2013. július 11., csütörtök

A hogyvagykérlekszépen kérdés évtizedek óta hasznavehetetlen. Egyrészt, mert költői kérdésnek vagy felszínes beszélgetésindítónak használja a kérdező maga, másrészt mert a jólköszönöm szépen, még a legnagyobb jóindulattal sem fedi a valóságot.
Valljuk be gyorsan és őszintén - szarul vagyunk.
És mi több, már beszélni sem akarunk róla.
Ennyi és kész.

Ha sorra veszem a nem kevés ismerősi hálómat - stuporral veszem tudomásul, hogy kivételek nélkül nincsenek jól. Nem igazán az történt velük az életben, amit szerettek volna, dolgoznak reggeltől estig, nem működik a házasságuk, nehezen vannak anyagilag, kiégtek, lerobbantak.
Tartják magukat, mert így illik.
Megaláztatások közepette élünk. Alázzuk egymást, önmagunkat - aláz a rendszer, nem szeretjük az életünket és mindezt soha de soha nem mernénk bevallani magunknak.
Mert gőzölgő szarunk felett ez az utolsó szalmaszál.
A leheletvékony szál, amely megtart az utolsó eséstől.
Tántorgunk, dülöngünk, gőzölgünk, de hál Istennek vannak illatszerek és megoldják a piszkos munkát - látszólag.
Persze ennek már fele sem tréfa.
Mert fogalmam sincs meddig működhet a kollektív önálltatás.
Meddig képes egy növény eléldegélni víz, fény és tápanyag nélkül?
Meddig képes a mellette élőtől elszívni azt ami már annak sincs rég?
Nem sokáig...

Nemrégiben a rádióhoz hívtak osztani az eszet arról, hogy mit tegyen az okos szülő, ha itt a nagyvakáció.
Nem tudom!
Én is tonnányi jóindulattal, megalkuvással és szlalomozással oldom meg az enyéim helyzetét.
Sokszor olyasmikbe megyek bele - hosszú távon, ami egyáltalán nem illik ahhoz a mázhoz, amit vallok és mutatok önmagamról.

Tegnap egy őszinte óvónővel találkoztam.
Véli, hogy rettenet fele halad a világ.
Amikor ugyanis a gyerek reggel fél hattól, délután negyed hatig az oviban tölti el mindennapjait, mert a szülő kénytelen átesni önmagán, hogy kitermelje az inputot illetve az ovi és lakás költségeit - amelyben ráadásul ideje sincs lakni - hát van baj elég...
És nem néhány szülő van ebben a helyzetben.
Lelkiismertes anyák és apák, akik szeretnének szülők lenni - de valahogy önhibájukon kívűl - képtelenek erre.
Nem baj...
Majd a gyereknek lesz pénze drogokra meg tömérdek mennyiségű alkoholra ami segít elfeledtetni hogy is mi volt a kérdés maga.
Rendszerint a kocsmák füstös sarkában - mindenki a még gyermekkorában elvesztett királyságát siratja.
Az elfoglalt anyákat és fáradtan türelmetlen apákat, akik igyekeztek megadni mindent nekik.
Ettől ambivalens és emészthetetlen az egész.
Haragszom, miközben sajnálom őt.
Megvetem, miközben szeretem.
Megölném, hogy oltalmazzam.
Meghalnék, hogy újjászülessek.

Egy olyan világban, ahol sétálni lehet, van mosoly és nem zavar senkit a harsány, lélekből jövő nevetés, ahol már meg sem kell kérdeznem - látom én rajtad, hogy csodásan vagy - ahol vagy és vagyok.
Ahol nem az ovi neveli a gyermeket, hanem a gyermek az óvodát.
És ahol nem a csík húzza a repülőt, hanem a repülőben ülő boldog család a csíkot.
Egy olyan nyaralás fele, amely nem az izzadsággal összekuporgatott pénz elveréséről szól, nem is a jól menedzselt képekről - hanem a pillanatról, melynek ereje van.
Ereje van arra, hogy erős alappá formálja a családot, amely most bizony, valljuk be - mint érték, eltünőben van.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése