Legyünk őszinték ... minden kapcsolatban egyszer csak beköszönt a szaturáció, amikor beáll a patthelyzet és úgy érezzük több egy csepp sem fér abban a szimbólikus pohárban, amit léleknek nevezünk. Minden egyes közöttünk zajló interakció vitába vagy veszekedésbe torkoll, de minimum abba, hogy élünk az eséllyel és jól megszurkáljuk egymást.
A baj nem is ezzel van, hanem az őszinteség hiányával.
Ugyan mi?
Soha nem kerülünk ilyen helyzetbe.
Dehogynem!
Csak nem vagyunk elég tökösek bevallani.
Van ilyen házasságban, munkaviszonyban, barátságban, szomszédi kapcsolatokban, testvérek kapcsolatában és szülő gyerek kapcsolatokban egyaránt.
A konfliktusokban mindig vannak vesztesek és nyertesek.
Cél, hogy mindenki nyerjen és mindenki mondjon is le valamiről.
Ez lenne a kompromisszum.
Ennek van tanúlsága.
De rendszerint az okos enged, szamár szenved példájára - okos enged és okos szenved is. Vagy még inkább, legbelűl mindenki szenved valamennyit. Amennyire képes átélni és beengedni a konfliktust magát.

Azt hiszem azért van annyi gond a házasságokkal, mert a legfüggőbb és a leghosszabb kapcsolatunk egész emberi életünk során.
Ha ezt a döntést tudatosan hoznánk meg és nem érzelmi befolyásoltság, avagy szerelem nyomása alatt - vagy nem döntenénk mellette, vagy egy egész emberöltőn át keresnénk azt a valakit, aki nem is létezik. Akit a mai kor nagy Ő nek nevez.
Ilyen nincs.
Sőt mi sem vagyunk készen.
Folyamatosan dolgoznunk kell önmagunkon, hiszen minden más is folyamatos változásban van körülöttünk.
Mégiscsak megbotránkozva veszem minden alkalommal tudomásul, hogy két kiválló ember, hogyan és milyen fegyvernemekkel képes kicsinálni egymást a házasság ernyője alatt.
Kevés ugyanis az olyan kapcsolat, ahol nem válik farkas-báránnyá és bárány-farkassá a két fél.
Nehezebben elviselhető, ha maguk a gyerekek bűnhődnek emiatt.
Patthelyzet a javából, hiszen a két felnőtt éppen a gyerekek javát akarva és keresve maradnak sokszor egymás mellett.

Nem tudom mi helyes.
Talán a társadalom lépte túl a házasság hagyományos értékrendjét és kereteit.
Elavúlt, tönkremenet, elértéktelenedett és meghibásodott az az intézmény, ami a legnagyobb biztonságot kellene hogy szolgáltassa ebben a meredek és veszélyekkel tele világban.
Egy család nevű aknamezőn sokszor veszélyesebb a gyereknek, mint abban a világban amitől védenie és óvnia kellene szerencsésebb helyzetben.
Nem tudom mi a teendő.
Látok őszinte embereket, akik fel merik vállalni konfliktusaikat és látok önmagukat jól menedzselő embereket, akik mindent besepernek a szőnyeg alá.
Hiszem, hogy van jó példa is. Mert akarom hinni. Én ugyan nem láttam - de állítják.
A megoldást nem találom.

Tegnap, úton a weekend fele egy gyönyörű, jólfésűlt család lépegetett előttünk.
Nem látszott rajtuk, hogy időzített bombák.
Egy adott ponton a két és fél év körüli gyerek az apja elejébe állt és makacsul kérezkedett ölbe.
Na ekkor robbantak.
Az ugynevezett apa mindent rá a gyerekre - az ölbe kérezés leple alatt.
Az anya az apára - az elszenvedett, évek óta tartó, intenzitásából nem vesztő lelki nyomorért, a gyerekek az anyára az újabb konfliktusért. Mindezt a tátott szájjal bámuló idegenek szeme látára. Mi lehet otthon, ahol nyugodtan lehetnek önmaguk?...
És mi lett volna a megoldás?
Ki és hogyan lehetne okos ebben a helyzetben?
Az apa? - ugyan már....
Az anya - hagyja, hogy a másik nyugodtan leharapja a kölykök fejét saját sikertelensége és nyomora miatt?
A gyerekek - akiknek görcsben a gyomra minden egyes apró vagy nagyobb vita során?
Ki sétáljon ki a helyzetből?
Vagy vegye az anya a kölykeit, de csak miután eléggé megnyomordtak és lépjen le?
Vagy hagyja, és várja csak meg nyugodtan, hogy a gyerekek legyenek akkorák, hogy maguktól le tudjanak lépni?
Jó nem?
És ez csak egy egyszerű kis vasárnap esti séta.
Mi lehet egy szokásos hétfői napon - mondjuk úgy este hét derekán?
Amikor mindenki fáradt és csalódott.
Nos, nem tudom.
Azért feszegetem.
Jó lenne közösen találni valamit. Mert ez nem egy egyszeri és egyedi eset, hanem egy egész társadalmat érintő, mindennapos probléma, amivel szarunk szembenézni.