A legtöbb házastársi konfliktus alapja az a merev szűrő, amelyet előítéleteink és gyermekkorunkból datálódó sérüléseink gyűjtőhelye tesz sziklaszilárdá nap, nap után.
Elkommunikálunk egymás mellett.
Magunkat keressük a másikban.
Olyan szerepekkel kívánjuk felruházni a mellettünk élő másikat, amelyeknek képtelen eleget tenni.
Elfelejtjük az első években tett ígéreteket.
A másság vonzalmát.
Az ismeretlen okozta izgalmat.
És mindenáron saját képmásunkra szeretnénk formálni a világot, benne azzal, akit egykoron boldoggá tettünk és engedtünk magunkat boldoggá tenni általa.
Divat egyszerűen kidobni ami elromlik.
Régebben ennek ellenkezőjét élték.
A javítások idejét.
Amikor nem ismertek lehetetlent.
Ha valami elromlott, mindig adódótt rá megoldás.
Volt a szomszédomban egy ezermester.
Akkoriban az ezermesterek nagyon piszkosak voltak.
A környezet is amelyben éltek, rengeteg kivetnivalót hagyott maga után.
Emlékszem, ahogy befogott orral és viszolyogva kerestem fel minden alkalommal, amikor valamit javítás céljából hozzá kellett vinnem.
Javított bútort, játékot, cipőt, elromlott háztartási gépet, gázat, vízet, villanyt, biciklit, görkorcsolyát, egyszóval mindent.
Csak a házasságát nem tudta soha feljavítani.
A felesége éppen ellentéte volt.
Egy tisztaságmániás dáma.
Még szarni is csipkekesztyűben ment.
Szegény öregnek a műhelyből hazamenet, a lakás előtti küszöbön meztelenre kellett vetköznie és egy leterített nájlonzsákon betipegnie a fürdőszobába, mielőtt a felesége színe elé állhatott.
Nesze neked szexuális élet... - gondoltam már akkor is fanyalogva.
Minél több kísérletet tett a feleség arra, hogy tisztává sikálja az öreget, az öreg annál mélyebbre és hosszabb időre vonult el barlangjában.
Soha nem volt otthon.
A műhely volt az otthona.
Számomra a csiga a legjobb példa a férfiakkal való bánásmódra.
Minél jobban cseszteted, annál mélyebbre bújik el csontházában.
Ha békében hagyod, esélyed lehet arra, hogy előbújik.
De akkor is csak az ő tempójában és törvényei szerint szelheted az életvizét.
Ami meg ennél is érdekesebb - nem tudom, hogy Ádámtól hordozzák-e vagy a késöbbiek során alakulhatott ki - számukra a szeretet kifejezésének nyelve és legelterjedtebb módja a kiadós szex.
Míg a nők zöme megőrül a gondolattól is, hogy CSAK ARRA keljen illetve a cselédségre.
És így kommunikálnak el egymás mellett évtizedeken át, amíg már a vágy is megszűnik az összhangra.
A nő követeli a szeretetet.
Míg a férfia adni szeretné, de úgy, ahogyan ő beszéli azt.
A nő örjöng, a férfi fél.
Mígnem mindkettő fél marad...
2013. július 31., szerda
2013. július 30., kedd
Vannak az emberi lét során olyan időszakaink, amelyektől legszívesebben
elmenekülnénk. Pedig ezek az igazi embert formáló- és próbáló kohászatok,
amelyeknek köszönhetően végeredményben csak egyetlen egy dolog történik –
fejlődünk.
A tanulás, fejlődés, továbblépés, emelkedés soha nem jár áldozatok nélkül.
Tenni kell érte, veszíteni kell általa – mind annak érdekében, hogy
nyerhessünk.
Olyan ez mint a kompromisszum.
Mindenki lemond valamiről annak érdekében, hogy kaphasson a nagy közösből.
A fogyasztói társadalom és kultúra kialakulása és elterjedése következtében
– menekülünk ezektől a tanulság-időszakoktól.
Ma már nem divat szenvedni.
Ezzel szemben divat a hedonizmus.
Élni annyi lett mint élvezni, fogyasztani, enni, menni, látni. Nem megélni,
belátni, felismerni, meglátni, hanem csak állati módon elszenvedni.
És ez az igazi szenvedés.
Ebbe menekülünk. Ami hosszútávon abszulté nem vezet sehova. Legjobb esetben
is csak a következő nagyárúházig, ahol ismét jól feltankolhatjuk magunkat önnön
elvakíttatásunk nemes érdekében.
Nincsenek alternatíváink a helyes megoldásokra. A korrekt reakciókra. Nem
láttunk, nem hallottunk és nem művelünk ilyeneket.
A szenvedéssel való találkozáskor menekülési útvonalakat keresünk.
Eszünk.
Iszunk.
Fogyasztunk.
Szerekkel barátkozunk.
Visszaeélünk a hatásaikkal.
Halmozunk.
Pedig csak egy egyszerű kérdés feltevése is képes lenne feloldani a
tanúlságot magát.
MI VAN?
KI VAGY TE ÉS MI VAN VELED?
Honnan hová tartasz és milyen cél érdekében?
Az önmagunkkal való szembenézés nem szenvedésmentes.
Divat az önismeret, a csoportozási technikák kipróbálása.
Ma már vak-világtalan önismereti csoportokba iratkozik, drámázni jár,
képződik.
De kevesen vannak azok, akik tényleg képesek lesznek végigjárni ezt a rögös
útat.
Mert kiderülhet rólunk úton-útfélen, hogy mekkora egy gazemberek vagyunk.
És valljuk be őszintén: kinek érné meg rájönni önnön gazemberségére?
Inkább fülünkre a takarót, elő az önmagunktól legtávolabbi pontokra vető
televíziót, netet, rádiót, bármit, csak csend ne legyen, ahol megszólalhat a
legbenső hangom. Az, amely mindenáron igazat beszél. És végre – rólam beszél.
Az emberi lét nem értelmetlen.
Nem véletlen az, hogy éppen most, éppen így, éppen itt és éppen ezekkel a
képességekkel, korlátokkal, családtagokkal, körülményekkel, esélyekkel,
barátokkal vagyok körülvéve.
Kár lenne hát túlfogyasztani a lényeget.
Kár lenne elkábítani magunkat annak érdekében, hogy elhallgasson a belső
hang.
A szenvedés esély.
Tegnap egy határidős pályázatot kellett elküldenem a fővárosba.
Minden a feje tetjén állt.
A gyorspostás nem talált meg, majd elment, anélkül, hogy elvitte volna a
projektet.
Majdnem felrobbantam.
Mindössze egy órám maradt a célbaérés érdekében.
Kirobbantam.
Mire megszólal az öt éves fiam:
-
Anya...
ez egy esély, egy kaland – aminek tanúlsága van. Akárcsak, amikor beszorultunk
a liftbe. Nehéz de megoldódik...
És igaza volt.
Megoldódott.
És utólag kalandnak is minősűlt bennem. Tanúlságnak arról, hogy megint
szarul menedzseltem az időmet.
Mert mindenben rejlik egy tanítás.
A szenvedésekben meg halmozottan.
Éljük meg hát úgy, hogy ki is tudjuk mazsolázni azt!
Fényképezőgép, kamera, kiskamera, nagytotál, telefon, okostelefon - mindent hoztál szívem?...
Ma úszás után a medencék és a játszóterek között lógtunk.
Nem tudtam nem felfigyelni egy kisgyermekes családra.
Anyucinál egy egész arzenál volt a fent említett tárgyakból és éppen ebben a sorrendben.
Szemügyre vettem a gyermeket. Csinosan, kifésűlve, a legszebb Mikimócos kisruhájában, gondosan őrzött cipőcskéjében, amin még egy porszemecske sem kapott helyet.
Apukának jól meghatározott szerepe volt.
Felcsalogatta a gyereket a topogánra és bíztatta.
Így né...mutogatta és mondogatta hevesen. Mindent a kép kedvéért írta az elszánt vonásai mindegyikén.
A gyerek nem akarózott, vagy nem is tudott? Nem hagyták... Most bíztatták.
Anya belőtte a gépet - kinézni a kastély ablakán egyszerre és mosoly.
A kép nem sikerült elsőre.
A gyermek kedvét vesztette.
Ígérgetni kezdtek.
Nem mosolygott, de kinézett.
Apa mosolygott. Nem őszintén, de nagyon, annál inkább.
Akkor előkerült a kamera.
A kicsi.
A gyermeknek másznia kellett.
Látszott, hogy nem mer.
Talán a cipőt féltette.
Pedig most nem kellett, ment a kamera.
Kamera indul... kiáltotta az asszony arca bőszen.
Mindenhova felültek és felültették.
Eszembe jutott egy laza ismerősöm.
Két fia van.
Olyan rosszak mint az atom.
Jó tanulók, jó sportolók, de verekdnek mint állat.
Elsők között volt kamerájuk.
Bedurrintották, főpróbát tartottak az óvodai szerep előtt.
Mindenki kiöltözött.
Elkezdődött a szerep.
A kicsi daccból nem mondta el a verset, s mivel ezért dühös pillantásokat vetett rá a család, a szerep végén élesben jól elverte az egyik pajtását, mert az, amikor ki akarta piszkálni az orrát, meglökte.
A nagyobbik ki sem jött.
Erőszakkal elhúzták a függönyt, mire élesben bírkozott a földön a legjobb barátjával.
Még vér is folyt aznap.
Na nem a családban.
Ők elröhögték.
Azóta is ha padlón vannak előveszik az első közös családi videót.
Minden rajta van...
Ma úszás után a medencék és a játszóterek között lógtunk.
Nem tudtam nem felfigyelni egy kisgyermekes családra.
Anyucinál egy egész arzenál volt a fent említett tárgyakból és éppen ebben a sorrendben.
Szemügyre vettem a gyermeket. Csinosan, kifésűlve, a legszebb Mikimócos kisruhájában, gondosan őrzött cipőcskéjében, amin még egy porszemecske sem kapott helyet.
Apukának jól meghatározott szerepe volt.
Felcsalogatta a gyereket a topogánra és bíztatta.
Így né...mutogatta és mondogatta hevesen. Mindent a kép kedvéért írta az elszánt vonásai mindegyikén.
A gyerek nem akarózott, vagy nem is tudott? Nem hagyták... Most bíztatták.
Anya belőtte a gépet - kinézni a kastély ablakán egyszerre és mosoly.
A kép nem sikerült elsőre.
A gyermek kedvét vesztette.
Ígérgetni kezdtek.
Nem mosolygott, de kinézett.
Apa mosolygott. Nem őszintén, de nagyon, annál inkább.
Akkor előkerült a kamera.
A kicsi.
A gyermeknek másznia kellett.
Látszott, hogy nem mer.
Talán a cipőt féltette.
Pedig most nem kellett, ment a kamera.
Kamera indul... kiáltotta az asszony arca bőszen.
Mindenhova felültek és felültették.
Eszembe jutott egy laza ismerősöm.
Két fia van.
Olyan rosszak mint az atom.
Jó tanulók, jó sportolók, de verekdnek mint állat.
Elsők között volt kamerájuk.
Bedurrintották, főpróbát tartottak az óvodai szerep előtt.
Mindenki kiöltözött.
Elkezdődött a szerep.
A kicsi daccból nem mondta el a verset, s mivel ezért dühös pillantásokat vetett rá a család, a szerep végén élesben jól elverte az egyik pajtását, mert az, amikor ki akarta piszkálni az orrát, meglökte.
A nagyobbik ki sem jött.
Erőszakkal elhúzták a függönyt, mire élesben bírkozott a földön a legjobb barátjával.
Még vér is folyt aznap.
Na nem a családban.
Ők elröhögték.
Azóta is ha padlón vannak előveszik az első közös családi videót.
Minden rajta van...
2013. július 28., vasárnap
A tollászkodásról meg egyéb időigényes praktikákról
Még nem látszik ugyan, de ami engem illet szerencsétlenül kevés időt szánok a külsőségeimre. Ami öltözéssel, frizurával egyetemben több időt követel mint öt perc - na, az nem az én stílusom. A kiegészítőim is könnyen záródnak és nyitódnak, mert amik nem, azokat türelmetlenségből le is szakítottam már, első viselés után.
Egyszerűen nem igényem a tollászkodás.
Emlékszem, kamaszkoromban, amikor ismerkedtem a vonásaimmal, voltak szerelmes pillanataim a tükörrel, de ahogy jöttek, úgy is távoztak. A hátsó ajtón. Mára már nem maradt belőlük semmi.
Jelen pillanatban egy annyira őszinte, minden egyes hibát kiadó tűkör birtokossai vagyunk - minden bizonnyal a fényviszonyoknak is köszönhetően - hogy aki belenéz, rögtön átszabja az önmagáról alkotott képét.
A barátnőm mondja nemrégiben - amikor hozzád jövök, légy olyan kedves, takard el a tükrödet, mert utána napokig depressziós vagyok - egészen addig amíg újra el nem hiszem, hogy elfogadható a külalakom.
Népbetegség az önbizalomhiány.
Miért?
Kinek van?
Kitől nem vették el?
Kibe nem súlykolták bele még szerencsésen, hogy nem annyira csinos, szép, sikeres és okos, mint a követendő minta.
Itt vannak a nők.
Ki ismer olyant, aki nem fogyókúrázik?
Aki elégedett önmagával, úgy, ahogy van.
Én egyet ismerek.
Az sem elégedett, hanem kórosan vékony. Na ő, hízókúrázik...
De a férfiak sem hagyják magukat.
Elkezdődött közöttük is hatalmas népszerűséggel a diétázás, a sörpocak eltüntetésének szentelt önkínzás, a szőrtelenítés érdekében folytatott szélmalomharc és egyebek.
Meghalt bennünk a bizalom.
Önmagunk fele és a másik fele.
Miért?
Bízol önmagadban?
Bízol a másikban?
El tudod viselni, hogy az ember, aki melletted él egy tőled független entitás?
Hogy szabad?
És azt tehet, amit jónak lát, azzal és akkor és ott és úgy beszél, viselkedik, cselekszik - ahogy akar és jónak látja?
Nem hiszem.
Mert amíg nem rendelkezünk az önbizalommal, a bizalom egymás iránt nem fog önmagától kialakulni bennünk. Mert önmagunkat féltjük és szeretjük. A másik iránti szeretetünkben van egy jó adag függés, vagy inkább kodependencia. Egy kiölhetetlen adag parazitizmus.
Tetszik, nem tetszik...
Tegnap olvastam.
Olvastam a vécén, a konyhában, a játszótéren és amíg a gyerekek lubickoltak a teraszon.
Egy egész könyvet ettem meg, szőrőstől-bőrőstől.
Amíg önmagamat jóllakattam - egy kis hölgy szemben, szintén kiült az erkélyre.
Tollászkodott.
Három kerek órán át - amit én láttam...hát amit még nem...
Nézegette magát a tükörben - fél óra.
Kiszedegette a szemöldökét - negyven perc.
Kifestegette a körmöcskéit - negyven perc.
Nézegette magát a tükörben - fél óra.
Háromszor átöltözött és nézegette magát a tükörben - negyven perc.
Megcsinálta a frizuráját - elvesztettem a fonalat...
Rájöttem ugyanis, hogy én, nem vagyok nő...
A nőiesség megélése időbe, pénzbe és határtalan türelembe kerül.
Kerül amibe kerül - na az nekem nincs.
Én még soha nem láttam ilyent.
Megdöbbentett.
Egy olyan minta volt számomra, amivel közel a negyvenhez szembesültem.
S akkor most mi lesz?
Hamar pótoljam be?
Mondjam el a lányomnak, hogy nézze a szomszédot és tanuljon?
Tanuljunk együtt?
Vegyek kistükröt és nézzem sza meg még mire van szükség?
Vagy inkább egy másik könyvet és hagyjam a francba az egészet.
Ebben a korban nekem már úgyis annyi. Minek hát kistükör?
Na mindegy.
Morfondírozom még egy pár napot, aztán úgyis látni fogod, hogy mi lett.
Hiszen ennyi óra önmagamra nem vész el nyomtalan.
Vagy mégis?
Még nem látszik ugyan, de ami engem illet szerencsétlenül kevés időt szánok a külsőségeimre. Ami öltözéssel, frizurával egyetemben több időt követel mint öt perc - na, az nem az én stílusom. A kiegészítőim is könnyen záródnak és nyitódnak, mert amik nem, azokat türelmetlenségből le is szakítottam már, első viselés után.
Egyszerűen nem igényem a tollászkodás.
Emlékszem, kamaszkoromban, amikor ismerkedtem a vonásaimmal, voltak szerelmes pillanataim a tükörrel, de ahogy jöttek, úgy is távoztak. A hátsó ajtón. Mára már nem maradt belőlük semmi.
Jelen pillanatban egy annyira őszinte, minden egyes hibát kiadó tűkör birtokossai vagyunk - minden bizonnyal a fényviszonyoknak is köszönhetően - hogy aki belenéz, rögtön átszabja az önmagáról alkotott képét.
A barátnőm mondja nemrégiben - amikor hozzád jövök, légy olyan kedves, takard el a tükrödet, mert utána napokig depressziós vagyok - egészen addig amíg újra el nem hiszem, hogy elfogadható a külalakom.
Népbetegség az önbizalomhiány.
Miért?
Kinek van?
Kitől nem vették el?
Kibe nem súlykolták bele még szerencsésen, hogy nem annyira csinos, szép, sikeres és okos, mint a követendő minta.
Itt vannak a nők.
Ki ismer olyant, aki nem fogyókúrázik?
Aki elégedett önmagával, úgy, ahogy van.
Én egyet ismerek.
Az sem elégedett, hanem kórosan vékony. Na ő, hízókúrázik...
De a férfiak sem hagyják magukat.
Elkezdődött közöttük is hatalmas népszerűséggel a diétázás, a sörpocak eltüntetésének szentelt önkínzás, a szőrtelenítés érdekében folytatott szélmalomharc és egyebek.
Meghalt bennünk a bizalom.
Önmagunk fele és a másik fele.
Miért?
Bízol önmagadban?
Bízol a másikban?
El tudod viselni, hogy az ember, aki melletted él egy tőled független entitás?
Hogy szabad?
És azt tehet, amit jónak lát, azzal és akkor és ott és úgy beszél, viselkedik, cselekszik - ahogy akar és jónak látja?
Nem hiszem.
Mert amíg nem rendelkezünk az önbizalommal, a bizalom egymás iránt nem fog önmagától kialakulni bennünk. Mert önmagunkat féltjük és szeretjük. A másik iránti szeretetünkben van egy jó adag függés, vagy inkább kodependencia. Egy kiölhetetlen adag parazitizmus.
Tetszik, nem tetszik...
Tegnap olvastam.
Olvastam a vécén, a konyhában, a játszótéren és amíg a gyerekek lubickoltak a teraszon.
Egy egész könyvet ettem meg, szőrőstől-bőrőstől.
Amíg önmagamat jóllakattam - egy kis hölgy szemben, szintén kiült az erkélyre.
Tollászkodott.
Három kerek órán át - amit én láttam...hát amit még nem...
Nézegette magát a tükörben - fél óra.
Kiszedegette a szemöldökét - negyven perc.
Kifestegette a körmöcskéit - negyven perc.
Nézegette magát a tükörben - fél óra.
Háromszor átöltözött és nézegette magát a tükörben - negyven perc.
Megcsinálta a frizuráját - elvesztettem a fonalat...
Rájöttem ugyanis, hogy én, nem vagyok nő...
A nőiesség megélése időbe, pénzbe és határtalan türelembe kerül.
Kerül amibe kerül - na az nekem nincs.
Én még soha nem láttam ilyent.
Megdöbbentett.
Egy olyan minta volt számomra, amivel közel a negyvenhez szembesültem.
S akkor most mi lesz?
Hamar pótoljam be?
Mondjam el a lányomnak, hogy nézze a szomszédot és tanuljon?
Tanuljunk együtt?
Vegyek kistükröt és nézzem sza meg még mire van szükség?
Vagy inkább egy másik könyvet és hagyjam a francba az egészet.
Ebben a korban nekem már úgyis annyi. Minek hát kistükör?
Na mindegy.
Morfondírozom még egy pár napot, aztán úgyis látni fogod, hogy mi lett.
Hiszen ennyi óra önmagamra nem vész el nyomtalan.
Vagy mégis?
2013. július 27., szombat
Én egy keresztény ember vagyok, aki korlátoltan keveset tud a világról.
Eljutottam az életemnek egy olyan szintjére, amikor az igazán fontos információkat nem a külvilágtól kapom, hanem ráérzek, rátappintok, megsejtek, felismerek - valahonnan, egy meghatározhatatlan őstudásból, ami a lelkem hetedik fiókjában ül kulcs alatt, elrejtve.
Jó lenne hozzáférni az egészhez, birtokolni azt - de a birtoklás mindennek a megrontója. Így hát a bölcsességet is képes lenne balgasággá formálni.
A veszteséggel való szembesüléskor az ember hajlamos feltenni a miért én kérdést, mintha valójában tényleg csak őt sújtanák gondok, bajok.
Idővel azonban, amikor már hazajár a bánat - a hozzállás és kérdés módosul. És csak az értelem számít, a tanúlság, amit magában rejt.
És ha nem is látszana az értelem, akkor is ott csillog a fájdalom termelte salak alatt, mint korpa között a gyöngy. Mert értelmetlenül nem történik semmi. Mindennek pontosan behatárolt célja és rendje van. Akkor és ott történik meg velünk, amikor és ahol történnie kell.
Számomra a legnagyobb fejtörést, a kapcsolatok okozzák.
Megjelennek emberek a semmiből, felforgatják vagy nyomot hagynak életünkön, lelkünkön, majd úgy menek el, ahogy megjelentek - a semmibe.
Nehezen mozgatom túl magam ezeken a kapcsolatokon.
Keresem az értelmet, tanulom a lényeget - de a veszteség minden egyes alkalommal barázdákat szánt a lelkemen.
Nem leszek óvatosabb, mert az érzelmeimnek ritán parancsolhatok, de előre tudom, hogy ez ismét nagyon fájni fog...
Nem csak a halál vesz el embereket mellőlünk. Az élet is kitanulta a fogásokat.
A demográfiai mozgás - a tömeges külföldre távozás mindannyiunkat fosztott meg barátoktól, családtagoktól, szülőktől.
Ígérjük a szoros kapcsolattartást, de ugyanakkor mélyen, tudjuk, hogy ez már nem ugyanaz.
A fizikai távolság igazi savként maró gyilkos.
Hiszen csak a lelket öli.
Nemrégiben, amikor kételkedtem abban, hogy valaha megpihenhetek - kaptam ajándékba egy embert. Szándékosan nem mondom, hogy férfit vagy nőt, mert a lélek nemtelen.
Akkora biztonság, erő, melegség és szeretet áradt belőle, hogy végre ki tudja mennyi idő után először úgy éreztem, most már semmi baj nem lehet...
Ismertem őt, és talán ő is ismert engem. Emlékeztünk egymásra. Ki tudja honnan?...Ki tudhatná hogyan - de határozottan éreztem - ismerem.
Alighogy megpihentem lelkileg - mennie kellett.
Nem tudom ő mit vihetett magával belőlem, de én örökre hálás vagyok.
Olyan volt ez számomra, mint egy bizonylat arra, hogy nem leszek örökké túlhajszolt. Eljön a pillanat, amikor beleolvadva a Mindenségbe nyugodtan letehetem a fegyvereket mert a harc sem állandó.
Olyan volt mint egy pihentető álom több éves inszomnia után.
Percekig tartott az elszenderedés, de a hatása örök.
Hiszen ma már tudom - van remény...
Eljutottam az életemnek egy olyan szintjére, amikor az igazán fontos információkat nem a külvilágtól kapom, hanem ráérzek, rátappintok, megsejtek, felismerek - valahonnan, egy meghatározhatatlan őstudásból, ami a lelkem hetedik fiókjában ül kulcs alatt, elrejtve.
Jó lenne hozzáférni az egészhez, birtokolni azt - de a birtoklás mindennek a megrontója. Így hát a bölcsességet is képes lenne balgasággá formálni.
A veszteséggel való szembesüléskor az ember hajlamos feltenni a miért én kérdést, mintha valójában tényleg csak őt sújtanák gondok, bajok.
Idővel azonban, amikor már hazajár a bánat - a hozzállás és kérdés módosul. És csak az értelem számít, a tanúlság, amit magában rejt.
És ha nem is látszana az értelem, akkor is ott csillog a fájdalom termelte salak alatt, mint korpa között a gyöngy. Mert értelmetlenül nem történik semmi. Mindennek pontosan behatárolt célja és rendje van. Akkor és ott történik meg velünk, amikor és ahol történnie kell.
Számomra a legnagyobb fejtörést, a kapcsolatok okozzák.
Megjelennek emberek a semmiből, felforgatják vagy nyomot hagynak életünkön, lelkünkön, majd úgy menek el, ahogy megjelentek - a semmibe.
Nehezen mozgatom túl magam ezeken a kapcsolatokon.
Keresem az értelmet, tanulom a lényeget - de a veszteség minden egyes alkalommal barázdákat szánt a lelkemen.
Nem leszek óvatosabb, mert az érzelmeimnek ritán parancsolhatok, de előre tudom, hogy ez ismét nagyon fájni fog...
Nem csak a halál vesz el embereket mellőlünk. Az élet is kitanulta a fogásokat.
A demográfiai mozgás - a tömeges külföldre távozás mindannyiunkat fosztott meg barátoktól, családtagoktól, szülőktől.
Ígérjük a szoros kapcsolattartást, de ugyanakkor mélyen, tudjuk, hogy ez már nem ugyanaz.
A fizikai távolság igazi savként maró gyilkos.
Hiszen csak a lelket öli.
Nemrégiben, amikor kételkedtem abban, hogy valaha megpihenhetek - kaptam ajándékba egy embert. Szándékosan nem mondom, hogy férfit vagy nőt, mert a lélek nemtelen.
Akkora biztonság, erő, melegség és szeretet áradt belőle, hogy végre ki tudja mennyi idő után először úgy éreztem, most már semmi baj nem lehet...
Ismertem őt, és talán ő is ismert engem. Emlékeztünk egymásra. Ki tudja honnan?...Ki tudhatná hogyan - de határozottan éreztem - ismerem.
Alighogy megpihentem lelkileg - mennie kellett.
Nem tudom ő mit vihetett magával belőlem, de én örökre hálás vagyok.
Olyan volt ez számomra, mint egy bizonylat arra, hogy nem leszek örökké túlhajszolt. Eljön a pillanat, amikor beleolvadva a Mindenségbe nyugodtan letehetem a fegyvereket mert a harc sem állandó.
Olyan volt mint egy pihentető álom több éves inszomnia után.
Percekig tartott az elszenderedés, de a hatása örök.
Hiszen ma már tudom - van remény...
A nap, amikor megtanultam szabályozni a légzésemet
Átlagosnak indult. Enyhén zsúfoltnak, melegnek de teljesen átlagosnak.
Reggel korán munka, délelőtt házimunka, gyerekek, játszóterezés, délután munka, estébe hajolva edzés, közös fürdőzés.
Éppen a nap első felében, a játszótérről hazajövet, beszorultunk a liftbe.
S akkor? - mondhatnád nekem, te, aki gyermekkorodban ezerszer ragadtál be a liftbe, szedtek ki, vagy arrafele sem jött senki órákig és megtanultál a pajtásaid utasításaira kiszállni úgy a beragadt liftből, két emelet között, lógva az üres semmibe, a nihilbe, hogy jobbnak láttad ha lefele sem nézel.
Én meg nem jártam így.
Sőt, alig jártam liftel ezeddig.
Csak ha muszáj volt.
Ezeket a történeteket rendszerint bórgőzősen hallgattam végig, már nem is figyelve a csattanót, hiszen aki mesélte, mellettem volt, tehát életben...megmenekült, s akkor meg minek?
Na most eszembe jutott...
Csakhogy éppen a vége hibázott.
Eddig két gombot ismertem - a fel-t, s a le-t, mint a nyugdíjasok a távirányítón.
A többivel nem foglalkoztam.
Nem volt miért.
Nézem. Az egyiken egy vészcsengő.
Meg is nyomom.
Mondja, hogy nincs fizetve a mittomi, hagyjam abba - nyomjak pánikgombot.
A telefonom halott, természetszerűleg.
A gyermekek a kettő, kétféleképpen.
Anna elkerekedett szemekkel, magas pulzussal, síros ajkakkal, görcsösen fogja az ajtót és megállás nélkül remeg. Balázson egy ördögi kaján vigyor.
Na ez aztán kaland... - mondja, végre beragadtunk, mindigis akartam tudni milyen lehet beragadni...hát ilyen...
Kezdem érezni, hogy rosszul leszek, nekem sincs levegőm. Te Úristen...
Eszembe jut a helyes levegővétel.
Milyen levegő? Itt nincs is levegő. Most érzem igazán, hogy rágyújtanék, csak, hogy jöjjön végre az ihlet.
Mit kell tenni ilyenkor?
Dörömbölni kezdek, csak finoman és nőiesen, nehogy már lejárassam magam.
Kecsesen beleordítom a semmibe, hogy AJUTOR.
A kölykökből kitör a nevetés. Mit csinálsz te anya, s mi az az ajucor - kivel akarsz te most játszani?
Mondom ne röhögj, így kell ezt, figyelj csak.
A tizedik sikkantásra megjelenik egy férfihang.
Mondom jó napot, illedelmesen, románul, ahogy kell. Beragadtunk, két kisgyerekkel vagyok, hívjanak segítséget.
Kérdi mentő, tűzoltó, mondom áhhh dehogy, van minden, csak jöjjenek, mert a lányom fél.
Mesélni kezdek, majd énekelni.
A fiamat elkapja a szarhatnék.
Kacagunk.
Forgatókönyveket gyártunk a felszedett lifttetőről, a beeresztett kötőről, ami alattam leszakad.
Anna még jobban megijed.
Elmesélem részletesen mi fog történni, pedig én magam sem tudhatom.
Így telik el az óra.
Megjön egy idősebb hang.
Mondja kis türelem, azonnal kiszed.
Még húsz perc.
Kiszabadítanak.
A lányom beigéri, hogy ő többet soha, semmilyen körülmények között... - a lakásba beérve kér egy nyugtatót, ha nincs, jó lesz a pálnika is, mondja...
Végülis... egyszer van egy évben Anna nap...
Átlagosnak indult. Enyhén zsúfoltnak, melegnek de teljesen átlagosnak.
Reggel korán munka, délelőtt házimunka, gyerekek, játszóterezés, délután munka, estébe hajolva edzés, közös fürdőzés.
Éppen a nap első felében, a játszótérről hazajövet, beszorultunk a liftbe.
S akkor? - mondhatnád nekem, te, aki gyermekkorodban ezerszer ragadtál be a liftbe, szedtek ki, vagy arrafele sem jött senki órákig és megtanultál a pajtásaid utasításaira kiszállni úgy a beragadt liftből, két emelet között, lógva az üres semmibe, a nihilbe, hogy jobbnak láttad ha lefele sem nézel.
Én meg nem jártam így.
Sőt, alig jártam liftel ezeddig.
Csak ha muszáj volt.
Ezeket a történeteket rendszerint bórgőzősen hallgattam végig, már nem is figyelve a csattanót, hiszen aki mesélte, mellettem volt, tehát életben...megmenekült, s akkor meg minek?
Na most eszembe jutott...
Csakhogy éppen a vége hibázott.
Eddig két gombot ismertem - a fel-t, s a le-t, mint a nyugdíjasok a távirányítón.
A többivel nem foglalkoztam.
Nem volt miért.
Nézem. Az egyiken egy vészcsengő.
Meg is nyomom.
Mondja, hogy nincs fizetve a mittomi, hagyjam abba - nyomjak pánikgombot.
A telefonom halott, természetszerűleg.
A gyermekek a kettő, kétféleképpen.
Anna elkerekedett szemekkel, magas pulzussal, síros ajkakkal, görcsösen fogja az ajtót és megállás nélkül remeg. Balázson egy ördögi kaján vigyor.
Na ez aztán kaland... - mondja, végre beragadtunk, mindigis akartam tudni milyen lehet beragadni...hát ilyen...
Kezdem érezni, hogy rosszul leszek, nekem sincs levegőm. Te Úristen...
Eszembe jut a helyes levegővétel.
Milyen levegő? Itt nincs is levegő. Most érzem igazán, hogy rágyújtanék, csak, hogy jöjjön végre az ihlet.
Mit kell tenni ilyenkor?
Dörömbölni kezdek, csak finoman és nőiesen, nehogy már lejárassam magam.
Kecsesen beleordítom a semmibe, hogy AJUTOR.
A kölykökből kitör a nevetés. Mit csinálsz te anya, s mi az az ajucor - kivel akarsz te most játszani?
Mondom ne röhögj, így kell ezt, figyelj csak.
A tizedik sikkantásra megjelenik egy férfihang.
Mondom jó napot, illedelmesen, románul, ahogy kell. Beragadtunk, két kisgyerekkel vagyok, hívjanak segítséget.
Kérdi mentő, tűzoltó, mondom áhhh dehogy, van minden, csak jöjjenek, mert a lányom fél.
Mesélni kezdek, majd énekelni.
A fiamat elkapja a szarhatnék.
Kacagunk.
Forgatókönyveket gyártunk a felszedett lifttetőről, a beeresztett kötőről, ami alattam leszakad.
Anna még jobban megijed.
Elmesélem részletesen mi fog történni, pedig én magam sem tudhatom.
Így telik el az óra.
Megjön egy idősebb hang.
Mondja kis türelem, azonnal kiszed.
Még húsz perc.
Kiszabadítanak.
A lányom beigéri, hogy ő többet soha, semmilyen körülmények között... - a lakásba beérve kér egy nyugtatót, ha nincs, jó lesz a pálnika is, mondja...
Végülis... egyszer van egy évben Anna nap...
2013. július 25., csütörtök
Rendszerint azokban a helyzetekben kerekedik bennünk a legnagyobb félelem, amelyek ismeretlenek számunkra. Mert az ismeretlenben az adrenalin és izgalom mellett van egy óriási félelem faktor is - a következményektől, amelyekre esetleg nem rendelkezünk megfelelő stratégiákkal.
A baj akkor kezdődik, amikor a jól ismert helyzetekben is rettegni kezdünk. Elveszítjük az önbizalmunkat és úgy érezzük, hogy nem vagyok elegendőek a megoldáshoz, egymagunkban.
Volt nekem egy barátom.
Ahogy akkoriban szokás volt ez jobb helyeken, az anyjáék az egyetem mellett kitaníttaták egy szakmára is elővigyázatosságból. Hihetetlenül nagy szegénységben éltek, sokat küzdötek a túlélés érdekében - nem állt hát szándékukban reszkírozni semmit.
A fiú kitanulta tehát a villanyos szakmát.
Mondogatták a szülei - villany most már mindig lesz, ez egy igazi kenyérkereső szakma. Ha nem megy az urizálás, a villanyosság akkor is menni fog, a gyereknek most már örök időre kenyér van a kezében.
Forró fejjel, fiatalon, nem igazán értettük a logikai menetet, de beletörödtünk.
A fiú azonban nem.
Mivel megtanult párhúzamosan gondolkodni - rájött, hogy a villanyos szakma nem kicsit veszélyes.
Megtanulta a remediálás mellett, hogy mekkora veszélyeknek van kitéve az, aki az árammal játszik.
Idővel annyira begörcsölt, újabb és újabb veszélyforgatókönyveket gyártva magának - hogy már egyáltalán nem mert az árammal játszani.
Egy fergetegetes gatyaszaggató buli közepette, magától érthetődő okok következtében, kiment a biztosíték.
Éppen náluk buliztunk.
Na...hát mindenki meg volt győződve, hogy most akkor percek alatt vissza az áramot és ott folytatjuk, ahol abbahagytuk.
Nem.
A fiatalember kiselőadást tartott arról, hogy mekkora veszélynek teszi ki magát az, aki illuminált állapotban hozzányúl az áramhoz. Mi minden történhet vele amiről tudunk...s hát, amiről még nem...
Ott álltunk tátott szájjal, lefagyva a sötét ház kellős közepén és kollektíven azon gondolkodtunk, hogy most akkor mi van?...
Amikor a zuram nem sokat lacafacázik, különböző fémtárgyakkal felszerelkezve feláll és megbütyköli a villanyt, úgy, hogy az közben kétszer, de legalább háromszor odaveri, mindig eszembe jut a drága jó barátom arca, aki hírtelen józanodott ki a sötétség hatására.
Fülemben cseng a hangja, ahogy elmagyarázta az áram rejtett és ismert, valós és általa kitalált vagy felismert veszélyeit.
De így, ismerek olyan orvost is, aki emiatt nem praktizál.
Gyógyszereket forgalmaz, nagy fizetéssel és szakmai sikerrel.
Ember...a gyógyítás nem játék... - mondja.
Ahogy a medve sem... - fűzhetné hozzá a megszeppent vadász.
A baj akkor kezdődik, amikor a jól ismert helyzetekben is rettegni kezdünk. Elveszítjük az önbizalmunkat és úgy érezzük, hogy nem vagyok elegendőek a megoldáshoz, egymagunkban.
Volt nekem egy barátom.
Ahogy akkoriban szokás volt ez jobb helyeken, az anyjáék az egyetem mellett kitaníttaták egy szakmára is elővigyázatosságból. Hihetetlenül nagy szegénységben éltek, sokat küzdötek a túlélés érdekében - nem állt hát szándékukban reszkírozni semmit.
A fiú kitanulta tehát a villanyos szakmát.
Mondogatták a szülei - villany most már mindig lesz, ez egy igazi kenyérkereső szakma. Ha nem megy az urizálás, a villanyosság akkor is menni fog, a gyereknek most már örök időre kenyér van a kezében.
Forró fejjel, fiatalon, nem igazán értettük a logikai menetet, de beletörödtünk.
A fiú azonban nem.
Mivel megtanult párhúzamosan gondolkodni - rájött, hogy a villanyos szakma nem kicsit veszélyes.
Megtanulta a remediálás mellett, hogy mekkora veszélyeknek van kitéve az, aki az árammal játszik.
Idővel annyira begörcsölt, újabb és újabb veszélyforgatókönyveket gyártva magának - hogy már egyáltalán nem mert az árammal játszani.
Egy fergetegetes gatyaszaggató buli közepette, magától érthetődő okok következtében, kiment a biztosíték.
Éppen náluk buliztunk.
Na...hát mindenki meg volt győződve, hogy most akkor percek alatt vissza az áramot és ott folytatjuk, ahol abbahagytuk.
Nem.
A fiatalember kiselőadást tartott arról, hogy mekkora veszélynek teszi ki magát az, aki illuminált állapotban hozzányúl az áramhoz. Mi minden történhet vele amiről tudunk...s hát, amiről még nem...
Ott álltunk tátott szájjal, lefagyva a sötét ház kellős közepén és kollektíven azon gondolkodtunk, hogy most akkor mi van?...
Amikor a zuram nem sokat lacafacázik, különböző fémtárgyakkal felszerelkezve feláll és megbütyköli a villanyt, úgy, hogy az közben kétszer, de legalább háromszor odaveri, mindig eszembe jut a drága jó barátom arca, aki hírtelen józanodott ki a sötétség hatására.
Fülemben cseng a hangja, ahogy elmagyarázta az áram rejtett és ismert, valós és általa kitalált vagy felismert veszélyeit.
De így, ismerek olyan orvost is, aki emiatt nem praktizál.
Gyógyszereket forgalmaz, nagy fizetéssel és szakmai sikerrel.
Ember...a gyógyítás nem játék... - mondja.
Ahogy a medve sem... - fűzhetné hozzá a megszeppent vadász.
Megbögettem magam...
részlet egy nemsokára megjelenő írásból
Az igazi önkéntességről- bennem
egy kép él élesen.
Egy olyan Szentestéről, amikor
az volt a feladatunk, hogy kihordjunk közel hetven csomagot a rászorulóknak –
akiknek nem hogy feldíszített karácsonyfájuk, hanem még száraz kenyerük sem
volt a szeretet és önfeláldozás estéjére.
Ahogy jártunk házról-házra, és
egyre csak fogytak a kihordandó csomagok – nem a fáradtságunk nőtt, hanem a
szíveink öröme és életet adó melege.
Életemben először éreztem úgy
Istenigazából, hogy a Megváltó szüeltésnapját ünneplem.
Valamikor késő este, fél tíz
tájékán fejeztük be a megfeszített munkát.
Az egyetlen családfenntartó, apa
közülünk megszólalt halkan:
– Istenem,
s nekünk otthon még fánk sincs…mit mondanak majd reggel a gyerekek?...
Egy lélek szaladtunk utolsó
reménnyel a Cuza Vodai piacra. Esélyünk sem volt ebben az órában fát találni.
A piac kihalt volt és üres.
Lelógó fejekkel lépkedtünk
vissza – amikor egy sötét sarokból megszólalt valaki:
-
nem akarnak venni
véletlenül egy fát?...
Minden bizonnyal egy angyal lehetett.
Egy Önkéntes Angyal, akinek megesett a szíve rajtunk.
2013. július 24., szerda
Én életemben annyi aberált emberrel talákoztam, hogy ma már a hideg levest is alapos lehűtés után is fújom. Jobb félni, mint megijedni alapon.
A gyerekeimmel még alaposabb intézkedéseknek teszek eleget.
Tegnap dolgozni voltunk.
A lányom ugyebár mindössze hét éves.
Amíg anya bent dolgozott ő kint, az iroda előtt tett-vett a seprűvel a kezében.
Egyszer egy furcsa hörgő hangra leszek figyelmes. Egy férfi hang románul hörgi, hogy jajj de szép vagy te kedves, Istenem de szép vagy és milyen csinos és bájos. A lányom ijedten szalad be. Anya, mit mond? - kérdi. Kilépek, hogy nézzem meg az arcot, ami ehhez a beteg hanghoz társul. Egy normális, teljesen hétköznapi külsejű negyvenvalahányas férfi, kikelve magából a lányom látványára, a főtér kellős közepén.
Mit mondhatnék?
Jobb félni, mint megijedni...
Kicsi választott el attól, hogy miszlikre vágjam.
Nemrégiben a weekeneden egy teljesen átlagos hátköznap délután arra lettem figyelmes, hogy egy boldog apuka, egy még boldogabb 11 év körüli kisfiúval fürdőzik. Egy dolog nem stimmelt az amúgy csodás helyzetképben: a gyerek meztelen volt...
Nem szeretem ha a gyerekek meztelenek.
Tényleg megszámlálhatatlanúl sok a beteg ember. Minden négyzetméterre jut legalább kettő. Miért tennénk hát ki a gyermekeinket ilyen veszélyeknek?
Tudom mit jelent a meztelen fürdőzés.
Maga a szabadság.
Gyakran elmesélem a gyerekeknek, hogy fiatalon ahogy leszállt az est, irány ki a víz mellé, tömeges vetközés és hajnalig tartó fürdőzés vette kezdetét.
De tudtunk vigyázni magunkra.
Tudtunk vigyázni egymásra.
Manapság, még önmagukra sem tanulnak meg vigyázni az emberek.
A szülő komolyan azt hisz, hogy az ő gyereke körül védőpajzs van, születésétől fogva és nem érheti semmi átok.
Még túl kicsi, hogy ezekről beszéljünk...úgysem értené...
Ha meg megtörténik a baj, tehetetlenek vagyunk.
Az iskola hárít a családra - időhiányra és szakemberhiányra panaszkodva, a család az iskolára - ugyanezen okokat hozva fel mentségére.
A gyerek meg meztelen és védtelen.
Divat a kint a seggem, kint a mellem - sminkeli magát a tizenkét éves gyerek, elvegyül a felnőtt lányok között a fejlett tizenéves - de senki sem tanítja meg neki idejében, hogy joga van nemet mondani.
Belesétálnak kapcsolatokba, szorúlt helyzetekbe, erőszakos cselekedetek áldozataivá válnak - mert szükségük van a szeretetre, igényük a figyelemre és arra, hogy valaki bármilyen szinten emberszámba vegye őket.
Még a régi otthonunk környékén hallottam gyerekügyelés közben két tizenéves lány beszélgetését arról, hogy az egyik közülük ultimátumot kapott a barátjától, hogy vagy készen fog állni kielégíteni azt oriálisan, vagy szakítanak.
Hol van az ilyen fiúnak az anyja?
Hol volt? Éveken át, amikor szeretetről, odaadásról, lojalításról, gyengédségről, hűségről, kitartásról kellett volna tanulnia?
És voltak és vannak a lány szülei?
Mi az, hogy valakit bűntetlenűl szoptatnak akarata ellenére?
Legszívesebben odamentem volna és egy akkora pofot lehúztam volna neki, hogy újraindult volna a rendszere.
Mik ezek?
Kik ezek?
Hova tartanak?
Kedves szülők - én csak egyet mondanék: soha nincs túl korán elkezdeni a felvilágosítást.
Nem a szomszéd feladata, még csak nem is az iskoláé!
És tessék megtanítani azokat a gyerekeket megvédeni magukat és nemet mondani.
Ha te nem tudtál - hát annál inkább.
Senki fia ne kényszergesse lányainkat és senki lánya ne kényszetgesse fiainkat egy kis figyelemért cserében!
A gyerekeimmel még alaposabb intézkedéseknek teszek eleget.
Tegnap dolgozni voltunk.
A lányom ugyebár mindössze hét éves.
Amíg anya bent dolgozott ő kint, az iroda előtt tett-vett a seprűvel a kezében.
Egyszer egy furcsa hörgő hangra leszek figyelmes. Egy férfi hang románul hörgi, hogy jajj de szép vagy te kedves, Istenem de szép vagy és milyen csinos és bájos. A lányom ijedten szalad be. Anya, mit mond? - kérdi. Kilépek, hogy nézzem meg az arcot, ami ehhez a beteg hanghoz társul. Egy normális, teljesen hétköznapi külsejű negyvenvalahányas férfi, kikelve magából a lányom látványára, a főtér kellős közepén.
Mit mondhatnék?
Jobb félni, mint megijedni...
Kicsi választott el attól, hogy miszlikre vágjam.
Nemrégiben a weekeneden egy teljesen átlagos hátköznap délután arra lettem figyelmes, hogy egy boldog apuka, egy még boldogabb 11 év körüli kisfiúval fürdőzik. Egy dolog nem stimmelt az amúgy csodás helyzetképben: a gyerek meztelen volt...
Nem szeretem ha a gyerekek meztelenek.
Tényleg megszámlálhatatlanúl sok a beteg ember. Minden négyzetméterre jut legalább kettő. Miért tennénk hát ki a gyermekeinket ilyen veszélyeknek?
Tudom mit jelent a meztelen fürdőzés.
Maga a szabadság.
Gyakran elmesélem a gyerekeknek, hogy fiatalon ahogy leszállt az est, irány ki a víz mellé, tömeges vetközés és hajnalig tartó fürdőzés vette kezdetét.
De tudtunk vigyázni magunkra.
Tudtunk vigyázni egymásra.
Manapság, még önmagukra sem tanulnak meg vigyázni az emberek.
A szülő komolyan azt hisz, hogy az ő gyereke körül védőpajzs van, születésétől fogva és nem érheti semmi átok.
Még túl kicsi, hogy ezekről beszéljünk...úgysem értené...
Ha meg megtörténik a baj, tehetetlenek vagyunk.
Az iskola hárít a családra - időhiányra és szakemberhiányra panaszkodva, a család az iskolára - ugyanezen okokat hozva fel mentségére.
A gyerek meg meztelen és védtelen.
Divat a kint a seggem, kint a mellem - sminkeli magát a tizenkét éves gyerek, elvegyül a felnőtt lányok között a fejlett tizenéves - de senki sem tanítja meg neki idejében, hogy joga van nemet mondani.
Belesétálnak kapcsolatokba, szorúlt helyzetekbe, erőszakos cselekedetek áldozataivá válnak - mert szükségük van a szeretetre, igényük a figyelemre és arra, hogy valaki bármilyen szinten emberszámba vegye őket.
Még a régi otthonunk környékén hallottam gyerekügyelés közben két tizenéves lány beszélgetését arról, hogy az egyik közülük ultimátumot kapott a barátjától, hogy vagy készen fog állni kielégíteni azt oriálisan, vagy szakítanak.
Hol van az ilyen fiúnak az anyja?
Hol volt? Éveken át, amikor szeretetről, odaadásról, lojalításról, gyengédségről, hűségről, kitartásról kellett volna tanulnia?
És voltak és vannak a lány szülei?
Mi az, hogy valakit bűntetlenűl szoptatnak akarata ellenére?
Legszívesebben odamentem volna és egy akkora pofot lehúztam volna neki, hogy újraindult volna a rendszere.
Mik ezek?
Kik ezek?
Hova tartanak?
Kedves szülők - én csak egyet mondanék: soha nincs túl korán elkezdeni a felvilágosítást.
Nem a szomszéd feladata, még csak nem is az iskoláé!
És tessék megtanítani azokat a gyerekeket megvédeni magukat és nemet mondani.
Ha te nem tudtál - hát annál inkább.
Senki fia ne kényszergesse lányainkat és senki lánya ne kényszetgesse fiainkat egy kis figyelemért cserében!
2013. július 23., kedd
Rengeteg szerep van az életünkben és elég kevés közülük az, amit tudatosan választottunk, elégtételt tud nyújtani és szeretünk is. Szorúlt helyzetben rendszerint ezekről is kell lemondanunk.
Szerepeink javarésze a családhoz kapcsolódik. Ezek a legbonyolúltabbak. Hiszen bennünk van a tabú, hogy ezeket kell a legjobban szeretnünk, kedvelnünk és ezek kell nyújtsák számunkra azt a pluszt, amire szükségünk van a túléléshez.
Pedig ez nem így van.
Egyetlen egy családhoz kapcsolódó visznyunk, kapcsolatunk vagy szerepünk sem csak pozitív.
Tele van leszívásokkal, negatívumokkal, negatív érzelmekkel - amelyekért igen sokszor bűntetjük is magunkat. Mert nem tanította meg senki nekünk, hogy normális haragudni anyánkra, dühöngeni a testvéreinkre, és úgy érezni, hogy MOST, AKKOR és OTT nagyon de nagyon nem szeretjük őket.
A házasság az egyetlen olyan családi kötelék, viszony, szerepegyüttes és kapcsolat, ahol megengedjük magunknak ezt a gyűlölet-dömpinget és talán emiatt is csúcsododik benne minden egyes más negatívumforrás az életünkből.
Az anyaság egyáltalán nem egyértelmű.
Csak a társadalom kívánja elhitetni velünk.
Bizonyára a túlélés érdekében.
Az utódnemzés előtti állapotot nem véletlenül hívják terhességnek.
Áldottnak tekintem az állapotot amiben most vagyok, de a terhességeim nem voltak áldott állapotok.
Két majdnem öt kilót meghaladó gyermeknek adtam életet.
Első hónapokban állandóan hánytam, ment a hasam, görcsök kínoztak.
Az első terhességgel bújkálnom kellett - én, aki minden helyzetben őszinte vagyok, sokszor annyira hogy még nekem is fáj.
Hetedik hónaptól akkorára nőtt a hasam, hogy vonszoltam magam. Közben tanultam, vizsgáztam, dolgoztam, háztartást vezettem, sportoltam. Azaz küzdöttem a túnyaság ellen.
A szülés sem volt csodával határos.
Igazi kínok között adtam életet első gyermekemnek. 48 óra vajúdás után kicsi tartott vissza attól, hogy inkább kiugorjak az ablakon, semmint elviseljem azt a kínt.
Az első évek sem voltak zökkenőmentesek.
Két évig semmit nem aludtam, majd harmadik évben fél órákat.
A tejemet nem tudták elapasztani három év után sem.
Ezt követte az akaratos hiszti korszak, ahol foggal-körömmel küzdeni kellett azért, hogy leszabjak a gyerekekből.
Az álmaim, amiket évtizedeken át dédelgettem sorra vesztek hómályba.
Teljesen lemondtam magamról, másik kettő javára.
Ha nem tettem volna meg, az is kínokkal járt volna.
Hát ilyen az anyaság őszintén.
És tudom, hogy soha nem fogják megköszönni.
Én sem tettem.
Kamú, hogy ez lenne a gyermek feladata.
Hátra sem fordulva repül ki a fészekből.
Ahova csak akkor szárnyal vissza, megtépetten, ha csalódik.
Örömében soha.
Mért mondunk hát mást erről?
Miért állítjuk, hogy boldogan élünk amíg meg nem halunk, amikor még közel sem.
Igazi harc az élet.
És aki másként gondolja, az hazudik.
Vannak gyönyörű, páratlan és csodás pillanatai.
De hogy ezek folyamatok lennének, az hazugság.
Ez éppen olyan mint az orgazmus.
Pár pillanat az egész, amiért képesek vagyunk hídakat felégetni magunk mögött.
A házasság, gyermeknevelés és élet is pillanatokat ad.
Melynek emléke örök nyomot váj a lelkünkben.
Ez adja az erőt, a túlélési csomagot.
Hegyektől völgyekig és völgyektől hegyekig.
Szomorúság és boldogság kéz a kézben járnak - az ők viszonyuk egyértelmű és szoros.
Mi nem akarjuk elfogadni ezt.
Szerepeink javarésze a családhoz kapcsolódik. Ezek a legbonyolúltabbak. Hiszen bennünk van a tabú, hogy ezeket kell a legjobban szeretnünk, kedvelnünk és ezek kell nyújtsák számunkra azt a pluszt, amire szükségünk van a túléléshez.
Pedig ez nem így van.
Egyetlen egy családhoz kapcsolódó visznyunk, kapcsolatunk vagy szerepünk sem csak pozitív.
Tele van leszívásokkal, negatívumokkal, negatív érzelmekkel - amelyekért igen sokszor bűntetjük is magunkat. Mert nem tanította meg senki nekünk, hogy normális haragudni anyánkra, dühöngeni a testvéreinkre, és úgy érezni, hogy MOST, AKKOR és OTT nagyon de nagyon nem szeretjük őket.
A házasság az egyetlen olyan családi kötelék, viszony, szerepegyüttes és kapcsolat, ahol megengedjük magunknak ezt a gyűlölet-dömpinget és talán emiatt is csúcsododik benne minden egyes más negatívumforrás az életünkből.
Az anyaság egyáltalán nem egyértelmű.
Csak a társadalom kívánja elhitetni velünk.
Bizonyára a túlélés érdekében.
Az utódnemzés előtti állapotot nem véletlenül hívják terhességnek.
Áldottnak tekintem az állapotot amiben most vagyok, de a terhességeim nem voltak áldott állapotok.
Két majdnem öt kilót meghaladó gyermeknek adtam életet.
Első hónapokban állandóan hánytam, ment a hasam, görcsök kínoztak.
Az első terhességgel bújkálnom kellett - én, aki minden helyzetben őszinte vagyok, sokszor annyira hogy még nekem is fáj.
Hetedik hónaptól akkorára nőtt a hasam, hogy vonszoltam magam. Közben tanultam, vizsgáztam, dolgoztam, háztartást vezettem, sportoltam. Azaz küzdöttem a túnyaság ellen.
A szülés sem volt csodával határos.
Igazi kínok között adtam életet első gyermekemnek. 48 óra vajúdás után kicsi tartott vissza attól, hogy inkább kiugorjak az ablakon, semmint elviseljem azt a kínt.
Az első évek sem voltak zökkenőmentesek.
Két évig semmit nem aludtam, majd harmadik évben fél órákat.
A tejemet nem tudták elapasztani három év után sem.
Ezt követte az akaratos hiszti korszak, ahol foggal-körömmel küzdeni kellett azért, hogy leszabjak a gyerekekből.
Az álmaim, amiket évtizedeken át dédelgettem sorra vesztek hómályba.
Teljesen lemondtam magamról, másik kettő javára.
Ha nem tettem volna meg, az is kínokkal járt volna.
Hát ilyen az anyaság őszintén.
És tudom, hogy soha nem fogják megköszönni.
Én sem tettem.
Kamú, hogy ez lenne a gyermek feladata.
Hátra sem fordulva repül ki a fészekből.
Ahova csak akkor szárnyal vissza, megtépetten, ha csalódik.
Örömében soha.
Mért mondunk hát mást erről?
Miért állítjuk, hogy boldogan élünk amíg meg nem halunk, amikor még közel sem.
Igazi harc az élet.
És aki másként gondolja, az hazudik.
Vannak gyönyörű, páratlan és csodás pillanatai.
De hogy ezek folyamatok lennének, az hazugság.
Ez éppen olyan mint az orgazmus.
Pár pillanat az egész, amiért képesek vagyunk hídakat felégetni magunk mögött.
A házasság, gyermeknevelés és élet is pillanatokat ad.
Melynek emléke örök nyomot váj a lelkünkben.
Ez adja az erőt, a túlélési csomagot.
Hegyektől völgyekig és völgyektől hegyekig.
Szomorúság és boldogság kéz a kézben járnak - az ők viszonyuk egyértelmű és szoros.
Mi nem akarjuk elfogadni ezt.
2013. július 22., hétfő
Kis túlzással ugyan, de igen közel a valósághoz - egy frusztrált, ideges, semmiért is felhercsenő, stresszes, beteges társadalom vagyunk.
Tolsztoj mondja valahol, emlékeim szerint, hogy ha meg akarod ismerni a társadalmat, nézd meg a börtöneit.
Továbbmegyek - ha meg akarod ismerni a társadalmat, menj ki a játszóterekre...
Borzalom, hogy mi minden lakózik az emberekben.
Ijesztő, hogy milyen mintákat származtatnak át az anyák a gyerekeikbe.
És még elrettentőbb, ahogy a gyerek, irányvesztetten - figyeli az anyát. Lelke mélyén, valahonnan tudja, hogy nem helyes, ahogy az viselkedik, megél, lereagál - de helyes minta hiján, azt követi, amit eléje tárnak.
Tegnap, miközben a gyerekek játszottak - kissé távolabbról tartottam szemmel a dolgok alakulását, hogy közbe tudjak avatkozni, ha a helyzet megköveteli, ugyanakkor távol tudjak lenni ahhoz, hogy nyugodtan éljenek.
Mit csinál a gyerek a játszótéren?
Jó esetben tombol. Futkorászik, stratégiákat gyárt, terveket sző, homokot dobál, elesik és feláll, fenyeget és fenyegetve van, kipróbál, megél. Azaz, él.
Mit csinál a gyermek kevésbé jó esetben a játszótéren?
Őrzi a vele lévő felnőttet.
Nem mer hátat fordítani neki. Állandóan szemmel tartja, nem kezdeményez, nem mer kipróbálni, álldogál és uzsukál, Valami állandóan kell. Jóformán még ő maga sem tudja, hogy mi, de hatalmas és legyőzhetetlen hiányérzettel küzd.
Mit tesz ilyen esetben a felnőtt?
Ideges. Először csak halkan feddi. Majd példálozni kezd, aztán beáll a kemény percekig tartó duzzogás - amit vagy ideges távozás, meg elkerülhetetlen megrángatás vagy megszégyenítés követ.
Mi lesz a gyerekkel?
Következő alkalommal még szorosabban áll majd a felnőtt mellett, még bátortalanabb lesz, még vadabb, még követelőzőbb és még idegesítőbb.
Mert ez egy megtörhetetlen ördögi kör.
Játszma, szülő és gyerek között.
Vannak megoldási módok.
Például a közös séta, a lehetetlensége annak, hogy a szülő is megmozduljon és a gyerekkel együtt bevonódjon a játékba, hogy ne szidja, hanem simogassa, suttogjon a fülébe, szelidítse. És az uzsukálásra azonnal tudja, zsigerből tudja, hogy az a gyerek a figyelmét igényli. Nem a fagyi, csoki, pufi, zizi, keksz, csipsz, kutyafasza kell, hanem az anyja, apja, szerettei és azoknak a figyelme.
De a szülők bizony tömegesen felejtették el, hogy milyen is volt gyermeknek lenni.
Csak a szépre emlékeznek.
A rosszra, a félelemteljesre, a valóságra arra nem.
Nem értünk egymás nyelvén.
Nem tudjuk dekódolni egymás üzeneteit.
Sőt, sokszor, vagy legtöbbször a magunkét sem.
Nem is sajnálat van bennem, hanem félelem.
Mi lesz ezzel a társadalommal?
Mi lesz a felnövekvő nemzedékkel?
Hol van a családokból a legalább egy olyan személy, akinek a gyermek élvezheti a bizalmát, cinkosságát, szeretetét, türelmét?
Hogy fogják így megtapasztalni ők, a jövő reménységei, hogy az Élet szép.
A világ csodálatos.
És egy élhető hely.
Ahol történhetnek csodák - ha be merjük őket engedni...
Tolsztoj mondja valahol, emlékeim szerint, hogy ha meg akarod ismerni a társadalmat, nézd meg a börtöneit.
Továbbmegyek - ha meg akarod ismerni a társadalmat, menj ki a játszóterekre...
Borzalom, hogy mi minden lakózik az emberekben.
Ijesztő, hogy milyen mintákat származtatnak át az anyák a gyerekeikbe.
És még elrettentőbb, ahogy a gyerek, irányvesztetten - figyeli az anyát. Lelke mélyén, valahonnan tudja, hogy nem helyes, ahogy az viselkedik, megél, lereagál - de helyes minta hiján, azt követi, amit eléje tárnak.
Tegnap, miközben a gyerekek játszottak - kissé távolabbról tartottam szemmel a dolgok alakulását, hogy közbe tudjak avatkozni, ha a helyzet megköveteli, ugyanakkor távol tudjak lenni ahhoz, hogy nyugodtan éljenek.
Mit csinál a gyerek a játszótéren?
Jó esetben tombol. Futkorászik, stratégiákat gyárt, terveket sző, homokot dobál, elesik és feláll, fenyeget és fenyegetve van, kipróbál, megél. Azaz, él.
Mit csinál a gyermek kevésbé jó esetben a játszótéren?
Őrzi a vele lévő felnőttet.
Nem mer hátat fordítani neki. Állandóan szemmel tartja, nem kezdeményez, nem mer kipróbálni, álldogál és uzsukál, Valami állandóan kell. Jóformán még ő maga sem tudja, hogy mi, de hatalmas és legyőzhetetlen hiányérzettel küzd.
Mit tesz ilyen esetben a felnőtt?
Ideges. Először csak halkan feddi. Majd példálozni kezd, aztán beáll a kemény percekig tartó duzzogás - amit vagy ideges távozás, meg elkerülhetetlen megrángatás vagy megszégyenítés követ.
Mi lesz a gyerekkel?
Következő alkalommal még szorosabban áll majd a felnőtt mellett, még bátortalanabb lesz, még vadabb, még követelőzőbb és még idegesítőbb.
Mert ez egy megtörhetetlen ördögi kör.
Játszma, szülő és gyerek között.
Vannak megoldási módok.
Például a közös séta, a lehetetlensége annak, hogy a szülő is megmozduljon és a gyerekkel együtt bevonódjon a játékba, hogy ne szidja, hanem simogassa, suttogjon a fülébe, szelidítse. És az uzsukálásra azonnal tudja, zsigerből tudja, hogy az a gyerek a figyelmét igényli. Nem a fagyi, csoki, pufi, zizi, keksz, csipsz, kutyafasza kell, hanem az anyja, apja, szerettei és azoknak a figyelme.
De a szülők bizony tömegesen felejtették el, hogy milyen is volt gyermeknek lenni.
Csak a szépre emlékeznek.
A rosszra, a félelemteljesre, a valóságra arra nem.
Nem értünk egymás nyelvén.
Nem tudjuk dekódolni egymás üzeneteit.
Sőt, sokszor, vagy legtöbbször a magunkét sem.
Nem is sajnálat van bennem, hanem félelem.
Mi lesz ezzel a társadalommal?
Mi lesz a felnövekvő nemzedékkel?
Hol van a családokból a legalább egy olyan személy, akinek a gyermek élvezheti a bizalmát, cinkosságát, szeretetét, türelmét?
Hogy fogják így megtapasztalni ők, a jövő reménységei, hogy az Élet szép.
A világ csodálatos.
És egy élhető hely.
Ahol történhetnek csodák - ha be merjük őket engedni...
2013. július 21., vasárnap
Legyünk őszinték ... minden kapcsolatban egyszer csak beköszönt a szaturáció, amikor beáll a patthelyzet és úgy érezzük több egy csepp sem fér abban a szimbólikus pohárban, amit léleknek nevezünk. Minden egyes közöttünk zajló interakció vitába vagy veszekedésbe torkoll, de minimum abba, hogy élünk az eséllyel és jól megszurkáljuk egymást.
A baj nem is ezzel van, hanem az őszinteség hiányával.
Ugyan mi?
Soha nem kerülünk ilyen helyzetbe.
Dehogynem!
Csak nem vagyunk elég tökösek bevallani.
Van ilyen házasságban, munkaviszonyban, barátságban, szomszédi kapcsolatokban, testvérek kapcsolatában és szülő gyerek kapcsolatokban egyaránt.
A konfliktusokban mindig vannak vesztesek és nyertesek.
Cél, hogy mindenki nyerjen és mindenki mondjon is le valamiről.
Ez lenne a kompromisszum.
Ennek van tanúlsága.
De rendszerint az okos enged, szamár szenved példájára - okos enged és okos szenved is. Vagy még inkább, legbelűl mindenki szenved valamennyit. Amennyire képes átélni és beengedni a konfliktust magát.
Azt hiszem azért van annyi gond a házasságokkal, mert a legfüggőbb és a leghosszabb kapcsolatunk egész emberi életünk során.
Ha ezt a döntést tudatosan hoznánk meg és nem érzelmi befolyásoltság, avagy szerelem nyomása alatt - vagy nem döntenénk mellette, vagy egy egész emberöltőn át keresnénk azt a valakit, aki nem is létezik. Akit a mai kor nagy Ő nek nevez.
Ilyen nincs.
Sőt mi sem vagyunk készen.
Folyamatosan dolgoznunk kell önmagunkon, hiszen minden más is folyamatos változásban van körülöttünk.
Mégiscsak megbotránkozva veszem minden alkalommal tudomásul, hogy két kiválló ember, hogyan és milyen fegyvernemekkel képes kicsinálni egymást a házasság ernyője alatt.
Kevés ugyanis az olyan kapcsolat, ahol nem válik farkas-báránnyá és bárány-farkassá a két fél.
Nehezebben elviselhető, ha maguk a gyerekek bűnhődnek emiatt.
Patthelyzet a javából, hiszen a két felnőtt éppen a gyerekek javát akarva és keresve maradnak sokszor egymás mellett.
Nem tudom mi helyes.
Talán a társadalom lépte túl a házasság hagyományos értékrendjét és kereteit.
Elavúlt, tönkremenet, elértéktelenedett és meghibásodott az az intézmény, ami a legnagyobb biztonságot kellene hogy szolgáltassa ebben a meredek és veszélyekkel tele világban.
Egy család nevű aknamezőn sokszor veszélyesebb a gyereknek, mint abban a világban amitől védenie és óvnia kellene szerencsésebb helyzetben.
Nem tudom mi a teendő.
Látok őszinte embereket, akik fel merik vállalni konfliktusaikat és látok önmagukat jól menedzselő embereket, akik mindent besepernek a szőnyeg alá.
Hiszem, hogy van jó példa is. Mert akarom hinni. Én ugyan nem láttam - de állítják.
A megoldást nem találom.
Tegnap, úton a weekend fele egy gyönyörű, jólfésűlt család lépegetett előttünk.
Nem látszott rajtuk, hogy időzített bombák.
Egy adott ponton a két és fél év körüli gyerek az apja elejébe állt és makacsul kérezkedett ölbe.
Na ekkor robbantak.
Az ugynevezett apa mindent rá a gyerekre - az ölbe kérezés leple alatt.
Az anya az apára - az elszenvedett, évek óta tartó, intenzitásából nem vesztő lelki nyomorért, a gyerekek az anyára az újabb konfliktusért. Mindezt a tátott szájjal bámuló idegenek szeme látára. Mi lehet otthon, ahol nyugodtan lehetnek önmaguk?...
És mi lett volna a megoldás?
Ki és hogyan lehetne okos ebben a helyzetben?
Az apa? - ugyan már....
Az anya - hagyja, hogy a másik nyugodtan leharapja a kölykök fejét saját sikertelensége és nyomora miatt?
A gyerekek - akiknek görcsben a gyomra minden egyes apró vagy nagyobb vita során?
Ki sétáljon ki a helyzetből?
Vagy vegye az anya a kölykeit, de csak miután eléggé megnyomordtak és lépjen le?
Vagy hagyja, és várja csak meg nyugodtan, hogy a gyerekek legyenek akkorák, hogy maguktól le tudjanak lépni?
Jó nem?
És ez csak egy egyszerű kis vasárnap esti séta.
Mi lehet egy szokásos hétfői napon - mondjuk úgy este hét derekán?
Amikor mindenki fáradt és csalódott.
Nos, nem tudom.
Azért feszegetem.
Jó lenne közösen találni valamit. Mert ez nem egy egyszeri és egyedi eset, hanem egy egész társadalmat érintő, mindennapos probléma, amivel szarunk szembenézni.
A baj nem is ezzel van, hanem az őszinteség hiányával.
Ugyan mi?
Soha nem kerülünk ilyen helyzetbe.
Dehogynem!
Csak nem vagyunk elég tökösek bevallani.
Van ilyen házasságban, munkaviszonyban, barátságban, szomszédi kapcsolatokban, testvérek kapcsolatában és szülő gyerek kapcsolatokban egyaránt.
A konfliktusokban mindig vannak vesztesek és nyertesek.
Cél, hogy mindenki nyerjen és mindenki mondjon is le valamiről.
Ez lenne a kompromisszum.
Ennek van tanúlsága.
De rendszerint az okos enged, szamár szenved példájára - okos enged és okos szenved is. Vagy még inkább, legbelűl mindenki szenved valamennyit. Amennyire képes átélni és beengedni a konfliktust magát.
Azt hiszem azért van annyi gond a házasságokkal, mert a legfüggőbb és a leghosszabb kapcsolatunk egész emberi életünk során.
Ha ezt a döntést tudatosan hoznánk meg és nem érzelmi befolyásoltság, avagy szerelem nyomása alatt - vagy nem döntenénk mellette, vagy egy egész emberöltőn át keresnénk azt a valakit, aki nem is létezik. Akit a mai kor nagy Ő nek nevez.
Ilyen nincs.
Sőt mi sem vagyunk készen.
Folyamatosan dolgoznunk kell önmagunkon, hiszen minden más is folyamatos változásban van körülöttünk.
Mégiscsak megbotránkozva veszem minden alkalommal tudomásul, hogy két kiválló ember, hogyan és milyen fegyvernemekkel képes kicsinálni egymást a házasság ernyője alatt.
Kevés ugyanis az olyan kapcsolat, ahol nem válik farkas-báránnyá és bárány-farkassá a két fél.
Nehezebben elviselhető, ha maguk a gyerekek bűnhődnek emiatt.
Patthelyzet a javából, hiszen a két felnőtt éppen a gyerekek javát akarva és keresve maradnak sokszor egymás mellett.
Nem tudom mi helyes.
Talán a társadalom lépte túl a házasság hagyományos értékrendjét és kereteit.
Elavúlt, tönkremenet, elértéktelenedett és meghibásodott az az intézmény, ami a legnagyobb biztonságot kellene hogy szolgáltassa ebben a meredek és veszélyekkel tele világban.
Egy család nevű aknamezőn sokszor veszélyesebb a gyereknek, mint abban a világban amitől védenie és óvnia kellene szerencsésebb helyzetben.
Nem tudom mi a teendő.
Látok őszinte embereket, akik fel merik vállalni konfliktusaikat és látok önmagukat jól menedzselő embereket, akik mindent besepernek a szőnyeg alá.
Hiszem, hogy van jó példa is. Mert akarom hinni. Én ugyan nem láttam - de állítják.
A megoldást nem találom.
Tegnap, úton a weekend fele egy gyönyörű, jólfésűlt család lépegetett előttünk.
Nem látszott rajtuk, hogy időzített bombák.
Egy adott ponton a két és fél év körüli gyerek az apja elejébe állt és makacsul kérezkedett ölbe.
Na ekkor robbantak.
Az ugynevezett apa mindent rá a gyerekre - az ölbe kérezés leple alatt.
Az anya az apára - az elszenvedett, évek óta tartó, intenzitásából nem vesztő lelki nyomorért, a gyerekek az anyára az újabb konfliktusért. Mindezt a tátott szájjal bámuló idegenek szeme látára. Mi lehet otthon, ahol nyugodtan lehetnek önmaguk?...
És mi lett volna a megoldás?
Ki és hogyan lehetne okos ebben a helyzetben?
Az apa? - ugyan már....
Az anya - hagyja, hogy a másik nyugodtan leharapja a kölykök fejét saját sikertelensége és nyomora miatt?
A gyerekek - akiknek görcsben a gyomra minden egyes apró vagy nagyobb vita során?
Ki sétáljon ki a helyzetből?
Vagy vegye az anya a kölykeit, de csak miután eléggé megnyomordtak és lépjen le?
Vagy hagyja, és várja csak meg nyugodtan, hogy a gyerekek legyenek akkorák, hogy maguktól le tudjanak lépni?
Jó nem?
És ez csak egy egyszerű kis vasárnap esti séta.
Mi lehet egy szokásos hétfői napon - mondjuk úgy este hét derekán?
Amikor mindenki fáradt és csalódott.
Nos, nem tudom.
Azért feszegetem.
Jó lenne közösen találni valamit. Mert ez nem egy egyszeri és egyedi eset, hanem egy egész társadalmat érintő, mindennapos probléma, amivel szarunk szembenézni.
Apák násztánca, második rész
Tegnap, vihar előtt, kimentünk a játszótérre.
Annyira közel vagyunk, hogy bármilyen égiveszedelem esetén haza tudunk szaladni pár perc alatt.
Alig foglaltuk el helyeinket - én a nagylelátót, a gyerekek a pajtikkal a kedvenc játékokat - egy hatalmas cigányinvázióra lettünk figyelmesek.
Ösztönösen összehúztam a dekoltázsomat, bennebb húztam a lábaimat és magamhoz vontam a kissé távolabb lévő, hanyagúl ledobott zsákomat.
