A tavaly ilyentájt éppen korházba való bevonulásomon dolgoztam.
Vannak párok, akik közösen nem képesek utódot nemzeni, ellenben külön-külön mindkettő igen. Nem kompatibilisek.
Nálunk éppen fordítva áll a helyzet.
Annyira kompatibilisek vagyunk, hogy már szeretkezni sem kell az utódnemzés érdekében. Elég egy mélyebb levegővétel és máris megfoganok.
Két gyereket vállalhattam, kettőt nem.
Életem egyik legrettenetesebb élménye marad.
Az orvosok meggyőzőek voltak.
De a lelkemet nem sikerűlt meggyőzniük.
A lelkem vállalta volna akár az életem árán is.
Mivel nem tudtam meggyógyulni és azt hiszem nem is fogok - újabb döntést hoztam meg.
Tele daganatokkal - amik jóindulatúak addig amíg én magam is jóindulatú vagyok önmagamhoz.
Amikor már nem, attól a pillanattól kezdődően ellenem dolgoznak.
Nincs szombat, nincs vasárnap, nincsenek ünnepek - csak lassú halál van.
Óvatosan kell bánnom tehát a jóindulattal.
Szülinapomra jeleztek elő műteni, de kisefteltem még egy napot.
Babona.
Nem akartam rongyokkal a lábamközött végezni 33 évesen egy műtőasztalon, idegenek társaságában.
A gyerekek érezhették.
Balázs ráment.
Még műtétem napján lesántult.
A semmiből.
Az orvosok semmi rendellenességet nem találtak első körben.
Majd egymást túllicitálva találtak ki újabb és félelmetesebb diagnózisokat.
A helyzet egyre rosszabb lett.
Orvostól-orvosig, korházból, korházba, összesen huszonakárhány orvos látta a gyereket. Párhúzamosan Magyarországi szakemberek gondolkodtak az eredményei felett.
Nem kívánom senkinek.
Mondtam Istenem - nekem bármit. Szívesen, zokszó nélkül vállalom.
Na de a gyerek...
A harc tova októberig tartott.
A szívem és lelkem felett mintha megállt volna az idő.
Lefagyott.
Októberben az utolsó vizsgálat után jelentették - a gyerek helyrejött. Ezerből egy - és ezennel ő volt az.
Tanultam én akkor türelemről, kitartásról, erőről, szenvedésről, fájdalomról, ürömről az örömben és örömről az ürömben, a családról, az anyaság lényegről, s ki tudja még minden másról.
Nem lettem jobb ember, csak más.
Olyan akinek az számít ami lényeges.
Ami nem, hadd maradjon.
Megtanultam, hogy siettetni nem kell semmit.
Várni sem.
Élvezni, élni, tanulni, szeretni, szenvedni kell a pillanatot.
A van-t.
A most-ot.
És egymást.
Ha van valamim, adom.
Ha segíthetek, számíthatsz rám.
Ha hajnali négykor felhívsz, hogy szükséged van rám, ott vagyok.
És ez nem jóindulat vagy filantrópia, hanem zsigerből jön.
Mert igazán nem érdekel, hogy jóbarát vagy-e, vagy mellettem állsz-e. Ha itt kell lenned, úgyis ittleszel. Ha meg nem, miért vádolnálak érte?
Örülök, hogy vagy, köszönöm, hogy vagyok - s ami azon felül van, maradjon örök titok.