Én egy keresztény ember vagyok, aki korlátoltan keveset tud a világról.
Eljutottam az életemnek egy olyan szintjére, amikor az igazán fontos információkat nem a külvilágtól kapom, hanem ráérzek, rátappintok, megsejtek, felismerek - valahonnan, egy meghatározhatatlan őstudásból, ami a lelkem hetedik fiókjában ül kulcs alatt, elrejtve.
Jó lenne hozzáférni az egészhez, birtokolni azt - de a birtoklás mindennek a megrontója. Így hát a bölcsességet is képes lenne balgasággá formálni.

A veszteséggel való szembesüléskor az ember hajlamos feltenni a miért én kérdést, mintha valójában tényleg csak őt sújtanák gondok, bajok.
Idővel azonban, amikor már hazajár a bánat - a hozzállás és kérdés módosul. És csak az értelem számít, a tanúlság, amit magában rejt.
És ha nem is látszana az értelem, akkor is ott csillog a fájdalom termelte salak alatt, mint korpa között a gyöngy. Mert értelmetlenül nem történik semmi. Mindennek pontosan behatárolt célja és rendje van. Akkor és ott történik meg velünk, amikor és ahol történnie kell.

Számomra a legnagyobb fejtörést, a kapcsolatok okozzák.
Megjelennek emberek a semmiből, felforgatják vagy nyomot hagynak életünkön, lelkünkön, majd úgy menek el, ahogy megjelentek - a semmibe.
Nehezen mozgatom túl magam ezeken a kapcsolatokon.
Keresem az értelmet, tanulom a lényeget - de a veszteség minden egyes alkalommal barázdákat szánt a lelkemen.
Nem leszek óvatosabb, mert az érzelmeimnek ritán parancsolhatok, de előre tudom, hogy ez ismét nagyon fájni fog...

Nem csak a halál vesz el embereket mellőlünk. Az élet is kitanulta a fogásokat.
A demográfiai mozgás - a tömeges külföldre távozás mindannyiunkat fosztott meg barátoktól, családtagoktól, szülőktől.
Ígérjük a szoros kapcsolattartást, de ugyanakkor mélyen, tudjuk, hogy ez már nem ugyanaz.
A fizikai távolság igazi savként maró gyilkos.
Hiszen csak a lelket öli.

Nemrégiben, amikor kételkedtem abban, hogy valaha megpihenhetek - kaptam ajándékba egy embert. Szándékosan nem mondom, hogy férfit vagy nőt, mert a lélek nemtelen.
Akkora biztonság, erő, melegség és szeretet áradt belőle, hogy végre ki tudja mennyi idő után először úgy éreztem, most már semmi baj nem lehet...
Ismertem őt, és talán ő is ismert engem. Emlékeztünk egymásra. Ki tudja honnan?...Ki tudhatná hogyan - de határozottan éreztem - ismerem.
Alighogy megpihentem lelkileg - mennie kellett.
Nem tudom ő mit vihetett magával belőlem, de én örökre hálás vagyok.
Olyan volt ez számomra, mint egy bizonylat arra, hogy nem leszek örökké túlhajszolt. Eljön a pillanat, amikor beleolvadva a Mindenségbe nyugodtan letehetem a fegyvereket mert a harc sem állandó.
Olyan volt mint egy pihentető álom több éves inszomnia után.
Percekig tartott az elszenderedés, de a hatása örök.
Hiszen ma már tudom - van remény...