Nem törödtek velünk.
Neki a kerítésnek és egyenként behatoltak az elkerített és lelakatolt focipályára.
A pályát két őr őrizte, mint mindig.
Anélkül, hogy egy árva szót is váltottak volna, az őr odaadta a kulcsokat, kinyitották a kapukat - a később érkező csapattagok számára.
A pálya használata normális esetben pénzbe kerül.
Itt szó sem volt pénzről.
Valószínű egy előbbi verés emléke tette engedelmessé az amúgy nem túl kedves őröket.
Két perc alatt kaptak labdákat is.
Elkezdődött a játék.
A fiammal első sorban foglaltunk helyet.
Úgy éreztem magam, mint az új vámpíros film forgatásán.
Jött a vihar.
Hatalmas szél kerekedett.
Az erős, izmos, sudár cigánylegények derékig levetköztek és nekifogtak játszani.
Ilyent ember még nem látott.
A labda valkósággal nem érte a talajt.
Szélsebesen futottak, a levegőbe felugorva ollózták el a labdát, akkorákat rugtak, hogy a kapu elmozdult a helyéről, egymás faultolták, de olyan erőel, hogy egy szerencsétlen melegházi pasas belehalt volna.
Egyetlen negatívum az volt, hogy szoptatták a gecijüket egymással verbálisan.
De ilyen látvány mellett egy idő után nem is zavart.
Tátott szájjal bámultuk őket.
Volt pótjátékos, labdahordó, aki ki-kirepülő labda után rohant és pillanatok alatt visszahozta.
Szünetben a purdék a látottakat ültették gyakorlatba.
Mit mondhatnék?
Tanúlságos volt.
A gyermek ennyit mondott hazafele - anya, ha nagy leszek én cigányfocista leszek és úgy fognak hívni, hogy Béla...
Tudnillik minden második cigány Béla volt.
Nem Méla Béla, hanem Béla a javából.... - ha érted, mire gondolok...
Tegnap, vihar előtt, kimentünk a játszótérre.
Annyira közel vagyunk, hogy bármilyen égiveszedelem esetén haza tudunk szaladni pár perc alatt.
Alig foglaltuk el helyeinket - én a nagylelátót, a gyerekek a pajtikkal a kedvenc játékokat - egy hatalmas cigányinvázióra lettünk figyelmesek.
Ösztönösen összehúztam a dekoltázsomat, bennebb húztam a lábaimat és magamhoz vontam a kissé távolabb lévő, hanyagúl ledobott zsákomat.
Nem törödtek velünk.
Neki a kerítésnek és egyenként behatoltak az elkerített és lelakatolt focipályára.
A pályát két őr őrizte, mint mindig.
Anélkül, hogy egy árva szót is váltottak volna, az őr odaadta a kulcsokat, kinyitották a kapukat - a később érkező csapattagok számára.
A pálya használata normális esetben pénzbe kerül.
Itt szó sem volt pénzről.
Valószínű egy előbbi verés emléke tette engedelmessé az amúgy nem túl kedves őröket.
Két perc alatt kaptak labdákat is.
Elkezdődött a játék.
A fiammal első sorban foglaltunk helyet.
Úgy éreztem magam, mint az új vámpíros film forgatásán.
Jött a vihar.
Hatalmas szél kerekedett.
Az erős, izmos, sudár cigánylegények derékig levetköztek és nekifogtak játszani.
Ilyent ember még nem látott.
A labda valkósággal nem érte a talajt.
Szélsebesen futottak, a levegőbe felugorva ollózták el a labdát, akkorákat rugtak, hogy a kapu elmozdult a helyéről, egymás faultolták, de olyan erőel, hogy egy szerencsétlen melegházi pasas belehalt volna.
Egyetlen negatívum az volt, hogy szoptatták a gecijüket egymással verbálisan.
De ilyen látvány mellett egy idő után nem is zavart.
Tátott szájjal bámultuk őket.
Volt pótjátékos, labdahordó, aki ki-kirepülő labda után rohant és pillanatok alatt visszahozta.
Szünetben a purdék a látottakat ültették gyakorlatba.
Mit mondhatnék?
Tanúlságos volt.
A gyermek ennyit mondott hazafele - anya, ha nagy leszek én cigányfocista leszek és úgy fognak hívni, hogy Béla...
Tudnillik minden második cigány Béla volt.
Nem Méla Béla, hanem Béla a javából.... - ha érted, mire gondolok...
2013. július 19., péntek
Amatőr fotball, avagy segítség, apunak izomláza van...
Tegnap estébe hajolva a gyermekekkel kint tomboltunk a játszótéren.
Én hetedik kávémmal, este fél kilenc derekán, ők mezítláb, homokcsatát vívva egy akkor megismert gyermeksereggel, akiket azos módulag legjobb barátoknak tituláltak.
Anya, én soha nem hittem volna, hogy ez az Edvin ilyen jó barát, kiáltott fel a fiam izzadt lelkesedéssel a számomra ismeretlen kisfiúra mutatva.
Nekünk felnőtteknek a barátsághoz sokszor nem elég egy egész élet.
A gyermekek nyitottak. Megérné tanulni tőlük...
Nem kor és nem szerinti megoszlások vannak, hanem faji és nyelvi.
Tőlünk jobbra egy marék roma gyerek.
Kimosakodva, kifésülködve, kiöltözve. Legjobb ruhájukban.
Tiszták és lelkesek.
Program ez nekik.
Guberáló ruhában kidobja őket az őr.
De így, ünneplőben, elvesztődnek a színes forgatagban.
Figyelem őket. Vigyáznak egymásra, szeretik egymást, közösen játszanak - nagy a kicsivel.
A magyar gyerekek itt mintha félénkebbek lennének, mint másutt. Mindenhonnan román szavakat hallani.
A román gyerekek vadak. Mint amikor kiengeded a bírkákat. Bizonyítanak, fejjel a falnak, mutatnak - meg akarván győzni az elfoglalt, egyfolytában telefonálgató szülőket, hogy érdemesek a szeretetre.
Kissé tovább, pontban nyolckor elkezdődik az apák násztánca.
Gondosan kiválasztott mezek, hozzá illő zoknik és márkás stopniscipők.
Nem tudom nem figyelni a játékot.
Munkások az értelmiségiek ellen.
Eszembe jut a fiam nagymegmondása a hét derekáról:
Anya...
Te tudod kinek a legnagyobb a farka?
A munkásoknak...
- Hogy hogy?
Hát úgy, hogy minél többet dolgozik valaki, annál nagyobb lesz a pucája.
S így aztán a mentősöké és a tűzoltóké a legnagyobb.
Én például mentős leszek...
Tud valamit ez a gyerek...
Az egyik csapat ügyesebb. Zsigerből játszik. Érzi a játékot, ért is hozzá, szereti amit csinál.
Nem úgy a másik.
Ez utóbbi a fejével van jelen és csak azzal.
Fizetett a pályáért, pénzbe került a meze - ezt mindenáron ki is akarja használni. Mintegy önmagát hajtja. Számára nem a játék öröme a fontos, hanem céllal van jelen. Mozognia kell, mert az utóbbi évek irodamunkájának köszönhetően meghízott. Alig szuszog. Nem férfi, hanem valósággal Bucimaci a pályán. Nem a játékot figyeli, hanem a labdára összpontosít. Számára akkor sikeres a nap, ha minimum ötször eléri a labdát. Mindegy, hogy éppen kézzel, de elérje. Mérhető adatokat akar...
Nevetséges.
Ki van zsigerelődve egy tíz percnyi futás után - vagyis, mit futás, kocogás - ömlik róla patakokban a veríték.
Akaratom ellenére megjelenik lelki szemeim előtt a meztelen, vadászó ősember képe.
Micsoda diszkrepancia... - nem?
Elképzelem, ahogy fél tízre hazamegy.
Fontoskodóan kinyitja az ajtót.
Mindenki vigyázban áll, mert apunak izomláza van...
Istenem... mi lett belőlünk?
Hol és mikor csúsztunk el ennyire egykori önmagunktól?
Kit áltatunk és milyen céllal?
És vajon mi lesz az, ami meghúzza a vészféket a rohamos hanyatlásba menekülő össztársadalom számára?
Mert a hatévesen 1oo kilóra hízott gyermekeink, nem...
Mi kell még, hogy elég legyen???
Tegnap estébe hajolva a gyermekekkel kint tomboltunk a játszótéren.
Én hetedik kávémmal, este fél kilenc derekán, ők mezítláb, homokcsatát vívva egy akkor megismert gyermeksereggel, akiket azos módulag legjobb barátoknak tituláltak.
Anya, én soha nem hittem volna, hogy ez az Edvin ilyen jó barát, kiáltott fel a fiam izzadt lelkesedéssel a számomra ismeretlen kisfiúra mutatva.
Nekünk felnőtteknek a barátsághoz sokszor nem elég egy egész élet.
A gyermekek nyitottak. Megérné tanulni tőlük...
Nem kor és nem szerinti megoszlások vannak, hanem faji és nyelvi.
Tőlünk jobbra egy marék roma gyerek.
Kimosakodva, kifésülködve, kiöltözve. Legjobb ruhájukban.
Tiszták és lelkesek.
Program ez nekik.
Guberáló ruhában kidobja őket az őr.
De így, ünneplőben, elvesztődnek a színes forgatagban.
Figyelem őket. Vigyáznak egymásra, szeretik egymást, közösen játszanak - nagy a kicsivel.
A magyar gyerekek itt mintha félénkebbek lennének, mint másutt. Mindenhonnan román szavakat hallani.
A román gyerekek vadak. Mint amikor kiengeded a bírkákat. Bizonyítanak, fejjel a falnak, mutatnak - meg akarván győzni az elfoglalt, egyfolytában telefonálgató szülőket, hogy érdemesek a szeretetre.
Kissé tovább, pontban nyolckor elkezdődik az apák násztánca.
Gondosan kiválasztott mezek, hozzá illő zoknik és márkás stopniscipők.
Nem tudom nem figyelni a játékot.
Munkások az értelmiségiek ellen.
Eszembe jut a fiam nagymegmondása a hét derekáról:
Anya...
Te tudod kinek a legnagyobb a farka?
A munkásoknak...
- Hogy hogy?
Hát úgy, hogy minél többet dolgozik valaki, annál nagyobb lesz a pucája.
S így aztán a mentősöké és a tűzoltóké a legnagyobb.
Én például mentős leszek...
Tud valamit ez a gyerek...
Az egyik csapat ügyesebb. Zsigerből játszik. Érzi a játékot, ért is hozzá, szereti amit csinál.
Nem úgy a másik.
Ez utóbbi a fejével van jelen és csak azzal.
Fizetett a pályáért, pénzbe került a meze - ezt mindenáron ki is akarja használni. Mintegy önmagát hajtja. Számára nem a játék öröme a fontos, hanem céllal van jelen. Mozognia kell, mert az utóbbi évek irodamunkájának köszönhetően meghízott. Alig szuszog. Nem férfi, hanem valósággal Bucimaci a pályán. Nem a játékot figyeli, hanem a labdára összpontosít. Számára akkor sikeres a nap, ha minimum ötször eléri a labdát. Mindegy, hogy éppen kézzel, de elérje. Mérhető adatokat akar...
Nevetséges.
Ki van zsigerelődve egy tíz percnyi futás után - vagyis, mit futás, kocogás - ömlik róla patakokban a veríték.
Akaratom ellenére megjelenik lelki szemeim előtt a meztelen, vadászó ősember képe.
Micsoda diszkrepancia... - nem?
Elképzelem, ahogy fél tízre hazamegy.
Fontoskodóan kinyitja az ajtót.
Mindenki vigyázban áll, mert apunak izomláza van...
Istenem... mi lett belőlünk?
Hol és mikor csúsztunk el ennyire egykori önmagunktól?
Kit áltatunk és milyen céllal?
És vajon mi lesz az, ami meghúzza a vészféket a rohamos hanyatlásba menekülő össztársadalom számára?
Mert a hatévesen 1oo kilóra hízott gyermekeink, nem...
Mi kell még, hogy elég legyen???
Visszamentem alaposan kitakarítani a régi lakást, amelyben laktunk.
Én ugyanis nem vagyok annak híve, hogy utánam az özönvíz.
Mert az özönvíz bennem van.
Én magam generálom.
Egyszer egy sokat költöző ismerősöm mondta, hogy a költözések legjobb része, amikor lelkiismeretfurdalás nélkül, akkora rumlit hagyhatsz magad mögött, amekkorát beköltözéskor kaptál.
Tinédzserkoromban bírtam a rumlit.
Édesanyám bosszúból felragasztotta a szobám ajtajára, hogy a Zseni a káoszon is uralkodik...
Aztán, ahogy teltek az évek és gyűltek bennem a gócok, egyre nehezebben viseltem el a kint uralkodó káoszt.
Valaki rákérdezett, hogy-hogy sikerül ilyen katonás rendben élni?
Akkor, a kérdés hatására tudatosult bennem, hogy a benti káosz nem hagyja.
Így van egyensúly.
Tehát, ha kint, körülöttem egyre nagyobb lesz a káosz, tudni fogom, hogy bent gyógyulok...
Ma, takarítás közben, görcsös szomorúság vett erőt rajtam.
A ház, amit otthonunknak hittünk - megszűnt annak lenni.
Mert az otthon, az otthon melege, a biztonsága, óvó és védő hatása - nem a hely maga, hanem a család közös energia-egyensúlya. A rezgés. Amely vagy a fenti értékekkel bír, vagy ennek ellentétével - azaz komoly pusztító hatással.
Én vagyok az otthon...
Nem csak anya, feleség, szerető, barát, tanácsos - hanem az otthon maga...
Súlyos mi?
Ha én rendben vagyok - a családi kaleidoszkópunk harmónikus képet mutat - ezzel szemben, ha nem - kész káosz van, amelyben mindenki piheg. Nem lélegzik, él, virul, van - hanem piheg...
Kegyetlen ezzel szembenézni, tudatosítani, megélni, érezni.
Egyszer egy több mint szomszédasszony hosszabb időre elutazott.
Ránkbízta a lakást, virágokat, számlákat.
Mindent tökéletes rendben hagyott - s ahogy a napok teltek - egyre jobban és többet veszített a lakás a varázsából.
Egyre kevesebb volt benne a lélek, az energia.
A virágoké volt csak jelen. De ők is fulladoztak - hiába volt a fény, víz, tápanyag.
Így van ez az otthonunkban is.
Igazából semmi sem számít - hogy van-e pénz, divatos ruhák, tárgyak. A hangsúly a lelki mélybőgőn van. Az egészséges anyán - aki ráncbaszedi az elszállt apát, a tékozló gyerekeket és természetesen önmagát.
Vannak ilyen anyák?
Lehetünk ilyen anyák? Mert ehhez idő kell. Ehhez komolyan építkezni kell. És ma, a rohanásban, kihívások közepette, nem igazán jut erre energia.
Ezért pihegünk.
Ezért a sok torz ember - mintha valami rosszúlsikerült karikatúrái lennénk önmagunknak.
Istenem...hova tovább?...
Én ugyanis nem vagyok annak híve, hogy utánam az özönvíz.
Mert az özönvíz bennem van.
Én magam generálom.
Egyszer egy sokat költöző ismerősöm mondta, hogy a költözések legjobb része, amikor lelkiismeretfurdalás nélkül, akkora rumlit hagyhatsz magad mögött, amekkorát beköltözéskor kaptál.
Tinédzserkoromban bírtam a rumlit.
Édesanyám bosszúból felragasztotta a szobám ajtajára, hogy a Zseni a káoszon is uralkodik...
Aztán, ahogy teltek az évek és gyűltek bennem a gócok, egyre nehezebben viseltem el a kint uralkodó káoszt.
Valaki rákérdezett, hogy-hogy sikerül ilyen katonás rendben élni?
Akkor, a kérdés hatására tudatosult bennem, hogy a benti káosz nem hagyja.
Így van egyensúly.
Tehát, ha kint, körülöttem egyre nagyobb lesz a káosz, tudni fogom, hogy bent gyógyulok...
Ma, takarítás közben, görcsös szomorúság vett erőt rajtam.
A ház, amit otthonunknak hittünk - megszűnt annak lenni.
Mert az otthon, az otthon melege, a biztonsága, óvó és védő hatása - nem a hely maga, hanem a család közös energia-egyensúlya. A rezgés. Amely vagy a fenti értékekkel bír, vagy ennek ellentétével - azaz komoly pusztító hatással.
Én vagyok az otthon...
Nem csak anya, feleség, szerető, barát, tanácsos - hanem az otthon maga...
Súlyos mi?
Ha én rendben vagyok - a családi kaleidoszkópunk harmónikus képet mutat - ezzel szemben, ha nem - kész káosz van, amelyben mindenki piheg. Nem lélegzik, él, virul, van - hanem piheg...
Kegyetlen ezzel szembenézni, tudatosítani, megélni, érezni.
Egyszer egy több mint szomszédasszony hosszabb időre elutazott.
Ránkbízta a lakást, virágokat, számlákat.
Mindent tökéletes rendben hagyott - s ahogy a napok teltek - egyre jobban és többet veszített a lakás a varázsából.
Egyre kevesebb volt benne a lélek, az energia.
A virágoké volt csak jelen. De ők is fulladoztak - hiába volt a fény, víz, tápanyag.
Így van ez az otthonunkban is.
Igazából semmi sem számít - hogy van-e pénz, divatos ruhák, tárgyak. A hangsúly a lelki mélybőgőn van. Az egészséges anyán - aki ráncbaszedi az elszállt apát, a tékozló gyerekeket és természetesen önmagát.
Vannak ilyen anyák?
Lehetünk ilyen anyák? Mert ehhez idő kell. Ehhez komolyan építkezni kell. És ma, a rohanásban, kihívások közepette, nem igazán jut erre energia.
Ezért pihegünk.
Ezért a sok torz ember - mintha valami rosszúlsikerült karikatúrái lennénk önmagunknak.
Istenem...hova tovább?...
2013. július 17., szerda
Amikor a zurammal és a gyerekekkel az első közös fészkünkbe átröppentünk, egy szívvel és egy lélekkel rendeztünk el mindent a magunk képmására.
Természetesen nem volt könnyű.
Mindenki erős akarattal bír.
Tulok módjára egyeztünk ki formákban, színekben, méretekben és anyagokban.
A csillár váratott magára.
Kerestük a megfelelőt.
Fene tudja.
Mindenfele elmentünk, nézelődtünk, nem kaptunk megfelelőt.
Aztán úgy megszoktuk a plafonról lelógó izéket, hogy már zavart volna a puccos csillár vagy egy szebb égő.
Ilyenek voltunk mi.
Tiszták, szépek, rendezettek, csak a fejünkből logott szanaszét néhány szál. Tökéletesen képviselt bennünket.
Ha vendég jött és inni kapott az aranyszélű kristálypohárból, evett az aranyterítékből mindig kissé meghökkent, ahogy ivás közben szembetalálkozott logó drótjainkkal.
Az elején nevettünk rajta, a végén már fel sem tűnt.
Nagyvonalúak lettünk.
Addig addig a csillármenettel, hogy új lakásba költöztünk.
Megvannak a csillárok, égők.
A szobák berendezve, minden a helyén - ahogyan a fent említett tárgyak is... a konyha padlóján, egy bizonságos sarokban.
Ha valaki jön, megmutatjuk neki.
Tudod...minden rendben van, még ezt kell felszerelnünk...valamikor.
De itt kérem szépen felesleges a csillár.
Túl nem tettünk elvből sötétítőket.
Volt valami izgalmas abban, ahogy mindenki a szádig látott a seggedlyukán át.
A pap kérdezett rá finoman házszentelés után, hogy izé...a sötétítő?...
Mondtuk: áhhh minek?
Bennünket nem zavar a nagynyilvánosság.
Szokva vagyunk.
Volt, hogy számomra ismeretlen férfiak mosolyogtak rám melegen hazafele menet - valszínű ha az arcvonásaimat nem is, de a melleim vonalait jól üsmerhették.
Itt az új helyen van sötétítő is.
A neccben.
A zuram agitál, hogy fel kell rakni.
Mire én:
na de drágám, s az izgalom, hol marad?
Itt mindegy is hogy van vagy éppen nincs.
Tiszta Big Brother az egész menet.
Teraszéletet él a negyed.
Az erkély ugyanis akkora mint a fél lakás.
Reggel hatkor kint, munka után kint, délután kint, este kint.
Még szégyellem magam.
Csak lopva lesek meg egy-egy jelenetet mások életéből, de gondolom idővel én is lemegyek kukkba.
Itt másként nem lehet.
Ülünk tegnap este, hallgatjuk a csendet.
Furák a zajok, furák a csendek, a levegő áramlása, a táj - egyik felől Somi, másik felől az erdő, szembe a Big fucking Brother mindenhonnan.
Mondom az uramnak - egy azért mégiscsak nagy ebben az egészben szivem - ülünk itt a nagyrománság kellős közepén, ha ütnek, még menekülnünk sincs hova...
A Jóisten humora nem elvetendő.
Biztosan tanulni tett ide.
Pár év - s már nem csak tökéletesen írom és fogalmazom, hanem majd beszélem is a nyelvet.
S ha ez mind béjön, felteszem önkézzel a sötétítőket is.
Addig maradnak az új helyükön, a neccekben.
Természetesen nem volt könnyű.
Mindenki erős akarattal bír.
Tulok módjára egyeztünk ki formákban, színekben, méretekben és anyagokban.
A csillár váratott magára.
Kerestük a megfelelőt.
Fene tudja.
Mindenfele elmentünk, nézelődtünk, nem kaptunk megfelelőt.
Aztán úgy megszoktuk a plafonról lelógó izéket, hogy már zavart volna a puccos csillár vagy egy szebb égő.
Ilyenek voltunk mi.
Tiszták, szépek, rendezettek, csak a fejünkből logott szanaszét néhány szál. Tökéletesen képviselt bennünket.
Ha vendég jött és inni kapott az aranyszélű kristálypohárból, evett az aranyterítékből mindig kissé meghökkent, ahogy ivás közben szembetalálkozott logó drótjainkkal.
Az elején nevettünk rajta, a végén már fel sem tűnt.
Nagyvonalúak lettünk.
Addig addig a csillármenettel, hogy új lakásba költöztünk.
Megvannak a csillárok, égők.
A szobák berendezve, minden a helyén - ahogyan a fent említett tárgyak is... a konyha padlóján, egy bizonságos sarokban.
Ha valaki jön, megmutatjuk neki.
Tudod...minden rendben van, még ezt kell felszerelnünk...valamikor.
De itt kérem szépen felesleges a csillár.
Túl nem tettünk elvből sötétítőket.
Volt valami izgalmas abban, ahogy mindenki a szádig látott a seggedlyukán át.
A pap kérdezett rá finoman házszentelés után, hogy izé...a sötétítő?...
Mondtuk: áhhh minek?
Bennünket nem zavar a nagynyilvánosság.
Szokva vagyunk.
Volt, hogy számomra ismeretlen férfiak mosolyogtak rám melegen hazafele menet - valszínű ha az arcvonásaimat nem is, de a melleim vonalait jól üsmerhették.
Itt az új helyen van sötétítő is.
A neccben.
A zuram agitál, hogy fel kell rakni.
Mire én:
na de drágám, s az izgalom, hol marad?
Itt mindegy is hogy van vagy éppen nincs.
Tiszta Big Brother az egész menet.
Teraszéletet él a negyed.
Az erkély ugyanis akkora mint a fél lakás.
Reggel hatkor kint, munka után kint, délután kint, este kint.
Még szégyellem magam.
Csak lopva lesek meg egy-egy jelenetet mások életéből, de gondolom idővel én is lemegyek kukkba.
Itt másként nem lehet.
Ülünk tegnap este, hallgatjuk a csendet.
Furák a zajok, furák a csendek, a levegő áramlása, a táj - egyik felől Somi, másik felől az erdő, szembe a Big fucking Brother mindenhonnan.
Mondom az uramnak - egy azért mégiscsak nagy ebben az egészben szivem - ülünk itt a nagyrománság kellős közepén, ha ütnek, még menekülnünk sincs hova...
A Jóisten humora nem elvetendő.
Biztosan tanulni tett ide.
Pár év - s már nem csak tökéletesen írom és fogalmazom, hanem majd beszélem is a nyelvet.
S ha ez mind béjön, felteszem önkézzel a sötétítőket is.
Addig maradnak az új helyükön, a neccekben.
2013. július 16., kedd
Az életnek színterei vannak.
És ezekhez a színterekhez rendelődnek hozzá tárgyak, amik változhatnak.
Azaz nagyobb gyakorisággal és valószínűséggel változnak a tárgyak, mint a színterek.
A kanyar, ahol én felnőttem tele van óriás fákkal.
Ahova még nem ért a nagy favágó keze. Hatalmas mindenféle csodák, amelyeknek kissebb szél esetén nem csak levelei, hanem az ágai is külön életet élnek.
Sok a zöldterület, kevés a beton.
Itt neveltem mostanig a gyermekeimet is.
Biztonság, minden nagymozgásos játékra esély és sok pajtás.
Sok anya belebetegszik az első két évbe. Idegösszeroppanást kap a rutintól.
Én ezt a két évemet, amiből sokkal több lett a gyerekek javára - tudatosan tettem fel a rutin elfogadására.
Látom, emlékszem, élem és tudom, hogy annyira hamar elmennek a gyermekkor évei, amikor még szüksége van rám, kérdezne, játszana, megfogná a kezem - hogy holmi marhaságokért nem éri meg elvesztegetni.
Minden játék, altatás, fürdetés, öröm és fájdalom, kedvesség és símogatás az enyém volt.
És minden egyes pillanat megérte.
Amikor Anna először szólt, hogy egyedül csinálna ezt vagy azt, elmenne az üzletbe, kivinné a szemetet, vagy lemenne játszani nélkülem - leomlott a szívem vakolata.
Na nézd csak...
Elrepűlt az idő.
Szinte észre sem vettem.
Balázs alig pár hónapja lett kész az önállóságra.
Még felesben űzi.
Van hogy azt kéri hagyjam és van, hogy arra kér, hogy segítsem.
Nem erőltetem. Semmi értelme. Ha készen áll, majd szólni fog. Addig meg ő vezet. Én támasztófal vagyok.
Lassan leválnak rólam és az öröm mellett fájni fog.
De csodálni fogom a repülésük magas ívét, mert erre készültünk éveken át...
Ahogy az évek teltek elkezdtek a színterek is változni.
Egyszer a belső, majd fokozatosan a külső színterek is.
Az utóbbi évben megértünk a nagy barangolásokra is.
Hogy lábunk közi a világot és felfedezzük azt.
Amikor egy-egy lakónegyedet, játszóteret, rétet, mezőt, strandot bebarangolunk az mindig több mindenre esély.
Összehasonlítási alap, tapasztalat, félelem legyőzése, alkalmazkodás az új és váratlan helyzetekhez.
Ilyenkor nagyot beszélgetünk arról, hogy milyen más lehet az ők életük - egy más színtérnek köszönhetően.
A változáshoz valójában nem nagy dolgok, hanem egy egyszerű kis, első lépés szükségeltetik.
Ahhoz viszont erő kell.
Mert a régi, az előző mindig a húsunkba vájja a karmait.
Nehezen enged, majd letép.
De az új hamar begyógyítja a sebet.
Titka valójában nem is titok, csak annak a ténye - hogy soha ne visszafele - mert minden út előre vezet.
És ezekhez a színterekhez rendelődnek hozzá tárgyak, amik változhatnak.
Azaz nagyobb gyakorisággal és valószínűséggel változnak a tárgyak, mint a színterek.
A kanyar, ahol én felnőttem tele van óriás fákkal.
Ahova még nem ért a nagy favágó keze. Hatalmas mindenféle csodák, amelyeknek kissebb szél esetén nem csak levelei, hanem az ágai is külön életet élnek.
Sok a zöldterület, kevés a beton.
Itt neveltem mostanig a gyermekeimet is.
Biztonság, minden nagymozgásos játékra esély és sok pajtás.
Sok anya belebetegszik az első két évbe. Idegösszeroppanást kap a rutintól.
Én ezt a két évemet, amiből sokkal több lett a gyerekek javára - tudatosan tettem fel a rutin elfogadására.
Látom, emlékszem, élem és tudom, hogy annyira hamar elmennek a gyermekkor évei, amikor még szüksége van rám, kérdezne, játszana, megfogná a kezem - hogy holmi marhaságokért nem éri meg elvesztegetni.
Minden játék, altatás, fürdetés, öröm és fájdalom, kedvesség és símogatás az enyém volt.
És minden egyes pillanat megérte.
Amikor Anna először szólt, hogy egyedül csinálna ezt vagy azt, elmenne az üzletbe, kivinné a szemetet, vagy lemenne játszani nélkülem - leomlott a szívem vakolata.
Na nézd csak...
Elrepűlt az idő.
Szinte észre sem vettem.
Balázs alig pár hónapja lett kész az önállóságra.
Még felesben űzi.
Van hogy azt kéri hagyjam és van, hogy arra kér, hogy segítsem.
Nem erőltetem. Semmi értelme. Ha készen áll, majd szólni fog. Addig meg ő vezet. Én támasztófal vagyok.
Lassan leválnak rólam és az öröm mellett fájni fog.
De csodálni fogom a repülésük magas ívét, mert erre készültünk éveken át...
Ahogy az évek teltek elkezdtek a színterek is változni.
Egyszer a belső, majd fokozatosan a külső színterek is.
Az utóbbi évben megértünk a nagy barangolásokra is.
Hogy lábunk közi a világot és felfedezzük azt.
Amikor egy-egy lakónegyedet, játszóteret, rétet, mezőt, strandot bebarangolunk az mindig több mindenre esély.
Összehasonlítási alap, tapasztalat, félelem legyőzése, alkalmazkodás az új és váratlan helyzetekhez.
Ilyenkor nagyot beszélgetünk arról, hogy milyen más lehet az ők életük - egy más színtérnek köszönhetően.
A változáshoz valójában nem nagy dolgok, hanem egy egyszerű kis, első lépés szükségeltetik.
Ahhoz viszont erő kell.
Mert a régi, az előző mindig a húsunkba vájja a karmait.
Nehezen enged, majd letép.
De az új hamar begyógyítja a sebet.
Titka valójában nem is titok, csak annak a ténye - hogy soha ne visszafele - mert minden út előre vezet.
A tavaly ilyentájt éppen korházba való bevonulásomon dolgoztam.
Vannak párok, akik közösen nem képesek utódot nemzeni, ellenben külön-külön mindkettő igen. Nem kompatibilisek.
Nálunk éppen fordítva áll a helyzet.
Annyira kompatibilisek vagyunk, hogy már szeretkezni sem kell az utódnemzés érdekében. Elég egy mélyebb levegővétel és máris megfoganok.
Két gyereket vállalhattam, kettőt nem.
Életem egyik legrettenetesebb élménye marad.
Az orvosok meggyőzőek voltak.
De a lelkemet nem sikerűlt meggyőzniük.
A lelkem vállalta volna akár az életem árán is.
Mivel nem tudtam meggyógyulni és azt hiszem nem is fogok - újabb döntést hoztam meg.
Tele daganatokkal - amik jóindulatúak addig amíg én magam is jóindulatú vagyok önmagamhoz.
Amikor már nem, attól a pillanattól kezdődően ellenem dolgoznak.
Nincs szombat, nincs vasárnap, nincsenek ünnepek - csak lassú halál van.
Óvatosan kell bánnom tehát a jóindulattal.
Szülinapomra jeleztek elő műteni, de kisefteltem még egy napot.
Babona.
Nem akartam rongyokkal a lábamközött végezni 33 évesen egy műtőasztalon, idegenek társaságában.
A gyerekek érezhették.
Balázs ráment.
Még műtétem napján lesántult.
A semmiből.
Az orvosok semmi rendellenességet nem találtak első körben.
Majd egymást túllicitálva találtak ki újabb és félelmetesebb diagnózisokat.
A helyzet egyre rosszabb lett.
Orvostól-orvosig, korházból, korházba, összesen huszonakárhány orvos látta a gyereket. Párhúzamosan Magyarországi szakemberek gondolkodtak az eredményei felett.
Nem kívánom senkinek.
Mondtam Istenem - nekem bármit. Szívesen, zokszó nélkül vállalom.
Na de a gyerek...
A harc tova októberig tartott.
A szívem és lelkem felett mintha megállt volna az idő.
Lefagyott.
Októberben az utolsó vizsgálat után jelentették - a gyerek helyrejött. Ezerből egy - és ezennel ő volt az.
Tanultam én akkor türelemről, kitartásról, erőről, szenvedésről, fájdalomról, ürömről az örömben és örömről az ürömben, a családról, az anyaság lényegről, s ki tudja még minden másról.
Nem lettem jobb ember, csak más.
Olyan akinek az számít ami lényeges.
Ami nem, hadd maradjon.
Megtanultam, hogy siettetni nem kell semmit.
Várni sem.
Élvezni, élni, tanulni, szeretni, szenvedni kell a pillanatot.
A van-t.
A most-ot.
És egymást.
Ha van valamim, adom.
Ha segíthetek, számíthatsz rám.
Ha hajnali négykor felhívsz, hogy szükséged van rám, ott vagyok.
És ez nem jóindulat vagy filantrópia, hanem zsigerből jön.
Mert igazán nem érdekel, hogy jóbarát vagy-e, vagy mellettem állsz-e. Ha itt kell lenned, úgyis ittleszel. Ha meg nem, miért vádolnálak érte?
Örülök, hogy vagy, köszönöm, hogy vagyok - s ami azon felül van, maradjon örök titok.
Vannak párok, akik közösen nem képesek utódot nemzeni, ellenben külön-külön mindkettő igen. Nem kompatibilisek.
Nálunk éppen fordítva áll a helyzet.
Annyira kompatibilisek vagyunk, hogy már szeretkezni sem kell az utódnemzés érdekében. Elég egy mélyebb levegővétel és máris megfoganok.
Két gyereket vállalhattam, kettőt nem.
Életem egyik legrettenetesebb élménye marad.
Az orvosok meggyőzőek voltak.
De a lelkemet nem sikerűlt meggyőzniük.
A lelkem vállalta volna akár az életem árán is.
Mivel nem tudtam meggyógyulni és azt hiszem nem is fogok - újabb döntést hoztam meg.
Tele daganatokkal - amik jóindulatúak addig amíg én magam is jóindulatú vagyok önmagamhoz.
Amikor már nem, attól a pillanattól kezdődően ellenem dolgoznak.
Nincs szombat, nincs vasárnap, nincsenek ünnepek - csak lassú halál van.
Óvatosan kell bánnom tehát a jóindulattal.
Szülinapomra jeleztek elő műteni, de kisefteltem még egy napot.
Babona.
Nem akartam rongyokkal a lábamközött végezni 33 évesen egy műtőasztalon, idegenek társaságában.
A gyerekek érezhették.
Balázs ráment.
Még műtétem napján lesántult.
A semmiből.
Az orvosok semmi rendellenességet nem találtak első körben.
Majd egymást túllicitálva találtak ki újabb és félelmetesebb diagnózisokat.
A helyzet egyre rosszabb lett.
Orvostól-orvosig, korházból, korházba, összesen huszonakárhány orvos látta a gyereket. Párhúzamosan Magyarországi szakemberek gondolkodtak az eredményei felett.
Nem kívánom senkinek.
Mondtam Istenem - nekem bármit. Szívesen, zokszó nélkül vállalom.
Na de a gyerek...
A harc tova októberig tartott.
A szívem és lelkem felett mintha megállt volna az idő.
Lefagyott.
Októberben az utolsó vizsgálat után jelentették - a gyerek helyrejött. Ezerből egy - és ezennel ő volt az.
Tanultam én akkor türelemről, kitartásról, erőről, szenvedésről, fájdalomról, ürömről az örömben és örömről az ürömben, a családról, az anyaság lényegről, s ki tudja még minden másról.
Nem lettem jobb ember, csak más.
Olyan akinek az számít ami lényeges.
Ami nem, hadd maradjon.
Megtanultam, hogy siettetni nem kell semmit.
Várni sem.
Élvezni, élni, tanulni, szeretni, szenvedni kell a pillanatot.
A van-t.
A most-ot.
És egymást.
Ha van valamim, adom.
Ha segíthetek, számíthatsz rám.
Ha hajnali négykor felhívsz, hogy szükséged van rám, ott vagyok.
És ez nem jóindulat vagy filantrópia, hanem zsigerből jön.
Mert igazán nem érdekel, hogy jóbarát vagy-e, vagy mellettem állsz-e. Ha itt kell lenned, úgyis ittleszel. Ha meg nem, miért vádolnálak érte?
Örülök, hogy vagy, köszönöm, hogy vagyok - s ami azon felül van, maradjon örök titok.
2013. július 15., hétfő
A szokás - mondják - Nagy Úr...
Hát, nagy...
Tudod, van az értelmező szótárban az a kifejezés az l betűnél, hogy lokálpatrióta.
S ezt írja: a szó eredete, latin.
A szó jelentése: Az az ember, akit túlságosan fűt a hazaszeretet; helyi érdekű, egy adott helyhez kötődő hazafiság.
A szó vagy kifejezés ábrázolása: na ott van az én képem ebben a rubrikában. Csata Éva, a huszádik század szülőttje, a legnagyobb lokálpatrióta, aki valaha élt. Nem fűződik semmi lényeges a nevéhez, teljesen hétköznapi életet élt, dolgokat tett, nem hagyott semmit az útókorra, de lokál is meg patrióta is volt. Így egyben, semmi retera.
Én itt ebben a negyedben éltem születésem óta.
Úgy ismerem minden zeg-zúgát, mint a saját testyemet.
Bárhova sodort a szél a nagyvilágban, mindig hazavágytam.
Amikor férjhezmentem magától érthetődő volt, hogy maradunk.
Kis időre rá, tovább költöztünk száz méterrel.
Ezt olyan meggondolásból tettük imigyen, hogy böröndfordultával is lehessen költözni, ne kelljen taxi márfa meg egyebek.
A lakás zömét egyedül hordtam át, a kicsivel a nyakamban, a nagy kezét fogva, lépcsőket számolgatva.
Most menni kell.
Az eszem mondja, jól van.
A józan ítélőképességem örvendezik.
A lelkem - nos, a lelkem sír. Mélyen, bent, halkan, de kitartóan.
Ez már egy másik fejezet lesz.
34 év után, könyvet váltunk.
Milyen irónikus, hogy éppen születésem évfordulójára esik e jeles nap.
Mintha viccelnének velem az égiek. Vagy jeleket adnának valamire, amit még nem érthetek.
Tudom, nem megyek messzire. De sokszor a távolság nem kilóméterekben mérendő, hanem lelkiekben.
És ez a nap arról szól, hogy magam mögött hagyom végérvényesen a gyermekkoromat.
Interiorizálom, vagy semmi.
Visszalátogatni ugyanis nem olyan, mind nap mint nap benne lenni.
Már nem Évike leszek, aki orrfújás helyett felnyalta a kiszivárgó váladékát, nem a dagi kisbaba, aki csikecombot majszolgatott az ablak alá helyezett kiságyban, nem Écike, aki állandóan változtatta a külsejét, imádva, hogy minden egyes szomszédot meghökkenthet - hanem csak Tanti Éva. A felnőtt nő, két gyerekes anyuka, feleség, szomszéd, skitudjamégminden, de az már soha de soha nem.
Hát ezt siratom.
A taknyos gyermetegségemet.
Ami 34 évig élt, s mától kezdve halott.
Béke poraira.
Hát, nagy...
Tudod, van az értelmező szótárban az a kifejezés az l betűnél, hogy lokálpatrióta.
S ezt írja: a szó eredete, latin.
A szó jelentése: Az az ember, akit túlságosan fűt a hazaszeretet; helyi érdekű, egy adott helyhez kötődő hazafiság.
A szó vagy kifejezés ábrázolása: na ott van az én képem ebben a rubrikában. Csata Éva, a huszádik század szülőttje, a legnagyobb lokálpatrióta, aki valaha élt. Nem fűződik semmi lényeges a nevéhez, teljesen hétköznapi életet élt, dolgokat tett, nem hagyott semmit az útókorra, de lokál is meg patrióta is volt. Így egyben, semmi retera.
Én itt ebben a negyedben éltem születésem óta.
Úgy ismerem minden zeg-zúgát, mint a saját testyemet.
Bárhova sodort a szél a nagyvilágban, mindig hazavágytam.
Amikor férjhezmentem magától érthetődő volt, hogy maradunk.
Kis időre rá, tovább költöztünk száz méterrel.
Ezt olyan meggondolásból tettük imigyen, hogy böröndfordultával is lehessen költözni, ne kelljen taxi márfa meg egyebek.
A lakás zömét egyedül hordtam át, a kicsivel a nyakamban, a nagy kezét fogva, lépcsőket számolgatva.
Most menni kell.
Az eszem mondja, jól van.
A józan ítélőképességem örvendezik.
A lelkem - nos, a lelkem sír. Mélyen, bent, halkan, de kitartóan.
Ez már egy másik fejezet lesz.
34 év után, könyvet váltunk.
Milyen irónikus, hogy éppen születésem évfordulójára esik e jeles nap.
Mintha viccelnének velem az égiek. Vagy jeleket adnának valamire, amit még nem érthetek.
Tudom, nem megyek messzire. De sokszor a távolság nem kilóméterekben mérendő, hanem lelkiekben.
És ez a nap arról szól, hogy magam mögött hagyom végérvényesen a gyermekkoromat.
Interiorizálom, vagy semmi.
Visszalátogatni ugyanis nem olyan, mind nap mint nap benne lenni.
Már nem Évike leszek, aki orrfújás helyett felnyalta a kiszivárgó váladékát, nem a dagi kisbaba, aki csikecombot majszolgatott az ablak alá helyezett kiságyban, nem Écike, aki állandóan változtatta a külsejét, imádva, hogy minden egyes szomszédot meghökkenthet - hanem csak Tanti Éva. A felnőtt nő, két gyerekes anyuka, feleség, szomszéd, skitudjamégminden, de az már soha de soha nem.
Hát ezt siratom.
A taknyos gyermetegségemet.
Ami 34 évig élt, s mától kezdve halott.
Béke poraira.
2013. július 14., vasárnap
Valami két hónappal ezelőtt, ha jól rémlik, behoztak egy olyan törvényt Magyarországon, hogy a szemét attól kezdve, hogy kihajítod, nem akárkié, hanem a szemétügyihivatalé - románul, Salubriservé. Ugyanis valóságos maffiaháló alakúlt ki hajléktalanokból, akik guberálták ki egymás szemét a kidobott kacatokért.
Akkor - kisszemetes lévén, megvontam mindkét vállamat, s ha jól emlékszem még egy ilyen kis nyegle hangot is hallattam - hogy, hmmm...
Nem értettem a dolgot.
Hogy mit kell mindenből akkora szart kavarni.
Hát Istenem.
Nálunk is kiviszed a szemetet - vannak az első kezesek - ezek guberáló szomszédok, akiknek minden jó.
Kérdezik a gyermekek - hogyan? Hogy fogják meg a szemetet?
Mondom, fiam - ki mossa le a seggedről a szart?
- Te.
Ki főzi az ebédet?
- Te.
Ki készíti elő az ételedet?
- Te.
Szerinted melyik kezemmel?
- A szarossal????
Nem, a megmosottal.
Amúgy pár éve, amikor odaadással tetettem műkörmöket, a gyerekek kicsik voltak.
Hol egyiknek, hol másiknak kellett a nyakig érő szart vakargatni a seggéről.
S ez mintha mind nem lett volna elég - utána ki kellett vakanom a körmeim alól is. Akkor utáltam meg szívemből, az amúgy szép és ápolt hatást keltő körmöket.
A guberáló szomszédok után jönnek a szogalmas cigányok. Ők a második osztag. Viszik a lényeget.
Őket követik még két rendben a páriák, akiknek mindegy mit visznek, csak vigyenek.
Az már feltűnt több ízben, hogy ha a második osztag megjelenik a frissen kidobott szemétnél - ahol éppen egy szerencsés pária túr, az azonnal elkotrodik, szekerestől mindenestől.
Gondolom ugyanis, hogy a guberálásnak is rendje van.
Mint mindennek ebben a kurva életben.
Költözünk, ugyebár.
Minden a feje tetején.
Kétórénként kap el egy-egy hisztériás grand-mal.
De bölcsültem.
Előre szólok a társaságnak.
- Most mindjárt kiakadok... menjetek ki... ki fogok akadni ... akadok ki - s kezdődik.
Kiabálok, hajigálok, csúfakat mondok, ordítva mondok csúfakat, majd megnyugszom. Nem egyből. Fokozatosan - ahogy kezdődött.
Ma ürítettem a kamrát.
Bazdmeg a pocok vizet nem hoz az embernek gyűjtésben.
Egy rakás szart ki kellett dobni.
Hordtuk le a gyerekekkel a szemetet - azaz nekünk szemetet - másnak kincseket.
Valósággal sor lett a kuka körül.
Guberáló szomszédok, első kaszt cigányok, páriák.
Majd mind együtt.
A gyerekek megrökönyödve:
- anya, mit csinálnak?
- találnak. mindenki a magának megfelelőt. ami éppen hiányzott, kellett - s most egy csoda folytán van...
- de a szemétből???
- fiam, ami egyeseknek szemét, másoknak kincs. ez a bolhapiac lényege is, nem?
és nekem ne mondja senki, hogy bármilyen válság kifog rajta. ott ugyanis fizetésetől és inflációtól függetlenül - mindig tömeg van.
Akkor - kisszemetes lévén, megvontam mindkét vállamat, s ha jól emlékszem még egy ilyen kis nyegle hangot is hallattam - hogy, hmmm...
Nem értettem a dolgot.
Hogy mit kell mindenből akkora szart kavarni.
Hát Istenem.
Nálunk is kiviszed a szemetet - vannak az első kezesek - ezek guberáló szomszédok, akiknek minden jó.
Kérdezik a gyermekek - hogyan? Hogy fogják meg a szemetet?
Mondom, fiam - ki mossa le a seggedről a szart?
- Te.
Ki főzi az ebédet?
- Te.
Ki készíti elő az ételedet?
- Te.
Szerinted melyik kezemmel?
- A szarossal????
Nem, a megmosottal.
Amúgy pár éve, amikor odaadással tetettem műkörmöket, a gyerekek kicsik voltak.
Hol egyiknek, hol másiknak kellett a nyakig érő szart vakargatni a seggéről.
S ez mintha mind nem lett volna elég - utána ki kellett vakanom a körmeim alól is. Akkor utáltam meg szívemből, az amúgy szép és ápolt hatást keltő körmöket.
A guberáló szomszédok után jönnek a szogalmas cigányok. Ők a második osztag. Viszik a lényeget.
Őket követik még két rendben a páriák, akiknek mindegy mit visznek, csak vigyenek.
Az már feltűnt több ízben, hogy ha a második osztag megjelenik a frissen kidobott szemétnél - ahol éppen egy szerencsés pária túr, az azonnal elkotrodik, szekerestől mindenestől.
Gondolom ugyanis, hogy a guberálásnak is rendje van.
Mint mindennek ebben a kurva életben.
Költözünk, ugyebár.
Minden a feje tetején.
Kétórénként kap el egy-egy hisztériás grand-mal.
De bölcsültem.
Előre szólok a társaságnak.
- Most mindjárt kiakadok... menjetek ki... ki fogok akadni ... akadok ki - s kezdődik.
Kiabálok, hajigálok, csúfakat mondok, ordítva mondok csúfakat, majd megnyugszom. Nem egyből. Fokozatosan - ahogy kezdődött.
Ma ürítettem a kamrát.
Bazdmeg a pocok vizet nem hoz az embernek gyűjtésben.
Egy rakás szart ki kellett dobni.
Hordtuk le a gyerekekkel a szemetet - azaz nekünk szemetet - másnak kincseket.
Valósággal sor lett a kuka körül.
Guberáló szomszédok, első kaszt cigányok, páriák.
Majd mind együtt.
A gyerekek megrökönyödve:
- anya, mit csinálnak?
- találnak. mindenki a magának megfelelőt. ami éppen hiányzott, kellett - s most egy csoda folytán van...
- de a szemétből???
- fiam, ami egyeseknek szemét, másoknak kincs. ez a bolhapiac lényege is, nem?
és nekem ne mondja senki, hogy bármilyen válság kifog rajta. ott ugyanis fizetésetől és inflációtól függetlenül - mindig tömeg van.
2013. július 11., csütörtök
A hogyvagykérlekszépen kérdés évtizedek óta hasznavehetetlen. Egyrészt, mert költői kérdésnek vagy felszínes beszélgetésindítónak használja a kérdező maga, másrészt mert a jólköszönöm szépen, még a legnagyobb jóindulattal sem fedi a valóságot.
Valljuk be gyorsan és őszintén - szarul vagyunk.
És mi több, már beszélni sem akarunk róla.
Ennyi és kész.
Ha sorra veszem a nem kevés ismerősi hálómat - stuporral veszem tudomásul, hogy kivételek nélkül nincsenek jól. Nem igazán az történt velük az életben, amit szerettek volna, dolgoznak reggeltől estig, nem működik a házasságuk, nehezen vannak anyagilag, kiégtek, lerobbantak.
Tartják magukat, mert így illik.
Megaláztatások közepette élünk. Alázzuk egymást, önmagunkat - aláz a rendszer, nem szeretjük az életünket és mindezt soha de soha nem mernénk bevallani magunknak.
