2013. július 25., csütörtök

Rendszerint azokban a helyzetekben kerekedik bennünk a legnagyobb félelem, amelyek ismeretlenek számunkra. Mert az ismeretlenben az adrenalin és izgalom mellett van egy óriási félelem faktor is - a következményektől, amelyekre esetleg nem rendelkezünk megfelelő stratégiákkal.
A baj akkor kezdődik, amikor a jól ismert helyzetekben is rettegni kezdünk. Elveszítjük az önbizalmunkat és úgy érezzük, hogy nem vagyok elegendőek a megoldáshoz, egymagunkban.

Volt nekem egy barátom.
Ahogy akkoriban szokás volt ez jobb helyeken, az anyjáék az egyetem mellett kitaníttaták egy szakmára is elővigyázatosságból. Hihetetlenül nagy szegénységben éltek, sokat küzdötek a túlélés érdekében - nem állt hát szándékukban reszkírozni semmit.
A fiú kitanulta tehát a villanyos szakmát.
Mondogatták a szülei - villany most már mindig lesz, ez egy igazi kenyérkereső szakma. Ha nem megy az urizálás, a villanyosság akkor is menni fog, a gyereknek most már örök időre kenyér van a kezében.

Forró fejjel, fiatalon, nem igazán értettük a logikai menetet, de beletörödtünk.
A fiú azonban nem.
Mivel megtanult párhúzamosan gondolkodni - rájött, hogy a villanyos szakma nem kicsit veszélyes.
Megtanulta a remediálás mellett, hogy mekkora veszélyeknek van kitéve az, aki az árammal játszik.
Idővel annyira begörcsölt, újabb és újabb veszélyforgatókönyveket gyártva magának - hogy már egyáltalán nem mert az árammal játszani.

Egy fergetegetes gatyaszaggató buli közepette, magától érthetődő okok következtében, kiment a biztosíték.
Éppen náluk buliztunk.
Na...hát mindenki meg volt győződve, hogy most akkor percek alatt vissza az áramot és ott folytatjuk, ahol abbahagytuk.
Nem.
A fiatalember kiselőadást tartott arról, hogy mekkora veszélynek teszi ki magát az, aki illuminált állapotban hozzányúl az áramhoz. Mi minden történhet vele amiről tudunk...s hát, amiről még nem...
Ott álltunk tátott szájjal, lefagyva a sötét ház kellős közepén és kollektíven azon gondolkodtunk, hogy most akkor mi van?...

Amikor a zuram nem sokat lacafacázik, különböző fémtárgyakkal felszerelkezve feláll és megbütyköli a villanyt, úgy, hogy az közben kétszer, de legalább háromszor odaveri, mindig eszembe jut a drága jó barátom arca, aki hírtelen józanodott ki a sötétség hatására.
Fülemben cseng a hangja, ahogy elmagyarázta az áram rejtett és ismert, valós és általa kitalált vagy felismert veszélyeit.

De így, ismerek olyan orvost is, aki emiatt nem praktizál.
Gyógyszereket forgalmaz, nagy fizetéssel és szakmai sikerrel.
Ember...a gyógyítás nem játék... - mondja.
Ahogy a medve sem... - fűzhetné hozzá a megszeppent vadász.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése