2013. július 19., péntek

Amatőr fotball, avagy segítség, apunak izomláza van...

Tegnap estébe hajolva a gyermekekkel kint tomboltunk a játszótéren.
Én hetedik kávémmal, este fél kilenc derekán, ők mezítláb, homokcsatát vívva egy akkor megismert gyermeksereggel, akiket azos módulag legjobb barátoknak tituláltak.
Anya, én soha nem hittem volna, hogy ez az Edvin ilyen jó barát, kiáltott fel a fiam izzadt lelkesedéssel a számomra ismeretlen kisfiúra mutatva.
Nekünk felnőtteknek a barátsághoz sokszor nem elég egy egész élet.
A gyermekek nyitottak. Megérné tanulni tőlük...

Nem kor és nem szerinti megoszlások vannak, hanem faji és nyelvi.
Tőlünk jobbra egy marék roma gyerek.
Kimosakodva, kifésülködve, kiöltözve. Legjobb ruhájukban.
Tiszták és lelkesek.
Program ez nekik.
Guberáló ruhában kidobja őket az őr.
De így, ünneplőben, elvesztődnek a színes forgatagban.
Figyelem őket. Vigyáznak egymásra, szeretik egymást, közösen játszanak - nagy a kicsivel.
A magyar gyerekek itt mintha félénkebbek lennének, mint másutt. Mindenhonnan román szavakat hallani.
A román gyerekek vadak. Mint amikor kiengeded a bírkákat. Bizonyítanak, fejjel a falnak, mutatnak - meg akarván győzni az elfoglalt, egyfolytában telefonálgató szülőket, hogy érdemesek a szeretetre.

Kissé tovább, pontban nyolckor elkezdődik az apák násztánca.
Gondosan kiválasztott mezek, hozzá illő zoknik és márkás stopniscipők.
Nem tudom nem figyelni a játékot.
Munkások az értelmiségiek ellen.
Eszembe jut a fiam nagymegmondása a hét derekáról:

Anya...
Te tudod kinek a legnagyobb a farka?
A munkásoknak...
- Hogy hogy?
Hát úgy, hogy minél többet dolgozik valaki, annál nagyobb lesz a pucája.
S így aztán a mentősöké és a tűzoltóké a legnagyobb.
Én például mentős leszek...


Tud valamit ez a gyerek...

Az egyik csapat ügyesebb. Zsigerből játszik. Érzi a játékot, ért is hozzá, szereti amit csinál.
Nem úgy a másik.
Ez utóbbi a fejével van jelen és csak azzal.
Fizetett a pályáért, pénzbe került a meze - ezt mindenáron ki is akarja használni. Mintegy önmagát hajtja. Számára nem a játék öröme a fontos, hanem céllal van jelen. Mozognia kell, mert az utóbbi évek irodamunkájának köszönhetően meghízott. Alig szuszog. Nem férfi, hanem valósággal Bucimaci a pályán. Nem a játékot figyeli, hanem a labdára összpontosít. Számára akkor sikeres a nap, ha minimum ötször eléri a labdát. Mindegy, hogy éppen kézzel, de elérje. Mérhető adatokat akar...
Nevetséges.
Ki van zsigerelődve egy tíz percnyi futás után - vagyis, mit futás, kocogás - ömlik róla patakokban a veríték.
Akaratom ellenére megjelenik lelki szemeim előtt a meztelen, vadászó ősember képe.
Micsoda diszkrepancia... - nem?

Elképzelem, ahogy fél tízre hazamegy.
Fontoskodóan kinyitja az ajtót.
Mindenki vigyázban áll, mert apunak izomláza van...
Istenem... mi lett belőlünk?
Hol és mikor csúsztunk el ennyire egykori önmagunktól?
Kit áltatunk és milyen céllal?
És vajon mi lesz az, ami meghúzza a vészféket a rohamos hanyatlásba menekülő össztársadalom számára?
Mert a hatévesen 1oo kilóra hízott gyermekeink, nem...
Mi kell még, hogy elég legyen???

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése