Éveken át abban a tudatban éltem, hogy nekem tömegiszonyom van. Igyekeztem távol tartani magam a tömegeket megmozgató rendezvényektől - tudván, hogy félelmet, pánikot és egyéb vegetatív reakciókat vált ki belőlem.

Mígnem rá kellett jönnöm, hogy szó sincs erről. Ugyanis nekem nem a tömeggel van bajom, hanem speciel, azaz tömegen belül, vagy azon túl - a parasztsággal, neveletlenséggel, az alapvető együttélési szabályok be nem tartásával.

És nem is biztos, hogy a parasztságon van a hangsúly.

Talán inkább a tudatlanságon és tappintatlanságon.

Ami nemtől, kortól és társadalmi hovatartozástól teljesen független.

Akárcsak a helyszín is, ahol felüti a fejét.

Ugyanis ha elmész egy bevásárlóközpontba - a bejáratnál elkezdődik az undorod. Az-az erőteljes érzés, hogy akkor most legszívesebben visszafordulnál, ha tehetnéd és kész.

Ott tolonganak az emberek, egymás nyakára hágva az ajtónál, nyomják kegyetlenül a bokádra a bevásárlókocsikat - ahelyett, hogy önszerveződve - akik bent vannak - kijöjjenek és utána menjenek be azok, akik kint várakoznak. Ennyire egyszerű. Ez lenne az etikett első számú szabálya. Mindig, mindenhonnan egyszer kijövünk, aztán tódulnak be a bejutni szándékozók. Annál a logikus magyarázatnál fogva, hogy az adott szállítási eszköz, terem, helység vagy üzlet akkor vállik befogadóképessé, ha egyszer kürült.

De nem.

Megyünk egymással szembe, egymásnak, lökdösödünk, tolongunk - mert kell a nagyvárosi feeling.

Ami magyarul csupán csak így írható le: parasztság.

Iskolák, egyetemek bejárata, mozi bejárata, koncert helyszíne, gyorséttermek - minden a parasztság és neveletlenség jegyében működik.

Minap úszni közszállítási eszközzel mentünk.

Élvezik a gyerekek, mert ritka alkalmak.

Benne van a közös játékban, hogy alkalmatosságot választhatnak. Azaz, ők döntik el, hogy éppen busszal vagy kisbusszal utazunk.

Ezennel a kisbusz mellett döntöttek.

Bár ne tették volna.

Elázott, fáradt, kiégett, elfásúlt emberek tömege egy talpalattnyi helyen, amit nehezített az ernyők elhelyezése is.

Az idős generáció, tisztelet a kivétel - kritikán alúli tud lenni a buszokon.

Követelik a jogaikat, bármi áron, akárcsak az orvosi rendelőkben.

Én például azért nem járok orvoshoz, mert egyszerűen képtelenség bejutni oda a tömérdek idős miatt. Azt nem értik, hogy elfoglalt vagyok, sietek, tényleg nincs időm, kész vagyok átugrani bármit, még a saját halálomat is, csak engedjenek sorra kerülni és nyugodtan dolgomra sietni. De nem. Ott ülök. Telnek az órák, egyre nyugtalanabb vagyok és egyre biztosabb abban, hogy már soha nem fogok sorra kerülni. Végül dolgom végezetlenül felállok és elmegyek.

Mégis, mit kellene tennem?

A buszon is ez van. Gyerekkel, terhesen, csomaggal állhatok nyugodtan. Ha le merek ülni, hogy a hasamhoz szorítom, ami eleve az ajtóig ér a riadt gyereket és a táskát - én vagyok a neveletlen, mert le mertem ülni és nem hagyom, hogy a gyerek hanyat vágodjon az instabil járművön.

Vissza a történtekhez. Végigutaztuk a távot. Következett a leszállás. Odaállunk az ajtóhoz. Kinyílik és uram teremtőm gyúrodnak szembe velünk az idegesebbnél idegesebb emberek. Egyszerűen nem engedtek leszállni. Fogom a két gyereket, a kellékekkel tele táskát, próbálunk szabadulni, nem elengedni egymást. Egyre kínosabb. Végül tetéződik abban, hogy fellökik Annát úgy, hogy kitépődik a keze a kezemből és hagyatt vágódik a kisbusz padlóján.

Nyilván majdnem megeszem a gyúródott. Mondom figyeljen jobban - hát milyen élményekkel marad az a gyerek, mégis mit tanul Öntől, az időstől.

Tudjátok mit válaszolt?

Vigyáztam volna jobban a kölykömre.

De akkor már én sem voltam az a született úrinő.

Levetközve minden gátlásomat leharaptam a fejét. Persze az utasokkal egyetemben, akik szintén ellene fordultak - örülvén, hogy valakit végre bűntetlenül ki lehet csinálni a kollektívitás jegyében.

A gyerekekkel átbeszéltük a dolgot.

Talán megértették, nem tudom.

Én nem vagyok bizakodó.

Rendszeresen egyedüli ember vagyok, akik együttélési szabályokra fecsérli az idejét. Sokszor kerülök hátrányos helyzetbe emiatt. Kívűlről teljesen félénknek és balfasznak tünhetek a sok szabálytalankodó ember között, akik félretaszítanak, csak hogy jobban gyúródhassanak.

- Tudod mit anya. Mondta Anna. Többet ne válasszuk a kisbuszt. Tele van idiótákkal.

Nem mondhattam neki, hogy fiam, sajnos az egész világ igen. Márpedig választani muszáj...