2013. június 13., csütörtök

Nemrégiben, rögtön azután, hogy összeülünk egy baráti társasággal, elindult a beszélgetés megállíthatatlanul tekeredő fonala arról , hogy mennyien válnak az ismerőseink közül. Szűk kör lévén, nagyban megy a titoktartás. Pircsi tudja, hogy válnak Janiék de titok, Ferike hallotta Jóskától, hogy ő is válni akar, persze ez is titok. Peti mondta Gizinek, hogy elege lett, már időtlen idők óta megromlott a viszonyuk, így hát nem marad más hátra, elválnak, naná, hogy titokban. Ülök mint egy darab tuskó. Hozzászólni sem tudok.
Közben a barátnőmben kiszakad a mesezsák. Egy páról beszél, akik szintén elváltak, és akikért egyformán rajongott. És hogy mennyire kényelmetlen most. Meg a gyerekek. És a család....
Hallgatom.
Mindenféle gondolat van bennem.
Vállásról, fájdalomról, szenvedésről.
És nem tudom, kinek is van voltaképpen igaza.

Divat manapság két háború között, békepipát eregetve hangoztatni, hogy ha a kapcsolat megromlik, nem válni, hanem megjavítani kell.
Igaz, igaz és igaz.
De akkor hogyan is?
Mert kérdem én - mit csinál az ember a felgyülemlett szenvedéssel, vérrögökkel és állandóan feltépődő és vérző sebekkel? Azon a ponton túl, amikor már kommunikálni sem érdemes. Amit az a pont követ, amikor már alapjáratban nem is lehet. Csak ugatni vagy vonítani.
Tényleg javallott az együttmaradás?
Vagy azt is kérdem, és ugyancsak én - hogy milyen mintát tár a fia, lánya elé az-az anyuka, akivel éveken keresztül csúfolódik az apa. Megcsalja, átveri, megalázza, lealázza, szolgasorban tartja, megveti, kifigurázza? Tényleg, neki is maradnia kell?
És ha igen - miért és meddig egészen pontosan?

Van az a jóképű elméletbe burkolt tanács, mely szerint egyszer a saját irhádat mentsd, hogy aztán - mondom, aztán - meg tudj menteni másokat.
Ez ebben a kontextusban nem érvényes tessék mondani?
Hagyjam, hogy letiporjanak, megnyomkodjanak, keressek magamnak valami elegáns letális pszichoszomatikus betegséget és haljak meg csendben, hogy az az idióta nyugodtan tudjon vezekelni, aki arra sem volt képes, hogy éltemben megbecsüljön?

Mondok mást, s most szar leszek.
Ismertem egy párt. Nem született gyerekük, mert külön-külön lehetett volna, de együtt nem - összeférhetetlenség miatt. És ők, az együtt mellett döntöttek. Állítólag a pasas - biztos, ami biztos, negyvenes éveiben még egyet utoljára nőzött, aminek gyümölcse is született. Na akkor, elszakadt a fonal az asszonyban. Elhatározta, hogy fájdalmában kiállhatatlan lesz. És lett.
Egyedül aranyos, humoros, kedves kis nő volt, de a férje mellett lement állatba.
Teltek múltak az évek. Egész héten öldökölték egymást - vasárnap ünneplőt vettek, karonfogva templomba mentek, hazajöttek, átöltöztek és ott folytatták, ahol abbahagyták.
A pasas végül, de nem utolsó sorban - megbetegett. Ágynak esett és az aszony lett a beteggondozója. Ápolta szeretettel és odaadással - de én mondom neked és nincs miért ferdítenem, nem volt olyan nap a tíz év alatt, amikor verbálisan ne temette volna. Ha telefonon hívták - tíz éven át minden álló nap elmondta, hogy jaajjjj, a pasas éppen most haldoklik ne.
Az ember tíz évig nem halt meg. Pedig többször ettünk toros fánkot, hajtogattunk szalvétát a torra, ettünk toros káposztát, kifizettük a sírt, elsirattuk.
És akkor meghalt.

És én annyit de annyit gondolkodtam ezeken az embereken - akikben nem volt annyi becsület - önmaguk és természetesen egymás iránt, hogy egyik szépen elmenjen jobbra a másik meg ugyanolyan tisztességtudóan balra. Mire volt jó ez a szisztematikusan elkúrt két élet? Kit szolgált? Ki mit tanult belőle? És egyáltalán - vonta-e le már valaki a következtetéseket?

Vagy a családok, ahol elmondásuk szerint a gyerekek miatt maradnak együtt, miközben állandó a fight club hangulat.
Nem értem na.
Mellesleg magamat sem.
Hiszek a házasságban... - olvastam minap és nevettem. Mint a vén kujon, amikor rózsaszín pinát lát.
Nem. A házasságban én ugyan nem hiszek.
Ezzel szemben elmondom, hogy miben igen:
- hogy megéri harcolni és küzdeni
- hogy az értelem soha nem egy dolog csúcsán, hanem a mélyében rejtőzködik
- hogy egy gyereknek mindkét szülőjére szüksége van
- hogy elég sok mindent helyre lehet pofozni, ami elbaszodott, de az előbb-utóbb újra megmegy
És hogy végképp vannak olyan dolgok és helyzetek az életben - amikor szépen meg kell fordulni és menni kell. Ezek azok a helyzetek, amikor lassan és halkan sokkal többet sérülünk, mint amennyit épülünk. Van ez a mérleg. Rendszerint kocsmákban árulják a poharak alján. Ahova amikor benéztél - egyetlen másodpercre látod az igazságot. Tele vagy bátrosággal és fel vagy tötlődve a jelennel. Végre önmagad vagy. Na az az egyetlen törtmásodperc, amiben benne van az egész élet. Ahogy a kocka is, ami el van vetve.
Azt keresd!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése