Megbögettem magam...

részlet egy nemsokára megjelenő írásból

Az igazi önkéntességről- bennem egy kép él élesen.

Egy olyan Szentestéről, amikor az volt a feladatunk, hogy kihordjunk közel hetven csomagot a rászorulóknak – akiknek nem hogy feldíszített karácsonyfájuk, hanem még száraz kenyerük sem volt a szeretet és önfeláldozás estéjére.

Ahogy jártunk házról-házra, és egyre csak fogytak a kihordandó csomagok – nem a fáradtságunk nőtt, hanem a szíveink öröme és életet adó melege.

Életemben először éreztem úgy Istenigazából, hogy a Megváltó szüeltésnapját ünneplem.

Valamikor késő este, fél tíz tájékán fejeztük be a megfeszített munkát.

Az egyetlen családfenntartó, apa közülünk megszólalt halkan:

 – Istenem, s nekünk otthon még fánk sincs…mit mondanak majd reggel a gyerekek?...

Egy lélek szaladtunk utolsó reménnyel a Cuza Vodai piacra. Esélyünk sem volt ebben az órában fát találni.

A piac kihalt volt és üres.

Lelógó fejekkel lépkedtünk vissza – amikor egy sötét sarokból megszólalt valaki:

-         nem akarnak venni véletlenül egy fát?...

Minden bizonnyal egy angyal lehetett.

Egy Önkéntes Angyal, akinek megesett a szíve rajtunk.