születésének pillanatától kezdve gyűjteni kezdik a pénzt és amíg be nem tölti a 18-at kamatoztatják, majd szépen az így nyert jelentősebb összeget a gyerek taníttatására fordítják.

A pénz igényelhető bankon át illetve postán keresztül. Hogy utánamész, valamint, hogy kihozzák.
A kihozásos alternatíva hátránya a késés. Jön, de soha nem lehet tudni mikor, mint a Bibliai utolsó óra.

Költözésünkkel elmajmoltuk a jeles napot.
Bevallom őszintén eszembe sem jutott ez a fent említett nevetséges összeg.
Hónap végén számigálok s egyszer csak mondom, hoppá, a pénz nem jött házhoz.
Hívom a postást, aki éppen nyaral.
Kezicsókolom, így meg úgy.
Aszongya nyaral, s kérdezzem az új postást, aki őt helyettesíti.
Ok.
Kérdem.
Nem tud róla, mondja mindjárt jön az új, az nem jó?
Akár.
De hol a múlt havi, apropo?
Nem tudják, menjek a Polgár Jenő hivatalba.
Megyek.
Harmadik szobában kapok választ, miszerint a pénzt márpedig valaki felvette.

S akkor összeáll az ezerdarabos puzzle.
A postásnő...
Akinek az utóbbi hónapokban állandóan ki van ütve a szeme...
Aki gyakran ír alá mindenki helyett és tesz kisebb-nagyobb szívességeket.
Nem szeretnék ártani neki.
Pláné 8o lejért nem...
Mondják menjek, nézzem meg ki írta alá és jelentsem és követeljem...

Nyilván.
Jár.
De ezen az áron?
Így?
Mi van ezzel a nővel?
Mi a helyes ilyen esetben? Közben kiderűlt felmondott. Hát magával vitt kis pénzt.
Kacagtassam magam, vádaskodjak, pereskedjek, veszekedjek, vagy egy lazát legyintsek és tudjam jól - több is veszett Mohácsnál...

Az emberi butaság kultúrtörténete, III.kötet

Volt a szomszédomban anno egy tiszteletreméltó funkcionárus asszony.
Senki nem tudott róla sokat, csak annyit, hogy a Polgármesteri Hivatalban dolgozik.
Volt ez a dolog annyira bárgyun titokzatos, hogy mindenki számára elég volt a tisztelethez.
Mindig jól fésűlt, rendezett, komoly fehérnép képét láttatta azokkal, akik figyelemre méltatták.
Engem a kontyai hoztak extázisba. Bizgerálta a fantáziámat, hogy milyen lehet ez a nő kiengedett hajjal, borzosan egy vasárnap délelőttön.
Igaz nem egyből, de megláttam.
Ugyanis eltelt pár év és a nő kezdett olyan furcsán hanyag lenni.
Először hanyagul elegáns, majd hanyag.
Ekkor nyugdíjazták.
Azonnal, talán még aznap vett egy palóta pincsit.
Mici...
És megváltozott minden.
A nő, akinek soha nem volt gyereke lement anyába.
Miiiiiiiiicciiiiiiiiiiiiii, gyere anyuciiiiiiiihoooooooooz. Borzosan, rendezetlenül futkos azóta is Mici után, aki szarik rá, magasról, de ő rendületlenül neveli.

Nos, a szomszédok tele vannak tanúlsággal.
Most ismétlődni látszik a történet, mert ugye nem igazán van új a Nap alatt.
Szembe velünk költözött egy tiszteletreméltő házaspár.
Asszonyka enyhén fiatalabb, fiatalember, kissé idősebb, komolyabb.
Furcsa annyi volt, hogy rettenetesen zárkozottak voltak első perctől.
Zártak mindent, soha ki nem léptek az erkélyre, soha ki nem tettek semmit, ha mégis kiléptek az korai órában történt, vagy késő éjjel és a függönyt azonnal magunk mögött elrántották, hogy nehogy be tudj látni.
Milyen az ember, azonnal kiszúrtuk és poénkodni kezdtünk a zárt szoba tartalmáról.
Mindez tartott addig, amíg nem vettek egy kiskutyát.
Egy édes fekete szörgombócot.
Mindketten szabadságot vettek ki, ugyanis elhatározták, hogy szobatisztává nevelik a hivatalos két hét leforgása alatt a kis Micit.
Kinyiltak az ablakok, ajtók, elhúzódtak a függönyök, kerültek dolgok a teraszra és egész nap loholnak Mici után, aki magasról leszarja őket.
Vettek pelenkabetétet, amire Micinek rá kellene elvileg állnia, miközben a dolgát végzi.
De Mici nem teszi.

Hogy mit meg nem tesz az ember egy kis őszinte szeretetért...
Azéttt, van ennek tanúlsága...

Amikor megismertem anyósomékat, még javában járták az erdőket. Abban az életprogramban benne volt minden amit városi ember csak hallomásból ismer. A természet szeretete, a feltöltődés, a nagy séták, az önmagukhoz való visszatalálás - természetesen nem deklaráltan - valamint a cél, hogy begyűjtsék az erdő gyümölcseit.

Azóta már több év eltelt.
Talán öt, de szerintük három éve maradt ki az életükből.
Már nincs erejük a kilóméteres túrázásokhoz.
Annak idején az első amit megmutattak - az erdő és a földterületeik voltak.
Mindenhol volt egy valamekkora parcella.
Büszkén mutogatták és fűzték hozzá, egymás szavába vágva jövőbeli terveiket.
Hogy hova mit ültetnek, vetnek, tesznek, vesznek.

Volt, hogy megkeresték őket, hogy adjanak el egy darabot a földekből, de ezt soha nem tették volna meg.
Amíg élek nem tehetem... - hangzott az egybecsengő válasz mindkettejük részéről.
Időközben vesztettek erejükből.
Telik az idő.
Ritkábban mennek el megnézni azt ami az övék, mert egy külön kihívás lett kisétálni a földekre, nem hogy megművelni azokat.
De a kötelesség, kötelesség.
Mai napig teszik.
Segítséggel, fizetett munkaerővel, fogak összeszorítása által.
Régecske számolunk mi már, hogy lassan többe kerül a leves, mint a hús, de az életüket vennénk el, ha mi szembesítenénk ezzel a ténnyel őket.
Szükségük van ezekre az utolsó szálakra, ami még erővel köti őket az élethez.
Hiszen feladat, életprogram és kihívás.

Az idei esztendő szerencsétlenebb bármelyiknél.
Jönnek a hírek, hogy semmi sem gyümölcsözött a földeken.
Akinek tojásnyinál nagyobb lett a pityókája, permetezte azt.
Közben begyűjtötték a takarmányt az állatoknak is. Ha megvették volna kevesebbe kerül, mint így. És itt színtiszta anyagiakra gondolok, nem a fáradtságra, vesződségre, idegeskedésre, izgalomra.
Maguktól hoztak döntést, nem számoltunk helyettük.
Csak láttam, hogy mennyire lehetett nehéz kimondani, eljutni oda, hogy bérbe adnák a földjeik egy részét.

Bizonyára minden időben voltak ínséges esztendők, de nagy a gyanúm, hogy ma valamit erőssen nem csinálunk jól.
Vagy a régi technika nem veszi fel a lépést az új időjárási kihívásokkal szemben, vagy a tempó nem felel meg, vagy elfelejtettünk lelket tenni abba, amit éppen teszünk.
Mert egy egyszerű főzéshez is lélek kell.
Hát akkor a földek megmunkálásához?
Nézd a virágot.
Ha nem a lelkeddel rendezed, adhatsz fényt és vizet, megsínyli azt.
Figyeld a családodat.
Ha csak rutinszerűen végzed a dolgodat, minderől gondoskodhatsz, szétesik összetákolt építményed.

Hol van hát a lelkünk?
Mély önmagunkból hova menekülhetetett?
Munkákból, szerelmünkből, imáinkból, életünkből, kapcsolatainkból, ételeinkből?

Mondom én, valamit nem jól csinálunk...

Mindig feltevődik számomra a kérdés ismerősök, szomszédok, barátok részéről, hogy miért nem heteltem, ahogy a székelyek mondják a gyermekeket a nagyszülőknél.
Valahogy azért nem, mert tényleg öröm számomra a gyermeknevelés.
Örülök, ha minél több minőségi időt tölthetünk együtt.
Annyira rövid a közösen eltöltendő, rendelkezésünkre álló idő, hogy szeretném maximálisan kiélvezni.
És ha hiszed ha nem, tudatosan készülök arra a napra, amikor a gyermekek hazaállítanak az első valamirevaló szerelemmel, ami számomra jel lesz, hogy akkor most már koncert és színházbérletet vehetek az elkövetkezendő évadra.
Ugyanis nagy álmom a délutáni edzés és a koraesti kimenős program.
De addig, ennek van itt az ideje.

A hétvégét a nagyszülőknél töltöttük.
Nehéz időszak következik számomra a várva várt és jól megérdemelt szabadságig, amitől két hét választ el. Tehát kézenfekvő lett volna ottfelejteni a gyerekeket. De eszem ágában sem volt.
Kihasználtuk az időt otthonlétünk alatt. Pityókát szedtünk, veteményeskerteztünk, sétáltunk, állatokat etettünk, arattunk, összeszedtük a lecsépelt takarmányt, közösen autót takarítottunk és csodáltuk a székelyföldet. Mert gyönyörübbet, sehol és soha.
De ennyi.

Van a szomszédban egy család.
Szegények.
Nem igazán van lehetőség jól fizető állás elnyerésére, meg aztán az-az érzésem, igény sem.
Ugyanis bárhova menne is az ember - a számunkra életidegen igénytelenséggel találkozik.
Senki nem viszi túlzásba a munkát.
Szívesebbe napszámoznak, minthogy eladják a bőrüket.
Haladnak lépésről-lépésre, nem sietnek, nem kapkodnak, vannak.
Így a szomszédok is.
Három gyerek és a szülők.
Akaratom ellenére is páhúzamot vontam az én gyerkőceim és a korban hozzájuk közel álló gyerekek között.
Míg azok naphosszat eljátszanak egyetlen gyümölcsfával, amit tépnek, másznak, ami körül kergetőznek, az enyimek tobzódnak a játszóterekben, a rengeteg pajtásban, a programokban, sporttevékenységekben és ne folytassam, mert már így is nagyképűnek tűnök.

Nem mondom, hogy jobb.
Csak más.
És én magam is ebben a másságban nőttem fel.
Jöttem, mentem, láttam, győztem.
Örömmel mutatom meg mindkettőt, de ha döntenem kell, a változatosság mellett teszem le a voksomat.
És a gyermekeim nem ismerik az unalmat.
Mindehol, minden helyzetben, minden körülmények között megtalálják önmagukat, a helyüket, feltalálják magukat.
Na ezért...

A férfi és a távirányító

Amikor gyermek voltam volt a nálam 11 évvel idősebb testvéremnek egy igen érthetetlen szokása.
Amikor hazajött a munkából, egy amúgy is depresszív órában - három és négy között - komotosan leült a konyhába enni.
Nekem az volt az eredeti rendeltetésem, hogy ahogy őt meglátom közeledni, azonnal abbahagyjam a játékot és berohanjak ebédet melegíteni.
Hogy mire belép a lakásba, terített asztal és melegedő étel várja.
Az otthon íze.

Eddig nincs is baj.
Érthető, hogy az ember egy fáradt nap után vágyjon a gondoskodásra és törödésre.
A baj azzal volt, hogy kézmosás után leült és bekapcsolta jó hangosan a rádiót.
Rendszerint ebben az időtájban nem volt más a rádióban, mint a dög unalom.
Na ezt hol román hol magyar nyelven tiszta erejéből hallgatta.
Így hát akarva-akaratlan én is.
Na ez volt ami arra késztetett hogy tiszta szívemből gyűlöljem ezeket a perceket.

Soha nem beszéltem senkinek róla.
Nem volt miről.
Mignem egyszer szabadságon volt és elutazott.
A baránőm apja szintén ebben az órában tért haza a melóból.
Együtt szaladtunk fel teríteni és ebédet melegíteni.
És ha hiszed ha nem - ugyanezen ment ő is keresztül.
Ugyanazzal a hangerővel.

Na akkor sem szóltunk semmit.
Egy jó nagyot kacagtunk.
Végre felszabadúlt az évek óta palacka zárt szellemünk. A bennünk lakó feszkó.

Két napja férjem szüleihez utaztunk.
Szól a rádió az autóban.
Mi hallgatjuk.
A férjem minduntalan kapcsolja el.
A fiam tűri, amíg türheti, de egyszer kifakad.
Összemennek.