Mert gőzölgő szarunk felett ez az utolsó szalmaszál.
A leheletvékony szál, amely megtart az utolsó eséstől.
Tántorgunk, dülöngünk, gőzölgünk, de hál Istennek vannak illatszerek és megoldják a piszkos munkát - látszólag.
Persze ennek már fele sem tréfa.
Mert fogalmam sincs meddig működhet a kollektív önálltatás.
Meddig képes egy növény eléldegélni víz, fény és tápanyag nélkül?
Meddig képes a mellette élőtől elszívni azt ami már annak sincs rég?
Nem sokáig...
Nemrégiben a rádióhoz hívtak osztani az eszet arról, hogy mit tegyen az okos szülő, ha itt a nagyvakáció.
Nem tudom!
Én is tonnányi jóindulattal, megalkuvással és szlalomozással oldom meg az enyéim helyzetét.
Sokszor olyasmikbe megyek bele - hosszú távon, ami egyáltalán nem illik ahhoz a mázhoz, amit vallok és mutatok önmagamról.
Tegnap egy őszinte óvónővel találkoztam.
Véli, hogy rettenet fele halad a világ.
Amikor ugyanis a gyerek reggel fél hattól, délután negyed hatig az oviban tölti el mindennapjait, mert a szülő kénytelen átesni önmagán, hogy kitermelje az inputot illetve az ovi és lakás költségeit - amelyben ráadásul ideje sincs lakni - hát van baj elég...
És nem néhány szülő van ebben a helyzetben.
Lelkiismertes anyák és apák, akik szeretnének szülők lenni - de valahogy önhibájukon kívűl - képtelenek erre.
Nem baj...
Majd a gyereknek lesz pénze drogokra meg tömérdek mennyiségű alkoholra ami segít elfeledtetni hogy is mi volt a kérdés maga.
Rendszerint a kocsmák füstös sarkában - mindenki a még gyermekkorában elvesztett királyságát siratja.
Az elfoglalt anyákat és fáradtan türelmetlen apákat, akik igyekeztek megadni mindent nekik.
Ettől ambivalens és emészthetetlen az egész.
Haragszom, miközben sajnálom őt.
Megvetem, miközben szeretem.
Megölném, hogy oltalmazzam.
Meghalnék, hogy újjászülessek.
Egy olyan világban, ahol sétálni lehet, van mosoly és nem zavar senkit a harsány, lélekből jövő nevetés, ahol már meg sem kell kérdeznem - látom én rajtad, hogy csodásan vagy - ahol vagy és vagyok.
Ahol nem az ovi neveli a gyermeket, hanem a gyermek az óvodát.
És ahol nem a csík húzza a repülőt, hanem a repülőben ülő boldog család a csíkot.
Egy olyan nyaralás fele, amely nem az izzadsággal összekuporgatott pénz elveréséről szól, nem is a jól menedzselt képekről - hanem a pillanatról, melynek ereje van.
Ereje van arra, hogy erős alappá formálja a családot, amely most bizony, valljuk be - mint érték, eltünőben van.
Valljuk be gyorsan és őszintén - szarul vagyunk.
És mi több, már beszélni sem akarunk róla.
Ennyi és kész.
Ha sorra veszem a nem kevés ismerősi hálómat - stuporral veszem tudomásul, hogy kivételek nélkül nincsenek jól. Nem igazán az történt velük az életben, amit szerettek volna, dolgoznak reggeltől estig, nem működik a házasságuk, nehezen vannak anyagilag, kiégtek, lerobbantak.
Tartják magukat, mert így illik.
Megaláztatások közepette élünk. Alázzuk egymást, önmagunkat - aláz a rendszer, nem szeretjük az életünket és mindezt soha de soha nem mernénk bevallani magunknak.
Mert gőzölgő szarunk felett ez az utolsó szalmaszál.
A leheletvékony szál, amely megtart az utolsó eséstől.
Tántorgunk, dülöngünk, gőzölgünk, de hál Istennek vannak illatszerek és megoldják a piszkos munkát - látszólag.
Persze ennek már fele sem tréfa.
Mert fogalmam sincs meddig működhet a kollektív önálltatás.
Meddig képes egy növény eléldegélni víz, fény és tápanyag nélkül?
Meddig képes a mellette élőtől elszívni azt ami már annak sincs rég?
Nem sokáig...
Nemrégiben a rádióhoz hívtak osztani az eszet arról, hogy mit tegyen az okos szülő, ha itt a nagyvakáció.
Nem tudom!
Én is tonnányi jóindulattal, megalkuvással és szlalomozással oldom meg az enyéim helyzetét.
Sokszor olyasmikbe megyek bele - hosszú távon, ami egyáltalán nem illik ahhoz a mázhoz, amit vallok és mutatok önmagamról.
Tegnap egy őszinte óvónővel találkoztam.
Véli, hogy rettenet fele halad a világ.
Amikor ugyanis a gyerek reggel fél hattól, délután negyed hatig az oviban tölti el mindennapjait, mert a szülő kénytelen átesni önmagán, hogy kitermelje az inputot illetve az ovi és lakás költségeit - amelyben ráadásul ideje sincs lakni - hát van baj elég...
És nem néhány szülő van ebben a helyzetben.
Lelkiismertes anyák és apák, akik szeretnének szülők lenni - de valahogy önhibájukon kívűl - képtelenek erre.
Nem baj...
Majd a gyereknek lesz pénze drogokra meg tömérdek mennyiségű alkoholra ami segít elfeledtetni hogy is mi volt a kérdés maga.
Rendszerint a kocsmák füstös sarkában - mindenki a még gyermekkorában elvesztett királyságát siratja.
Az elfoglalt anyákat és fáradtan türelmetlen apákat, akik igyekeztek megadni mindent nekik.
Ettől ambivalens és emészthetetlen az egész.
Haragszom, miközben sajnálom őt.
Megvetem, miközben szeretem.
Megölném, hogy oltalmazzam.
Meghalnék, hogy újjászülessek.
Egy olyan világban, ahol sétálni lehet, van mosoly és nem zavar senkit a harsány, lélekből jövő nevetés, ahol már meg sem kell kérdeznem - látom én rajtad, hogy csodásan vagy - ahol vagy és vagyok.
Ahol nem az ovi neveli a gyermeket, hanem a gyermek az óvodát.
És ahol nem a csík húzza a repülőt, hanem a repülőben ülő boldog család a csíkot.
Egy olyan nyaralás fele, amely nem az izzadsággal összekuporgatott pénz elveréséről szól, nem is a jól menedzselt képekről - hanem a pillanatról, melynek ereje van.
Ereje van arra, hogy erős alappá formálja a családot, amely most bizony, valljuk be - mint érték, eltünőben van.
2013. július 10., szerda
Van az emberi kapcsolatoknak egy olyan dimenziója, magaslatnak vagy fázisnak semmi esetre nem nevezném, amikor beáll egy megfoghatatlan, de annál érzékelhetőbb rövidzárlat-állapot.
Minden egyes szó ráz - minden hangsúlynak jelentése lesz, minden tekintet veséig hatol és minden egyes interakció nyílt harcokba fullad.
Ilyenkor szokták rendszerint házasságban a szülők felállítani a lövészárkokat és bevonni az amúgy teljesen ártatlan és értetlenkedő gyermekeiket is a harcba.
Üzengetnek.
Mondd meg apádnak...
Szólj anyádnak...
meg egyebek.
Aztán ezt követi a csatabárd újabb és újabb elásása, amit az a pont tetőz, amikor már a szűk udvar képtelenné válik a csatabárdok befogadására.
Ilyenkor vagy elégeted az összeset és új starttal indítasz, vagy mindannyian felültök a csatabárdok tetejére és teszitek magatokat, hogy hű beh jó a kilátás a magasból.
Éppen ilyen időszakomban vagyok minden szempontból.
Zárni kell és új lapokat körbeindítani, kimerültünk - rokonilag, barátilag, emberileg, ismerősileg, szomszédilag, helyileg és távolságilag, bent és kint, fent és lent.
Kollektív a nyomor.
Van, hogy érzem - nem vagyok képes kontroll alatt tartani azt, ami bennem felgyülemlett.
Értelmet sem látok az egészben - ami azt hiszem még inkább nehezíti mindazt, ami végbemegy.
Kell ilyenkor egy robbanás.
Valami ami feléget néhányat a csatabárdok közül - mert lassan a kerítésen is csüngenek.
Az utóbbi időben sokat vagyok földig érő szoknyában.
Van ebben kakaó.
Bezzeg a régi szép idők, amikor a fehérnépek szoknyája mindent eltakart.
Ma, a nadrágok korában elfelejtettünk kamuflálni.
Mindannyian belebetegszünk.
Akkoriban anya ment rá, neki lehetett boldogtalan élete.
A többiek éltek a hátán és szoknyácskája alatt, mint Marci hevesen.
Bebújtak ha kellett, orrot fújtak bele, ha az kellett, kezet töröltek bele, ha arra volt szükség - és ha vendégek jöttek, abba törlődött a kalány, tánygyér, kristálypoharak. Csillogott villogott minden. Az oda vezető út senkit nem foglalkoztatott.
Ma - a rövid, hosszú, félhosszú, szűk és bőszárú, farmer, anyag, bőr, sztrecs, macska és jéger - nadrágok korában mindenki mindenkit ijedten fed és takargat.
Nincs a nagy szoknya.
Nincs a mindent elviselő, kibíró, megoldó nő.
Mindenki a másiktól várja a megoldást.
Egymás fejére nőttünk.
Nem jellemileg, hanem csatabárdjainkra hágva.
Hogy mi kéne?
Lássuk csak:
egy jó nagy tűz.
A tűz szakrális. Nem csak pusztító ereje van.
Felégethetné végre bennünk a gócokat, közülünk a bajokat, udvarunkról a csatabárdokat és lelkeinkből a szennyet.
Van a terápiában kivállóan használt és bevált módszer a szimbólikus tűzről.
Papírra vetem vagy lelkemben kihordom a bárdjaim mindegyikét és közösségileg elégetjük őket egy biztonságos helyen.
Hogy szennyeink perjéje nehogy leégesse a szomszéd gondosan bébodorított hajfürtjeit.
Nem tudom, na...
Nehéz őszintéket kiáltani a csatabárdok tetejéről.
Állok, kémlelem a tájat és gondolkodom.
Jó lenne már egy kis őszinte mosoly, a szeretet bárminemű őszinte jele.
Hogy ott vagy bent, a tekinteted mögött, nem csak az árnyékod néz vissza rám.
Minden egyes szó ráz - minden hangsúlynak jelentése lesz, minden tekintet veséig hatol és minden egyes interakció nyílt harcokba fullad.
Ilyenkor szokták rendszerint házasságban a szülők felállítani a lövészárkokat és bevonni az amúgy teljesen ártatlan és értetlenkedő gyermekeiket is a harcba.
Üzengetnek.
Mondd meg apádnak...
Szólj anyádnak...
meg egyebek.
Aztán ezt követi a csatabárd újabb és újabb elásása, amit az a pont tetőz, amikor már a szűk udvar képtelenné válik a csatabárdok befogadására.
Ilyenkor vagy elégeted az összeset és új starttal indítasz, vagy mindannyian felültök a csatabárdok tetejére és teszitek magatokat, hogy hű beh jó a kilátás a magasból.
Éppen ilyen időszakomban vagyok minden szempontból.
Zárni kell és új lapokat körbeindítani, kimerültünk - rokonilag, barátilag, emberileg, ismerősileg, szomszédilag, helyileg és távolságilag, bent és kint, fent és lent.
Kollektív a nyomor.
Van, hogy érzem - nem vagyok képes kontroll alatt tartani azt, ami bennem felgyülemlett.
Értelmet sem látok az egészben - ami azt hiszem még inkább nehezíti mindazt, ami végbemegy.
Kell ilyenkor egy robbanás.
Valami ami feléget néhányat a csatabárdok közül - mert lassan a kerítésen is csüngenek.
Az utóbbi időben sokat vagyok földig érő szoknyában.
Van ebben kakaó.
Bezzeg a régi szép idők, amikor a fehérnépek szoknyája mindent eltakart.
Ma, a nadrágok korában elfelejtettünk kamuflálni.
Mindannyian belebetegszünk.
Akkoriban anya ment rá, neki lehetett boldogtalan élete.
A többiek éltek a hátán és szoknyácskája alatt, mint Marci hevesen.
Bebújtak ha kellett, orrot fújtak bele, ha az kellett, kezet töröltek bele, ha arra volt szükség - és ha vendégek jöttek, abba törlődött a kalány, tánygyér, kristálypoharak. Csillogott villogott minden. Az oda vezető út senkit nem foglalkoztatott.
Ma - a rövid, hosszú, félhosszú, szűk és bőszárú, farmer, anyag, bőr, sztrecs, macska és jéger - nadrágok korában mindenki mindenkit ijedten fed és takargat.
Nincs a nagy szoknya.
Nincs a mindent elviselő, kibíró, megoldó nő.
Mindenki a másiktól várja a megoldást.
Egymás fejére nőttünk.
Nem jellemileg, hanem csatabárdjainkra hágva.
Hogy mi kéne?
Lássuk csak:
egy jó nagy tűz.
A tűz szakrális. Nem csak pusztító ereje van.
Felégethetné végre bennünk a gócokat, közülünk a bajokat, udvarunkról a csatabárdokat és lelkeinkből a szennyet.
Van a terápiában kivállóan használt és bevált módszer a szimbólikus tűzről.
Papírra vetem vagy lelkemben kihordom a bárdjaim mindegyikét és közösségileg elégetjük őket egy biztonságos helyen.
Hogy szennyeink perjéje nehogy leégesse a szomszéd gondosan bébodorított hajfürtjeit.
Nem tudom, na...
Nehéz őszintéket kiáltani a csatabárdok tetejéről.
Állok, kémlelem a tájat és gondolkodom.
Jó lenne már egy kis őszinte mosoly, a szeretet bárminemű őszinte jele.
Hogy ott vagy bent, a tekinteted mögött, nem csak az árnyékod néz vissza rám.
2013. július 9., kedd
Bevallom őszintén, én abban a hitben váltam felnőtté, hogy beteg vagyok.
Vagy ha nem is beteg, de nagyon Más.
Annyira más, hogy nem lenne ajánlatos gyermeket vállalnom.
Így hát mekkora volt a meglepetésem, amikor azzal a ténnyel kellett szembesülnöm, hogy a lányommal várandós vagyok.
Határozottan emlékszem ma is - az első reakcióm a pánik volt. A most mi lesz állapota. Egy szerzetesi jelőltséggel, egy katolikus pappal, egy meghatározatlan jövővel és egy kúsza szálakból álló jelennel.
Nem volt opció a gyerek abortálása.
És a depresszió nem a szülés után, hanem a terhesség alatt ért. Borzalmakat éltem meg.
Anna mégis valódi Isteni kegyelem és ajándék.
Ami engem illet, csak annyit kívánnék neki, hogy otthon legyen a saját életében. Mindazzal együtt ami éppen aktuális - ha fájdalmakkal, azokkal, ha örömökkel, azokkal - ha csalódásokkal, hát azokkal és ha tanúlságokkal, akkor azokkal.
Pár perc múlva lesz kereken öt éve annak, hogy Balázs megszületett.
Gyorsan jött. Igaz, hogy három hét késéssel, de dologgal, céllal jött a világra. Öt kilóval és állandó, mohó farkasétvággyal.
Nem szeretett aludni, hamar bömbölt és állandóan elégedetlenkedett.
Éjszakákat nem aludtam éveken át.
Ringattam és szoptattam, majd szoptattam és ringattam.
De minden perc maga volt a csoda.
Ahogy beszélni kezdett - mintha az Isten mellől került volna közénk.
Mindent tud arról, amit én még csak most tanulgatok.
Pontosan tudja hol lakózik a szeretet - honnan jöttünk és hova tartunk épp, illetve hogy mivégre az emberi lét.
Gyakran megfogja két tenyere közé arcomat, mélyen a szemembe néz és így szól:
- anya...szeretlek. csak egy dolog bánt, hogy mire én erős, nagy férfi leszek - te már vénasszony leszel...
gyakran elgondolkodom, hogy mivégett részesülhettem ebben a páratlan kegyelemben.
mivel voltam én más - mint mindazok, akik vágyják, de nem kaphatnak gyereket.
miért éppen engem választott ez a két angyal.
És sikerül-e egymást eljuttatnunk oda, amiért jönnünk kellett, születnünk, élnünk és szenvednünk kellett?
Az anyaság legnehezebb percei is a mindenség mértékegységén át mérhetők.
a gyerekek olyanok, mint a mesében az életfű, vagy az élet kútja - mely mindenre képes gyógyírt és választ adni egyszerre.
ha eltörök, ha fájok, ha éhezem, ha szomjazom, ha adnom kell, ha megnyugodnék, ha játszanék, ha őszinte lennék - nem kell mondanom - egyszerűen csak lennem.
fényükbe, jelenlétükbe, terükbe és a szerintük való időbe.
és ez a pár perc mindig az örökkévalóság maga.
köszönöm Istenem a kegyelmet...
Vagy ha nem is beteg, de nagyon Más.
Annyira más, hogy nem lenne ajánlatos gyermeket vállalnom.
Így hát mekkora volt a meglepetésem, amikor azzal a ténnyel kellett szembesülnöm, hogy a lányommal várandós vagyok.
Határozottan emlékszem ma is - az első reakcióm a pánik volt. A most mi lesz állapota. Egy szerzetesi jelőltséggel, egy katolikus pappal, egy meghatározatlan jövővel és egy kúsza szálakból álló jelennel.
Nem volt opció a gyerek abortálása.
És a depresszió nem a szülés után, hanem a terhesség alatt ért. Borzalmakat éltem meg.
Anna mégis valódi Isteni kegyelem és ajándék.
Ami engem illet, csak annyit kívánnék neki, hogy otthon legyen a saját életében. Mindazzal együtt ami éppen aktuális - ha fájdalmakkal, azokkal, ha örömökkel, azokkal - ha csalódásokkal, hát azokkal és ha tanúlságokkal, akkor azokkal.
Pár perc múlva lesz kereken öt éve annak, hogy Balázs megszületett.
Gyorsan jött. Igaz, hogy három hét késéssel, de dologgal, céllal jött a világra. Öt kilóval és állandó, mohó farkasétvággyal.
Nem szeretett aludni, hamar bömbölt és állandóan elégedetlenkedett.
Éjszakákat nem aludtam éveken át.
Ringattam és szoptattam, majd szoptattam és ringattam.
De minden perc maga volt a csoda.
Ahogy beszélni kezdett - mintha az Isten mellől került volna közénk.
Mindent tud arról, amit én még csak most tanulgatok.
Pontosan tudja hol lakózik a szeretet - honnan jöttünk és hova tartunk épp, illetve hogy mivégre az emberi lét.
Gyakran megfogja két tenyere közé arcomat, mélyen a szemembe néz és így szól:
- anya...szeretlek. csak egy dolog bánt, hogy mire én erős, nagy férfi leszek - te már vénasszony leszel...
gyakran elgondolkodom, hogy mivégett részesülhettem ebben a páratlan kegyelemben.
mivel voltam én más - mint mindazok, akik vágyják, de nem kaphatnak gyereket.
miért éppen engem választott ez a két angyal.
És sikerül-e egymást eljuttatnunk oda, amiért jönnünk kellett, születnünk, élnünk és szenvednünk kellett?
Az anyaság legnehezebb percei is a mindenség mértékegységén át mérhetők.
a gyerekek olyanok, mint a mesében az életfű, vagy az élet kútja - mely mindenre képes gyógyírt és választ adni egyszerre.
ha eltörök, ha fájok, ha éhezem, ha szomjazom, ha adnom kell, ha megnyugodnék, ha játszanék, ha őszinte lennék - nem kell mondanom - egyszerűen csak lennem.
fényükbe, jelenlétükbe, terükbe és a szerintük való időbe.
és ez a pár perc mindig az örökkévalóság maga.
köszönöm Istenem a kegyelmet...
2013. július 8., hétfő
Segítség! Együtt nyaral a család...
Hogy pontosan mi köze a házasságnak a rózsaszín kistangához? Elmondom: élhetetlen. Hiszen a házasság is, akárcsak a rózsaszín kistanga - annyira kényelmetlen viseletté tudja avanzsálni magát az idő előrehaladtával, hogy csak alkalmanként viselhető. Mert különben - nyom a csipkebetét, vág hátul, és nem utolsó sorban befújdogál a nem mindig meleg szél.
Mert itt van ugye a család.
Egy kétkeresős szülőpáros.
Ahol apuka dolgozik.
Anyuka rendszerint henyél. Mert az már mindenki tudja manapság - hogy a kályha főz, a mosógép mos, a vasaló vasal, a lakás feltakarítja önmagát, a szanaszét hagyott ruhák összefogva besorakoznak a szekrénybe, a játékok külön életet élnek - főleg éjfél után, amikor mindenki tudja, hogy életre is kelnek. Az ólómkatona balerinát les, a balerina pedig indulásból exhibiciónista. A többiek kukkolók. Egyedül a ceruza normális valamennyire, aki meghegyzi önmagát, majd a mocskában táncra perdűl.
És akkor eljön a várva várt nyár.
A konfliktusok abba sem maradnak ugye - de ilyentájt, mintha csúcsosodnának a méregdrága nyaralási ajánlatok felett.
Anya gyermekbarát strandokat akar - apa pedig csak önmagát. Szegénykém, ő még nem tudja, hogy nem Ciprusba hagyta el annak idején a lelkét.
Végül megszületik a konszenzus, ami apa döntése.
Elindulnak.
Duzzognak.
Ha nem duzzognak, feszűlt a légkör.
Rákenik az utazási fáradalmakra, amiket mindenki ismer, ha családban nőtt fel.
A gyermekeken szokott csattani ostor, meg egyéb, hiszen szegénykéim nehezen bírnak veszteg húsz-harminc órát a seggükön.
De - azt is mindenki tudja, hogy jobban esik a leves is, ha van egy, két bűnbakk.
Az a két ember, aki végigvitatkozza az évet - igen nehezen tud(na) másként játszmázni akárhova is menjenek együtt.
Csupán a helyszín változik, ami rendszerint jót is tesz a játszmáknak.
Előbújnak új szerepek, régebbi, elfeledett konfliktusok, rágalmak, féltékenység, gúnyolódás, szivatás.
Majd hulla fáradtan érnek haza - néhány jól menedzselt családi fotóval - ahol csak anyuka fáradt tekintete sejteti az igazságot, amit amúgy sem lát senki. Minekutána soha nem látunk, csak nézünk.
Nemdebár?
Na de, jó nyaralást - éljen Ciprus.
Mert itt van ugye a család.
Egy kétkeresős szülőpáros.
Ahol apuka dolgozik.
Anyuka rendszerint henyél. Mert az már mindenki tudja manapság - hogy a kályha főz, a mosógép mos, a vasaló vasal, a lakás feltakarítja önmagát, a szanaszét hagyott ruhák összefogva besorakoznak a szekrénybe, a játékok külön életet élnek - főleg éjfél után, amikor mindenki tudja, hogy életre is kelnek. Az ólómkatona balerinát les, a balerina pedig indulásból exhibiciónista. A többiek kukkolók. Egyedül a ceruza normális valamennyire, aki meghegyzi önmagát, majd a mocskában táncra perdűl.
És akkor eljön a várva várt nyár.
A konfliktusok abba sem maradnak ugye - de ilyentájt, mintha csúcsosodnának a méregdrága nyaralási ajánlatok felett.
Anya gyermekbarát strandokat akar - apa pedig csak önmagát. Szegénykém, ő még nem tudja, hogy nem Ciprusba hagyta el annak idején a lelkét.
Végül megszületik a konszenzus, ami apa döntése.
Elindulnak.
Duzzognak.
Ha nem duzzognak, feszűlt a légkör.
Rákenik az utazási fáradalmakra, amiket mindenki ismer, ha családban nőtt fel.
A gyermekeken szokott csattani ostor, meg egyéb, hiszen szegénykéim nehezen bírnak veszteg húsz-harminc órát a seggükön.
De - azt is mindenki tudja, hogy jobban esik a leves is, ha van egy, két bűnbakk.
Az a két ember, aki végigvitatkozza az évet - igen nehezen tud(na) másként játszmázni akárhova is menjenek együtt.
Csupán a helyszín változik, ami rendszerint jót is tesz a játszmáknak.
Előbújnak új szerepek, régebbi, elfeledett konfliktusok, rágalmak, féltékenység, gúnyolódás, szivatás.
Majd hulla fáradtan érnek haza - néhány jól menedzselt családi fotóval - ahol csak anyuka fáradt tekintete sejteti az igazságot, amit amúgy sem lát senki. Minekutána soha nem látunk, csak nézünk.
Nemdebár?
Na de, jó nyaralást - éljen Ciprus.
2013. július 7., vasárnap
nem embernek való hely a világ
Rájöttem, hogy egyre jobban félek.
Amióta nyitva a szemem arra, ami bennem és körülöttem történik - gyakran kapom magam azon, hogy rettegek.
Más is retteg.
A másik szememiből is a félelem néz rám.
Nem találtuk meg önmagunkat.
Nem találtuk fel önmagunkat.
Helyette igyekeztünk feltalálni minden mást, amivel elringattuk éleslátásunkat és éleshallásunkat.
Nem találtuk meg egymást.
Nem találtuk fel egymást.
Helyette feltaláltunk minden mást, ami el akarja hitetni velünk, hogy egymás közlében lakózunk.
Az emberek arcára merev maszkokat korbácsolt a félelem.
Fél elemek vagyunk.
Ezért nem merünk egymás tekintetében sétálgatni.
Elcseszték az előttünk lévők és igen jó úton haladunk afele, hogy mi még jobban elcsesszük.
A gödör mind mélyebb és mélyebb lesz.
Kategóriák vannak:
- akik azt hiszik...
és
- akik már régen nem hisznek semmit...
Végezzük a mindennapit - tesszük a dolgunkat - de nem hiszünk benne.
Fogjuk egymás kezét - mereven nézzük egymás tekintetét, de már régen nem látunk benne.
Arcunkra korbáccsal hegeket vert a pusztító fájdalom.
Körülvesszük magunkat tárgyakkal, hasznavehetetlen szerepekkel és délibáb álmokkal.
Körbeutazzuk a világot - de magunkat nem merjük felkeresni soha.
Mert tudjuk, hogy az igazság öl.
Egyszer nyomorba dönt, aztán öl.
De azt a halált követi a tuljadonképpeni Élet.
Aminek ha pillanatait is érintjük - közelebb vihet önmagunkhoz és a valóságokhoz, hogy mint egész hazugságban leélt - fél-elemként megjátszott elkurva örökölt életidő.
Itt vannak a gyermekek.
Készen kapják a csomagot.
Mint a mesében.
A századik szobában ne menj fiam, ott lakik láncokra verve a sárkány - igazságnak álcázva magát.
Egyetlen egy szóváltás is fatális lehet.
Maradj meg a kilnecvenkilenc szoba bármelyikében, hazudd csak végig bátornak tettetve önmagad az életed, ne láss csak nézz, ne kiálts, csak önmagadban sikíts - mert nem illendő.
És születnek hősök.
Vannak Királykismiklósok és Tündérszép Ilonák.
De őket nem igazán tolerálja a társadalom.
El kell bújdossanak, hogy fényüket tompíthassák.
A völgy nem tűri a fényt.
Nem is jó nekik itt lenni.
Ha emellett döntenek - fényüket hamar elhordják a szarkák, életnedveiket elszívják az élősködők.
A Szép és Igaz a hegyeken lakik.
Ott, ahova hálni jár a Jóisten.
Nemhiába na...nem embernek való hely a világ.
Amióta nyitva a szemem arra, ami bennem és körülöttem történik - gyakran kapom magam azon, hogy rettegek.
Más is retteg.
A másik szememiből is a félelem néz rám.
Nem találtuk meg önmagunkat.
Nem találtuk fel önmagunkat.
Helyette igyekeztünk feltalálni minden mást, amivel elringattuk éleslátásunkat és éleshallásunkat.
Nem találtuk meg egymást.
Nem találtuk fel egymást.
Helyette feltaláltunk minden mást, ami el akarja hitetni velünk, hogy egymás közlében lakózunk.
Az emberek arcára merev maszkokat korbácsolt a félelem.
Fél elemek vagyunk.
Ezért nem merünk egymás tekintetében sétálgatni.
Elcseszték az előttünk lévők és igen jó úton haladunk afele, hogy mi még jobban elcsesszük.
A gödör mind mélyebb és mélyebb lesz.
Kategóriák vannak:
- akik azt hiszik...
és
- akik már régen nem hisznek semmit...
Végezzük a mindennapit - tesszük a dolgunkat - de nem hiszünk benne.
Fogjuk egymás kezét - mereven nézzük egymás tekintetét, de már régen nem látunk benne.
Arcunkra korbáccsal hegeket vert a pusztító fájdalom.
Körülvesszük magunkat tárgyakkal, hasznavehetetlen szerepekkel és délibáb álmokkal.
Körbeutazzuk a világot - de magunkat nem merjük felkeresni soha.
Mert tudjuk, hogy az igazság öl.
Egyszer nyomorba dönt, aztán öl.
De azt a halált követi a tuljadonképpeni Élet.
Aminek ha pillanatait is érintjük - közelebb vihet önmagunkhoz és a valóságokhoz, hogy mint egész hazugságban leélt - fél-elemként megjátszott elkurva örökölt életidő.
Itt vannak a gyermekek.
Készen kapják a csomagot.
Mint a mesében.
A századik szobában ne menj fiam, ott lakik láncokra verve a sárkány - igazságnak álcázva magát.
Egyetlen egy szóváltás is fatális lehet.
Maradj meg a kilnecvenkilenc szoba bármelyikében, hazudd csak végig bátornak tettetve önmagad az életed, ne láss csak nézz, ne kiálts, csak önmagadban sikíts - mert nem illendő.
És születnek hősök.
Vannak Királykismiklósok és Tündérszép Ilonák.
De őket nem igazán tolerálja a társadalom.
El kell bújdossanak, hogy fényüket tompíthassák.
A völgy nem tűri a fényt.
Nem is jó nekik itt lenni.
Ha emellett döntenek - fényüket hamar elhordják a szarkák, életnedveiket elszívják az élősködők.
A Szép és Igaz a hegyeken lakik.
Ott, ahova hálni jár a Jóisten.
Nemhiába na...nem embernek való hely a világ.
credo ...
A kiegyensúlyozott élet titkát én magam nem ismerem. Távol áll tőlem minden ami harmónia. Néha belül érintem, de pillanatok ezek és közel sem határozzák meg létemet.
Én nem a boldogságot kergetem.
Magamat keresem.
Azt az önmagam, aki céllal van itt, akinek feladatai és kötelezettségei vannak.
Nem az egyszer élünk szabályrendszerben, hanem abban a nagymindenségben, melyet hitem szerint az egyetlen Isten tart a kezében.
Aki nem bosszúból szánta nekem ezt az időszakot, amit én korlátoltan időnek nevezek - hanem tanulmánynak és tapasztalatnak.
De mint minden tanulás ez sem csak kín. Hanem tele van örömökkel, boldog pillanatokkal - azaz Élettel.
Nem sokat tanultam az eltelt 33 év alatt, de néhány dolog mégiscsak szögeket ütött kemény lelkemen.
Például az, hogy a legnagyobb titok a jelenlétben rejlik.
Abban, hogy ha valamit éppen teszek - akkor abban maximálisan jelen legyek. Élvezzem, szeressem és tegyem a maga teljességében.
Ha meg valamit nem teszek kedvvel - annak azonnal fordítsak hátat.
Semmi sem kegyetlenebb és ellehetetlenítőbb, mint önmagam lassú de biztos elpusztítása a megfelelési vágyaimnak köszönhetően.
Továbbá - ajánlott lenne legalább évente - az igazi nyaraláshoz hasonló módon - elutazni önmagunkhoz is. Ahhoz a mélyen lakó valakihez, akit gyakran elhallgattatunk és eltiprunk, akinek szeretünk nem adni a véleményére és jelzéseire és rendszerint megvárjuk, hogy megbetegedjen, ahhoz, hogy felfigyeljünk az unalomig ismételt mondandóira.
A mélyen bennünk lakó Én pofátlanul őszinte.
Elmondja, hogy kik azok akiket el kellene kerüljünk, rámutat helyzetekre, amik nem visznek előbbre, munkákra, amik inkább vissza - semmint előre fejlesztenének bennünket és hibákra, amiket ismételgetünk, anélkül, hogy tanulnánk belőle.
Ezek a belső útak, soha nem kellemesek.
De mindennél többet érnek.
Hiszen végső utazásunk célja sem más - minthogy megtaláljuk azt a belső egyensúlyt és harmóniát, amely egybekapcsol a mindenséggel.
Ahol végre egyek vagyunk, Te meg Én - és azt tesszük, amiért létrejöttünk - kiegészítjük egymást.
Én nem a boldogságot kergetem.
Magamat keresem.
Azt az önmagam, aki céllal van itt, akinek feladatai és kötelezettségei vannak.
Nem az egyszer élünk szabályrendszerben, hanem abban a nagymindenségben, melyet hitem szerint az egyetlen Isten tart a kezében.
Aki nem bosszúból szánta nekem ezt az időszakot, amit én korlátoltan időnek nevezek - hanem tanulmánynak és tapasztalatnak.
De mint minden tanulás ez sem csak kín. Hanem tele van örömökkel, boldog pillanatokkal - azaz Élettel.
Nem sokat tanultam az eltelt 33 év alatt, de néhány dolog mégiscsak szögeket ütött kemény lelkemen.
Például az, hogy a legnagyobb titok a jelenlétben rejlik.
Abban, hogy ha valamit éppen teszek - akkor abban maximálisan jelen legyek. Élvezzem, szeressem és tegyem a maga teljességében.
Ha meg valamit nem teszek kedvvel - annak azonnal fordítsak hátat.
Semmi sem kegyetlenebb és ellehetetlenítőbb, mint önmagam lassú de biztos elpusztítása a megfelelési vágyaimnak köszönhetően.
Továbbá - ajánlott lenne legalább évente - az igazi nyaraláshoz hasonló módon - elutazni önmagunkhoz is. Ahhoz a mélyen lakó valakihez, akit gyakran elhallgattatunk és eltiprunk, akinek szeretünk nem adni a véleményére és jelzéseire és rendszerint megvárjuk, hogy megbetegedjen, ahhoz, hogy felfigyeljünk az unalomig ismételt mondandóira.
A mélyen bennünk lakó Én pofátlanul őszinte.
Elmondja, hogy kik azok akiket el kellene kerüljünk, rámutat helyzetekre, amik nem visznek előbbre, munkákra, amik inkább vissza - semmint előre fejlesztenének bennünket és hibákra, amiket ismételgetünk, anélkül, hogy tanulnánk belőle.
Ezek a belső útak, soha nem kellemesek.
De mindennél többet érnek.
Hiszen végső utazásunk célja sem más - minthogy megtaláljuk azt a belső egyensúlyt és harmóniát, amely egybekapcsol a mindenséggel.
Ahol végre egyek vagyunk, Te meg Én - és azt tesszük, amiért létrejöttünk - kiegészítjük egymást.
2013. július 6., szombat
Bolond Éva
Minden időnek, kornak, lakónegyednek, városnak, falunak - és lásd, Románia esetében - országnak, megvan a maga bolondja.
Gyermekként emlékszem csodálkozva néztük az aktuális főszerepet vállalókat.
Téma volt közöttünk, utánoztuk őket, figyeltük minden mozdulatukat - ők meg kergettek bennünket.
A gyermekek kegyetlenek tudnak lenni.
Főként ha fel akarják hívni magukra a figyelmet vagy le akarják nyűgözni önmagukat és a melletük élő másokat. Mindez tetéződik abban az esetben, ha az adott gyerek az elhanyagoló szülő szeretetére és figyelmére éhes.
Itt a Dombon, ahol én lakom és laktam gyermekként - egyetlen négyzetméterre is sok jutott ezekből a szentekből.
De a legemlékezetesebb mindannyiunk számára, talán mégiscsak Dimbupietros Éva volt. Jött ment a necceivel - és folyamatosan perelt. Magával, a benne lakó másokkal, mindenkivel. Gyakran kergetett minket, mert kinevettük.
Ma is szállóige, ha valamelyikünk két tasaknál többel nyomúl, hogy mi van Éva?...
Ma is találkoztunk eggyel.
Nemrégiben költözött ide szegény.
Az első öt percben, kérdezetlen mindent elmondott magáról.
Ilyenkor egy kérdés olaj a tűzre.
A barátnőm szerény kérdése fellazította a zsilipeket.
Ömlött szerencsétlenből a szó.
Nyilván segíteni nem sokat lehet.
Talán a legnagyobb segítség mégiscsak az, ha végighallgatod.
Mosolyogva, önfeledten, szinte szökkenve lépdelt el a közel fél órás monológ után.
Én még egy puszit is kaptam, holott, sem kérdéssel, sem bátorítással nem vittem előbbre a társalgást.
Bizonyára azt érezhette - hogy ráhangolódom :))
Idegállapota szempontjait tekintve, gyakran találom magam hasonló helyzetben.
Sorstársak vagyunk. :))
Van egy - engem ambulanciának használó emberem. Ő az irodában keres fel. Rendszerint olyankor, amikor mulaszthatatlanul sok a dolgom.
Mintha türelem és professzionalizmus próba lenne.
Leül, nyugisan, ráérősen és elkezd mondani.
Másfél óránál alább meg sem áll.
Az otthon megfogalmazott és betűkbe erőszakolt mondanivalóját egy-egy tízoldalas levélben átadja - hogy annak az átböngészése is hozzávetőlegesen felvesz egy csekély fél órát.
Majd vizsgáztat. Hogy elég figyelmesen olvastam-e át.
Amikor konkrétan segíteni akarok - azaz megoldásokat találtatni vele a problémáira - elszalad.
Boldogan menekül - a következő találkozásig.
Ő olyan mint a vihar.
Akkor jön, amikor ernyőm sincs.
Nem marad örökre, de nyomokat hagy a természetben.
Nem fékezhető meg.
És mindig akkora robajjal távozik, amekkorával megjelent.
Nem mindenkit kell megváltoztatni.
Sőt ... tovább megyek, senkit sem kell megváltoztatni.
Ajánlott tartani a tükröt és elengedni útjára.
Amely csak az övé.
Neccekkel, vagy anélkül...
Gyermekként emlékszem csodálkozva néztük az aktuális főszerepet vállalókat.
Téma volt közöttünk, utánoztuk őket, figyeltük minden mozdulatukat - ők meg kergettek bennünket.
A gyermekek kegyetlenek tudnak lenni.
Főként ha fel akarják hívni magukra a figyelmet vagy le akarják nyűgözni önmagukat és a melletük élő másokat. Mindez tetéződik abban az esetben, ha az adott gyerek az elhanyagoló szülő szeretetére és figyelmére éhes.
Itt a Dombon, ahol én lakom és laktam gyermekként - egyetlen négyzetméterre is sok jutott ezekből a szentekből.
De a legemlékezetesebb mindannyiunk számára, talán mégiscsak Dimbupietros Éva volt. Jött ment a necceivel - és folyamatosan perelt. Magával, a benne lakó másokkal, mindenkivel. Gyakran kergetett minket, mert kinevettük.
Ma is szállóige, ha valamelyikünk két tasaknál többel nyomúl, hogy mi van Éva?...
Ma is találkoztunk eggyel.
Nemrégiben költözött ide szegény.
Az első öt percben, kérdezetlen mindent elmondott magáról.
Ilyenkor egy kérdés olaj a tűzre.
A barátnőm szerény kérdése fellazította a zsilipeket.
Ömlött szerencsétlenből a szó.
Nyilván segíteni nem sokat lehet.
Talán a legnagyobb segítség mégiscsak az, ha végighallgatod.
Mosolyogva, önfeledten, szinte szökkenve lépdelt el a közel fél órás monológ után.
Én még egy puszit is kaptam, holott, sem kérdéssel, sem bátorítással nem vittem előbbre a társalgást.
Bizonyára azt érezhette - hogy ráhangolódom :))
Idegállapota szempontjait tekintve, gyakran találom magam hasonló helyzetben.
Sorstársak vagyunk. :))
Van egy - engem ambulanciának használó emberem. Ő az irodában keres fel. Rendszerint olyankor, amikor mulaszthatatlanul sok a dolgom.
Mintha türelem és professzionalizmus próba lenne.
Leül, nyugisan, ráérősen és elkezd mondani.
Másfél óránál alább meg sem áll.
Az otthon megfogalmazott és betűkbe erőszakolt mondanivalóját egy-egy tízoldalas levélben átadja - hogy annak az átböngészése is hozzávetőlegesen felvesz egy csekély fél órát.
Majd vizsgáztat. Hogy elég figyelmesen olvastam-e át.
Amikor konkrétan segíteni akarok - azaz megoldásokat találtatni vele a problémáira - elszalad.
Boldogan menekül - a következő találkozásig.
Ő olyan mint a vihar.
Akkor jön, amikor ernyőm sincs.
Nem marad örökre, de nyomokat hagy a természetben.
Nem fékezhető meg.
És mindig akkora robajjal távozik, amekkorával megjelent.
Nem mindenkit kell megváltoztatni.
Sőt ... tovább megyek, senkit sem kell megváltoztatni.
Ajánlott tartani a tükröt és elengedni útjára.
Amely csak az övé.
Neccekkel, vagy anélkül...
2013. július 5., péntek
Én költöz, te költöz, ő ...nos ő es költöz...
Megint költöz.
Mint a madár. Mondom es az uramnak egy adott ponton, hogy ha valahol el kell legyünk nyugalomban hosszabb ideig mint két esztendő, én már nem is fogom jól érezni magam. Addig fogok nyüstökölni, amíg megint egy újabb fészket nem találunk.
Egy kissé rizikós a dolog ugyibár azoknak, akik szeretik ellágyítani magukat. Mer én, kérem szépen, józanúl is az örök címemet mondom be, nemhogy részegen.
Volt egy barátom. Jó bari...
Szóval, úgy mint ő, senki az égvilágán nem képes kiütni magát.
Van az illuminált állapotának egy olyan fázisa, amikor egy dolgot tud már csak.
Egyet, de azt tiszta erejéből.
A lakcímét.
S ezt, mindegy, hogy a mi a kérdés, a válasz Jézus - állandóan fújja.
A költözés érdekes dolgokat hoz ki az emberből. Na meg persze az asszonyból is.
Az uram úgy költöz (ik) - hogy aszongya - bé-bérepül. Szoktatja magát. Akklimatizálódik. Átvisz ezt, elhoz azt, szellőztet, körülszaglász, hallgatózik, megfog, visszarak. Szoktatja magát a csendhez... - ahogy József Attila mondja, Istenem be jól.
Én - elmegyek. Megnézem, így Á per Té. Nincs retera. Ajtóstól a házba, körül, gondol, kijön. Gondol, cselekszik.
Hív az uram, gyere velem.
Nem megyek, mondom.
Legközelebb kitakarítom, és költözhetünk.
Fejben pakolok, rendezek be, simítok el, élek meg.
Szagol - tesz - megy (sokszor ugyebár fejjel a falnak..., végülis rólam van szó...)
A gyermekek:
megnézik és megijednek.
Szép anyu, szép - de hol fogunk aludni??? - kérdezik ijedten.
Elhozunk mindent szívem.
A kilincseket is, anya?
Azt nem.
A kalorifereket is, anya?
Azt nem?
A vécét?
Azt nem.
Akkor miért mondod, hogy hozunk mindent?
.... - nem tom fiam...
Szóval - éljük a magunk módján.
De a legjobb perc mégescsak az, amikor a nehézségeken túl, első este hátrafekszel és mélyen önmagadban befele elvigyorodsz.
Ez az a pont, amikor elmondod magadnak:
- megérkeztél...
Mint a madár. Mondom es az uramnak egy adott ponton, hogy ha valahol el kell legyünk nyugalomban hosszabb ideig mint két esztendő, én már nem is fogom jól érezni magam. Addig fogok nyüstökölni, amíg megint egy újabb fészket nem találunk.
Egy kissé rizikós a dolog ugyibár azoknak, akik szeretik ellágyítani magukat. Mer én, kérem szépen, józanúl is az örök címemet mondom be, nemhogy részegen.
Volt egy barátom. Jó bari...
Szóval, úgy mint ő, senki az égvilágán nem képes kiütni magát.
Van az illuminált állapotának egy olyan fázisa, amikor egy dolgot tud már csak.
Egyet, de azt tiszta erejéből.
A lakcímét.
S ezt, mindegy, hogy a mi a kérdés, a válasz Jézus - állandóan fújja.
A költözés érdekes dolgokat hoz ki az emberből. Na meg persze az asszonyból is.
Az uram úgy költöz (ik) - hogy aszongya - bé-bérepül. Szoktatja magát. Akklimatizálódik. Átvisz ezt, elhoz azt, szellőztet, körülszaglász, hallgatózik, megfog, visszarak. Szoktatja magát a csendhez... - ahogy József Attila mondja, Istenem be jól.
Én - elmegyek. Megnézem, így Á per Té. Nincs retera. Ajtóstól a házba, körül, gondol, kijön. Gondol, cselekszik.
Hív az uram, gyere velem.
Nem megyek, mondom.
Legközelebb kitakarítom, és költözhetünk.
Fejben pakolok, rendezek be, simítok el, élek meg.
Szagol - tesz - megy (sokszor ugyebár fejjel a falnak..., végülis rólam van szó...)
A gyermekek:
megnézik és megijednek.
Szép anyu, szép - de hol fogunk aludni??? - kérdezik ijedten.
Elhozunk mindent szívem.
A kilincseket is, anya?
Azt nem.
A kalorifereket is, anya?
Azt nem?
A vécét?
Azt nem.
Akkor miért mondod, hogy hozunk mindent?
.... - nem tom fiam...
Szóval - éljük a magunk módján.
De a legjobb perc mégescsak az, amikor a nehézségeken túl, első este hátrafekszel és mélyen önmagadban befele elvigyorodsz.
Ez az a pont, amikor elmondod magadnak:
- megérkeztél...
2013. július 4., csütörtök
Álom és esős idő
Annak idején, amikor beleszerettem menthetetlenül Freudba - elhatároztam, hogy jegyezni fogom az álmaimat. Buzgóságomban a végén többet jegyzeteltem, mint amennyit aludtam.
Aztán következett a lélektan által kínált - egy másik szerelem, ahol megtanultam önmagam, anélkül, hogy álmaimból kellett volna kifükésszem a valót. Ezt jobban szeretem.
Mégis vannak és maradnak emlékezetes álmok.
A nagy elhatározásomról, amikor úgy döntöttem többet nem dohányzom - majd álmomban végigcigarettáztam egy egész éjszakát. Másnap a lelkiismeretfurdalás és a tömény mérgezettség állapota padlóra küldött. Egy egész nap öleltem bánatomban, zöld arcbörrel a vécékagylót, ki tudja mit hányva és vetve ki mély önmagamból.
Ma ha feltelek - minden ömlesztve jön elém álmomban.
Nemrégiben elaltattam a gyermekeket és elkoppantam mellettük. Vasárnap lévén, úgy éreztem megengedhetem magamnak.
Éppen a gonoszságról tartottam kiselőadást. Mivel nem akartam a gyermekeket terhelni a szavak súlyával - egy még számomra is érthetetlen nyelvet választottam a kommunikáció eszközéül.
Szenvedélyes halandzsámat fiam szakította félbe.
Megrázta a vállaimat, mélyen a szemembe nézett és azt mondta:
- varavravaravravraravra!
Azonnal tudtam, hogy csendre és pihenésre int.
Szótfogadtam.
Érdekesek a gyerekek, hogy mennyire hamar sajátítanak el minden nyelvet - nyelvtani alapok nélkül is akár.
Az ők álmai csupa mókásak.
Mindkét gyermekem fulladásig hahótázik álmában.
Gyakran ébredünk arra, hogy a másik szobából könnypatak csörgedez a nevetések nyomán.
Mennyire más az ők világuk és milyen kár, hogy miattunk metamorfozálódik. Egy olyan szörnyetegekkel teli való világba, ahol a szenvedés az úr.
Fokozatosan, de biztosan odalesz mindenük.
És álmaikat is eluralja az általunk diktált valóság, amelyben a nevetést szenvedés váltja fel, az örök barátságot csalódás, a boldogságot, gyülölködés és harag, az önfeledt virágmezőn való pillangókergetéses futkorászást, a célirányos menekülés, amely mindig kúszás-mászásba torkoll.
Mi már álmunkban menekülni sem tudunk.
Hol van már az-az idő, amikor káposztapillangót kergettem és hajamba tépett gyengéden a szél?
A mai idők álmai nem ilyenek.
Város zaja, mentők fülsiketítő hangja, tömeg és düh.
Menekülnél, de nem fogadnak szót végtagjaid.
Kúszol-mászol, de soha nem garantált a siker.
Azt hiszem elveszítettük a kapcsolatot azzal a bennünk lakó álom-manóval, akitől kérni lehet bármit. Világ körüli utazást, nevetést és örömöt, önfeledt boldogságot és tündöklő virágmezőket, pillangókat és szélsebes lábakat.
Láncokkal tart rabságban saját korlátoltságunk gravitációja.
Holott a hozzáálláson múlik az egész.
Áll vagy bukik.
Mondanám, hogy tépd el a láncaidat, pattanj a szelek hátára és repülj, de éppen engem is a béklyóim foggal való elszaggatása köt le.
De ha majd mégiscsak repülni fogok - értesítelek.
Utánad megyek és magammal viszlek egy olyan helyre, ahol van nevetés és öröm, mert hiszem, hogy nem tünt el nyomtalan, csupán csak önmagunk káoszában keresi a felszabadító kiútat.
Aztán következett a lélektan által kínált - egy másik szerelem, ahol megtanultam önmagam, anélkül, hogy álmaimból kellett volna kifükésszem a valót. Ezt jobban szeretem.
Mégis vannak és maradnak emlékezetes álmok.
A nagy elhatározásomról, amikor úgy döntöttem többet nem dohányzom - majd álmomban végigcigarettáztam egy egész éjszakát. Másnap a lelkiismeretfurdalás és a tömény mérgezettség állapota padlóra küldött. Egy egész nap öleltem bánatomban, zöld arcbörrel a vécékagylót, ki tudja mit hányva és vetve ki mély önmagamból.
Ma ha feltelek - minden ömlesztve jön elém álmomban.
Nemrégiben elaltattam a gyermekeket és elkoppantam mellettük. Vasárnap lévén, úgy éreztem megengedhetem magamnak.
Éppen a gonoszságról tartottam kiselőadást. Mivel nem akartam a gyermekeket terhelni a szavak súlyával - egy még számomra is érthetetlen nyelvet választottam a kommunikáció eszközéül.
Szenvedélyes halandzsámat fiam szakította félbe.
Megrázta a vállaimat, mélyen a szemembe nézett és azt mondta:
- varavravaravravraravra!
Azonnal tudtam, hogy csendre és pihenésre int.
Szótfogadtam.
Érdekesek a gyerekek, hogy mennyire hamar sajátítanak el minden nyelvet - nyelvtani alapok nélkül is akár.
Az ők álmai csupa mókásak.
Mindkét gyermekem fulladásig hahótázik álmában.
Gyakran ébredünk arra, hogy a másik szobából könnypatak csörgedez a nevetések nyomán.
Mennyire más az ők világuk és milyen kár, hogy miattunk metamorfozálódik. Egy olyan szörnyetegekkel teli való világba, ahol a szenvedés az úr.
Fokozatosan, de biztosan odalesz mindenük.
És álmaikat is eluralja az általunk diktált valóság, amelyben a nevetést szenvedés váltja fel, az örök barátságot csalódás, a boldogságot, gyülölködés és harag, az önfeledt virágmezőn való pillangókergetéses futkorászást, a célirányos menekülés, amely mindig kúszás-mászásba torkoll.
Mi már álmunkban menekülni sem tudunk.
Hol van már az-az idő, amikor káposztapillangót kergettem és hajamba tépett gyengéden a szél?
A mai idők álmai nem ilyenek.
Város zaja, mentők fülsiketítő hangja, tömeg és düh.
Menekülnél, de nem fogadnak szót végtagjaid.
Kúszol-mászol, de soha nem garantált a siker.
Azt hiszem elveszítettük a kapcsolatot azzal a bennünk lakó álom-manóval, akitől kérni lehet bármit. Világ körüli utazást, nevetést és örömöt, önfeledt boldogságot és tündöklő virágmezőket, pillangókat és szélsebes lábakat.
Láncokkal tart rabságban saját korlátoltságunk gravitációja.
Holott a hozzáálláson múlik az egész.
Áll vagy bukik.
Mondanám, hogy tépd el a láncaidat, pattanj a szelek hátára és repülj, de éppen engem is a béklyóim foggal való elszaggatása köt le.
De ha majd mégiscsak repülni fogok - értesítelek.
Utánad megyek és magammal viszlek egy olyan helyre, ahol van nevetés és öröm, mert hiszem, hogy nem tünt el nyomtalan, csupán csak önmagunk káoszában keresi a felszabadító kiútat.
2013. július 3., szerda
szól a rádió
Minap, míg úszik a gyerek, akarva-akaratlan hallgatom a fürdőkomplexum rádióját. Megcsípi a fülemet egy felfoghatatlan reklám.
Aszongya, s szó szerint:
ha beíratkozol erre és erre az egyetemre - felsorolja a szakirányokat - harmad év végén, függetlenül az államvizsga eredményének a kimenetelétől, kapsz ajándékba egy ingyen képzést. A képzések melyek közül választni lehet Munka és Tanügyi Minisztérium által elismertek, azaz akkreditáltak és az Únió bármely tagállamában hasznosíthatóak. Lehetsz beteggondozó, idősgondozó és folytatja a sort.
Egy szerény kis, fehér-fekete kép jelent meg előttem. Egy olyan dékánról, aki feláll a forgatható bőrfoteléből, kinyújtózkodik, felszívja az orrát, jó magasra felköp, majd alája áll.
Vajon miért is?
Milyen világ az, kérem szépen, ahol azt mondom direktbe a gyermeknek, hogy gyere hozzám, képződjél fiam az anyád-apád pénzén bátran, hogy aztán ne legyen belőled semmi, senki s még az se. Sőt, hogy ne nagyon bánkódjál, kapsz még ajándékba egy diplomát is, aminek ugyan az égvilágon semmi köze a szakirányhoz, amit éppen elvégeztél, de jól mutat a portfóliódban, amit ahhoz vagy azokhoz az állásokhoz adsz majd le, amit soha nem fogsz elnyerni.
Hogy szomorú vagyok-e?
Az nem kifejezés.
Tovább.
Bringázunk a tegnap a gyerekekkel. Barát gyerkőc is van velünk. A másik édesanya is vérbeli pedagógus lévén, úgy vigyázunk a gyerekeinkre, mint a kotló.
Megyünk hátra a Tudor fele, a Poklós partján.
Egyszer csak a semmiből megjelenik egy szuka, hátravágja az autó ajtaját, úgy, hogy a mellettem bicikliző gyermek két métert is repül a járgányáról.
Nem segíti fel, nem kér bocsánatot.
Felhárborodva de diplomatikusan ismertetem vele a törvényt, mely szerint ügyelnie kellett volna és be kellett volna biztosítania magát, mielőtt ajtót nyit.
Tudod mi a válasz?
Hogy a gyermek a hibás. Nem figyelt és vigyázott eléggé.
Azzal beül és fékcsikorgatva elmegy.
A gyermekeim oláh cafkázzák a háta mögött.
Én egy szót sem szólók.
Bennem más jelzők forognak.
Nincs jogom leszidni őket.
Arra gondolok, biztosan nem anya, hanem egy beteggondozó, akit a fent említett egyetem termelt ki - csak nem adták át a diplomáit, mert emberségből nem teljesítette a kért feltételeket.
Aszongya, s szó szerint:
ha beíratkozol erre és erre az egyetemre - felsorolja a szakirányokat - harmad év végén, függetlenül az államvizsga eredményének a kimenetelétől, kapsz ajándékba egy ingyen képzést. A képzések melyek közül választni lehet Munka és Tanügyi Minisztérium által elismertek, azaz akkreditáltak és az Únió bármely tagállamában hasznosíthatóak. Lehetsz beteggondozó, idősgondozó és folytatja a sort.
Egy szerény kis, fehér-fekete kép jelent meg előttem. Egy olyan dékánról, aki feláll a forgatható bőrfoteléből, kinyújtózkodik, felszívja az orrát, jó magasra felköp, majd alája áll.
Vajon miért is?
Milyen világ az, kérem szépen, ahol azt mondom direktbe a gyermeknek, hogy gyere hozzám, képződjél fiam az anyád-apád pénzén bátran, hogy aztán ne legyen belőled semmi, senki s még az se. Sőt, hogy ne nagyon bánkódjál, kapsz még ajándékba egy diplomát is, aminek ugyan az égvilágon semmi köze a szakirányhoz, amit éppen elvégeztél, de jól mutat a portfóliódban, amit ahhoz vagy azokhoz az állásokhoz adsz majd le, amit soha nem fogsz elnyerni.
Hogy szomorú vagyok-e?
Az nem kifejezés.
Tovább.
Bringázunk a tegnap a gyerekekkel. Barát gyerkőc is van velünk. A másik édesanya is vérbeli pedagógus lévén, úgy vigyázunk a gyerekeinkre, mint a kotló.
Megyünk hátra a Tudor fele, a Poklós partján.
Egyszer csak a semmiből megjelenik egy szuka, hátravágja az autó ajtaját, úgy, hogy a mellettem bicikliző gyermek két métert is repül a járgányáról.
Nem segíti fel, nem kér bocsánatot.
Felhárborodva de diplomatikusan ismertetem vele a törvényt, mely szerint ügyelnie kellett volna és be kellett volna biztosítania magát, mielőtt ajtót nyit.
Tudod mi a válasz?
Hogy a gyermek a hibás. Nem figyelt és vigyázott eléggé.
Azzal beül és fékcsikorgatva elmegy.
A gyermekeim oláh cafkázzák a háta mögött.
Én egy szót sem szólók.
Bennem más jelzők forognak.
Nincs jogom leszidni őket.
Arra gondolok, biztosan nem anya, hanem egy beteggondozó, akit a fent említett egyetem termelt ki - csak nem adták át a diplomáit, mert emberségből nem teljesítette a kért feltételeket.
megbántottak édesanyám ...
Régebben ha sérelem vagy direkt támadás ért - nem hezitáltam azosmódulag megtórolni azt. Hasonló módon volt ez a házasságom első naív éveiben is. Ahogy teltek-múltak az évek és a fájdalom, szenvedés - gyűjtőnevén csak tapasztalat - vájt egyet-egyet rajtam, egyre jobban felismertem a diplomácia és önkontroll fontosságát az emberi kapcsolatokban.
Ma már van olyan is, sőt egyre többször tapasztalom, hogy képes vagyok magamban tartani a sérelmet, forgatni, elmélkedni rajta, elemezni - hogy napokra rá, vagy akár hosszú idő múlva kijöjjön belőlem egy jól irányzott lövedék erejével.
Mindig megdöbbent, ha a másik még csak tudatában sincs annak, hogy akkor és ott mit idézett elő belőlem viselkedésével, szavaival, tetteivel.
Ez talán megbocsáthatóbb.
Mint az, amikor valaki előre eltervezett szándékkal akarja kicsinálni szeretteit, barátait, azokat az embereket, akikért valamikor bármit képes volt megtenni, hiszen biztosan számíthatott rájuk is.
Nem szeretem, hogy az igazságnak annyi oldala van, ahány oldalról szemlélni próbáljuk.
És azt még jobban megvetem, hogy az évek elmúlása, egyre több oldalba enged betekintést számomra.
Hogy értem mindazt, ami pár éve, évtizede - elfogadhatatlan lett volna számomra.
Így már haragudni sem vagyok képes egy becsületeset.
Hiszen értem az ellenséget.
Van egy ember az életemben.
Azt hiszem lassan de biztosan, mindent gyűlöl ami velem kapcsolatos.
És a legjobban azt, hogy értem őt. Megértem és nem dühöngök, nem támadok vissza.
Néha - de ide hatalmas erő kell - viszonzom gyűlölködő pillantását - szomorú és lemondó tekintettel.
Valamikori döntőképes édesanyja lemondó pillantása lehet abban a pillanatban az enyém: ... Hogy mivé lettél fiam?...
A gyermekek hasonló helyzetben vannak.
Találkoztak olyan vetületeivel az életnek, amelyre soha nem vagy elég érett. Amelyre egyszerűen nem lehet felkészülni.
Örülök, hogy mellettük vagyok látó szemekkel.
Örülök, hogy időm és energiám van magyarázni, tanítani és felhívni a figyelmüket saját helytelen hozzáállásomra.
Olyan ez, mintha esélyt kaptunk volna a való világ gyűlölet a köbön című szintjének a kipróbálására - védett körülmények között.
Hiszen mellettük lehetek.
Foghatom a kezüket.
Őrizhetem a szemüket.
És folyamatosan dudolhatok megnyugtató dallamokat egy olyan belső világról, ahol már lepereg rólad az átok és gonoszság.
Van itt egy ember, aki folyamatosan átkozódik. Mindenki után van egy rossz szava. A saját feleségét is eteti a rákkal.
Engem is, gyermekestől mindenestől.
Évekig frusztrált a dolog, mert fogalmam sem volt arról, hogy miként kezeljem.
Pár hónapja dolgozni menet - megint átkozódni kezdett.
Magamban, behúnyt szemmel jó erősen arra gondoltam, hogy most szépen szálljon csak vissza rád minden egyes kimondott szavad.
Akkor éreztem először azt, hogy szabad vagyok.
Végre és talán először függetlenedtem ettől a meghatározatlan szennytől.
Ma is így vagyok.
Megtámadtak, de mint a Matrixban, annyira nem érnek el a támadások, hogy az már szégyen.
Egyszerűen leperegnek a golyók, még mielőtt elérnének hozzám.
Tudom ki vagyok.
Tudom mennyit érek.
Tudom hova tartok.
Tudom ki van velem.
És tudom, hogy milyen értékek számítanak.
Ami ezen kívűl áll - nem rám tartozik.
Nem vagyok az-az anya aki arra tanítsa gyermekeit, hogy szemet-szemért.
Azt mondogatom, ne engedd magad olyan helyzetbe csöppeni, hogy kiváják a szemeidet.
Ha marakodnak lépjél ki, ha bántanak, még előtte állj tovább és soha, semmilyen körülmények között ne avanzsáld magad senki csicskájává és áldozatává.
És a gyerekek fogékonyak.
Ijesztően hamar tanulnak.
Ők már ezt is jobban értik mint én.
Én leírom, hogy realizáljam.
Ők megélik, hogy tanítsanak.
A jobb és szebb világról, amely bennünk van mindennek ellenére.
Ma már van olyan is, sőt egyre többször tapasztalom, hogy képes vagyok magamban tartani a sérelmet, forgatni, elmélkedni rajta, elemezni - hogy napokra rá, vagy akár hosszú idő múlva kijöjjön belőlem egy jól irányzott lövedék erejével.
Mindig megdöbbent, ha a másik még csak tudatában sincs annak, hogy akkor és ott mit idézett elő belőlem viselkedésével, szavaival, tetteivel.
Ez talán megbocsáthatóbb.
Mint az, amikor valaki előre eltervezett szándékkal akarja kicsinálni szeretteit, barátait, azokat az embereket, akikért valamikor bármit képes volt megtenni, hiszen biztosan számíthatott rájuk is.
Nem szeretem, hogy az igazságnak annyi oldala van, ahány oldalról szemlélni próbáljuk.
És azt még jobban megvetem, hogy az évek elmúlása, egyre több oldalba enged betekintést számomra.
Hogy értem mindazt, ami pár éve, évtizede - elfogadhatatlan lett volna számomra.
Így már haragudni sem vagyok képes egy becsületeset.
Hiszen értem az ellenséget.
Van egy ember az életemben.
Azt hiszem lassan de biztosan, mindent gyűlöl ami velem kapcsolatos.
És a legjobban azt, hogy értem őt. Megértem és nem dühöngök, nem támadok vissza.
Néha - de ide hatalmas erő kell - viszonzom gyűlölködő pillantását - szomorú és lemondó tekintettel.
Valamikori döntőképes édesanyja lemondó pillantása lehet abban a pillanatban az enyém: ... Hogy mivé lettél fiam?...
A gyermekek hasonló helyzetben vannak.
Találkoztak olyan vetületeivel az életnek, amelyre soha nem vagy elég érett. Amelyre egyszerűen nem lehet felkészülni.
Örülök, hogy mellettük vagyok látó szemekkel.
Örülök, hogy időm és energiám van magyarázni, tanítani és felhívni a figyelmüket saját helytelen hozzáállásomra.
Olyan ez, mintha esélyt kaptunk volna a való világ gyűlölet a köbön című szintjének a kipróbálására - védett körülmények között.
Hiszen mellettük lehetek.
Foghatom a kezüket.
Őrizhetem a szemüket.
És folyamatosan dudolhatok megnyugtató dallamokat egy olyan belső világról, ahol már lepereg rólad az átok és gonoszság.
Van itt egy ember, aki folyamatosan átkozódik. Mindenki után van egy rossz szava. A saját feleségét is eteti a rákkal.
Engem is, gyermekestől mindenestől.
Évekig frusztrált a dolog, mert fogalmam sem volt arról, hogy miként kezeljem.
Pár hónapja dolgozni menet - megint átkozódni kezdett.
Magamban, behúnyt szemmel jó erősen arra gondoltam, hogy most szépen szálljon csak vissza rád minden egyes kimondott szavad.
Akkor éreztem először azt, hogy szabad vagyok.
Végre és talán először függetlenedtem ettől a meghatározatlan szennytől.
Ma is így vagyok.
Megtámadtak, de mint a Matrixban, annyira nem érnek el a támadások, hogy az már szégyen.
Egyszerűen leperegnek a golyók, még mielőtt elérnének hozzám.
Tudom ki vagyok.
Tudom mennyit érek.
Tudom hova tartok.
Tudom ki van velem.
És tudom, hogy milyen értékek számítanak.
Ami ezen kívűl áll - nem rám tartozik.
Nem vagyok az-az anya aki arra tanítsa gyermekeit, hogy szemet-szemért.
Azt mondogatom, ne engedd magad olyan helyzetbe csöppeni, hogy kiváják a szemeidet.
Ha marakodnak lépjél ki, ha bántanak, még előtte állj tovább és soha, semmilyen körülmények között ne avanzsáld magad senki csicskájává és áldozatává.
És a gyerekek fogékonyak.
Ijesztően hamar tanulnak.
Ők már ezt is jobban értik mint én.
Én leírom, hogy realizáljam.
Ők megélik, hogy tanítsanak.
A jobb és szebb világról, amely bennünk van mindennek ellenére.
2013. július 2., kedd
fehéren a fekete
Korpa közi keveredsz, megesznek a disznók...
Nem tudom, na...én eddig valahogy igyekeztem távol tartani magam az olyan dolgoktól, amiket paraszti logikával nem lehet megérteni. De a mai világban egyre több lesz az olyan dolog, amit nem ért(he)tünk. Amit meg valahogyan megértünk, vagy indulásból egyszerű - azt azonnal gyanúsnak is találjuk.
Itt valami nem stimmel... - mondjuk gyanakodva.
Nemrégiben ugyebár aktuálissá vált számunkra a lakáskeresés problematikája.
Kezdeni kellett valamit a helyzettel. Az idő ugyanis, rohamosan telt, ahogy szokott.
És hogy-hogy nem, egyik percről a másikra ott álltunk az új lakás szerződésével a kezünkben. Amikor felhívtam a férjemet, hogy közöljem vele az új lakcímét, azt hitte szivatom. Egyik percben álom és vágy volt, a másikban meg valóság. Én bevallom őszintén képtelenek voltunk örvendezni.
Figyeltünk, forgattuk a szemeinket, gondolkodtunk, kutattuk az összefüggéseket és vártuk a jeleket.
Furcsa az ember...
Megedződik, mint a vas.
Elmondom mit nem értek.
Nem tudom felfogni, nem akarom megérteni, hogy valami fuvallat hatására hogyan képes elterjedni a gerinctelenség, gyűlület, gonoszság egy szempillantás alatt az emberek között.
Mert a jó ugyanis nem terjed hangsebességgel.
Ezzel szemben a rossz igen.
Pozitív gondolkodás csínjáról és bínjáról, mikéntjéről és hogyanjáról könyvespolcnyi anyagok vannak. És ezzel még nincs vége a műsornak. A show folytatódik. Az emberek mégis konstansan negatívisták. Vagy csak realisták?...
A barátnőm volt a legédesebb.
Ugyanis aszongya körülbelül a harmadik sör után.
Neked fogalmad sincs hogy én mennyi pozitív gondolkodást tanító könyvet tanulmányoztam át... Bíztatom magam, gyakorlatokat végzek, belégzek és kilégzek. De bazmeg, ami ott van feketén - azt ha fejre állok sem fogom fehérnek látni.
Én úgy, de úgy féltem a gyermekeimet ettől a világtól, ahol már hazudni tanulunk magunknak is, csakhogy könnyebben süllyedjünk a lelki posványban.
Ahol a pajtás fogalma megszűnt létezni - ezzel szemben dívik az irigység, gonoszság, kibeszélés, gyűlölet, kifigurázás, csúfolás, átverés, kiközösítés, kicsinálás.
Ahol a szülőben keresed a megoldást és rájössz, hogy velőig romlott.
Ahol outsider leszel, csak mert keresed a fényt.
Ahol nem találod a helyedet, mert talán egyszerűen nincs is.
Amíg magamat kerestem mindig abban a hitben éltem, hogy nekem itt mindenáron helyem kell legyen, amit meg is kell találnom - lehetőleg x évem betöltése előtt.
Aztán nemrégiben rájöttem, hogy bazdmeg - szó sincs erről.
Itt helye az embernek nem lehet.
És nyugta sem.
Ha van - na az gyanús.
Tanulás-szenvedés-fejlődés-esés-fájdalom ------- kevés pihenő---------előlről az egész, amíg bele nem szédűlsz.
Minden ami jó - bent van. Jó mélyen, hogy úgy kell onnan kiszeretgetni. És a rossztól menekülni kell. Nem másként gondolni rá, hanem szaladni előle. Lehetőleg jó messzire. Mert a kincs amit kaptunk nagyon de nagyon törékeny. Kár lenne eltékozólva a disznók elé vetni...
na ez fehéren a fekete....
Nem tudom, na...én eddig valahogy igyekeztem távol tartani magam az olyan dolgoktól, amiket paraszti logikával nem lehet megérteni. De a mai világban egyre több lesz az olyan dolog, amit nem ért(he)tünk. Amit meg valahogyan megértünk, vagy indulásból egyszerű - azt azonnal gyanúsnak is találjuk.
Itt valami nem stimmel... - mondjuk gyanakodva.
Nemrégiben ugyebár aktuálissá vált számunkra a lakáskeresés problematikája.
Kezdeni kellett valamit a helyzettel. Az idő ugyanis, rohamosan telt, ahogy szokott.
És hogy-hogy nem, egyik percről a másikra ott álltunk az új lakás szerződésével a kezünkben. Amikor felhívtam a férjemet, hogy közöljem vele az új lakcímét, azt hitte szivatom. Egyik percben álom és vágy volt, a másikban meg valóság. Én bevallom őszintén képtelenek voltunk örvendezni.
Figyeltünk, forgattuk a szemeinket, gondolkodtunk, kutattuk az összefüggéseket és vártuk a jeleket.
Furcsa az ember...
Megedződik, mint a vas.
Elmondom mit nem értek.
Nem tudom felfogni, nem akarom megérteni, hogy valami fuvallat hatására hogyan képes elterjedni a gerinctelenség, gyűlület, gonoszság egy szempillantás alatt az emberek között.
Mert a jó ugyanis nem terjed hangsebességgel.
Ezzel szemben a rossz igen.
Pozitív gondolkodás csínjáról és bínjáról, mikéntjéről és hogyanjáról könyvespolcnyi anyagok vannak. És ezzel még nincs vége a műsornak. A show folytatódik. Az emberek mégis konstansan negatívisták. Vagy csak realisták?...
A barátnőm volt a legédesebb.
Ugyanis aszongya körülbelül a harmadik sör után.
Neked fogalmad sincs hogy én mennyi pozitív gondolkodást tanító könyvet tanulmányoztam át... Bíztatom magam, gyakorlatokat végzek, belégzek és kilégzek. De bazmeg, ami ott van feketén - azt ha fejre állok sem fogom fehérnek látni.
Én úgy, de úgy féltem a gyermekeimet ettől a világtól, ahol már hazudni tanulunk magunknak is, csakhogy könnyebben süllyedjünk a lelki posványban.
Ahol a pajtás fogalma megszűnt létezni - ezzel szemben dívik az irigység, gonoszság, kibeszélés, gyűlölet, kifigurázás, csúfolás, átverés, kiközösítés, kicsinálás.
Ahol a szülőben keresed a megoldást és rájössz, hogy velőig romlott.
Ahol outsider leszel, csak mert keresed a fényt.
Ahol nem találod a helyedet, mert talán egyszerűen nincs is.
Amíg magamat kerestem mindig abban a hitben éltem, hogy nekem itt mindenáron helyem kell legyen, amit meg is kell találnom - lehetőleg x évem betöltése előtt.
Aztán nemrégiben rájöttem, hogy bazdmeg - szó sincs erről.
Itt helye az embernek nem lehet.
És nyugta sem.
Ha van - na az gyanús.
Tanulás-szenvedés-fejlődés-esés-fájdalom ------- kevés pihenő---------előlről az egész, amíg bele nem szédűlsz.
Minden ami jó - bent van. Jó mélyen, hogy úgy kell onnan kiszeretgetni. És a rossztól menekülni kell. Nem másként gondolni rá, hanem szaladni előle. Lehetőleg jó messzire. Mert a kincs amit kaptunk nagyon de nagyon törékeny. Kár lenne eltékozólva a disznók elé vetni...
na ez fehéren a fekete....
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)