Múlt héten illetve hétvégén a közelgő tanévzáró leple alatt, valamint a gyermeknapi egybeesés jóvoltából, városzinten kirándulni vitték az elemi iskolásokat.
Minden tiszteletem és becsületem azé vagy azoké a vakmerő pedagógusoké, akik a mai világban ilyesmire vetemednek.
Ha valakinek nem lennének csemetéi vagy nem dolgozott volna gyerekekkel, ajánlom, hogy menjen el csúcsidőben egy játszótérre és nézze végig a menetet olyan harminc perc erejéig. És akkor rájön, hogy mit tisztelgek itt  felbéreletlenül a tanítók előtt. Mert a zsák bolha, ahogy mondani szokás kutya f...a - egy, kettő vagy akár három osztálynyi, otthonról elszabadúlt, az igából fejét kitépő, a szabályok igájából elszabaduló gyereksereg mellett.

Barátnőim gyerekei is mentek.
Nagy élmény. Fel sem merül a mehet a gyermek vagy nem - kérdése.
Mennie kell. Mert az ilyesmi kihagyhatatlan.
Persze ilyenkor marad a szülő a kételyeivel, az aggodalmaival és a kezén nyomot hagyó - a kirándulás elejétől a végéig szorongatott telefonjával, amit mindezek ellenére is leellenőriz ötpercenként.

Mondom a barátnőmnek - emlékszel Ratosnyára?
Valami dereng - válaszolja.
Én soha nem felejtem el... Szerinte harmadikosok lehettünk - erre viszont már én nem emlékszem - amikor először táborba engedtek. Talán egy hétre. Igazi kommunista tábor, jól megszervezett programmal, spártai körülményekkel - reggel nyolc torna, hideg vizben mosakodás, ágyvetés, reggeli, túrázás, ebéd, szabad program alvás lehetőségével majd sportvetélkedők és vacsora, közös éneklés, lefekvés. Reggel minden előlről. Csak a túrázás helyszínei változtak. Elvittek a csobánokhoz, az esztenákra - annyi bálmost ettünk, hogy össze-vissza fostuk hánytuk magunkat. És az maradt meg élesen, hogy hétfőtől vasárnapig minden egyes délután ültem a hintában, amíg a többiek aludtak és bögtem. Hét levelet írtam anyunak. De nem kétsorost, vigyázz, hanem ilyen komoly, többoldalas leveleket. Pár éve megkaptam. Megijedtem magamtól... Hogy micsoda éleslátás és érzelmek voltak abban a gyerekben... A felnőttkori önmagam vizet nem visz neki.
És az is tiszta, hogy annak ellenére, hogy gyakran kirándultam szüleimmel - a honvágy miatt képtelen voltam bemérni, hogy alig néhány kilóméter választ el az otthonomtól. Ha ezt értem, talán könnyebb lett volna.

Kérdezem a csajokat - hogy mennyi pénzt kell a gyereknek adni - zsebpénz gyanánt?
Helyenként változó, jön a válasz - 1o-2o lejeket ajánlanak.
De milyen a gyermek? Ez soha nem változik. Elmegy a mamához elbúcsúzni - kap 1o, 15 lejt, beugrik a keresztanyja, a kirándulást hallva, ad ő is egy annyit. Aztán kap aputól. És amikor nayu kiviszi, tőle is leszakít valamennyit.
Így lesz aztán olyan 4o-5o leje.
És addig nem nyugszik, amik el nem veri.
Szinte mindegy, hogy mire, de kötelező elköltenie.

Mi is ezt tettük.
Megszámoltuk ötvenszer.
Körbemutogattuk.
Elmondtuk a tancinak.
Megint átszámoltuk.
Ötvenszer megkérdeztünk, hogy mikor állunk meg. Azzal a szándékkal, hogy elkölthessük a pénzt. Ami valósággal égette a zsebeinket.
Nem láttuk a tájat, a nevezetességeket, nem számított az út s utazás - csak a pénz, ami lelki teherként nyomta a zsebeinket.
Akkor végre megálltunk. Odacsődültünk a cigánystandhoz, ahol volt minden amire egy embernek soha szüksége nem lehet.
Vettünk anyunak egy fakanalt, apunak egy bologató kutyát a Daciába, a tesónak egy similabdát és magunknak, nos magunkat....semmit. Mert nem találtuk meg azt a különleges valamit, amit elképzeltünk. Így vártuk állomástól, állomásig a megfelelő pillanatot a nagy pénzköltésre. Míg végül este, csalódottan és fáradtan belementünk valami nagyon drága giccses marhaságba. Amit már a vásárlás pillanatában is szégyeltünk, még önmagunk előtt is.

Hazajön a barátnőm fia.
Anya baj van. Nem haragszol ugye?
Mi van fiam?
Minden pénzt elköltöttem.
Mit vettél szivem?
Mit ? - mindenkinek ajándékot!

Otthon ajándékosztás:
Hugi - similaba.
Apu - bologató kutya.
Anyu - fakanál.
Magamnak pedig ezt a papírpapagályt vettem - fel lehet ültetni az ágra...

Mert a gyermek nem változik.
Ahogy a giccs sem...