Na így szál apáról-fiúra annak az elfojtott vágya, hogy bazdmeg egyszer ha én felnövök - nálam lesz, egyedül nálam a távirányító és annak a döntése hogy éppen ki mit hallgasson és hogyan, ízlésétől, kedvétől, hangulatától, érzelmeitől független.

Ennek tudatában - soha nem veszekszem amiatt, ami éppen van.
Inkább nem nézem.
Szegény jó anyám mondogatta - a fejedben lévő kazettáknál szórakoztatóbb nincs is.
Na erre való a képzelőerő.
Ennek vannak gyilkossai - mint például a román csatornákon zajló kosz és szemét, de hála Istennek kevés a találkozási felület és örülhetek, hogy ebből a harcból kimaradok.
Egyezünk meg - marad enélkül is, bőven elég.

A kapcsolat kötelez.
Annak ellenére, hogy nem hiszek a véletlenekben, hiszek abban, hogy van döntési lehetőségünk.
Azaz, elkerülhetünk olyan nem kívánt tapasztalatokat, élményeket, történéseket, sérelmeket és fájdalmakat, amire nem állunk készen.
Persze nem mindig vagyunk elég éberek.
Nem szeretünk élni a mostban, ahol a lélek készen áll a higgadt döntések meghozatalára.
Sokkal inkább szeretünk az érzelmeinkre hagyatkozni és hagyni önmagunkat az orrunktól fogva vezetni a múlt és a múltban elszenvedett sérelmek hatása által.

Közel egy éve - olyan tapasztalatban volt részem, amire egyáltalán nem álltam készen.
Még a lehetőséget sem hagytam meg magamnak, hogy valahonnan erőt merítsek és kisétáljak belőle.
Hagytam megtörténni a dolgokat és magamra egyáltalán nem figyelve, csakis azzal törödtem, hogy a mellettem élők, azok, akiknek tartozom, ne szenvedjenek semmiben hiányt.
Tévedtem.
Mert ugyan rövid távon megóvtam őket a csalódástól, de hosszú távon nekem törött bele a bicskám, ezáltal magammal rántva őket is.
Hiszen a szenvedés és fájdalom ideje alatt, a csalódások idejét követően - nekik kellett végignézni, elviselni fájdalmamat.

Akkor még azt hittem, hogy nincs erőm a nagy körforgás ellen cselekedni.
Ha szól a zene táncolni kell.
De ma már tudom, hogy ez nem így van.
Jogomban áll eldönteni, hogy mikor, kivel és mire táncolok.
És ha nem állok készen a táncra, egyszerűen kisétálhatok a helyzetből.
Mert egyedüli ember, akiért elszámolással tartozom, az Én vagyok.
Nem a másik, nem a mellettem élő, hanem Én. Egyedül én. Esetleg azon túl, a példákkal amit statuálok, a reakcióimmal, a viselkedésemmel, az attitűdömmel, a hozzáállásommal - ő vagy ők. De semmi esetre sem fordított felállásban.
Hogy sokszor ők, s csak azután esetleg én.

Ehhez persze kellett ez a tanúlság.
Amire valahogy sosem lehet elég kész az ember.
Mert vannak kapcsolatok, kialakulóban lévő viszonyok, ismerettségek, esetleges barátságok, amiket kerülni érdemes.
Esélyek a szenvedésre, a tanúlságra, a megtapasztalásra - de dönteni lehet ellenük is.
Nem kérem köszönöm, még nem állok készen.
És ha kell úgyis megtalálnak.
Ha tanulnom kell belőlük úgyis visszajönnek - akkor és ott, amikor szükségem lesz rájuk.

Szóval nem kell nekem mindenre illedelemből rábólintanom.
Nem kell nekem eljátszanom a strébert az élet esélyeivel szemben.
Lazsálhatok is.
Megpihenhetek is bűntetlenül.
Mert a köztudattal ellentétben kurvára nem igaz az-az állítás mely szerint vannak egyszeri esélyek az életben.
Körfogás van.
What goes around, comes around...
No panic!

Van nekem egy gyermekorvosom. Úgy vagyok vele, mint a cigány a feleségével:
- én nem tudom milyen...de minden esetre mások dícsérik...
Ritkán látogatjuk.
A kisebb gondokat orvosolom itthon, a nagyon nagyokkal a sürgősségin kötünk ki, míg az enyhén súlyosakkal kerülünk hozzá.
Már a nevét átölelő hómály is gyanús.
A rendelő ajtajára kifüggesztett tábla szerint ugyanis gyermekorvos, általános orvos és még egy valami, ami ha fejbe ütsz sem jut most eszembe.
Szóval, a mai világban?...
Vannak idős, recept betegei.
Vannak kisbabák, akiket a gondjaira bíznak, de akikhez igazán a mellette lévő asszisztensnő ért és vannak fiatal, fiatal felnőtt és felnőtt betegei.
Mindenhez ért.
Ennek ellenére, amikor elmegyünk hozzá teljes a tanácstalanság.
Nézi, mint a borjú az újkapút, majd hümmög és azonnal adminisztrál valami gyógyszert. Rendszerint nem támogatott fajtát, mert mi az ő szemében gazdagok vagyunk, ergo, nekünk nem es jár.
Nem kekeckedem.
A gyermek fontos és az ő egészsége. Ennyi.

Sokszor csalódtunk szaktudásában.
Volt úgy, hogy megnyugtatott, minden rendben, mire estére a sügősségire kerültünk.
És volt olyan, a Balázs betegsége során, hogy az ördögöt felfestette a falra, hogy majdnem abba haltam bele.
Akkor döntöttem el, hogy elbúcsúzom tőle. Majd az asszisztens kedvessége, készségessége miatt mégis maradtam.

Tegnap Anna reggelre virradólag rettenetesen kiütött.
Éppen dolgozni készültem, amikor felébredt.
Hamar lekentem, kikészítettem minden a viszketést enyhíteni hívatott otthon megtalálható szert, majd elmentem.
Nem sok időre rá telefonál édesanyám, hogy a gyermek elviselhetetlenül viszket, mit tegyen.
Hamar felhívtam doktor Bubót, aki azonnal, soron kívűl fogadott. Eddig az ő erénye.
Innen nem.
Szokásos forgatókönyv:
- hűűűűű de meg nőttél...
Tanácstalanság.
Teljes tanácstalanság.
Recept.
S ha péntekig ez meg ez lenne, azonnal hozzuk vissza, de délig, mert déltől hétvége.

Mindent lelkiismeretesen kiváltottunk, bevettünk, de Anna estére a felismerhetetlenségig kiütött és felduzzadt. Olyan volt mint egy térkép. Kisebb és hatalmas piros foltokkal.
A legfurcsább az volt, hogy a csuklói dagadtak el és izom valamint ízületi fájdalomra panaszkodott.
Azonnal felvittük a sürgősségire.
Ott telt ház volt, alig jutottunk be.
Miután elvégezték a szükséges vizsgálatokat, azt a döntést hozták meg, hogy gyorsan beadnak két gyógyszert is perfúzión át, s ha az sem csillapítaná, befektetik, mert a duzzanat és a kiütés megtámadhatja a légcsöveket.
Nesze neked péntek...

Az első nem használt. Ekkor volt tizenegy. A gyermek étlen, szomjan, vacsora nélkül, álmosan és ijedten.
Ekkor adták be a másodikat.
Ez volt a vízválasztó.
Tova kettő volt, mire Anna hazakeveredett a kis diplámájával a hona alatt, ami a bátorságát hívatott alátámasztani.

Bennem egy égető kérdés maradt:
mi történt itt?

1. Az orvosnőnk inkompetens?
2. A sürgősségin túloznak?
3. Kissé mindkettő?
És mi a teendő?
Mert előfordulhatott volna az is lazán, hogy a gyereket, miután megfürdetem és beadom a gyógyszert, jó korán ágyba dugom, mert ugye beteg és pihennie kell. Nyugodt lelkiismerettel, hiszen mindent megtettem, amit kellett.

Mit mondhatnék?
Azt a csepp kis bizalmamat is elvitte az ár, amit az orvosokba vetettem ez ideig.
Tisztelet a kivétel, de ritka.
Az én statisztikáim szerint - 22-ből 1!

A nagy metamorfozísok mögött mindig van egy még nagyobb törésvonal. Egy olyan pottal, történéssel - amit utolsó cseppként szoktunk jellemezni a pohárban.
Ennek a leírására, megfogására, bemutatására, elfogására a legjobbak a SzentÍrás, Dosztojevszkij illetve Shakespeare voltak.
De nem kell ennyire messzire menni.
Itt van a saját életünk.
Tele törésvonalakkal és Damaszkuszi útakkal.
Olyan jelzés értékű utolsó cseppekkel, amik egytől egyig a változtatásra, a cselekvésre, a harcra - elsősorban önmagunkkal szemben - szólítanak fel, de rendszerint túl gyávák, kényelmesek vagy lusták vagyunk a hídak felégetésére.
Pedig a nem jó út folytatása minden bizonnyal a saját magunk kicsinálásáig visz el.

Namármost.
Nem minden változás jó.
Van, hogy a jelzés tökéletes.
Van hogy a vétel is tökéletes.
Megtörténik a nagy Pálforduló, ellenben a várt eredmény várat magára, ugyanis a változások körforgásában a személy elveszíti önmagát.
Rendszerezettnek és céltudatosnak kell lenni - tehát kell cél is, meg tudatosság is, ahhoz, hogy a várt eredmény előbukkanjon.

Ismerek egy gyönyörű nőt.
Nyíló rózsa, hajszál közel a hervadáshoz.
De még mindig az egyik legszebb, akit valaha láttam.
Kívűlről-belűlről fakad a szépsége.
Volt egy rettenetes döntése aminek lettek következményei.
Néhány olyan rettenetes év, amit vakságban töltött el. Vegetálva, téve egyik lábát a másik után, nem látva igazi célokat és semmiben sem az értelmet.
A teste válaszolt a kialakúlt helyzetre.
Nem meghízott, hanem megpuffadt.
Mintha nem zsírral takarózott volna, hanem rengeteg vízzel. Egy igazi vízburkot font maga köré.
És volt egy pont amit elkaptam. Ez a bizonyos töréspont. Amikor egyszer csak sok sok év után kívűlről látta meg önmagát. És megrettent. Hírtelen döntést hozott. Eddig és nem tovább.
Eljött az a bizonyos holnap, amikor diétázni kezdett, rendszerezte a prioritásait, egészségesen kezdett el élni, dönteni és cselekdni.
A változás gyors volt és csodálatosan hatékony.
Külalakja szinte egy év alatt megváltozott.
De a lelke elveszett.
Túl sokat bántotta magát, hogy végül élvezni tudja a gyümölcsöket.

Gyakran látom őt. Ahogy zavartan keresi mások tekintetében elveszett önbizalmát és minden apró szilánkot, amely a lelkéhez vezethetné őt vissza.
Csinos, összeszedett, elegáns, fenséges - de a tekintete árulkodik.
Zavart és riadt.

Mit lehetne adni az ilyen embereknek?
A regényekben rendszerint elég egy szó.
Olyan hatással bír, mint egy évtizedek óta várt üzenet.
De az életben?
Helyrehozhatna minden sérelmet egyetlen egy kimondott szó?
És mégis, kinek lehetne ez a nemes, emberfeletti erővel bíró, purifikáló feladata?

Sokszor eszembe jut.
És bízom benne, hogy nyitva lesz a lelke amikor elhangzik a szó.
Ami jöhet egy beszélgetésből, predikációból, olvasás során, rádióból, banális helyzetből vagy egészen belűlről. A csendből.
Melyre oly sokunknak lenne szüksége már...

Van egy blog.
Sok blogot követek, de ez valahogy nem tartozik a kedvenceim közé.
De nemrégiben megnéztem - sokak kedvence.
Mert - ki mer mondani, számon mer kérni, fel mer szólítani, felhívást mer intézni, bíztat, lelket önt az olvasóiba és mindig aktuál-politikai történéseket dolgoz fel.
Rendben is lenne.
Ha ma reggel nem olvasnám a Peti Andrásról szóló bejegyzését.
Katasztrófális.
Lesújtó.
A sorokat olvasva azon gondolkodtam, hogy nagyon merem remélni nem kerül András szeme elé.
Nem érdemli meg.
Valószínű nem annyira buta mint én, hogy kiakad ilyen dolgokon, de esküszöm nekem fájt.

Ugyanis kifigurázza Peti tegnap megjelent beszámolóját mely szerint örül, hogy sikerült megvetnie a lábát a Polgármesteri Hivatalban, és hogy végre sikerült megbízatásokat és feladatokat kapnia. Ergo - a Polgármester bízik benne.
Mire a blogíró:
hogy szégyen, miszerint a Polgármester és sajnos nem a nép, a MAGYAR nép az, amely bizalmát fejezheti ki iránta.
Hiszen a feladatai nem mások, mint a Polgármestert rossz fényben feltüntető feladatok, amelyek a vásárhelyiek szemében kevésbé népszerűvé tennék illetve olyanok, amelyeket megunt, így hát mint levetett ruhát továbbadott.

Na akkor most én mondok valamit:
nem irigyeltem Petit, amikor bevetették, mint Dánielt az oroszlánok vermébe.
A Bibliai elbeszélés szerint a király megbánja és másnap megkeresi Dánielt. De itt senki nem bánta meg, amikor András tétlenült üldögélt és várta, hogy végre megértsék és tudatosítsák, hogy ő marad és nem megy sehova. És, hogy mi több, megbízatást is kér. Mert dolgozni akar.
Magyarként a köz java érdekében.

Mert itt nem csak kisebbségi érdekképviseletről van szó - hanem magyarként magyar és románok közötti helytállásról.
És Peti kiállta a próbát.
Igaz, hogy beleőszűlt kissé és talán le is fogyott, de nyert.
Na nem háborút, de csatát igen!
És jöhet a háború, mert menni fog.

Hiszen győzni nem úgy kell, hogy ajtóstól berontok és az asztalra csapok, hanem így. Behálózva, bizalmat gerjesztve, állhatatosnak mutatkozva, lassan, okosan, tudatosan, ügyesen. Egy pillanatra sem engedve el a fonalat. Végig tartva a gyeplőt. És a megfelelő pillanatban, rántva azon. Nem előtte, nem is utána, hanem pont akkor és ott!

És nem tudom, ha tudják a kedves olvasók, hogy hány ügyes, tehetséges és okos fiatalembert ebrudalt ki a fent említett Polgármester. Volt olyan aki maga ment el, hiszen eltelt fél év és számba sem vették.
Szóval akkor hol is van Peti?
Jó úton!
Nem gyalázni.
Mert tenni fog.
Nem ma, nem is a Forgatagra vagy a mai Szent István ünnepélyre, de a jövő évire minden bizonnyal.
Én is bízom benne, akárcsak Virág úr.

Az emberek, én, te, mindannyian, tele vagyunk csak... típusú tudásokkal. Mechanikus tanulás során kapkodtuk fel szüleinktől, szűkebb-tágabb környezeteünktől. Ezeket nevezzük általánosan tévhiteknek. Ilyenek a:
- tiszta, szófogadó, jólnevelt gyerek
- létezik csendes kisbaba
- töretlenül boldog házasság
- a gyümölcs és friss zöldség mindenekfelett
- a levesétel jót tesz
- a húsleves gyógyít
és sorolhatnám.

Utóbbi időben katasztrófális gyomorpanaszokkal küszködöm.
Mindenki aki közelről ismer, egyhangon sorolja:
- a sok kávé
- a nem kevés cigi
és nem eszel levest.
Leves nélkül nem lehet.
- Miért?
Csak...
Mert nem...

Senkinek sincs tulajdonképpeni magyarázata arra, hogy mitől jó neki és rossz nekem, de így nevelték, sőt belenevelték és kuss legyen. Ez a felnőttkori csak.

Ahol élünk, sok a gyerek.
Minden életkor képviselteti magát.
Természetszerűleg vannak kisbabák.
Szomorkodva nézem a hangosan bömbölő kisbabájuk miatt szorongó anyukákat.
Mert a társadalom szerint - vagy ha nem is - de a nagymamák, nagynénik és minden okos valamirevaló volt anya, vagy vágyak anyái szerint - egy kiegyensúlyozott kisbaba nem sír.
Hát kéremszépen ha ez így van - akkor nekem két rettenetesen feldúlt kisbabám volt, akik rengeteget bömböltek. Pedig mindent megtettem annak érdekében, hogy kiegyensúlyozottak legyenek.
Nagyon későre értettem meg, hogy körülöttem mindenki rosszul tudja.
A gyerek ugyanis sír.
Márha kommunikatív.
És nekem két felettébb kommunikatív gyerekem van.
Korán kezdtek el szavakat formálni, csodával határos gyorsasággal mondatokat alkotni és mára már sokkal fejlettebb a szókincsük mint sok felnőttnek.

Úgyhogy, amikor egy anya emiatt rágja a körmeit mindig elmondom, hogy a gyereknek sirnia kell. Addig örüljön, amíg sír. Soha ne rohangáljon vele, hogy elhallgattassa.
Sok anya között én voltam az egyedüli, aki felvállaltam, hogy fáradt vagyok, mert a gyerekeim sokszor nem alszanak éjjel, hanem kizárólag csak nappal. Hogy sokszor követelik az anyatejet és közel két-két év kellett amíg megszokták az éjszaka eredeti rendeltetését.
De ma már nyugisan, külön szobában alszanak, reggelig.
Ha felébrednek - az egy rossz álom miatt van, de azonnal vissza is alszanak.

A kollektív tudás nem mindig jó.
Tele van tévhitekkel.
És a kulcsok, azok bennünk vannak.
Merjünk hát kételkedni és kérdéseket feltenni, mert a csak... az mindig gyanús.

Szociológiai tanulmányok állítása szerint napjainkban a baráti kapcsolatok  - gondolok itt az önmagunkkal való barátságra is - egyik fő gyilkosa a tv.
Nem kell a népnek sok. Egy-két valóságshow, amiben legyen szex, trágárság és mai humor - azaz felszínes, könnyed, szánkba rágott poén, aztán kellenek sorozatok. Nem nehéz, gondolkodást igénylő, élményt nyújtó sorozatok, amik esetleg történelmi témát dolgoznak fel, vagy világirodalmi műven alapszanak, hanem csakis a könnyed, életfalatokat feldolgozó, a problémákra választ és alternatívákat adó rövid és még egyszer mondom könnyed kisfilmeket.
Amik megmutatják:
nem megy a házasságod?
ne aggódj, a főszereplő is éppen válik.
nem érzed jól magad a munkahelyeden?
a másik főszereplő sem.
nincsenek barátaid?
másnak sem.
nincs pénzed?
senkinek sem.
Mi a teendő?
Na lássuk csak:
- minden képpen lépjél félre. Nem lesz jó, de a főszereplő is megtette és javúlt az önértékelése. Amikor a férje rájött kidobta, de az már nem fontos. Ahogy az sem, hogy a gyermekek a híd alá jutottak csövezni a szülők konzekvens hülyeségei miatt.
- a munkát is ott kell hagyni. hiszen az állam eltart egy évig. addig legalább jársz weekendre, sétálsz nagyokat és azok a céljaid is sorra tünnek el, amik addig legalább irányt adtak.
A barátság utópia. Legyen magadhoz való eszed és légy körmönfont, csapjál be mindenkit.
A pénz forgandó, mint a szerencse, s ha nem még ott vannak a kölcsönök is, nem baj ha nem törleszted...

Közben meg nézzél sok tévét.
Mindent nézzél.
Nézzed evés, alvás, ivás, szex, beszélgetés, vakarózás és minden közben.

Ne vágyjál semmire egy-egy szandán, ruhán, karkötőn kívűl amit a főszereplő viselt.
Ne legyenek nagyobb álmaid mint a problémamentes élet - kevés munkával, nulla álmokkal, semmi becsülettel, sok pénzzel, jó autókkal és szép nőkkel, férfiakkal.
A gyermekeidet ereszd szabadon, felnőnek maguktól. Ott van nekik a Minimax.
Az életedet állítsd az élvezetek szolgálatába.
Soha ne olvass, mert a könyv allergiás megbetegedéseket okozhat.
Ne írj helyesen, mert nem divat.
Ne gondolkozz mert veszélyes.
Fogadj szót, mert a fehér bárányok arra is szocializálva vannak, hogy kinyirják a feketét.
Megérné hát kitenni magad ilyesminek a semmiért?

Nem mindenki mer álmodni.
Nem nagy álmokra gondolok, hanem az Önmegvalósítás feladatára.
Mert feladat.
Életfeladat.
Ugyanis nem azzal a céllal vagyunk itt, nagy (nem)egyetértésben, hogy kicsináljuk önmagunkat és egymást. Hanem azért, hogy megismerjük önmagunkat, azon túl vagy azáltal azt az útat és feladatot, amiért itt vagyunk.
Ahogy a lét maga, az egyszeri ember megszületése sem véletlenek sorozata.

Jelen pillanatban két olyan megkeseredett, idős, skizofréniába bújt embert is ismerek, akik fél-tudatosan azt a döntést hozták meg, hogy többé nem álmodnak, hanem csak rémálmodni fognak.
Ördögi körben kapálózva keresik győkereikben a tetteseket - születésük, születésük előtti konfliktusaik valamint kisiklott életük felett.
Holott, egy ember hibás mindenért. Az, aki a tükörből visszapillant rám.

Hiba az (nem családi, hanem össztársadalmi), hogy mindenféléket fontosnak tartunk elmondani, kiemelni, megtanítani egymásnak, kivéve a legfontosabbat, hogy céllal vagyunk jelen.
Valamikor húszonévesen tudatosította bennem az egyetem és felejthetetlen oktatói, hogy fontos cél az önmegismerés. Minden más ennek alárendelt tényező.
Mert ahhoz, hogy helyeseket álmodjak, egyszer fel kell ismernem ki vagyok.
Nem követendő példákra, idolokra van szükségem, akiknek szimpatikus a külalakja, a stílusa, a felfogása, a gondolkodásmódja, az életútja, hanem a sajátomét kell felépítenem - amennyiben lehet egyéni építőanyagokkal.
Az út nem rögmentes.
Fájdalmas és szenvedésekkel teli felismeréseket rejt lépten-nyomon.
Mégis legyünk őszinték: mennyivel kényelmesebb másokat okolni a történtekért, mint saját magunkat...

A pályaválasztás sem könnyű folyamat.
Hiszen addig nem vagyok képes eldönteni mit szeretnék, amíg fogalmam sincs aról, hogy ki vagyok és merre tartok.
Rengeteg fiatallal dolgoztam együtt tavasz tájékán, akik érettségire készültek.
Szinte kivétel nélkül - egyik sem tartotta fontosnak az önmaga megismerését.
Megfelelni akartak a családnak, az iskolának, a barátoknak, a szomszédoknak, az ismerősöknek.
Villogni akartak valamivel, ami nem is az övék.
És az iskola, a család nem húzott vonalat. Nem szabott határt. Hagyta őket iszapfürdőzni, mert divat.

A mese igazi kincs.
Mondja, a királyfi, szegénylegény, egyszerűlány, aki alig cseperedett fel - a hamuban sűlt pogácsáival elment világot látni...
A világlátásban ugyanis benne van az önmegismerés.
A határ-feszegetés és az álmok felismerésének csodája.
A hazatérő mesehős soha nem más álmait kezdi követni, hanem az út során képbe kerül a sajátjával. Megtudja ki ő és merre tart.
Hogy képes-e és akarja-e vezetni apja országát, vagy nem igazán királynak született.

Hol vannak már ezek a nagybölcsességek?
El merjük-e engedni gyermekeink kezét, hogy megtalálják önnön álmaikat?
Vagy sokkal egyszerűbb követtetni - akár egy boldogtalan élet árán is a család kollektív álmait?
Biztonságos ugyan, de soha nem üvözítő...

Valahol dolgozni nem leányálom, mondjuk - és felsorolunk legyőzhető akadályokat, hogy miért is nem. Pedig egy dolog miatt nehéz a másik szolgálatában állni: mert az ő álmai megvalósításán dolgozunk. Miközben a miénk, a sajátunk szomjanhal.
Az már lépés, ha egybeesnek álmaink és sikerül fogásokat ellesnünk és kitanulnunk, amíg a másik álmait visszük előre. De igazi gyávaság, ha itt megrekedünk, elfelejtve mindazt, amiért küzdeni kezdtünk, ami elindított.
Akárcsak a mesében a felejtőital elfogyasztása. Telik nap nap után és egyszercsak eljön a halál.

A gyermek nem a szavakból tanul. Hanem szinte kizárólagosan saját példáimon át.
Én ismerem-e magam, dolgozom-e azon, hogy ennek érdekében lépéseket tegyek, fontos-e számomra a miért, az Élet nagy Miértje, vagy belesímulok abba, amit felülről mondanak, a számbarágnak?
Tudom-e azonosítani Életálmomat és van-e bennem bátorság megvalósítani azt, vagy hagyom, hogy más használjon önnön álmai megvalósítása érdekében?
Továbbá - a kapcsolatom segít-e az önmegismerésben és kiteljesedésben, vagy elnyom, elhallgattat, szolgává tesz és gondosan tompít?
A mellettem élő ember önmaga árnyéka, vagy az, amivé lennie kell?

Az önmegismerés, kiteljesedés és álomkövetés nem egy véges folyamat.
A keresés és állandó utazás önmagunkban a cél.
Tágulások és tágítások, szemben a sötét csenddel és túnyasággal.

És soha nem elsősorban a másikért vagyok felelős, hanem csakis önmagamért.
Hogy az önfeláldozáson túl - minek az? - tanulhassak, segíthessek, mutathassak, fejlődhessek - ezáltal magammal emelve másokat.

Házassági évfordulót ünneplünk ma.
Annyiban ünnep, mint amennyiben az élet is az.
Meg a Karácsony.
Ami kinek mit jelent: van akinek bejglit, van akinek fát, van akinek családot és van akinek kemény vitát.
Hogy mennyi ideje mondtuk ki a közös útra a hivatalos igent, az a lányomon mérhető fel. Hiszen Anna egyidős a házasságunkkal.
Ő a materializálódott homokóra maga.

Nem vagyok az esztendők barátja.
Emlékekben és érzelmekben mérem az éveket.
A nehéz soknak tűnik, míg a jó röpkének, kevésnek.

Az Élet is kevés, keménysége ellenére is.
Hullámhegyei és völgyei egy szempilantásnak tüntetik fel vissztekintve a magasból.

Az emberek túl sok elvárással ruházzák fel ezt az évek óta diszfunkciókat prezentáló intézményt.
Ha esküvő körüli felhajtásnak vagyok tanúja, akaratom ellenére azon gondolkodom, hogy remélhetőleg nem lesz ekkora felhajtás majd a rövidesen bekövetkező válás alkalmával is.

A székely falvakban van egy érdekes szokás, amit lassan városon is kezdenek meggyőkereztetni, természetesen nehézséggel, mert itt sokkal kevesebb a tartós házasság, mint falvakon.
A szokás lényege, hogy minden tizedik esztendőben hatalmas tömegeket megmozgató és családtagokat kötelező ünnepséggel koronázzák meg a közösen eltöltött tíz évet.
Ilyenkor mindenki mosolyog.
Úgy örül, mintha a házasélet maga lenne a rekreáció magasikolája és nem egy komoly, kihívásokkal tele feladat. Amin minden nap dolgozni kell, aminek éltetése érdekében tenni kell és aminek fenntartásáért küzdeni kell.

A probléma nehezítésére hívatott az a tény, hogy nem csak küzdünk, hanem példát is statuálunk gyerekeink számára. Szerepekről, nemi identitásról, interakciókról, rossz esetben játszmákról, magunkkal szembeni bánásmódról és önbizalomról. Hiszen hiába követelem én a jót a másiktól, amikor annyira nem tisztelem magam, hogy megmutassam, hogyan tiszteljenek.
A másik csak azt teszi velem, amit sugallok és megengedek neki.
Ha cselédnek tartom magam, annak használ.
Ha prostinak, akkor meg annak fog.
Ha pedig társnak, akkor az leszek.
Ideális esetben mindenből egy kicsi.
Mert a sokszínűség éltet és táplál.
Az Élet pedig színeiben szép.

Nemrégiben kérdezi a lányom:
- Anya, a Mennyországban is minden színes, vagy ott minden csak kék?...

Ő már tudja, hogy a színek gyógyítanak.
És minden egyes hegynek és völgynek, színnek és szónak ereje van.
Amit nem magunkkal szemben, hanem a magunk szolgálatára kell fordítani abban a körforgásban, amit úgy nevezünk, hogy Élet.
Élet a Házasságban vagy Házasság az Életben.

Honnan tudom, hogy megöregedtem

Nem a tükörből, mert minden vagyok, csak objektív nem.
Nem is a személyimből, mert azt sem tudom sokszor, hogy éppen hol az új helye.
Van, hogy kérdezik a számomat.
Mondom nem tudom, mi a szösz ez, egy Orwell fejezet?
Persze, hogy nem azonosulok a személyiszámommal.
Na ők aztán ilyent nem is hallottak...
Mert MINDENKI tudja a szériaszámát, de van aki még a CNPjét is kívűlről fújja. Sőt, a régi személyi számát sem felejti el soha.

Az életkorommal is rendszerint ugyebár bajban vagyok, mert mire elsajátítanám, ismét változik, ki a fene tud lépést tartani.
Bent amúgy sem annyi vagyok, mint amit a valós - szerintetek valós, életkorom diktál.

Maradok hát a történéseknél.

Tudom, hogy megvénültem, mert mosolyogva figyelem a tini lányokat.
Ötven fokos melegben koromfekete cuccokban. Vastag, szűk, hosszú nadrág, fekete poló, feltételezem, folyik a pinájuk árkán a víz.
Persze, mi is annak idején.
Harminc fokban bőrnadrágban, hogy alig tudtam levájni magamról, hazamenet.
A fekete poló kötelezett.
Késöbb a bakancs, rövid szoknyával, hogy olyan dunsztban volt a lábunk a legnagyobb melegben, mint az uborka nyár végén.

Számolom.
Kilenc vastag gumikarkötő a kislányon, majdnem a könyökéig.
Mindeféle írásokkal.
Bárcsak a szívében is ugyanezek a lenyomatok lennének, emlékekből: szeretet, hit, bizalom, erő, kitartás, barátság...

Céllal jönnek.
Éppen fiúmustrát tartanak, csoportosan.
Szépen kiöltözve.
Leülnek egy a fiúkhoz közel eső padra és mellesleg be-benéznek, szemeződés céljából.
A társalgás is ennek mentén folyik.
Hogy a tegnap rámnézett, a tegnapelőtt mosolygott is. Látod, kicserélte a biciklijét.
Neked melyik tetszik a legjobban?
Nézem a fiúkat.
Lámsza, nekem melyik tetszik a legjobban?
Megvénültem.
Nekem mind egyformának tűnnek.
Vékonyak, nyurgák és nyeglék.

Mosolyognom kell a képen.
A lányok, mint száz évvel ezelőtt - a mező szélén, fiúválasztóban - miközben a leendő férfiak kaszálnak..., meztelen felsőtesttel.
A mai kép ilyen:
Fekete lányok fiúmustrán a szöktető pálya szélén, miközben a fiúk azonosítatlan tárgyakkal forognak a levegőben, meg-meghazudtolva a gravitációt, ami csak ki-kifog rajtuk és akkorákat esnek, hogy nyekkenek bele.

Nincs új a Nap alatt, csak a színpad dizájnja változik kissé.
Éppen a trendnek megfelelően.
Aztán csak eljön a nagyszerelem, a nagycsalódások ideje, az állati ugrása a házasságba, ahol az elején vannak Mókusok, Nyuszikák, Mackók, Cicák, Hörcsikék - akik az évek előrehaladtával lemennek hülye állatba.
Mert, show must go on... és nincs új a Nap alatt, csak lelkes vállalkozók.

Velünk van baj gyerekek...

Állandóan egymás szemében vájkálunk, igyekszünk kenegetni a fejünkön lévő szart, hogy ne kelljen tükörbe nézzünk, de mondom én - egyedül velünk van baj.
Akkor is amikor választásoktól-választásokig nem fogtunk össze, gyülölködtünk, hagytuk, hogy a jelenlegi nacionalista, irredenta, zeneanalfabéta karmester vegye át a zenekar vezetését.
Akkor, amikor nem tudott a marosvásárhelyi politikum olyan jelölteket biztosítani, akiben az emberek bízzanak, felnézzenek, akkor is, amikor tömegestől elszaladtunk külföldre egy jobb EGYÉNI megélhetés reményében és  most is, amikor folytatjuk a harcot, soha nem tanúlva saját hibáinkból.

Egy Taiwan-i önkéntes lánnyal dolgozom együtt. Hosszú hetek óta itt van és egyre ködösebb számára a helyzet.
Kérdezi ma - milyen ünnepetek volt a tegnap?
Mondom - nagy román ünnep, aminek a mai nap a ráadása. Mi magyarok lévén, dolgozunk. A Mi ünnepünk a jövő héten lesz, húszadikán.
Hogy-hogy ti és mi?
Mondom.
Nagyon csodálkozik.
Nehezen érti.

Végül csak egyet kérdez:
- Ne haragudj, hogy tudtok ti így együtt élni?

Mondom, nem tudunk...
Nem is tudtunk, holott voltak csendesebb időszakok, de mára már azokra sem emlékszünk.

Eszembe jut, gondolataim között kószálva, hogy az asztalracsapós időszakokban a külföldön élők az elsők, akik kiabálnak, hőbörögnek, magyarkodnak, ígérgetnek, fenyegetnek - majd estére megesznek a nagy fene jólétben egy rúd szárazszalámit. Míg mi, ha kiabálunk, annak leve van, amin nem osztóznak. Az bűzlik, abból nem kérnek.

Amikor a felhívások (propaganda) megjelennek sorra - az első amit elolvasok az a hozzászólások.
Kivétel nélkl külföldről jönnek:
- kellett nektek...
- mi innen mellettetek állunk...
- ne hagyjátok...
- mutassátok meg ki a magyar...
- miénk az ország...

Mi van????????????
Mit nem értek?
Csak nekem nevetséges ez az egész?

Közben meg a kislány Budapestet akarja látni.
Segítséget kell kérjen tőlem, mert SENKI SEM BESZÉL ANGOLUL!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!! Nem írok utazási társaság neveket, de ha azt mondom senki, akkor hidd el nekem.
Annyira vagyunk magyarok és emberek nem - hogy sem románul, sem angolul, de sajnos már anyanyelvünkön sem deszkurkáljuk magunkat.

Mit fog mondani ez a kis ferdeszemű gyerek rólunk, ha hazamegy?
Kálámájká möszi.

Gyermekkoromban szoros barátságokat ápoltam a szomszéd gyerekekkel. De mint minden kapcsolatban, elkerülhetetlenek voltak a konfliktusok. Mindenki tudja, hogy a páros az jó, de a páratlan összeállítás már kevésbé szerencsés. Ha két gyerekem együtt játszik, szent a béke. Megszemélyesítenek, szerepjátékokat játszanak, hangokat adnak ki hozzá, helyzetbe verik magukat mindenféle előképzettség nélkül. Mintha valódi életszituációk jelenének meg előttem, a mondjuk, hogy...című játékaiknak köszönhetően.
Ezzel szemben, ha érkezik egy harmadik gyerek a párosba, az azosmódulag viszi az egyik gyerekemet, rendszerint azt, amelyikhez közelebb áll életkorban.
És elkezdődnek a viták, a duzzogások, addig, amíg az egyedülmaradt gyerek nem talál egy barátot. Mert a gyerekek számára még mindenki barát.

Ha a gyerekek összevesznek hatalmas érzelmek mozdulnak el a helyükből.
Ahogy a szeretet osztogatásában, vagy a baráti érzések elindulásában, a gyülöletben sem igazán szabnak határokat.
Ha többen vannak, kiéleződhet a helyzet.
Összekapnak, kiscsoportok jönnek létre, klikkek és elindul a harc.
Kémkednek, kifülelik egymást, interpretálják egymás szavait, kijelentéseit, mondatait, elsétálnak egymás előtt, erejüket fitogtatva - látod, nem félünk tőletek cím alatt.

A felnőtt sem különb.
Értelmes, meglett, művelt, céltudatos emberek cselekszenek ehhez hasonló módon.
Nem kell politikai elemzőnek lenni ahhoz, hogy felismerd a már elfelejtett gyerekjáték elemeit és szabályait.

Kérek egy szem cukorkát.
Nem adsz.
Megharagszom, mert nekem is jár.
Te üvöltöd, hogy az a tiéd és te döntöd el, hogy kinek adsz belőle.
Mire én vissza, hogy az közös cukorka. Mert mindenkinek jár belőle, nem csak a tiéd.
Mire te, hogy ez a te blokkod eleje, nekem jogom sincs itt lenni.
Mire én, hogy én költöztem ide hamarabb és ott van jogom lenni, ahol akarok.
Mire te erőszakhoz folyamodsz.
Ekkor lehallgatlak, kimagyarázlak, ahogy te is engem.
Nevetség tárgyává teszlek, ahogy te is engem.
Gyülöllek, talán jobban, mint te engem.
Kidolgozom egy stratégiát arra, hogy bizonygassam felsőbbrendűségemet és a nekem járó jogokat.
Várom a reakciódat.
Ha van az is baj, ha nincs az is baj.

És nincs mellettünk egy óvónő, aki ránk szólna, sarokba állítana, meghúzná a fülünket, vagy behívná az igazgatót, hogy igazságot tegyen.
A szüleinkenk sincs ki szóljon.
Magunkra vagyunk.
Mert felnőttünk.

Az okos enged, szamár szenved már nem működik, mert mindenki túlzottan okos.

Mondd mi legyen?

Jobb híján semmi.
Így élünk, ezt adjuk tovább és csodálkozunk, ha gyerekeink vérre menő harcokat vívnak önmagukkal, egymással, a világgal, az élettel.

Mert meghalt a csend, a béke, a bölcsesség, az igazság.
Maradtunk mi és a gyülölet.
Megkövülve, sziklaszilárdan, szabályok nélkül.

Kicsit úgy vagyok a gyere osszunk meg egy jó számot a facebookon című tevékenységgel, mint a nyolcvanas-kilencvenes években azok a szomszédaink, akik nem a zene hallgatásának öröméért hallgattak zenét, hanem amiatt, hogy mindenki hallhassa és láthassa őket, miközben ők, önmaguktól sem nem hallottak, sem nem láttak semmit.

Volt egy szomszédom.
Magas pasas, kopaszodó.
Kigyúrt test, de az arányos felsőtesthez társúlt egy pár igen rövid láb.
Hogy miért, miért nem, ezek a rövid lábak és a valamikori dús hajkorona elveszítése hozott egy nem kívánt önbizalomhiányt az amúgy vagány és jóképű fiúnak.
Csak futó kapcsolatokba ment bele.
Soha egyetlen lányt sem tűrt el maga mellett tovább, mint egy hét.

Ő volt olyan, hogy három fele érkezett haza a melóból.
Levetkőzött derékig - ekkor volt negyed négy, kitárta az ablakokat szélesre, három húsz és tiszta erőből be Sziszikecst, Moderntolkingot, Májkeldzsekszont és az Abbát.
És akkor a zene függvényében különböző pozíciókat vett fel az ablakban, meztelen felsőtestét mutogatva.

Évek múlva eszméltem rá...ez volt az ő órája.
Ebben a helyzetben soha nem kellett a rövid végtagjaira gondolnia.
Sőt, gondolnia sem, hiszem a bömbölő zenétől nem hallhatta a gondolatait sem.

Szóval, kicsi Bari, osztogasd csak nyugisan a számaidat az Arckönyvben, mert kiderűl, hogy mid és hol rövid...

A fejlődés egy magától érthetődően - vagy nem?... -  pozitív irányú változás, gyarapodás, gazdagodás, alacsonyabb szintről egy magasabb szintre való eljutás. Igen. Nyilván nem utolsó szempont a szintek meghatározása. Mert a fejlődés ténye és fogalma relatív. Értékrendünk diverzításából fakadóan.

Nem nyújtom hosszúra a lét, nincs értelme.
Tegnap megint kilött a biztosítékom.
Nem idegrohami értelemben, hanem értetlenkedés értelmében.

Vannak kérdések, amik ha több ízben is nekiszaladsz, változatlanúl megválaszolatlanok maradnak.
Mindjárt mondok is egyet:
az elemiben volt egy társam. Fél-róma. Édesanyja gyönyörű cigányasszony, apja román. Ő magyarnak vallotta magát.
Igazi egzótikus megjelenést kölcsönzött számára a barna bőr, korom fekete, dús haj és égő kék szem.
Rendszerint az ilyen emberek szépségüknek köszönhetően sikeresek.
Mindenki kegyeibe férkőznek egyszerű és örömet okozó megjelenésükkel.
De ez a fiú nem.
Olyan mélyről volt buta, nem is buta, hanem ostoba és gonosz, hogy nem lehetett megállni mellette.
Olyan  volt mint a veszett róka.
Soha nem tudhattad mikor harap beléd.

Barátai voltak hivatalból, de szoros barátságot, ami a bizalmon alapszik, nem ápolt senkivel.
Gyakran lézengett egyedül, azon törve a fejét, hogy kinek tegyen keresztbe.

A tanárok sem kedvelték.
Buktatták nyakra-főre, ahogy tudták.
Senki nem állt ki mellette, tudván, hogy símán megharapja azt a kezet, amely enni adott neki.

Aztán, egy adott ponton eltűnt, megunva az örökös osztályismétlések sorát. Ekkora már tizenévesen volt ötödikes, úgy, hogy közben minden elemi osztályt kétszer ismételt meg.
Azt beszélték külföldre ment, majd a feledés hómályába merűlt.

Mígnem, tegnap viszontláttam.
Még a gyomrom is felfordult, semmit sem változott.
Csendben figyeltem gesztusait, mimikáját, ahogy résztvett az interakcióban azokkal, akikkel ott állt.
Éppen el akartam vonni erőszakkal a figyelmemet, amikor egy luxusjárgányhoz sétált, beült és lassan, bebiztosítva magát arról, hogy mindenki látja őt és az autót, elhajtott.

Kérdem én:
mit, hol, hogyan és milyen körülmények között változhatott ekkorát ez az ember, hogy a sikertelenség netovábbjáról ide eljusson?
Mit tudhat ő, amit más nem?
Hol és milyen pontján világosodhatott meg életének, hogy ennyi pénzre tett szert?

Mert ha mese lenne - érteném.
Ugyanis én jobban hiszek a mesékben, mint a valóságban. Logikusabb és törvényszerűbb.
Na de így...

Ne érts félre, nem irigylem, és még csak azt sem mondom, hogy nem érdelmi meg - hanem csupán csak annyi, hogy:
hogyan?....
A siker titkának felfedése mozgat.
Mert, hogy nem egyértelmű, az biztos!

Névtábla a kapú alatt...

Ismertem egy nőt. Hivatása volt, de nem gyakorolta. Azt hiszem félelemből nem. Beszélgetéseink alapján azt sikerült kihámoznom, hogy nincs elég önbizalma hozzá és addig, ameddig vannak nála jobbak és bátrabbak, a szakma nem igényli az ő jelenlétét.
Aztán fordulat következett be az életébe - veszteség, veszteség hátán és döntött.
Felhívott, hogy beszélni szeretne velem.
Meglátogattam.
Az első amibe belebotlottam a vadiúj névtáblája volt.
Gonddal, előzetes megfontolásból, tervezett, egyénre szabott, díszes névtábla az addig üres, fehér ajtón.
Dr.XY...
Meghökkentett.
Pillanatokig álltam az ajtó előtt és végigáramlott bennem annak a névtáblakészítésnek minden egyes át nem aludt éjszakája.
Amíg végiggondolhatta a pro- és kontrákat, önmagát, az addigi életútját, azt ami még rávár, ha vár - hiszen egyedül tőle függ és végül a szembesülést. Ahogy hazajöhetett és feltapaszthatta az ajtóra.
Beléptem.
Egyszerűen nem hagyhattam szó nélkül.
Benne volt a levegőben, hogy mi mindent tud jelenteni egy apró, jelentéktelen kis tárgy egy egész további élet szempontjából.

Ilyen volt amikor az első munkahelyemen névjegykártyát kaptam.
Nyilván tudatosan választott engem a szakma, tudatosan és lelkiismeretesen végeztem el a tanulmányaimat, tudatosan döntöttem az állas mellett, sokat tanultam és készültem - de az igazi áttörést, a beavatási szertartást, amikor kiderült, hogy ettől arrafele én ez és ez leszek, az a szar, semmi kis, szimbólikus névjegykártya jelentette.

Nemrégiben azon gondolkodtam, hogy manapság nincsenek vagy csak a régieknek vannak névtábláik az ajtóikon. Hozzuk magunkkal, hogy rendszerint a Férfi, a Családfenntartó neve legyen kint az ajtón.

Miután a szüleim elváltak sokáig, majdnem húszonévig édesapám neve maradt az ajtónkon. Sokszor kérdeztük anyát, hogy miért. Hiszen a lakásban lakott egy Fodor, egy Dézsmási egy Varga, de nem Zsigmond, míg az ajtón V.Zs. tündökölt. Magyarázta anyú, hogy biztonsági okokból, hiszen más az, ha eleve írja az ajtódon, hogy harapós kutya...és nem nyávogós kiscica.

Örököltünk egyszer egy csodás írszettert. Aztán utólag hozzánk is költözött és évekig a mi szerető testvérünk maradt. De addig hosszú út vezetett mindannyiunk számára, amíg a kutya a költözés mellett döntött. Mint egy dzsigoló, első időkben csak sétáltatni hagyta magát. Majd egyedül jött el hozzánk, de ahogy esteledett hazament oda, ahova régi családja kitette a szűrét. Mígnem egyik este hiába adtuk meg neki az esélyt, nem akart hazamenni a szállásásra. Örökre velünk maradt.
Vele voltam úgy, hogy mentem sétálni vinni. Akkoriban még csak ismerkedtünk, szoktuk egymást.
Nem különösebben rajongott nyegleségemért. Sokat faragott rajtam, hogy olyan társa legyek, amilyen végül lehettem.
Amikor a kapúhoz értem stuporral tapasztaltam, hogy egy újonnan kifüggesztett táblán írja, maradjak távol, mert harapós kutya veszély van. Tyiiiii mondom, hogy hozom ki innen Pumát, hogy ne harapjon agyon Az A Harapós kutya, ami itt szóban forog? Hozzávetőlegesen húsz perc telhetett el, amikor észrevettek a háziak a kapú előtt ácsorogva. Mondom, hogy né, nem szakíttatnám szét magam. Nevetve mondják, hogy ember, a harapóskutyát ők Pumára értették, hogy távol tartsák a nemkívánt betolkodókat.
Hát ilyen ereje tud lenni egy kis semmiségnek is...

Mára már elfelejtettünk ezekkel a szimbólumokkal jól bánni. Visszaéltünk velük és elvesztették tulajdonképpeni jelentőségüket.
Kár, mert valóan volt hasznuk...

Tudatosan felvállalva és megreszkírozva azt, hogy ismét megfenyegetnek, lekurváznak, leseggfejeznek és a pofámba verik, hogy nem vagyok magyar, le szeretném írni a meglátásomat a tegnap történekről.
Üsse kő...

Mielőtt kinyílvánítanám a személyes véleményemet előre szeretném bocsátani, hogy partnere és civil szférából egyik aktív szervezője vagyok a Vásárhelyi Forgatag nevet viselő rendezvénynek, ami ugyebár augusztus 3o-szeptember 1 között zajlik új helyszínén a Marosparton.
Hiszek benne, dolgozom rajta és bízom abban, hogy egy csodálatos, építő jellegő, precendens értékű pár napot fogunk a hátunk mögött hagyni azzal a sok munkával, energiával és ötlettel, amit belefektetünk.

Külön tiszteletemet fejezem ki és fejet hajtok azok előtt, akik politikai hovatartozástól függetlenül ennyi konfliktus után félre tudtak tenni mindent, diszkréten át tudtak lépni személyes érdekeiken és a köz javára együtt kezdtek dolgozni. Nem kicsi dolog ennyire fiatalon és őszintén.

Ezzel szemben nem értek egyet a tegnapi és a tegnapot megelőző tárgyalások hangnemével és végkifejletével.
Ugyanis széllel szemben nem pisilünk.
A mindenkori hatalom megtöréséhez, avagy kijátszásához, ha úgy tetszik mindigis szükség volt, van és lesz egy jó adag diplomáciára, intelligenciára és ravaszságra.

A Polgármestert úrat én nem tartom sem diplomatikusnak, sem túlzottan intelligensnek - habár meg kell hagyni megvan a magához való esze és csodálatosan végrehajtja lépésről-lépésre a rá bízott feladatok mindegyikét. Ravaszság pedig van benne egy jó adag, de ez nem okossággal társul és nem a köz javára történik, hanem gonoszság hatja át és egyéni érdekek milliónyi, apró kis szála.

Van az a mondás mely szerint ne állj le vitatkozni idiótákkal, mert lesüllyedsz a szintjükre és legyőznek a rutinjukkal...
Nos igen.
A rutin győz.
Nem a megszokás miatt, hanem mert nincsenek fegyvereink.
Egyszerűen nem egy súlycsoportban, nem azonos fegyverekkel és nem egyforma szabályok szerint folytatunk harcot. Az érdekekről ugyebár nem is szólok.

Nem értek egyet a harccal. Értelmetlennek és sportszerűtlennek találom.
Nem értek egyet az asztalracsapással, mert nevetség tárgyai leszünk ismételten.
Nem hiszek az igazságban, mert ezen a Földön nem létezik. Sokszor még bennünk is halott, hát akkor a másik érdekeit tekintve?
Igenis, volt olyan felhangja a Forgatagnak, hogy kizáró jellegű románok számára.
Egy színmagyar rendezvény, ahol esetleg, jó esetben megtűrik a románokat.
Nem jó ez így.
Nem így játszuk ki a hatalmat.
És nem így tárgyalunk a hatalommal.
Hanem átjárva az eszén.
Ha én el akarok érni valamit, akkor azt nem vitával, harccal és nagy magyar virtussal fogom, mert ez ma már nem működik.
Megkeresek hátsó ajtókat, megértetek tanácsadókkal apró lépéseket arról, amit el szeretnék érni. Hagyom, hogy a puhítás elkezdődjön. Jeleit mutassa működésének.
Majd elmegyek és diplomatikusan átadom az egészet egy olyan köntösben, ami tetszetős. Nem asztalracsapós, hanem símulékony.
Miután megszereztem, elértem amiért küzdöttem, felegyenesedem és megvalósítom, úgy, ahogyan megálmodtam. Ekkor már senkinek sem fog feltűnni, hogy valójában átráztam, túljártam az eszén. Ha meg igen, szégyelni fogja önmaga előtt. Kinek erény a vesztés?
És amikor jeletést fogok tenni rendezvényemről - köszönőleveleket küldök mindenhova, újra puhítok a jövő évi rendevényem sikere érdekében.
Miért?
Mert amit egyszer félredobtak vehemensen, soha többé nem fognak aláírni.

És ha már kiszorítottak és vesztettünk, faragjuk nyerességgé a harcot. Mert csak egy csatát nyertek, nem az egész háborút. Legyünk kreatívak, fogjunk össze. Nem az asztalracsapás érdekében, hanem a siker érdekében. A jövő sikere érdekében.
Legyünk már végre okosak.
Mindig a nagymagyarvirtusunk visz a sírba.
Hát mikor tanulunk már végre?

Mondom az embernek ennyi év házasság után a tegnap, hogy most akkor elmondom, hogy mire vágyom, de ígérd meg kérlek, hogy nem nevetsz ki...
Becsszavát adja.
Mondom.
Kiröhög.

Lehet, hogy te is, ne ítélkezz elhamarkodottan...

A lakás ahova költöztünk hatalmas terasszal rendelkezik.
A szűk helyekhez szokott növényeim kissé belebolondultak a tágas terekbe, a nagy és friss levegőbe, a magaslatba, a fényes napsütésekbe és az ismeretlen szélsímogatásba.
Arra gondoltam, hogy mennyire vágyom egy veteményeskertre.
Egy kis parcellányi földre, amibe a gyerekekkel beültetnénk mindenféle magokat és várnánk amíg előbújnak. Öntözgetnénk, figyelgetnénk, eldiskurálnánk a fejlődés és elmúlás felett.
Mert értelmet ad az embernek ha látja a melót vele, az alfát és omegát.

Tudod, nekem senkim sem volt falun.
Amikor mindenki falura ment vakációzni én akkor is városon maradtam.
Negyedíziglen vagyunk városiak.
Ha az iskolában a zöldségekről, gyümölcsökről, majorságokról volt szó, lapultam. Mert semmit nem tudtam róluk, az azonosításukon kívűl. Nem voltak élményeim, emlékeim, mint másnak.
Azt hitték valószínű unom, mert soha nem szólítottak meg.
Vagy volt végre más, aki beszélhetett?

Tudatosan pityókaföldet kamaszkoromban láttam, ahogy málnabokrot is.
Hogy mik nincsenek... - gondoltam magamban, ahogyan a családokat dolgozni láttam.

Anyósom veteményeskertje mély tiszteletet ébreszt bennem.
Mint a plázacica:
- Mama, ezt mind Ön ültette? A saját kezével??? Nahát, s eddig én azt hittem gyárban készül...

Szóval kell az a kert.
És ha valami kell, az meg is lesz.
Már zsusztifikálva van a felsőbíróságnál, aki azt a nyomtékos választ adta, hogy rendben, hozok neked ládát és földet.
Az első salimat mély orgiában fogom elfogyasztani, miközben sikkantgatom: micsodavilág, micsodavilág...

Arról, amikor fejben dölnek el a csaták...

Van az a vicc ugye a nyuszikával, aki takarítani szeretne és elhatározza, hogy elmegy a medvéhez porszívót kérni. Már otthon elkezdi a morfondírozást, attól való félelmében, hogy a medve visszautasítja őt.
Egész úton arrafele húzza magát, hogy mire odaér és becsenget az elképedt medve arcába beleordítja:
- Tudod mit? Bazd meg a porszívódat!!!

Most őszintén?
Hányszor csesztetjük egymást ilyen viselkedéssel?
Hányszor várjuk el a másiktól, hogy olvasson a gondolatainkban?
És minél hosszabb ideje élünk együtt valakivel, vagy minél közelebb áll valaki hozzánk, annál erősebb az ez iránti vágyunk. Tönkretéve együttélésünket, kapcsolatainkat.
Vannak ilyen skizoid állapotok az együttélésben.
Hogy a másik, a melletted lévő lerendez veled ügyeket fejben és elvárja, hogy cselekedj. Mivel nem teszed, kiakad. Üvöltözni kezd, hogy ő mondta. Miközben nem...
Van így munkaviszonyban, párkapcsolatban, szülő-gyerek kapcsolatban és természetesen tanár-diák viszonyban.
Vannak főnökök, akik direkt olyan dolgokat kérnek számon, amit nem adtak ki feladatként. Fejben valószínű igen, de elfoglaltságuk miatt nem jutottak el a verbalizálás, a kimondás, a felkérés és a konkretizálás szintjére.
Szegény alkalmazott meg áll behúzott nyakkal, mert ugye nem illik azt mondani, hogy nem mondtad, nem kérted, mert a jó alkalmazott gondolatolvasó. Még azt is elköveti, amit ki sem osztottak rá. Mert szorgalmas.
A jó férj és jó feleség is ilyen.
Olvas a másik gondolataiban és ismeri a másik legrejtettebb vágyait is. A magáét nem, de a másikét igen...
Szar ügy.

Sokszor kapok fejmosást én is, és természetesen adok is azoknak, akikkel együtt élek.
Mert az ember nem tanul...

Főként idősekre jellemző ez.
Nem kér, hanem elvár.
Fejben megél, mert sokat van egyedül.
Majd jönnek a gyermekeim és az unókák. A gyermekeim eddig ülnek, ide mennek, ezt látogatják meg, ezt fogják mondani, így fognak viselkedni, ezt fogják kérni ebédre és én már előre tudni fogom...
Az unókák illedelmesek lesznek és csendesek. Átmennek a szomszédba, köszönnek engedik hogy agyonpuszilják őket, odatartják az arcukat, hogy a szomszédasszony összecsípkedje, megkérdezik, hogy hogy van az unókája és ha elmennek nyaralni képeslapot küldenek onnan az egész falunak.
S mivel mindez természetesen nem így történik kitör a kitudjahányadik világháború.
Összedöl a kártyavár. Elkezdődnek a sértegetések, a vádaskodások, a bezzegelések, a duzzogások és elromlik az a pár nap is, amit felhőtlenül együtt kellett volna tölteni.

Mert nem vagyunk marionettek.
Nem vagyunk mentalisták sem.
Az egoszűrőnk olyan szinten erős, hogy csak azt tesszük, amit mi szeretnénk, mi akarunk, amire vágyunk. Fogalmunk sincs a másikról.
Sokszor még magunkról sem.

Így hát, ha kell az a kibaszott porszívó - kérni kell.
Nem gondolkodni azon, hogy a másik milyen lépést tartogat, hanem kérni.
Meg kell tanulni tudatosítani, megfogalmazni, kiengedni és beengedni.
Mert elég volt a hasznavehetetlen konfliktusokból.
Nem?

Arra már nem emlékszem konkrétan, hogy mikor jelentek meg a televíziós reklámok, de arra, hogy milyen hatással voltak ránk, annál inkább.
Annak idején, amikor még nem volt távirányító, de lopni lehetett összetákolt antennákkal az RTL-t, kicsit minden kreatív szülő gyereke tudott németül. Mondatokat ismételgettek, reklámokat szajkóztak, aminek természetesen nem ismerték a jelentését.
Annyira voltunk egy inventív generáció, hogy a távirányító szüksége, az iránta való vágy bennünk látott napvilágot. Halászbotokkal kapcsolgattuk a tévét az ágyból, ami egy széknek volt nekitámasztva.
Az ARIEL reklám volt a legmenőbb.
Aztán jött a rendszerváltás.
Színesben fedeztük fel a világot, tévén keresztül.
Lettek hosszúidős reklámok, amik olyan termékeket mutattak be, amik csak álmainkban éltek.
Fogyókúra gyógyszereket és teákat, magától járó cípőket, masszírozó székeket, fitnesszgépeket, ágyakat, ami álmot mutat, takarót, ami fűt, ékszereket, ami vérnyomást csökkent és a többi.
Mindennek elérhető ára volt.
Postaköltség szinte elenyésző.
Szóval, megérte.
Legalább egyszer mindenki rendelt.
Ha pedig nem, akkor beengedte lakásába az ügynököket, akik elérhető áron kínálták a látott és vágyott termékeket.
Utólag derűlt ki, hogy mekkora marhaság volt megvenni, mert az üzletben negyedáron lehetett hozzáférni a csodafazékhoz, ami magától főz, a késarzenálhoz, amit soha nem kell megfenni, az elemes marokmasszírozóhoz, amihez összecsukható írószer járt.

Mi is rendeltünk.
Na nem annyiszor, ahányszor megszületett bennünk a gondolat, hanem egyszer.
Láttunk egy ágyat.
Álmaink ágyát.
Telefonáltunk, érdeklődtünk, leadtuk a rendelést és vártunk.
Soká érkezett meg.
Vagy csak úgy tűnt volna?
A fizetésnél derűlt ki, hogy még ki kellett fizetni egy összeget, amiről szó sem volt.
Mondták, ha gond, visszaviszik, csak a postaköltségeit kell perkálnunk.
Jelzés értéke volt, de belementünk.
Amenazsáltuk az ágyat.
Fele akkora volt, mint a képen és csak három funkciós, nem is öt.
De még ez sem tört le bennünket.
Édes volt az első éjszaka.
Hülyére aludtuk a nyakunkat és a hátunkat, nem maradt hely a szobában ha kinyitottuk, de a miénk volt.
Egy hét után egyikünk sem tudott forogni nyakból. Két napra rá, már derékból sem. Aztán lebénúlt a vállam. Kisebb súlyzókra váltottam, arra gyanakodván, hogy az ízületeim vacakolnak.
De nem a súlyzókkal volt baj.
Az ággyal.
Későre jöttünk rá.
Kicsit szégyeltük is a dolgot.
Számigáltunk magunkban - ki kellett aludni az árát.
Végül sikerült.
De arra már mindketten kezeltettük magunkat.
Többe került a krém,gyógyszer, s miegymás mint az ágy.
Tapasztalatnak megérte.

Ma a lányom a célszemély.
Nézi és interpretál.
Vegyünk ilyent, mert ez nézd mit tud - fiatal leszel tőle, örökre szép, csinos, szőrtelen, sarokkeményedés nélküli, izmos, okos, sok hajad lesz, magától göndör, és persze lófasz nő a seggedben. Mind mind magától.

Most, mondjam el neki amit nektek, vagy hagyjam, hogy rendeljen egy pár szarvat ő is. Mert csak bőrén tanul az ember...vagyis, na...nyakán, hátán és derekán.
Nem?

A bennünk lakó böböst nem mindig sikerül elcsípni és nevén nevezni.
Van, hogy el sem sikerül jutnunk odaáig, hogy felfedezzük mi is a bajunk.
Vannak napok...amikor még a szar is büdös. Idegesítenek a hangok, a szagok, a rutin, a megszokott dolgok és tevékenységek az elveszített értelem és minden ami addig biztonságot adott.

Jó lenne egy hely. Önmagunkban, vagy rajtunk kívül. Lehetőleg nem egy személy, mert az a kapcsolat könnyen betegessé válhat.
Abban egyik mindig áldazátúl esik a másiknak.
Hanem egy hely, ahova visszajárhatnánk élni, feltöltődni, emlékezni, lenni.
Ahol nem szégyelnénk a semmittevést sem, sőt a legfontosabb célunk az lenne.

Mert megállni is tudni kell.
Pihenni is tanulni kell és büntetlenül feltöltődni is nehéz dolog.
Az állandó pörgésben, hajtásban, tevésben, vevésben, célok között elvesztődik a lényeg.
A csend szava, a dolce far ninente.
És a felnövekvő gyermek nem lát mást, mint egy önmagába zárkózótt apát, és egy ideges, hisztis, agyonhajszolt anyát.
Aki betegre főzi magát vasárnap hajnal óta, ahhoz, hogy az ebédből ne kérjen senki az ötven fokos melegben.

Gyermekkoromban, majd néhány év erejéig fiatal felnőttként is volt az ajándékom.
A Nagymamám.
Ő volt az a sziget, ahova elmentem, ha már több nem fért belém.
Soha nem tudtam megfejteni a titkát annak, hogy mi volt számomra ott a legjobb.
Mígnem ma reggel önmagam kergetése közben megszületett bennem az évek óta hántott misztérium gyümölcse.
A csend...
Mami ugyanis tudott annyira felségesen csendben lenni, hogy az nem volt feszűlt.

Ma már a csend feszűltséget okoz.
Minden áron túl akarjuk beszélni egymást.
Nem divat a csend. Mert hiánycikk, ahogy a becsület, igazmondás, jellemerősség, tisztelet és szeretet is. Sokat beszélünk róla, de fogalmunk sincs arról, hogy mi fán terem.
Ha csendben maradunk, hírtelen feszültek leszünk.
Idegesek, mozgékonyak, paranoiások és bizalmatlanok.
Mert félünk önmagunktól.
Az igazságtól és persze egymástól.

Pedig kellenek a szigetek.
A pihenők és a csendek.
Nem csak a gyermekekért, hanem önmagunkért és egymásért is.

Amikor elmegyek valakinek a lakására igyekszem minél kevesebb véleményt nyilvánítani arról, amit érzek. Sőt, még érezni is félek sokszor, mert a lakásban egészen jól kivehető rezgések és energiák vannak, amik őszintén rámutatnak arra, amit egymás elől titkolunk.
Én magam nem érzem már ezeket tudatosan.
Csak fura, hogy például mindig a cipőtartónál vadulok le és kezdem leordítani mindenki fejét, ezzel szemben például a fotelben lenyugszom.

Valaki mesélte, hogy ő évekig abban a tudatban élt, hogy nem tud főzni.
Hát Istenem...
Nem mindenre van az embernek tehetsége, nem?
Jó anya, csodás szakember, jó feleség, kiválló barát de nem jó szakácsnő.
A lakás ahol éltek éveken át egy sötét kis lyuk konyhával rendelkezett, ami nem engedte kibontakozni a benne lakó tehetséget és zsenialítást.
Aztán, elköltöztek és kapott a lyuk helyett, egy tágas, fényben úszó, gyönyörű konyhát.
Ahol kedve támadt főzni.
És főzött, majd sütött, majd vendégeket fogadott és kiderűlt róla, hogy egy fantasztikus szakácsnő.

A lakás az ember lelke és családi tudattalanja is.
Magán viseli mindannyiunk jegyét.
Vannak meleg pontjai és hátborzongató sarkai.
Ezt a gyerekek tudják és tudatosítják a legjobban.
Társadalmunk a házam a váram típusú berendezkedése voksolt.
Nem illik elmenni egymáshoz csak úgy...
Sőt, be sem lehet jutni, ha éppen utolérne bárkit is a spontenaitás.
Be kell jelentkezni, időpontot kell egyeztetni, illik vinni valamit, illik viselkedni. Mereven, görcsösen és feszesen. Nem illik sokat enni és inni és vissza kell hívni azt aki megvendégelt.
Na...ebben benne van minden, nem?

Az idősebb generáció még nem ennyire sterilizált.
Ők még kissé a kommunizmus gazdag estéinek örömemlékeit is magukban hordozzák.
Ha betoppan a nem várt vendég előkerül a zsírosbödön, a zöldségek, fő a finom tea és kész. Percek múlva együtt örülnek a fotelből nagy békességben az egypercésnyersznek, reklámok alatt régi emlékeken csámcsogva.
A térkihasználásuk, dísztárgyaik, energiagócaik is a lakásaikban teljesen másról árulkodnak. Fő szerepben a tévé, rádió, egy félig olvasott könyv és az ágy.
Nálunk fiataloknál szégyen a proeminens ágy. Jobb helyen a tévé is el van rejtve. Uralkodnak a tágas, üres terek, a szellős, levegős semmik.
Ezek lettünk.
Kiment a divatból a szarvasaggancs, a színes szőnyeg, az üveghal, a nippek, a kristálypohárgyűjtemény.

A gyerekszoba mint egy hárem.
Tele megunt kurvákkal.
A szülők mint az eunuchok, csak azért szabad a bejárásuk, hogy letörölgessék a játékokról a port.
Mindig kell egy újabb, de annak a lefutási ideje sem tart túl sokat.
Ha idegen szultánfi téved be és kézbe veszi a háremet, a gyerek szorúl. Hírtelen értéke lesz mindennek az új fényben, de egyedül maradva, visszasüpped állandó érdektelenségébe.

Mit mondhatnék?
Kell a közös mozgás, a természet, az értékek, egymás.
Mert kollektíven haldoklunk.
Lesznek akik megmaradnak, de sokan vesznek majd el saját maguk által ásott gödreikben.

A nevelés nem könnyű.
Már azért sem ugyebár, mert egy oda-vissza folyamatról van szó.
Ugyanis nem csak nevelek, hanem egyben nevelődöm is.
Ez azoknak okoz rendszerint problémát, akik úgy gondolják és érzik, hogy ők márpedig készen vannak.
Nincsen nekik szükségük semmi további fejlesztési kényelemgyilkos módszerre - elég számukra a 7 év otthonról csomag, amit inde-unde összeszedtek valahonnan.

Balázs egészségi állapota ismét főszerepben.
Sokat javult, talán majdnem helyre is pattant, de maradt bennem az óriási félelem.
Az a levegővisszatartási állapot, ami állandó sakkban tart.
Mindenféle kímélő programokat találok ki, de csak nem jön össze.
Ugyanis ahogy mondtam, egy oda-vissza folyamatról van szó.
Amiben én ismételgetem a magamét, ő pedig az övét.
A kettő ütközése adja meg minden egyes alkalommal a végeredményt, amely jó esetben kompromisszum, kevésbé jóban pedig az ő győzelme.

Tanácstalan vagyok.
Állandó mérlegelésre szorul bennem az ő határtalan öröme, szemben az én betokosodott aggályaimmal.

Eleve hiszek az angyalok létezésében.
Ugyanis röpke életem során annyi de annyi hülye és kilátástalan helyzetnek voltam elszenvedője vagy éppen helytelenül cselekvője és megélője, hogy ha nem lettek volna mellettem angyalok, beletörött volna a bicskám.
Amikor gyerekek voltunk édesanyám mondogatta - a részeg embernek és a hülye gyereknek Istene van... Biztosan az angyalokra gondolt, az extra védelemre, csak rosszul fejezte ki magát.

Minden esetre elmondok valamit.
A Jóisten bocsássa meg nekem előre, ha rosszul fogalmazok, te értsd jól.
Ismerek egy családot.
Anya, apa, nagyszülők.
A nagymama valamikor lánykorában költözhetett be egy kisfalúból, aminek a jellegzetes szokásrendjeit és tilalmait ma is magán viseli, annak ellenére, hogy most már sokkal többet volt városi dáma, mint falusi lány.
A mama neveli a kisfiút, amíg szülei dolgozóban vannak.
A kisfiú lehet olyan sacc per kábé 11 éves.
Szép, fejlett, értelmes gyerek...lenne...ha a mama nem akarna mindenáron egy öl-ebet csinálni belőle. Minden egyes kezdeményezése kudarcba fullad, amit a mama elégedetten konstatál. Ne menj, nem szabad, leesel, megbotlasz, eltöröd a lábad, megcsíp a méhecske, vedd fel a kalapot, ne állj fel a hintán, ne úlj le mert mocskos, ne mássz fel mert nem szabad---megy egész álló nap a lemez.
Néha a gyerek, mint a kölyök doberman elszabadul. Olyankor fut, körbe, körbe, mindent egyszerre végrehajt, amit nem szabad, majd elesik és leül mama mellé.
Olyankor mama, ahogy említettem elégedetten megszólal: nem megmondtam?... majd feladja rá virágbokrétás kalapját...
Két hónapja a gyerek beteg.
Komoly beteg.
Orvostól orvosig.
Sápadt, gyenge, szomorú, lézeng.
Mondanám, ordítanám, hogy hagyják már, hiszen szívják a vérét, az a baja.
De hogyan?
Mettől-meddig?
Hiába látom, tudom, nem az én feladatom. Nem áll jogomban üvöltözni és nagymamát kékre-zöldre verni. Nem?

Szóval mi?
Hát az, hogy a morálnak mindigis gyógyító ereje volt, van és lesz.
Balázs nem beteg.
Mert nincs betegségtudata.
Ő csak gyengélkedni szokott.
És rendszerint meg is gyógyítja magát ezzel a vakbika attitűddel.
Ismerek ilyen felnőtteket is, én magam is ilyen kók vagyok.
Ha egyszer elhatározom, hogy jól vagyok, jól is leszek.
Még szegény jó édesanyámtól lestem el: nincs időm most a betegségre. És idő hiányában az a csúnya kór más szállást keresett.

Bizarr szitu, tanúlsággal

Elmentünk az üzletbe.
Ahelyett, azonban, hogy belenézzek a pénztárcámba, behajítottam azt a telefon és kulcs mellé, majd kimentem az ajtón.
Valaki régebben mondta is: pénzzel könnyű vásárolgatni. Próbálja meg valaki anélkül...
Na megpróbáltam.

Megvettük ami kellett és sietve irány a pénztár.
Van egy idős nő.
Katasztrófálisan rigid.
Soha egy mosoly az arcán.
Ideges, inkompetens, rugalmatlan és érthetetlen.
Csak az ő vonala volt nyitva, hát rosszat sejtettem.
Gyorsan amíg sorrakerültünk összeadtam fejben a termékek összegeit. Stimmelt az összeggel ami nálam volt, sőt még egy fél lej különbözet is volt, javamra.
Átvilágítja a dolgainkat, majd mondja a végösszeget.
Éppen egy lejjel többet, mint amire számítottam.
Na jó. Mondom itt a telefonom, felszadak egy lejért vagy ha nem ok így, akkor hagyok egyet a termékek közül.
Neeeeem, neeeeeem, neeeeeeeeeeeeeehhhheeeeeeeeeem. Hívja a főnöknőt...
Jó mondom, de sor előttem, sor utánam, ne röhögtesse már magát, hiszen minden nap innen vásárolok.
Nem érdekli...
Megszólal egy kedves arcú hölgy a hátam mögött, hogy itt a lej.
Megdöbbenek.
Mondom egy pillanat várjon rám, felszaladok és lehozom.
Mondja ne marháskodjak, hát mi egy lej?
Közben a véntündér kisüti, hogy csak fél lejjel lógnék.
Adok a nőnek egy fél lejt vissza.
Nevetünk.

Utólag bánom, hogy nem adtam neki ajándékba valamimet - habár egy szál semmiben ugrottunk ki vásárolni...

Nem szégyeltem magam.
Régebben elsüllyedtem volna.
De ma már megtanultam legyőzni az egomat.
Mégis? Mi rossz van ebben?
Hasonló helyzetben ugyanígy szoktam eljárni.
A lényeg azon van, hogy le tudjuk-e győzni önnön büszkeségünket és elfogadni a felajánlott segítséget.

Nem szeretem azt a kérdést, hogy te mit csinálnál a helyemben?...
Mert neked fogalmad sincs az én helyemről.
Egyszerűen olyan szinten vagyunk a saját egonkhoz tapadva, hogy legjobb helyzeteinkben is képtelenek vagyunk kiszakadni onnan.
Az én életemhez, nekem van kulcsom, ahogy az abban felmerült problémákra is.
Úgyhogy hiába azonos a problémahelyzetünk, ha az egonkat görcsösen szorongatjuk.

Minap találkoztam egy Nővel.
Ő Anya.
Két gyermek édesanyja.
Mindkét gyerek súlyosan sérült.
Még a fejüket is képtelenek mozgatni.
Fekszenek.
Az édesanya az emberek előítéleteiről mesélt dióhéjban.
A megbotránkozó pillantásokról, az összesugásokról a háta mögött, arról, hogy vannak, akik még keresztet is vetnek, ha meglátják ikerkocsiban fekvő gyerekeit.
Terhes asszonyokról, akik betegesen alkapják a fejüket, nehogy hatással legyen magzatukra a nemkívánt állapot.

De mesélt a városról is.
Marosvásárhelyről - ami az ő szemszögéből nézve, számomra életidegen.
A járdára parkolt autókról, amitől ő nem tud elférni a két sérültet szállító ikerkocsijával. Ha lekényszerűl - mert ugyebár lekényszerűl ... a járdáról, az idegesen tülkölő sofőrőkről.
Arról, hogy nincsenek megfelelő autóbuszok, amire felülhetne, ha korházba kell vinnie gyermekeit.
Az akadálymentesített épületeinkről, amelyekbe sérültekkel vagy sérültként nem lehet bejutni - mert feljáró van, de azt minimum négy lépcsőfok válassza el a céltól, vagy egy hatalmas cserép virág, vagy egy hírdetőtábla, vagy egyszerűen egy odabiggyesztett kanyar, ami nem engedi őt bejutni az adott helyre.

Mesélt arról, hogy nincsenek játszóterek.
Vannak, de egyetlen egy szar hintát sem tudnak használni, mert nem beteg gyereknek való.
Például a Somostetői hálóhinta jó lenne, de ha egyszer nem tud oda feljutni, hiszen a sarki üzletben bonyolítandó bevásárlás is gondot okoz, akkor meg miről beszélünk?

Gondolkodtunk-e már valaha ezen?
Azokon a sérülteken, akik nem mernek inni egy korty vizet a negyven fokban, mert ha vécézniük kell, nincs hol.
Azokon, akiket nem engednek be sehova hasmenés esetén, nehogy már összepiszkítsák a vécét?
Azokon, akiknek szemkiszúrásból készültek, mutatandóban akadálymentesített feljárók?

Gondolkodtunk-e már egymáson?
Nem magunkon, hanem a másikon.
Az ő szemszögén.
Az ő érzésein, érzelmein, fájdalmain, csalódásain, félelmein és örömein?

Nem, ugye?
Nem...

Amikor sok különböző nő - különféle társadalmi osztály képviselője, karrierrel és az anyaság főszerepének megélésével, diplomásként és anélkül, ugyanarról a problémáról számol be lépésről lépésre, ugyanazokat a tanácstalansági tüneteket mutatva, ugyabban a kiúttalanságban, kilátástalanságban és kiégési szinten - akkor én merészelem állítani, hogy társadalmi problémával állunk szembe.
Kár, hogy a férfiak nem igazán mondanak semmit.
Vagy már nem mondanak semmit...

Az egyesületünkbe eljövő sérültek és beteggondozók rendszerint egyformán vélekednek a közösséggel való találkozás után:
problémáim vannak, beteg vagyok, nehezen és szűkösen élek, de amikor eljöttem ide és szembesültem a többiek gondjaival, rájöttem, hogy vannak nálam sokkal nehezebb helyzetben lévők. Ez erőt ad és tettvágyat arra, hogy segítsek rajtuk...

Valahol mondja Csernus, hogy az öszvér, amikor tudatosul benne a kilátástalansága, kiútakat keres. Körülnéz. Ki akarván lépni egy fojtogató kapcsolatból, házasságból, szerepből - egy másikat, jobbat keresve. Csak azzal nincs tisztában, hogy mivel a ló - a jobb - fennebb van, ugyancsak egy öszvért fog választani maga mellé. Egy ideig abban ringatja magát, hogy az új kapcsolata másik fele egy ló, amíg rá nem jön, hogy az is öszvér. Akkor beletörödik, belehal vagy ismét kilép, sok sok másik öszvér után kutatva, akikre ismételtem lómaszkokat aggat, addig amíg hitegetni bírja önmagát.

Nem hiszek abban, hogy régebben jó volt.
Elnézem az idősödő székely emberek házasságait.
Engem azok az asszonyszerepek már rég tömeggyilkolásra sarkalltak volna.
A nyelés, a nagy csendek, a másik jobban tudják, a szoknya alatt minden elfér helyzetek.
Látom, hogy ugyebár az asszony mindent ellát. Ahogy mindigis tette. Lebasszák. Még többet vállal abban a reményben, hogy majd dícséretet kap - kétszer akkora lebaszást kap. Akkor ő kétségbeesésében háromszor akkora terhet aggat a vállára, mert azt hiszi a hiba benne van - mondanom sem kell, hogy mekkora megszégyenítésben és legorombításban lesz osztályrésze. De lenyeli. Ha meg kitör, benyugtatózzák. Mert miféle dolog az, hogy egy öszvér ugat? Hát hülye? Kérdem én...

A probléma bennem van.
Magammal viszem - még akkor is ha egy következő kapcsolatot sárkánnyal alakítok ki.

Mindenki ugyanazt fújja:
- nem figyel rám, későn jön haza, fáradt, türelmetlen, nem beszélgetünk, kevés a közös program, a nyaralások vitákba fulladnak, mindennapi téma a szegénység, a gyerekekkel sem elég figyelmes, csak ül és nézi a tévét
mire a replika:
- ahogy hazajövök hisztériás rohamot kap, slampos, a kölykek neveletlenek és hangosak, nem hagyják az embert nyugton, állandóan panaszkodik a pénzre - nem veszi észre, hogy látástól vakulásig dolgozom, ha közeledem hozzá ellök...

Van egy nagy mocsár, posvány.
Amibe belesétáltunk tömegesen.
Be is ragadtunk.
Vannak akik tudják, és vannak akik álmodnak: ligetekről, szabadulásokról, szabadításokról, jobb életről, mindenfélékről.
Hogy van-e remény?
Hát nem a remény hal meg utoljára?...
Vagy már az is halott?
Na akkor erre varrjunk gombot!

Tanuljuk meg megbecsülni azt amink van...

Tegnap mintegy ráhangolóként tanúja voltam annak, ahogy az egyik főszerepelője az életemnek, a másik főszereplő elvesztése miatti félelmében lelkiekben tagokra szakadt.
Mintegy lájtmotivumként tért vissza a gondolat, hogy nem értékeljük eléggé egymást, addig amíg nem történik meg a baj...
Mit nevezünk bajnak?
A veszteségeket: a kapcsolat megszakadását, a betegségeket, a halált, egy-egy fejlődéssel járó, de szakadást okozó lépést, amit a másik tesz meg, de amire még mi nem állunk készen.

Szinte napra pontosan egy éve annak, hogy Balázs beteg lett.
Fától-fáig állapot volt az.
Minden szülő tisztában van ezzel, akinek volt beteg a gyereke.
Csak állsz meztelen lélekkel az Isten előtt és stuporral ismételgeted, hogy engem, engem, engem - ne őt... Persze, hogy abszurdum, de akkor is. Nekem fájdalmat, nekem szenvedést, nekem csalódást - neki csak a fényt, életet, derűt és jót.
De mi is a jó?
Emberi mércékkel az élvezet.
Istenivel a fejlődés, ami lehet akár a halál is.
Nem tudom, hogy mit lehet mondani annak a szülőnek aki a gyermeke sírja felett áll.
Mert jobb soha nem lesz.
Tompább talán igen, de jobb nem.
A szakadás okozta fájdalom és heg marad.
Tudom én nagyon mélyen, hogy jó helyre megy az a gyerek, de akkor is - ő az enyém. Adtad...-miért veszed hát el?

Ki képes eljutni arra a szintre, hogy köszönöm azt a tíz, húsz vagy akárhány évet?
Mint Jób, akit megpróbált az Isten.
Elvette mindenét...
Mit mondhatnék?
Emberből vagyok, anyából vagyok, tigrisféltéssel őrzöm azt, ami az enyém.

Az utóbbi hónapokban csontra szoptam a lelkemet.
Nem telik el úgy éjszaka, hogy ne álmodjam vissza a tavalyi borzalmakat.
Mire ma, helyesebben tegnap, Balázs ismét sántulás jeleit mutatja.
Valószínű gyulladás.
Minden bizonnyal egy jel arra, hogy őrizzük egymást - testileg, lelkileg, spirituálisan.
Vannak elcsúszásaink bőviben. Van úgy, hogy azt sem tudom merre keressem a bennem lakó Istent.
A jelek idejében jönnek - azzal a céllal, hogy helyresapkázzanak, mérjenek, fejlesszenek, továbbvigyenek.
Hálásnak kellene lennem - de egyelőre a fájdalom nem enged lélegezni sem.
Mondogatom, mint tavaly - adom mindenem, csak hagyd cserébe a gyermekem...

Misztérium az élet.
Halálostól, betegségestől, veszteségestől együtt.
Bárcsak nyitni tudnék amikor kell minden egyes fájdalomra, hogy helyet tudjon marni családunk lelkében a derűnek és örömre való képességnek mielőtt megesz ez a gonosz, lelketlen, rutinra építő világ.

A gondolkodás jó barát, kivéve a tettek mezején.
Mert itt van ugye a játszótér.
Elnézem a roma asszonyokat.
Gondosan kifésülik a koromfekete gyermekeket otthon és leereszkednek a völgyből egy kicsit beilleszkedni.
Nem spilázzák túl a dolgot.
Míg a fehérbőrű anyák a padról minden percben beleavatkoznak gyermekeik játékába, ők ezzel szemben beülnek párossával a hintába és addig hajtják magukat, amíg a purdék azt nem mondják, hogy most már menjünk haza.

A fehér anyák bezzeg nem.
Ülnek egy-egy barátnővel vagy könyvel a kezükben.
Természetellenesen tiszták az adott körülményekhez.
Ha a gyerek odasettenkedik egy kis ölelés erejéig, agyontörlik a kezeit, megdorgálják, hogy mocskos és nem engedik, hogy a patyolatfehér nadrágjukhoz vagy szonyáikhoz nyúljanak, mert összepiszkítják azt.
Ha szerencsétlen belelendülne a játékba, minduntalan feljajjdulnak - hogy, most esel le, bevered az arcod, kitöröd a fogad.
Mit csinálhat ebben az esetben szerencsétlen?
Szótfogad és szépen leesik, beveri az arcát, majd kitöri a fogát.
Akkor a fülénél fogva hazarángatják és büntetésből egy hétig nem jöhet játszótérre.
Tiszta kézzel végigszenvedi a hetet, hogy a következő hétfőn kezdődjön előlről minden.

Amikor gyermek voltam elég darabos voltam.
Nem volt olyan tárgy, ami az általam okozta forgószelet kiállta volna a talpán.
Még a kilincset is kitéptem, amikor hozzáértem.
Édesanyám sok sok erénye mellett rendelkezett az önbeteljesítő jóslatok belémnevelésének képességével.
Most vered le a tényért... - s levertem.
Magadra öntöd a levest - s magamra öntöttem.
Hála Istennek akkoriban nem kellett mellettünk legyenek játék közben, mert semmit nem mernék kezdeményezni felnőttként.
Ugyanis az ilyen túlkontrollált, agyonféltett gyermekekből lesznek a bátortalan felnőttek.
Egy anya sem mondja a gyermekének, hogy hű bele Balázs.
Másznak, mire a szülő odaszalad és rájukordít, hogy leesnek.
Persze, hogy azonnal szót is fogadnak.
Nem kell mindent észrevenni.
Ha meg igen és tényleg veszélyes, akkor minimum a fogak között azt kell kijelenteni, hogy kapaszkodj fiam erőssen...a mert leeselt, le kell nyelni.
Mert szegény gyerek alapjáratban egy szófogadó lény. Aki tiszteli a szülőt még határai feszegetése közben is.

Példát kell venni azoktól, akik helyes mintát mutatnak.
Hogy merjen a gyermek kezdeményezni, ha elesik, felállni, ha pedig veszélyben van, megoldani.

Isten sem ordít ránk a magasból, hogy ne csináld, mert veszélyes, ártasz magadnak, elterülsz, kiégsz.
Támogat és szépen hagyja, hogy beverjük a fogainkat.
Amikor beverjük rendszerint átkozodunk.
Lemegyünk haragosba, vagy ateistába.
Mint a hülye gyerek.
Anyám a hibás, hogy leestem a hintáról...

Pedig ohhh dehogy.
Ahogy az anya feladata az, hogy mellette álljon és ha valóban megüti magát vigasztaljon és ápoljon, na éppen úgy Isten is ezt teszi.
Enged.
Nem avatkozik bele.
Fejlődni és tanulni hagy.
Lehet, hogy éppen hintázik a felhők között, amíg azt nem mondom készen vagyok, indulhatunk.
Csak mi nem tanuljuk meg a leckét - pedig olyan egyszerű...