Hogy mennyire számít egy kis, vagy na - jelen esetben sok eső a mezőgazdaság számára, azt volt alkalmunk látni a közel múltban.
Ezzel szemben azt, hogy mennyit számít fejlődési szempontból egy esztendő, ennek ma voltam tanúja.
Nem vagyok én az a para típus, ha az öregedésről van szó. És egyáltalán nem értek egyet azzal a mondással, mely szerint ne volna jó gyermek és szép öregasszony. Igenis vannak méltósággal megöregedett idős nők és fériak. Láttam sármos öregurat nem is egyet és ugyanígy ismerek szép és kellemes megjelenésű idős hölgyet is, többet is mint egy csokornyit.

A mai nap azonban kissé a letargia fele taszított el ami az önmagam megállíthatatlan öregedési folyamatát illeti. Sőt, mi több a letragiám vegytiszta konfúzióval is keveredett, miután benéztem a tükörbe és azt tapasztaltam, hogy minden a helyén van.
Most, hogy lelkiekben már fél aortával költözöm - mindent kicsit átmozgatok magamban.

A győkerek elszakítása nem csak idős korban veszélyes - a fiatal vagy na, jelen esetben örök fiatal lelkeket is keményen próbára teheti.
Ott ülök érted-e az önmagam mélységes csendjében és jönnek mindenféle virágszálak haza - akik tavaly még bimbajak is alig voltak - a nyár és a sok esőzés azonban igazi nyilott viágszálakat varázsolt belőlük.
Még esetlenek, még leplezik az illatukat - de már elfedhetetlen a nőiességük varázsa. Már nem titkolható és nem rejthető el szépségük hetedhét országra világító ragyogása.

Ha elgondolkom azon, hogy mit hány éve is csinálok holt magabiztos rutinnal - arra kell következtetnem, hogy bizony észrevétlenül is, eltelt az idő.
Tehát nem csak a környezetem felett rohannak az évek, hanem akarva-akaratlan felettem is.
Itt van például a szomszédkölyök. Én már első mennyasszony voltam, amikor ő pelenkás, cumis kisbaba. Ma pedig már igazi férfi. Magas, gyönyörű, jólnevelt, kedves és férfias.
Előttem van ahogy bukdácsolt és az én órám már ketyegett. Éppen ilyen gyermeket szerettem volna, mint ő. Mára már levetközte bőrét és minden nő csodás álmává vedlette ki magát.
Istenem, mondom - hova lettek az évek.
És nem a beteljesületlenségről van szó.
Nem. Messzemenően nem. Hanem csak arról az egyszerű és közismert tényről, hogy én még mindig legbelül ugyanaz a gyermek maradtam. Tele szenvedélyekkel, álmokkal, örömökkel és a rárakodott hosszú út porával, amit helyesen-helytelenül fájdalomnak és szenvedésnek hívunk sötét napjainkon.
Pedig ha egyszer megemberelnénk magunkat és leráznánk a port - mint a mese elvarázsolt királylánya - banyákból ismét csodaszép fiatal hercegnőkké vedlenénk át.

Az igazi szenvedés nem pornyomokat szánt a lelkeken és arcokon - hanem rózsákat terem. A szenvedésüket megértett, elfogadott és beépített emberekből lesznek a csodaszép, méltóságteljes és irigylésre méltó idős nők és férfiak.
Mindig az hagy bennünk és rajtunk csúnya nyomokat, amit nem fogadunk el, nem ismerünk fel és nem is vagyunk hajlandóak beépíteni.

Bennem sok ilyen szenvedés él.
Tudok róla, ismerem, nevén szólítom - de még nem sikerült megbarátkoznom és helyet csinálnom számára a lelkemben. Emiatt vagyok sokszor csúnya és kiálhatatlan kint és bent.
Újraültetésnél - mint a növény földcseréje során - célom a hely és rendteremtés. A lélek éppen úgy rajong a feng shui-ért, mint a szem és a fizikum.
Kell a harmónia legbelül is.
Másként maradnak a meg nem valósított álmok, a félresikerült életek és kapcsolatok - és az önmagunk - önmagunkra és másokra való fatális ráerőszakolása.
Egy életünk van - igaz az örök - de akkor is, megéri ezt?...