Ha végignézel az elmúlt öt év egyetemi kínálatainak a palettáján, be kell ismerned szorongva és kényszeredetten, hogy ha nem vigyázol, elsuhan a füleid mellett a világ. Egyszerűen erőfeszítésedbe kerül, hogy lépést tarts az új trendek diktálta lépésirammal.
Olyan szakirányok nőnek ki a semmiből, amiket feltehetőleg ugyebár a piac kér - amiknek már csupán a megértéséhez és emlékezetbe véséséhez, azonosításához is külön tekervény szükségeltetik, nem hogy a felfogásához.
A diákok rendszerint nem a nevek szerint tájékozódnak. Hanem a leírás az, ami megfogja őket. Így ha tőlük kérdezed miért döntöttek emellett a szakirány mellett - a válasz soha nem egyszavas, hanem egy egész disszertáció anyaga. Ezzel szemben ha arra kérdezel rá mi lesz belőlük - a vállaikat vonogatják, majd azt válaszolják, hogy semmi.
Az álmok valamikor utolsó év végén kezdenek körvonalazódni - illemből.
A mesteri, jobb és tehetősebb családokban nyúz még egy-két évet az amúgy is késleltetett döntésen, de a semmitől való félelem és rettegés marad.

Ma ismét egyetemistákkal találkoztam.
Gyakran keresik meg egyesületünket kisebb csoportok nyári gyakorlatukat elvégezni vagy letudni akarás szándékával.
Nem nagyon van új a Nap alatt.
Az öt-tíz diákból mindig van kettő-három, aki nagyon komolyan dolgozik, lélekből és vannak akik elvégzik a kötelességüket, majd továbbállnak.
Velük sincs baj. Ügyesek, tehetségesek és törekvőek - csak még nem ismerik a jelenlét misztériumát. Amikor nem letudnak valamit, hanem együtt léle(k)gzenek a feladattal.
Egy dolog mindig elszomorít.
A lemondás és irányvesztettség.
Mintha szülő és gyereke nem élnének egy bolygón és nem beszélnének egyazon nyelvet.
Egyszerűen - elmennek egymás mellett.
Párhúzamos világokban élnek, soha nem találkozó álmokkal.

Soha nem múlasztom el megkérdezni, hogy mit gondol a szülő erről az egyetemről, szakirányról és esetleges jövőről, amiben a gyereke ennyire nem hisz és bízik?
Miért van az, hogy a gyerek kényszeredetten választ egy akármilyen szakot, csakhogy az édesanya és büszke édesapa el tudja mondani, hogy nekem ugyan nem, de a gyermekeimnek bizony sikerült...
Milyen válaszok lehetnek az anyának családi összejövetelek alkalmával amikor a nagyothalló nagynénik rákérdeznek arra, hogy a kis Zsanika (maguk között csak Janika), hol és mit tanúl? Hogyan magyarázzák meg azokat az elvont szakirányokat és azt a keresletet amit a piac követel, de miután megtermeltet eltipor, elefelejt és soha fel nem használ?

Az-az érzésem, hogy nincs bennünk elég bátorság...
Amikor én várni akartam egy évet, hogy rájöjjek melyik álmomat is akarom beteljesíteni a 297 közül, ami aktuálisan épp foglalkoztatott - a családban mindenki hátast dobott.
Nem lehet - ordították egyhangon.
- Mit gondolnak majd a szomszédok, ismerősök, barátok, járókellők?...
Gondoljunk csak azokra a bátor barátainkra, akik két év után ott merték hagyni az egyetemet - és ebbe nem haltak bele szégyenileg, hanem belefogtak még vagy háromba, hogy végül rájöjjenek, olyan egyetem még nincs, ami nekik való lenne.
Kikiáltották őket lúzereknek, csavargóknak, hobbóknak - miközben mélyen mindenki annyira irigyelte a belső szabadságukat, hogy csak reménykedni tudott abban, hogy valahol majd csak elbasszák...

Itt nem egy vagy két ember, hanem egy egész generációnyi fiatal retteg.
Az ismeretlentől - ami önmagtól terjed - a csillagos égig.
Nem ismerik önmagukat, nincsenek kapott eszközeik használatának birtokában, nem ismerik a világot, egymást s így lehetőségeket, alternatívákat sem látnak.
Mindenbe bemenekülnek.
A karrierbe, egy kapcsolaba, a bankkölcsönbe, a gyermekvállalásba, a kapott - nem meggyőződésből fakadó dogmákba, a házasságba, úgynevezett baráti kapcsolatokba és kényszeredetten bevállalt, trendi programokba.
Bögve kelnek és ordítva fekszenek.
nincs öröm, boldogság, felszabadúltság, görcsmentesség, extázis - de ezzel szemben van stressz akármennyi, kényszer, görcsök, bánat, marakodás és szenvedés, na meg fájdalom.
egymást eszik az emberek.

régebben, amikor még létezett önismeret - ha bánatuk volt, önmagukat ették (eszem magam...)
most - egymást eszik, mert nem ismerik az önmagukhoz vezető útat.
mindent kintről várnak.
az ingereket és válaszokat - mert már kérdéseik sincsenek.
csengőszóra kelnek és fekszenek és úgy is halnak meg.
de jó az, ha a sírjukon legalább egy doktort ír... mégis mennyivel másabb a dr. Feri Sári - mint csak így - Ferisári...
nem?