A tollászkodásról meg egyéb időigényes praktikákról

Még nem látszik ugyan, de ami engem illet szerencsétlenül kevés időt szánok a külsőségeimre. Ami öltözéssel, frizurával egyetemben több időt követel mint öt perc - na, az nem az én stílusom. A kiegészítőim is könnyen záródnak és nyitódnak, mert amik nem, azokat türelmetlenségből le is szakítottam már, első viselés után.
Egyszerűen nem igényem a tollászkodás.
Emlékszem, kamaszkoromban, amikor ismerkedtem a vonásaimmal, voltak szerelmes pillanataim a tükörrel, de ahogy jöttek, úgy is távoztak. A hátsó ajtón. Mára már nem maradt belőlük semmi.

Jelen pillanatban egy annyira őszinte, minden egyes hibát kiadó tűkör birtokossai vagyunk - minden bizonnyal a fényviszonyoknak is köszönhetően - hogy aki belenéz, rögtön átszabja az önmagáról alkotott képét.
A barátnőm mondja nemrégiben - amikor hozzád jövök, légy olyan kedves, takard el a tükrödet, mert utána napokig depressziós vagyok - egészen addig amíg újra el nem hiszem, hogy elfogadható a külalakom.

Népbetegség az önbizalomhiány.
Miért?
Kinek van?
Kitől nem vették el?
Kibe nem súlykolták bele még szerencsésen, hogy nem annyira csinos, szép, sikeres és okos, mint a követendő minta.
Itt vannak a nők.
Ki ismer olyant, aki nem fogyókúrázik?
Aki elégedett önmagával, úgy, ahogy van.
Én egyet ismerek.
Az sem elégedett, hanem kórosan vékony. Na ő, hízókúrázik...
De a férfiak sem hagyják magukat.
Elkezdődött közöttük is hatalmas népszerűséggel a diétázás, a sörpocak eltüntetésének szentelt önkínzás, a szőrtelenítés érdekében folytatott szélmalomharc és egyebek.
Meghalt bennünk a bizalom.
Önmagunk fele és a másik fele.
Miért?
Bízol önmagadban?
Bízol a másikban?
El tudod viselni, hogy az ember, aki melletted él egy tőled független entitás?
Hogy szabad?
És azt tehet, amit jónak lát, azzal és akkor és ott és úgy beszél, viselkedik, cselekszik - ahogy akar és jónak látja?
Nem hiszem.
Mert amíg nem rendelkezünk az önbizalommal, a bizalom egymás iránt nem fog önmagától kialakulni bennünk. Mert önmagunkat féltjük és szeretjük. A másik iránti szeretetünkben van egy jó adag függés, vagy inkább kodependencia. Egy kiölhetetlen adag parazitizmus.
Tetszik, nem tetszik...

Tegnap olvastam.
Olvastam a vécén, a konyhában, a játszótéren és amíg a gyerekek lubickoltak a teraszon.
Egy egész könyvet ettem meg, szőrőstől-bőrőstől.
Amíg önmagamat jóllakattam - egy kis hölgy szemben, szintén kiült az erkélyre.
Tollászkodott.
Három kerek órán át - amit én láttam...hát amit még nem...
Nézegette magát a tükörben - fél óra.
Kiszedegette a szemöldökét - negyven perc.
Kifestegette a körmöcskéit - negyven perc.
Nézegette magát a tükörben - fél óra.
Háromszor átöltözött és nézegette magát a tükörben - negyven perc.
Megcsinálta a frizuráját - elvesztettem a fonalat...

Rájöttem ugyanis, hogy én, nem vagyok nő...
A nőiesség megélése időbe, pénzbe és határtalan türelembe kerül.
Kerül amibe kerül - na az nekem nincs.

Én még soha nem láttam ilyent.
Megdöbbentett.
Egy olyan minta volt számomra, amivel közel a negyvenhez szembesültem.
S akkor most mi lesz?
Hamar pótoljam be?
Mondjam el a lányomnak, hogy nézze a szomszédot és tanuljon?
Tanuljunk együtt?
Vegyek kistükröt és nézzem sza meg még mire van szükség?
Vagy inkább egy másik könyvet és hagyjam a francba az egészet.
Ebben a korban nekem már úgyis annyi. Minek hát kistükör?

Na mindegy.
Morfondírozom még egy pár napot, aztán úgyis látni fogod, hogy mi lett.
Hiszen ennyi óra önmagamra nem vész el nyomtalan.
Vagy mégis?