Álom és esős idő

Annak idején, amikor beleszerettem menthetetlenül Freudba - elhatároztam, hogy jegyezni fogom az álmaimat. Buzgóságomban a végén többet jegyzeteltem, mint amennyit aludtam.
Aztán következett a lélektan által kínált - egy másik szerelem, ahol megtanultam önmagam, anélkül, hogy álmaimból kellett volna kifükésszem a valót. Ezt jobban szeretem.
Mégis vannak és maradnak emlékezetes álmok.
A nagy elhatározásomról, amikor úgy döntöttem többet nem dohányzom - majd álmomban végigcigarettáztam egy egész éjszakát. Másnap a lelkiismeretfurdalás és a tömény mérgezettség állapota padlóra küldött. Egy egész nap öleltem bánatomban, zöld arcbörrel a vécékagylót, ki tudja mit hányva és vetve ki mély önmagamból.
Ma ha feltelek - minden ömlesztve jön elém álmomban.
Nemrégiben elaltattam a gyermekeket és elkoppantam mellettük. Vasárnap lévén, úgy éreztem megengedhetem magamnak.
Éppen a gonoszságról tartottam kiselőadást. Mivel nem akartam a gyermekeket terhelni a szavak súlyával - egy még számomra is érthetetlen nyelvet választottam a kommunikáció eszközéül.
Szenvedélyes halandzsámat fiam szakította félbe.
Megrázta a vállaimat, mélyen a szemembe nézett és azt mondta:
- varavravaravravraravra!
Azonnal tudtam, hogy csendre és pihenésre int.
Szótfogadtam.
Érdekesek a gyerekek, hogy mennyire hamar sajátítanak el minden nyelvet - nyelvtani alapok nélkül is akár.
Az ők álmai csupa mókásak.
Mindkét gyermekem fulladásig hahótázik álmában.
Gyakran ébredünk arra, hogy a másik szobából könnypatak csörgedez a nevetések nyomán.

Mennyire más az ők világuk és milyen kár, hogy miattunk metamorfozálódik. Egy olyan szörnyetegekkel teli való világba, ahol a szenvedés az úr.
Fokozatosan, de biztosan odalesz mindenük.
És álmaikat is eluralja az általunk diktált valóság, amelyben a nevetést szenvedés váltja fel, az örök barátságot csalódás, a boldogságot, gyülölködés és harag, az önfeledt virágmezőn való pillangókergetéses futkorászást, a célirányos menekülés, amely mindig kúszás-mászásba torkoll.
Mi már álmunkban menekülni sem tudunk.
Hol van már az-az idő, amikor káposztapillangót kergettem és hajamba tépett gyengéden a szél?
A mai idők álmai nem ilyenek.
Város zaja, mentők fülsiketítő hangja, tömeg és düh.
Menekülnél, de nem fogadnak szót végtagjaid.
Kúszol-mászol, de soha nem garantált a siker.

Azt hiszem elveszítettük a kapcsolatot azzal a bennünk lakó álom-manóval, akitől kérni lehet bármit. Világ körüli utazást, nevetést és örömöt, önfeledt boldogságot és tündöklő virágmezőket, pillangókat és szélsebes lábakat.
Láncokkal tart rabságban saját korlátoltságunk gravitációja.
Holott a hozzáálláson múlik az egész.
Áll vagy bukik.
Mondanám, hogy tépd el a láncaidat, pattanj a szelek hátára és repülj, de éppen engem is a béklyóim foggal való elszaggatása köt le.
De ha majd mégiscsak repülni fogok - értesítelek.
Utánad megyek és magammal viszlek egy olyan helyre, ahol van nevetés és öröm, mert hiszem, hogy nem tünt el nyomtalan, csupán csak önmagunk káoszában keresi a felszabadító kiútat.