Van az emberi kapcsolatoknak egy olyan dimenziója, magaslatnak vagy fázisnak semmi esetre nem nevezném, amikor beáll egy megfoghatatlan, de annál érzékelhetőbb rövidzárlat-állapot.
Minden egyes szó ráz - minden hangsúlynak jelentése lesz, minden tekintet veséig hatol és minden egyes interakció nyílt harcokba fullad.

Ilyenkor szokták rendszerint házasságban a szülők felállítani a lövészárkokat és bevonni az amúgy teljesen ártatlan és értetlenkedő gyermekeiket is a harcba.
Üzengetnek.
Mondd meg apádnak...
Szólj anyádnak...
meg egyebek.
Aztán ezt követi a csatabárd újabb és újabb elásása, amit az a pont tetőz, amikor már a szűk udvar képtelenné válik a csatabárdok befogadására.
Ilyenkor vagy elégeted az összeset és új starttal indítasz, vagy mindannyian felültök a csatabárdok tetejére és teszitek magatokat, hogy hű beh jó a kilátás a magasból.

Éppen ilyen időszakomban vagyok minden szempontból.
Zárni kell és új lapokat körbeindítani, kimerültünk - rokonilag, barátilag, emberileg, ismerősileg, szomszédilag, helyileg és távolságilag, bent és kint, fent és lent.
Kollektív a nyomor.
Van, hogy érzem - nem vagyok képes kontroll alatt tartani azt, ami bennem felgyülemlett.
Értelmet sem látok az egészben - ami azt hiszem még inkább nehezíti mindazt, ami végbemegy.
Kell ilyenkor egy robbanás.
Valami ami feléget néhányat a csatabárdok közül - mert lassan a kerítésen is csüngenek.

Az utóbbi időben sokat vagyok földig érő szoknyában.
Van ebben kakaó.
Bezzeg a régi szép idők, amikor a fehérnépek szoknyája mindent eltakart.
Ma, a nadrágok korában elfelejtettünk kamuflálni.
Mindannyian belebetegszünk.
Akkoriban anya ment rá, neki lehetett boldogtalan élete.
A többiek éltek a hátán és szoknyácskája alatt, mint Marci hevesen.
Bebújtak ha kellett, orrot fújtak bele, ha az kellett, kezet töröltek bele, ha arra volt szükség - és ha vendégek jöttek, abba törlődött a kalány, tánygyér, kristálypoharak. Csillogott villogott minden. Az oda vezető út senkit nem foglalkoztatott.
Ma - a rövid, hosszú, félhosszú, szűk és bőszárú, farmer, anyag, bőr, sztrecs, macska és jéger - nadrágok korában mindenki mindenkit ijedten fed és takargat.
Nincs a nagy szoknya.
Nincs a mindent elviselő, kibíró, megoldó nő.
Mindenki a másiktól várja a megoldást.
Egymás fejére nőttünk.
Nem jellemileg, hanem csatabárdjainkra hágva.

Hogy mi kéne?
Lássuk csak:
egy jó nagy tűz.
A tűz szakrális. Nem csak pusztító ereje van.
Felégethetné végre bennünk a gócokat, közülünk a bajokat, udvarunkról a csatabárdokat és lelkeinkből a szennyet.
Van a terápiában kivállóan használt és bevált módszer a szimbólikus tűzről.
Papírra vetem vagy lelkemben kihordom a bárdjaim mindegyikét és közösségileg elégetjük őket egy biztonságos helyen.
Hogy szennyeink perjéje nehogy leégesse a szomszéd gondosan bébodorított hajfürtjeit.

Nem tudom, na...
Nehéz őszintéket kiáltani a csatabárdok tetejéről.
Állok, kémlelem a tájat és gondolkodom.
Jó lenne már egy kis őszinte mosoly, a szeretet bárminemű őszinte jele.
Hogy ott vagy bent, a tekinteted mögött, nem csak az árnyékod néz vissza rám.