2013. június 17., hétfő

 Nem tudom miért érnek véget a mesék azzal, hogy boldogan éltek amíg meg nem haltak - rögtön azután, hogy a násznép a laskalét megeszi - mert az élet onnan kezd aztán igazán rettenetes üzemmódba kapcsolni.

Gyermekként nagyon szerettem a meséket - ahogy ez felnőttkoromra sem sokat változott. Alig vártam, hogy megtanuljak olvasni, hogy ne kelljen kivárni az estét vagy másra szorulni ha egy jó mese elolvasásáról volt szó. Mindigis vallottam, hogy a betű ismerete hatalom, amíg aztán egyszer csak a laskalé után - át nem vette az idő a hatalmat a Csipkerózsikai álom és a szabad olvasás felett.

Nemrégiben gondolodtam el azon jó mélyen, hogy honnan is származik nekünk a téves felfogásunk az életről, a boldogságról és a boldog együttélésről, amelynek örökké kellene tartania.
Egyáltalán a nagy Ő-ről és az igaziról, aki nemcsak, hogy nem létezik, hanem ha sikerül megtalálni annak halovány lenyomatát - olyan intenzíven kell dolgozni a képen és persze önmagadon, hogy az már komoly munkaszámba megy.

Miért tanítja az emberiség a csemetéit arra, ami nem valós?
Miért ruházza fel olyan álmokkal, amik már elmélet korukban meddőek?
És miért helyez elibük olyan délibábokat, amit aztán kergethetnek csalódottan egy egész életen át, hogy aztán kiábrándulva, csalódottan és kifulladva - azt hihessék idős korukra, hogy csak nekik, egyedül nekik nem sikerült elérni azt, amit mindenki másnak igen?

Miért nem olvasunk a gyermekeinek valóságot?
A laskalé belaccsantása utáni időről?

Hogy volt egyszer hol nem volt, volt egy gyönyörű szép lány, aki egész életében várta a herceget. Az ablakban ült nap nap után és hiába vonulatattak fel a szülei előtte mindenféle válogatott cigánylegényt, ő kitartott abbéli elhatározása mellett, hogy tudni fogja, érezni fogja azt, amikor betoppan a nagy Ő.
És amikor betoppant, felfordult a világa fenekestől - de ha tudta volna mi vár rá, azonnal elmenekül.
A herceg - aki külalakban, rangban, potenciálban megfelelt ugyan minden várakozásnak - egy sunyi szerencsétlen kis suttyó volt. Aki titokban sorra dugta a palóta összes szolgálólányát, majd szolgáját is - és minden este úgy felöntött a garatra, hogy még mosakodni is elfejetett.
Akkor a hercegnő nem tehetett mást - tények elé állította a gaz trónbitorlót. Hogy vagy megjavúl, vagy halálnak halálával lakól galád tetteiért.
A gaz mindent megígért.
Sőt mi több - javulás jeleit prezentálta. Míg egy napon a csodaszép hercegkisasszony, önnön anyja ágyába találta félreértehetetlen hiposztázisban, amit az égvilágonsemmivel nem lehetett kimagyarázni.
Hívatta hát kedvenc szolgáját, aki lánykorában egyre s másra kiélezte őt - és elpanaszolta neki rettenetes nagy bánatját.
A kutya nevetett.
De kisasszony... - mondotta. Ne legyen már ennyire gyerekes. Csak nem hiszi, hogy ha mást válaszott volna, nem ebben lenne része? Hát hol él ön kedves? Hiszen minden férfi ilyen...
Ne legyen csacsi.
Rosszalkodjon ön is egy keveset - bíztatta.
De a lány lelke tiszta volt mint a habfehér patyolat.
Ő? Rosszalkodni? Ugyan...
És minden álló nap kicsit belehalt abba - amit látott, hallott és érzett - de leginkább rettentő nagy bánata és szégyene emésztette lelkét.
Nem volt barátja, bizalmasa - akinek őszintén elpanaszolhatta volna lelke nagy terhét és fájdalmát.
Ő nem erről álmodott.
Ő nem erre várt.
Neki nem ezt ígérték ... - üvöltötte volna, de a világ csak nevetett. Szelíd, tiszta, gyermeki lelkén.
Akkor meglátogatta őt a nagy hírében álló mindentudó javasasszony.
Adott neki két almát - és elmagyarázta a procedúrát.
Hogy almákot megeszi - az urát hazavárja - a kigyót béereszti a barlangba és készen is van. Egy év elteltével meglesznek a gyerekek.
Naná, hogy a mocskos tróger, hogy végre szóhoz juthatott nem is egy, hanem mindjárt két gyermeket csinált a megszeppent hercegkisasszonynak.
A gyermekek fájtak, sírtak, neveletlenek voltak és taknyosak - de talán pont emiatt - képesek voltak felszárítani a világ minden könnyét.
Akkor a hercegkisasszony megnyugodott kissé. Már nem volt annyira idegen számára a világ. De ahogy teltek múltak az évek - egyre jobban tört elő kissé megporosodott magánya is.
Akkor megtanult a porosz barátnétől hímezni, a fekete hercegkisasszonytól varrni és a fehér királylánytól horgolni.
Halála után annyi terítőt kaptak a bánat-szobájában, hogy azzal kibélelték nem csak az aranykoporsót, hanem a ravatalozó termet is.
Az ura bánatos volt, a gyermekek - időközben felnőttek, de ismét taknyosra bögték magukat. És az ország, az udvarral egyhangon mondogatta, bárhányszor szóba került a királyné - hogy egy angyal volt szegény...azét is nem kapta a helyét közöttünk...
Ebbe mindenki jól belényugodott és innen aztán tényleg boldogan éltek, amíg meg nem haltak, mert már egyiknek sem volt túl sok hátra.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése