rengeteg embert megmozgatott a tömegközlekedésről vallott rövid élménybeszámolóm. több személyes levelet kaptam olyan tehetséges fiatal szakemberektől, családapáktól, akik bevallásuk szerint emiatt a kezelhetetlen suttyóság miatt hagyták el hőn szeretett országunkat - és azóta - jól olvasod, nyugalomban és békében élnek: önmagukkal, a környezetükkel és igen, családjaikban is béke, szeretet és jólét hónol.
persze hallottam ennek ellenkezőjét is.
Hogy ugyebár a szekér az megy, de a belső békét nem sikerült megtalálniuk. féltik a gyereket, félnek a jövőtől, nem bíznak az új, választott honfitársakban és egyebek.
és ez így reális.
bizony, nem mindenkinek sikerül megtalálnia azt amit keres.
sőt, az is előfordul, hogy a kérdés nem tevődött fel jól. helyesen.
mert az én olvasatomban a jó válaszok minden egyes alkalommal a jó kérdésfeltevésben rejlenek.

folytatván a kis anekdótát, elmondok egy rövid, rendkívűl módon idevágó történetet.
amióta irodai munkát is kell végeznem - elég gyakran fordulok meg hivatalokban.
természetszerűleg - vérmérsékletemből, neveltetésemből fakadóan van egy magabiztos, harcra, konfrontációra hívó fellépésem, amit nem mindenki tolerál jól.
namármost ez, hivatalokban, és egyéb hasonló - téged, mint fogyasztó, függő (ugyebár Románia) pozícióba taszító szerepben - nem tesz a legjobb szolgálatot.
erre első körben rá is jöttem, amikor ott baszakodtam ablaktól-ablakik, fél napokat elcseszve egy-egy öt perces odafigyelést és munkát igénylő feladattal.
tudom, hogy egyedül kevés vagyok a bürokrácia elleni hacra.
hát, stratégiát váltottam és nem harcra hívtam a bürokráciát, hanem segítő jobbot kértem a hivataloktól és hivatalnokoktól.
azt már említettem ugye, hogy az utóbbi időben a gyerekekkel rengeteg állatos ismeretterjesztő könyvet olvasunk?
na ez hasznomra volt.
megtanultam ugyanis állati szinten metakommunikálni.
behódolni.
szag után tájékozódni és egyéb nélkülözhetetlen faktort felhasználni a hivatali ügyintézésre.


utóbb saját ügyet intéztem.
adtak egy iratcsomót és hadarva, hodáci románsággal elmagyarázták nekem, a lassú agyú magyarnak, hogy mit kell tennem, hova kelle mennem, mit kell kikérnem és beadnom és hova.
bumm
semmit nem értettem.
megnyugtattak, hogy van egy előlapja az iratcsomónak, amibe mindez bennefoglaltatik.
jó.
ügyesen átolvastam és minden egyes jotta közelebb vitt ahhoz az aha élményhez, hogy mindezt lehetetlen így végigcsinálni.
de valahogyan muszáj lesz.
elrendeztem a dolog rám eső részét.
azaz, beszereztem mindent, majd visszamentem.
lehajtott fejjel, logó válakkal, lesütött tekintettel, behúzott farokkal - az első nagyobb pozícióban lévő hivatalnoknak, elmeséltem az iratcsomó mögötti személyes drámát.
mert minden papír mögött van egy dráma.
és bevalottam, hogy én ehhez bizony túl kevés vagyok.
itt vannak a papírjaim, a kis pénzem a taxákra - és az időhiányom, ami kruciális a témában.
tudjátok mit testvérek?
nem telt bele tíz perc!!! - megfordulta magát a papírjaimmal és mindent lepecsételve hozott.
a pénzemet visszaadta - mondván, hogy mittoménmilyenizébeestembele,merezcsakholnaptóllenneérvényes címen.

tehát, vannak emberek a hivatalokban is.
de amíg hivatalnok nekem ő - én neki meg egy újabb idegesítő és monton iratcsomó, nem jutunk egyről a kettőre.

nemrégiben félmeztelen találkoztunk újra a weekenden.
alig ismertünk egymásra.
de miután igen - régi barátként üdvözöltük egymást.
a gyerekek valami két órát játszottak együtt, nyelvi és iratbéli korlátok nélkül a medencében - miközben én, bevallottam neki, hogy csaltam.
fejét hátravetve, tele szájjal kacagott.
aszongya - alig várom hétfő legyen és a kollegáknak elmeséljem...

Balázs kincsem ma egész nap nem volt önmaga. Délben általános gyengeségre panaszkodott, levertségre és erős fáradtságra. Ebéd után lepihent, nyekkenés nélkül aludt két órát.
Éreztem, hogy valami nem stimmel. De aztán legóztunk és a jókedve elfeledtette velem az aggódalmat. Estére azonban fájdalomra panaszkodott. Torkában, fülében. Indeunde felkerültünk a sűrgösségire. Előzetesen tudnod kell, hogy mi még a családorvost is kerüljük, nem hogy a korházat. Egyszerűen nem megyünk. Mindig kialakul. A hűlés a hűlésgyógyszerekkel, a vitaminokkal és az egyéb Istennek legyen hála elkerül.
Szuper lett az emerdzsenci, amióta felújjították. Gratulálok. Azon gondolkodtam, jó lehet itt melózni...

Amúgy mentőfóbiás vagyok. Van ennek latin neve? ... Valaki? ...
Hogy állandóan gondok voltak egy időben és haza kellett rohanni, mert baj volt - ha csak hallom is a szirénát - kiakadok. Rettenet megvisel ha valaki bajban van. Inkább a hírtelen halál, mint az agónia.
Minap a régi - biztos nem így mondják, szóval az állami - de szerintem ez sem helyes... - mentőállomás mellett mentünk el és akkora nevetésben voltak az orvosok, asszisztensek, hogy elszégyeltem magam. Mit görcsölök én itt, amikor ez is az élet része. Lám ők miben vannak benne állandóan, munkájuknak köszönhetően, mégis tudnak felszabadúltan nevetni, jól lenni, örülni és élni. Míg én...

A korházba nem volt lányálom visszamenni.
Tudod...van az a feeling...félelem, fájdalom, pánik, görcs, menekülési vágy, s miegymás keveréke - amikor olyan helyre kell visszamenned, ahol bántottak... Na így voltunk mi Balázzsal. Egyformán reagáltuk le a helyszínt. Mintha magamat nyugtattam volna... megnéznek és megyünk, nem maradunk, egy tapodtat sem, ne nyugtalankodj - mondtam nyugodt hangon, miközben a gyermek bennem is tombolt és üvőltött, hogy ő azonnal de most menni akar.

Ahhoz, hogy felülírj egy programot, ami negatív előjellel írodott, vésődött be a lelkedbe - ezen keresztül kell menj.
Ez a második esély, amit mindenki megérdemel.
Tudod, hogy megjárhatod - de megadod.
Na ezt éreztük.
És a program felülródott.
Mindenki kedves volt. A milliő befogadó, barátságos, sőt - gyermekbarát, az asszisztensek kedvesek, megértőek és nyitottak. Az orvosnő profi.
És sovén, mint én...

Tudod ... - én most, 34 évesen találkoztam először egy ugyanolyan sovén emberrel, mint amilyen én vagyok. Mintha tükőrbe pillantottam volna.
Hát...szar volt, meg kell mondanom.

Balázs jól van. Kissé lázas, de tudom, helyrejön. Kicsi párnás kezeit összefogva imádkozott ma este, hogy ne legyen láza mer neki...mondja...nem kell púk.
Miközben én a mosolygó Istent nézve arra gondoltam mélyen magamban - bocsánat...

Éveken át abban a tudatban éltem, hogy nekem tömegiszonyom van. Igyekeztem távol tartani magam a tömegeket megmozgató rendezvényektől - tudván, hogy félelmet, pánikot és egyéb vegetatív reakciókat vált ki belőlem.

Mígnem rá kellett jönnöm, hogy szó sincs erről. Ugyanis nekem nem a tömeggel van bajom, hanem speciel, azaz tömegen belül, vagy azon túl - a parasztsággal, neveletlenséggel, az alapvető együttélési szabályok be nem tartásával.

És nem is biztos, hogy a parasztságon van a hangsúly.

Talán inkább a tudatlanságon és tappintatlanságon.

Ami nemtől, kortól és társadalmi hovatartozástól teljesen független.

Akárcsak a helyszín is, ahol felüti a fejét.

Ugyanis ha elmész egy bevásárlóközpontba - a bejáratnál elkezdődik az undorod. Az-az erőteljes érzés, hogy akkor most legszívesebben visszafordulnál, ha tehetnéd és kész.

Ott tolonganak az emberek, egymás nyakára hágva az ajtónál, nyomják kegyetlenül a bokádra a bevásárlókocsikat - ahelyett, hogy önszerveződve - akik bent vannak - kijöjjenek és utána menjenek be azok, akik kint várakoznak. Ennyire egyszerű. Ez lenne az etikett első számú szabálya. Mindig, mindenhonnan egyszer kijövünk, aztán tódulnak be a bejutni szándékozók. Annál a logikus magyarázatnál fogva, hogy az adott szállítási eszköz, terem, helység vagy üzlet akkor vállik befogadóképessé, ha egyszer kürült.

De nem.

Megyünk egymással szembe, egymásnak, lökdösödünk, tolongunk - mert kell a nagyvárosi feeling.

Ami magyarul csupán csak így írható le: parasztság.

Iskolák, egyetemek bejárata, mozi bejárata, koncert helyszíne, gyorséttermek - minden a parasztság és neveletlenség jegyében működik.

Minap úszni közszállítási eszközzel mentünk.

Élvezik a gyerekek, mert ritka alkalmak.

Benne van a közös játékban, hogy alkalmatosságot választhatnak. Azaz, ők döntik el, hogy éppen busszal vagy kisbusszal utazunk.

Ezennel a kisbusz mellett döntöttek.

Bár ne tették volna.

Elázott, fáradt, kiégett, elfásúlt emberek tömege egy talpalattnyi helyen, amit nehezített az ernyők elhelyezése is.

Az idős generáció, tisztelet a kivétel - kritikán alúli tud lenni a buszokon.

Követelik a jogaikat, bármi áron, akárcsak az orvosi rendelőkben.

Én például azért nem járok orvoshoz, mert egyszerűen képtelenség bejutni oda a tömérdek idős miatt. Azt nem értik, hogy elfoglalt vagyok, sietek, tényleg nincs időm, kész vagyok átugrani bármit, még a saját halálomat is, csak engedjenek sorra kerülni és nyugodtan dolgomra sietni. De nem. Ott ülök. Telnek az órák, egyre nyugtalanabb vagyok és egyre biztosabb abban, hogy már soha nem fogok sorra kerülni. Végül dolgom végezetlenül felállok és elmegyek.

Mégis, mit kellene tennem?

A buszon is ez van. Gyerekkel, terhesen, csomaggal állhatok nyugodtan. Ha le merek ülni, hogy a hasamhoz szorítom, ami eleve az ajtóig ér a riadt gyereket és a táskát - én vagyok a neveletlen, mert le mertem ülni és nem hagyom, hogy a gyerek hanyat vágodjon az instabil járművön.

Vissza a történtekhez. Végigutaztuk a távot. Következett a leszállás. Odaállunk az ajtóhoz. Kinyílik és uram teremtőm gyúrodnak szembe velünk az idegesebbnél idegesebb emberek. Egyszerűen nem engedtek leszállni. Fogom a két gyereket, a kellékekkel tele táskát, próbálunk szabadulni, nem elengedni egymást. Egyre kínosabb. Végül tetéződik abban, hogy fellökik Annát úgy, hogy kitépődik a keze a kezemből és hagyatt vágódik a kisbusz padlóján.

Nyilván majdnem megeszem a gyúródott. Mondom figyeljen jobban - hát milyen élményekkel marad az a gyerek, mégis mit tanul Öntől, az időstől.

Tudjátok mit válaszolt?

Vigyáztam volna jobban a kölykömre.

De akkor már én sem voltam az a született úrinő.

Levetközve minden gátlásomat leharaptam a fejét. Persze az utasokkal egyetemben, akik szintén ellene fordultak - örülvén, hogy valakit végre bűntetlenül ki lehet csinálni a kollektívitás jegyében.

A gyerekekkel átbeszéltük a dolgot.

Talán megértették, nem tudom.

Én nem vagyok bizakodó.

Rendszeresen egyedüli ember vagyok, akik együttélési szabályokra fecsérli az idejét. Sokszor kerülök hátrányos helyzetbe emiatt. Kívűlről teljesen félénknek és balfasznak tünhetek a sok szabálytalankodó ember között, akik félretaszítanak, csak hogy jobban gyúródhassanak.

- Tudod mit anya. Mondta Anna. Többet ne válasszuk a kisbuszt. Tele van idiótákkal.

Nem mondhattam neki, hogy fiam, sajnos az egész világ igen. Márpedig választani muszáj...

Te lányok.
Most halljunk szót anélkül, hogy megbántanálak benneteket.
Mi van ezzel az állandóan változó profilfotó posztolással és csereberélgetéssel.
Hogy zajlik ez és miért?
Addig lehet, hogy értem, hogy egyedül vagytok.
Nincs feedback - sem pozitív sem negatív.
A munka amit végeztek, a szerepek amit betöltötök, a ruha amit felvesztek, az alak amit nehézségek árán tartotok és folyamatosan javítotok - mind mind visszajelzés nélkül marad.

Hazajön az ember.
Keresi az ételt.
Eszik majd elmerül.
Elfelejt bókolnil, fáradt kedveskedni.
De tényleg ettől függ az, hogy elégedettek vagytok-e vagy sem?
Hol a belső egyensúly, a magabiztosság, az önbizalom?
Mint ahogy a mesében a sárkány az erejét a nyúlban tartotta, ti a saját pasitokban?
És ha nem megy, mert nyilvánvaló nem megy ...  akkor az állandó profilfotó posztolásban és a gyűjtött lájkok számában?
Ne vicceljetek!
Nevetséges.
Nem is. Patetikus.
Tessék talpra állni, megemberelni magatokat és véget vetni ennek a sajnálatraméltó tevékenységnek.

Vannak helyzetek amiket egyszerűen képtelenség überelni. Ezeket rendszerint nem emberek, hanem az Élet kreálja.

Itt volt egy ma is.
Tiszta x akták.
Megjelenik egy hölgy, aki arra kér bennünket, hogy segítsünk rajta, hiszen nagy az ő baja.
Sokan keresnek meg így - napi rendszerességgel, többen is.

Nevetnek a kollegák, de ha komolyan dolgozom valamin, rendszerint otthonról teszem, mert a munkahelyen dolgozni nem lehet. Segíteni igen, problémákat megoldani is - de a munka szó szorosan vett értelmében, dolgozni, azt nem. Koncentrálni valamire, meg pláné nem.
Mert nem mondhatom senkinek, aki gondokkal küzd, hogy pardon tati, nekem van egy határidős projektem, jöjjön hétfőn vissza.
Mert milyen az, ha neki éppen ma kell kenyér, mert két hete nem látott csak reklámújságban.

Egyszer valaki azt mondta, azért jött hozzám, mert talált egy újságot, amiben a következőket olvasta: Csata Éva, Segítség Mindenkinek, Hilfe für alle. hát...eljött. és lett hilfe is, meg minden.

A hölgy. Na az ő története egyedi.
Mozgássérült és kapott egy algériai önkéntest.
Több a leves mint a hús lassan.
Intézni az ideutaztatását, a papírjait, a befogadást.
Egyszer, valamikor év elején eljött, de mivel nem tudott tájékozódni, hazautazott. Csak angolul beszél és nem találta meg azt a járatot, amivel Maros megyébe jöhetett volna.
A hölgy pénze kevés. Nagyon kevés. Ő az, aki segítségre szorúl.
Az önkéntes adott.
De valahogy ide kellene jutnia.
Valahogy.
És ebben kellett a segítség.
Hogy valaki, éjjel, kimenjen a bukaresti reptérre, felvegye a pasast, akit nem ismer senki, de van róla egy fénykép. Keressen neki egy járatot Maros megyébe és innen mi szedjük össze és jutassuk el a hölgy otthonába.
A szálak öt különböző úton szaladtak.

Van nekem egy jó barátom, aki szerintem direkt az ilyen ügyekben jártas.
Én csak ilyesmiben keresem és mindig sikerrel járok.
Most is.
Talált nekünk egy hölgyet, aki kimegy a saját autójával, felveszi és buszra ülteti ezt az ismeretlen, de feltételezhetően jó szándékú pasast.
Aki harminc évesen egyszer csak nyakába veszi a világot azzal a céllal, hogy egy ismeretlenen segítsen az ismeretlenben.
Jó nem?
Mondtam...

A születésnap gyermekkorban az igazi.
Amikor az ember - fia vagy lánya felnő, már ez a nap is egy újabb ok a szorongásra és frusztrációra.
Valami mélyről jővő bánat tör rád - hogy valamit elmulasztottál, valamiről lemaradtál, valamit kihagytál, amiért egyedül te vagy a hibás.
A gyerekek imádják a szülinapokat.
Az enyémek élnek-halnak érte.
Már az első születésnapjuktól kezdve, köszönhetően a nagy barátikörnek, önmagukon átlépve megtettünk mindent annak érdekében, hogy mindenkit megvendégeljünk és együtt ünnepeljük az egész királysággal édes kis csemeténk születését.
De persze már a születésnapok sem a régiek...
Bezzeg a mi időnkben.
Amikor a nagyszobában tartottuk - tíz, tizenkét meghívottal, félhómállyal, vinettás kenyérrel és fruktóval meg bem-bemmel.
Soha nem unatkoztunk, sokat táncoltunk. Amikor bejött a lambada még csókolóztunk is, csak úgy a szerelem hevében, hogy másnap ott folytassuk egymás megtépászását, ahol abbahagytuk az utolsó tánc előtt.

Ma nem így menyen...
Van a szülő ugyebár.
Nyútja a nyakát. Dolgozik, hogy legyen, jusson és maradjon.
Jön, vagy jönnek a szülinapok.
Meghívunk minimum tíz, maximum ötven embert. Ez már egy kisebb tömegrendezvény.
Folyik a kaja, pia. Pazarolunk, kiömlik az üdítő, eldobjuk a torta felét, megszáraz a pizza.
A terem egy minimálbér ára.
Jobb helyen vannak animátorok is. Fogadott arcfestő, színész, bohóc, aki vagy szórakoztat vagy nem, a lényeg, hogy jelen van.
Fizetünk, visszük az egyszer használatos játékokat és hazamegyünk.
Volt egy nagy flash mob. Egy hisztéria és kész. Maradnak a képek. Jobb helyen sok sok kép. Ha nagy az űr, valamennyit, gyűrve - ezzel is be lehet tömögetni.

Közeledik a fiam szülinapja.
Két éve volt a legédesebb.
Még hibákkal beszélt.
Azt mondja: anya, én most egy olyan szülinapot szeretnék, hogy mindenki meztelen legyen és süssük a húst az erdőben.
Akkoriban kezdődött el a nagy didi-korszaka, amit azóta sem hevert ki. Csak most már megtanulta késleltetni és részben kontroll alatt tartani.
Kapott mamitól egy könyvet. Mami rendszerint könyveket vesz neki, mert annak örül a legjobban.
Most egy mindenféle állatos volt soron.
Olvassuk.
Minden egyes állatnál írja, hogy a hím nem neveli az utódait. Ahogy önellátóvá válik, hátat fordít a bandának és elegánsan elvonúl.
Egy alfa hím marad, aki rendezi az utódokat és az anyákat.

A fiam ráncolja a szemöldökét.
Láthatóan gondolkodik.
Mi van? - kérdezem.
Tudod anya, én azon gondolkom, hogy melyiknek jobb, aki elmegy és tekereg egy életen át, vagy aki marad és ennyi állatról gondoskodik. Ebben az a jó, hogy minden nő az övé.

Dönteni tudni kell. Az biztos.
Nem erőszakolom rá, hogy ő ez utóbbira született. Majd ha kietekergi magát, úgyis rájön. Arra már a háta is szürke lesz, mint a gorillának.

Még mielőtt elijeszteném a férfiolvasóimat, akiknek nagyon hálás vagyok - és még mielőtt bárki is hímsovinizmussal vádolna, előre figyelmeztetek mindenkit, hogy ez a cikk A Férfiakról szól.
Azokról, akiket anya szűlt és különös gonddal nevelt fel.
Azokról, akik ha egy kicsit náthásak - halálukon vannak.
Azokról, akik ha félnek - jó hangosan fütyölnek.
Azokról, akiket az esetek többségében illik kiszolgálni, mert egyedül képtelennek mutatkoznak még az orruk elé készített élet felmelegítésére is.
Azokról, akiknek talaja a Nő.

A férfi nőfüggő.
Kevés közöttük az olyan, aki képes élni a Nő gondoskodása nélkül.
Lásd a sakkban a Király és Királynő viszonyát.
A Király halott. Hol sakkba, hol mattba, hol pattba sétál.
És ki siet segítségére?
Igen.
A nő.
Így kisbetűvel, hiszen soha nem őt éljenzik, hanem azt az erős, bátor, magabiztos Férfit, aki a kirakatban áll, de mögötte a Nő foglal helyett és támogatja, hogy meg ne inogjon.

Úszni vittem a Királyt és a Királynőt.
Egész úton arrafele a lányom aggódott. Hogy jajj vajon hogy lesz, mi lesz, ki lesz ott, más mennyit tud, ő azokhoz viszonyítva hol áll, képes lesz-e fejlődni, tartani a lépést, elsajátítani mindazt, amire majd tanítani fogják.
A fiam lazán ült.
Kicsit sem aggódott.
Amikor kiszáltunk az autóból annyit kérdezett, hogy majd ki fogja bevinni a törülközőjét illetve a sapkáját és úszószemüvegét? Amikor mondtam, hogy ő - azonnal megoldotta: akkor majd segít Anna. És így is volt.
Különben ha elég figyelmes vagy - láthatod magad is:

családi bevásárlás.
Anyuka elől a gyerekekkel vagy gyerekekkel, akik közül egy rendszerint ölbe-baba, tehát rajta csüng. Kezében a cekkerek - hozzávetőlegesen kettő egyik, kettő a másik kezében és egy a szájában.
Hátul a teremtés (tövis)koronája, kezeit lóbálva, felszabadúltan cseveg maroktelefonján. És még arra sem képes, hogy az ajtót kinyissa az asszonya előtt. Akinek ha egyetlen napját kellene végigcsinálja, holtan roggyana össze.

Úszás:
Anna motivált. Hajt. Figyel. Csinál. Végrehajt. Fejlődik. Egyedül old meg helyzeteket.
Balázs: nyugodtan ül a medence szélén és szája sarkán kaján vigyorral figyeli a csinos tanárnőt.
Amikor rákerül a sor, bemegy. Segítetti magát, vezetteti magát, követeli a figyelmet.
Cseveg, udvarol.
Mosolyog és relaxál.
Testének minden egyes molekulája felszabadúltságról és feloldottságról árulkodik.
Ezzel szemben Anna - feszűlt, koncentrált, túlmotivált és teljesítményéhes.

Ennyi.
Persze sarkítva.
Vagy nem?...

Ettelek volna meg!... Te vacsorádat
hoztad el - kértem én?
Mért görbitetted mosásnak a hátad?
Hogy egyengesd egy láda fenekén?
Lásd, örülnék, ha megvernél még egyszer!
Boldoggá tenne most, mert visszavágnék:
haszontalan vagy! nem-lenni igyekszel
s mindent elrontsz, te árnyék!
József Attila, Kései sirató részlet

Nem is tudom, hogy mi nagyobb baj - ha most ráismersz arra a tényre, hogy neked írom ezeket a sorokat, vagy az, ha soha nem fogod felismerni ezt...
Az anya - az anya...
Egyeseknek szent, másoknak téboly, megint másoknak nem valóságos, csak egy túlszínezett álomkép - de, mindenkinek valaki. Ritka az, akinek senki lenne.
És mindez a viszonyban is benne van.
Ami gyermeket anyával köt össze.

Van az a brutális marhaság, amikor megkérdezik a gyermeket - hogy mondd csak édesem, kit szeretsz te jobban, apát vagy anyát?
Az ilyen és ehhez hasonló kérdéseket feltevő embereket, csak sajnálni lehet.
Valamikor tőlük is ugyanezt kérdezték.
Akkoriban határozták el, hogy mihamarabb gazemberekké lesznek. Inkább gyilkos, mint áldozat címen...

Ott van az anya-fia kapcsolat.
Na az ... valami.
Oly annyira valami, hogy képes felégetni házasságokat, szétbontani családokat, elindítani háborúkat és kicsikarni szeretet, vagy évtizedekig táplálni és szítani kemény, vegytiszta gyűlöletet.
Az anyai szerep, bármennyire is fedhetetlen legyen - manipulatív.
Ennek a felszabadító ismeretnek jobb is miharabb birtokába kerülni.

Ha én az uramnak beadhatom úgy a saját tervemet, hogy másnapra már magáénak hiszi - mennyivel jobban forgathatom, formálhatom, irányíthatom a saját fiamat, akinek örökre anyuka maradhatok - egyszerű tény, amit még a Halál sem képes legyőzni.
Gyakran mondogatom is az anyjuk által csúnyán manipulált férfiegyedeknek - nehogy azt higgyétek, hogy mindez a halállal majd véget ér, és hogy onnan egy új, anyuka nélküli időszámítás veszi kezdetét... Nem. Anyuka örökké élni fog. Talán még nagyobb erővel és döntőképességgel akkor, amikor már kisded játékait nem az élők, hanem a szellemek világából intézheti.

Nemrégiben ismét alkalmam volt látni az anya-fia kapcsolat egy ijesztő példáját.
Nem a tény ijesztett meg, hogy van ilyen - hanem az anya, aki önmaga előtt illetve előttem is hírtelen bölcs éleslátással szégyelni kezdte azt, amiért egyedül ő maga volt felelős.
Mintha egy tükör előtt haladt volna el az esőben és egy törtmásodperc erejéig, esélyt kapott volna meglátni mélyönmagát.
Nem lehetett könnyű.
A szembesülés-szembesítés soha nem az.
És nem tudom mi a teendő.
Hetedíziglen tönkremenő életek?
Derékba tört családok?
Pulikutya módra viselkedő soha nem férfivé cseperedő picsabúbúk tömeges megjelenése előtti szemethúnyás?
Nem tudom.
Talán az egy fecske is képes nyarat csinálni attitűd.
Hogy a sok maszkóta között - az enyém csakazértis igazi Férfi lesz, hogy nehogy már kihaljon Ádám prototípusa - egy másik Éva miatt...

 Én...bevallom őszintén, nem szeretem ezt a világot, amelyben élünk.
Talán azért is vágyom el örökös örökké külföldre, mert azt hiszem, azt akarom hinni, hogy ott talán másmilyen.
Persze mélyen, egészen legbelül - jól tudom, hogy nem.

Nekem nem dolgokkal, helyekkel, gazdaságpolitikával van elsősorban bajom, hanem az emberekkel.
Néhány éve tart és egyre csak erősödik.
Ne értsd félre, emberszerető vagyok - hiszen értük dolgozom, a szolgálatukban állok, hiszek eleve a jóban és fejlődésben. De --- és ez egy nagyon erős de --- attól félek, sőt mi több rettegek, hogy valamit nem jól csinálunk a gyerekeinkkel.
Hiszen amennyi simlisséget, gyülöletet, kétszínűséget, Istentelenséget, gerinctelenséget, cél és értéknélküliséget fel vélek fedezni bennük - az nem is emberi.
Tisztelet a kivétel, mert voltak, vannak és hiszek abban, hogy mindigis lesznek olyan szülők, akiknek fontos lesz az értékátadás, a következetesség, a hitelesség, az erkölcsök, a kölcsönös tisztelet és minden, amiben jómagam is hiszek.
Ezzel szemben - egyre több az olyan szülő, rosszabb esetben - szülőpáros, akik maguk is ilyenek. Hiába kínlódom, erőszakoskodom magammal, hogy felfedezzek valami jót bennük, nem járok sikerrel.

Itt van a vakáció.
A mi időnkben valóban nem jelentett túl nagy problémát.
Kulcs a nyakunkban, a május 1 strand, weekend, vagy komp, hétfák, lapok a talpunk alatt, egy-két hét a falun élő nagyszülőknél, már aki volt annyira szerencsés, hogy ebben is része lehetett - aztán a családi megmozdulás, még egy kevés semmittevés és kezdődött az újabb tanév.
Első napokban jóformán még a tollakat sem tudtuk tartani, annyira elszoktunk a betűvetéstől.. De szépen, lassan, minden visszatért a megszokott kerékvágásba.
Emlékszem voltak feladataink, megbízásaink - azzal is eltelt egy-egy fél nap. Hiszen közösen rendeztük az ügyeinket. Ha nekem piacra kellett menni, a másiknak számlát fizetni, a harmadiknak bevásárolni, a negyediknek valamelyik rokontól elvenni valamit - mindenki mindenkit elkísért. Kiálltuk a sorokat, nagyokat nevettünk, eladtunk pár borkányt - abból kijött a plusz fagyink (ebből egyféle volt, késöbb kettő és slussz) vagy almástésztánk és éltünk boldogan.
Nem csináltunk semmi törvényelleneset, nem csináltuk ki egymást sem - összetartottunk, mert volt bennünk emberi becsület.

Nem akarom élezni az akkori és mai kor adta különbségeket.
Vannak.
Kegyetlenül vannak.
A mai gyerekek klikkesednek. Imádnak kinézni valakit, aki gyenge, beteg, hátrányos helyzetű - és azt az utolsó utáni lélegzetvételig kicsinálni. Kell nekik az adrenalin, erőszak, akció, éles helyzet, szerepjáték - mint a levegő.
Tele vannak feldolgozatlan képekkel - amiket a megértés és befogadás érdekében - készek el is játszani.
Le akarják nyűgözni egymást, bármi áron.
Szüleik erején felül kezdik el a vagánykodásukat.
Neveletlenek, pofátlanok és értéktelenek.

Minap kimentem az éjszakába.
Ez mindig megrázó élmény a mesék világához szokott lelkemnek.
Kicsi gyermeklányokat láttam meztelen. Fiúkat furcsa és természetellenes stílusban, helyzetben és mélyen arra gondoltam - ha az enyémek lennének mit tudnék tenni???
Mesélik, hogy 5o lejért már lehet ügyes, okos, szép 16-17 éves iskolás lányokat kapni. Nem egyet, hanem akármennyit.

Szomorú vagyok.
Nagyon nagyon szomorú.
Mert én...ezt a világot nem szeretem...

Hiszek abban, hogy az Élet egy esély. Elsősorban a tanulásra.
Így hát igyekszem ezt az időt maximálisan arra fordítani, amiben hiszek.
Jelen periódusában az életemnek, vagy fogalmazhatnék úgy is, hogy ebben az élet- szesszióban a Boldogságot tanulom.
Nem megy nekem. Sose ment. Valahogy nem vagyok egy idealista alkat. Fényévekre áll tőlem a pozitív gondolkodás és minden olyan út, amely a Nirvanaba vezet és másokat rendszerint sikerrel üdvözít.
Nekem mindenért mindig keményen meg kellett dolgoznom.
Nagyon korán felnőttem olyan feladatokhoz, amelyek komoly, tapasztalat felnőtteknek még a legbölcsebb korukban is gondokat okoz.
Így hát realista lettem.
Rossz neylvek szerint, akik a hátam mögött osztoznak és szoroznak köpenyem felett - pesszimista, nihilista, negativista.
Ha egészen pontosan meg akarjuk fogni a dolog lényegét - csak ennyit mondhatunk: én vagyok minden helyzetben az-az ember, aki rendszerint rátappint az igazságra - legyen az bármily sötét is. Ha valamiért nem úgy alakúl - öröm van bennem. A kellemes meglepetés tiszta öröme.

Figyelem, nézem, érzem, hallgatom, tappintom az embereket.
Egészen idősekkel beszélgetek. Zsenge fiatalokat hallgatok végig. Életük derekán járókat ismerek meg. És miután meggyőződöm a máz, a jó menedzsment alatti boldogtalanságunkról - nem átallom őszintén és direkten megkérdezni - mondd, mi bánt? Mi az amit másként csinálnál? Mi nem sikerült? Honnan a fájdalmad és hova? Mettől és meddig?
És csalódottan jövök rá minden egyes alkalommal - de aztán kivétel nélkül, hogy minden egyes probléma mélygyőkere a család. Attól és onnan hemzsegnek bennünk a mindennapos frusztrációk, drámák, sérelmek, sebek, fájdalmak, szenvedések, fekete árkok, képtelenségek az örömre, boldogságra, megelégedettségre, életre.

Forgatván a hallottakat a szívemben - néhány fontos következtetés birtokába kerültem:
1. a boldogság egy hosszú, szenvedésekkel teljes folyamat vége.
2. állomások vannak az egyéni El Caminon - amin keresztül kell menni. Nem lehet átszökni, kihagyni, elfuserálni egyetlen egy állomást sem, hiszen mindegyik nélkülözhetetlen a folyamat sikeres végkifejlete érdekében.
3. alapja az önismeret. innen indul minden. a Bibliai kifejezéssel élve, melynél találóbbat nem tudok - ez az Alfa.
4. követi a függő boldogság - ezt nem nevezném másnak, mint helyi érzéstelenítésnek, mely felhasználhat tárgyat, embert, szereket, állapotokat, káma szutrát, szóval bármit az illuzókeltés érdekében. Itt, ennél a fázisnál ragad le az emberiség 99%. Nem ismer mást, nem keres mást - erre fókuszál, ebben vész el. Hiszen olyan, mint a Szent Annai Mohos. Gyönyörű, de fatális.
5. Akinek ez sem lenne elég és tovább keres - kinyílik előtte egy széles horizont, de ez még mindig nem az. Ez a kirándulás délibábja. Innen még hosszú és szenvedésekkel teljes út vár azokra, akik a babérkoszorú érdekében küzdenek.
6. hosszú évek kietlen szaharája veszi kezdetét. Mindenben és mindenkiben privációkat élvez, vagy szenved a bátor kalandor. sokan feladják. elveszítik hitüket, reményüket, céljaikat. Ők azok, akik visszatérnek elmondani, hogy semmi nincs odaát. Ők a nihil emberei.
7. a sivatag végén van egy kis oázis. szinte észrevehetetlen. egy porszem a hatalmas világ tengerén. Na - ha azt észreveszi a kedves utazó - szinte biztos lehet sikerében.
Hiszen itt ismerjük fel azt, ami mindvégig bennünk volt. A boldogságot magát.
Amely nem függ embertől, helyzettől, sikertől vagy kudarctól, külső tényezőktől vagy belső történésektől. Hanem egyszerűen van. Bennünk van. Nem kell érte elutazni, felforgatni a világot, megmozgatni minden követ - hanem egyszerűen csak fel kell ismerni. Rá kell csodálkozni. Meg kell érinteni.
Ez annak az ahaélménye - hogy űj basszus... az egyensúlyom. ...
A belső harmónia, a zajtól függetlenül élő csend, a külső tényezőktől függetlenül létező belső, igaz öröm.
Olyan, mint a G pont, vagy az orgazmus.
Fel kell ismerni. Meg kell szelíditeni. Ki kell csalogatni. És meg kell tanulni kontroll alatt tartani.
Az Istentől jövő Vagyok, aki vagyok szelíd kegyelme.

Nem birtoklás - hanem mély kegyelem és őszinte öröm.
Érted ezt?

Sok helyen dolgoztam - rövidebb, hosszabb ideig - de ezen helyek közül, csak egyetlen egy volt, ahol megértették, hogy olykor-olykor a legjobb alkalmazottnak sem elég a munka öröme és éppen olyan lelkiismerettel fog dolgozni a fizetés normalizálása után is, mint akkor amikor éhbérért, vagy tényleg csak a munka öröméért gürizett.

Nem vagyok én a jómunkásember megtestesítője - de annyi szent, hogy bárhol voltam, bármilyen al- és végcélokkal, mindig a lelkemből voltam jelen és abból is adtam, ami megfizethetetlen volt.
Engem - generációmmal együtt úgy neveltek - hogy az első becsület. Dolgozni pontosan és szépen, ahogy a csillag megy az Égen, úgy érdemes - írta édesanyám gyöngybetűivel íróasztalom felett. Ez a Józsefattilai tanítás úgy belémégett, hogy még a szemetet is a köz hasznára viszem le, soha nem önmagáért.

Vannak alkalmazók, akik jó emberi mivoltuk ellenére - hajlamosak elfeledkezni arról, hogy a munkás a bérből él. Ha nincs fizetés, nélkülöznie kell.
Fiatalság, bolondság. Ugyanis zsenge korban trendi éhezni, vagy gyűjtögetni egy-egy darabra. De már családdal, amikor ezek az álmok a ködbe vésznek - nem egy-egy szoknyáról, vagy körömlakkról szól a fáma. Hanem teljesen hátköznapi, nevetséges és alapszükségletet kielégítő dolgokról - mint például a kenyér, tej, zöldség, gyümölcs, hús, adók, közköltség, telefonszámla, villanyszámla, gázszámla és egyéb ember által kitalált maflaságokról.
És az az alkalmazó, aki visszatartja az alkalmazott bérét, vagy a rászoruló, neki dolgozó, patthelyzetben lévő értékes, de világi szempontból függő és szerencsétlen embereket nem fizeti ki - mind-mind ezekből vesz el. Nem nevelő jelleggel, hanem düh, harag, csalódottság és tanácstalanság szításával.

És az alkalmazott - ha még becsületes is - tanácstalan.
Nem vagyunk kurvák.
Nem oda megyünk baszni, ahol jól fizetnek. Hanem ahol otthon érezzük magunkat. Mert vannak az embernek magasabb rendű szükségletei is, azon a híres Maslow piramison. Mint például a hovatartozás és önbeteljesítés. A csakazértisleszbelőlemvalakimegmutatoménnektek című dolog, ami mindannyiunkban benne él. És a valaki egy dolog körül körvonalazódik - az önmagamhoz legközelebb álló álomképhez.
Persze az ember álmai módosúlnak.
Itt volt egy fölöttébb tanúlságos periódusom - az elmúlt két hétben. Előző évem álmaiból sorra teljesültek, láncszerűen dolgok. És oda jutottam, hogy valahogy természetesnek vettem. Mint a maratonista az ezerszázhúsz kilóméter leszaladását. Hiszen annyit tettem érdekükben, annyit áldoztam értük, annyit melóztam értük, hogy még szép, hogy nem minősültek csodának, hanem izzadságszagú salopétáknak, amiket azonban már soha nem fogok tudni kimosni.

Ha párhúzamot kellene vonnom alkalmazott és valami nagyon közeli bánásmódot igénylő élőlény között - a növényt választanám.
Mindig hangsúlyozom - első az elismerés és a dícséret. Ez lenne a fény. Ami, mint az orchideának - győkérig kell.
Második a megfelelő mennyiségű víz. Öntözni kell - megfelelő, testre szabott feladatok kellenek, hogy szeresse az az individum, amit tesz. Ne fanyalogva és hányva menjen melózni, hanem táncléptekbe, mosolyogva, örömmel.
Harmadik a rendszeres tápanyag biztosítása. Ez lenne a szerződés időnkénti átbeszélése. Bizalommal, higgadtan, kiértékelve minden egyes lépést. Célokat vetítve az alkalmazott elé. Hogy ha ezt eléred - ezt kaphatod érte cserébe. Mert akkor tudhatja, hogy hova, merre tartanak testületileg. Nem a hómály bérezettje, hanem az életető napfényé.
És ezek után ráadás a bérezés.
Mert - ha szépen beszélnek velem, ha tiszteletben tartanak, ha számít a véleményem és a szaktudásom, ha tudtomra adják, hogy mennyire is vagyok fontos - és ezt nem egyszer mondják el, mint a székely és legközelebb csak akkor szólnak majd, ha változások következnek be, hanem rendszeresen, erőt adva - mindent meg fogok érteni.
Még ezt a kibaszott és végelláthatatlan gazdasági világválságot is.
Nem?

Hogyan lehet egy amúgy sem egyenes és bogmentes madzagot - jelen esetben családi köteléket - percek alatt, menthetetlenül gordiuszivá avanzsálni?
Akárhogy.

Ismerek ember, egy családot. Ahol a nagyszülők nevelik a gyereket. Helyesebben nem nevelik, hanem elnevelik, ha már érted ezt a falatnyi kis árnyalatot - nevelés és el-nevelés között.
Ha nem, mindjárt megpróbáljuk rendbetenni a fogalmaidat, már ami a nevelést és elnevelést illeti.
Szóval itt van Ez a család.
De lehetne bármelyik.
És itt van a tény, hogy a szülői elfoglaltság miatt - a nagyszülők kénytelenek átvenni a főszerepet a gyermek életében.
Ez eddig rendben is van.
Nem újkeletű.
S noha a legkisebb mértékben sem értek egyet vele - teljesen természetesnek találom.
Sőt - elfogadhatónak is - abban az esetben, ha szülő és nagyszülő között harmónia van.
Ha tisztelik egymást, értékelik egymást, kölcsönösen elismerik egymást, ismerik egymást és ugyanitt, önmagukat - és közös célok vezérlik őket, jelen esetben a gyermek fejlődése és egészsége.
De ritka az ilyen.
Ha van ... s ha tényleg van, akkor azt aki úgy érzi és véli, hogy ennek a birtokában van, most azonnal, vagy valamikor emberibb időpontban, hívja fel a nagyszülőt, nagyszülőket és köszönje meg neki, nekik - valamint a Jóistennek ezt a felbecsülhetetlen ajándékot. Ami már-már kegyelem számba megy.

A hetvenes, nyolcvanas években, azaz a tomboló kommunizmus ideje alatt - az anyukák nagyon keveset maradhattak a gyerekeik mellett. Legjobb esetben is, egy hónapot - de ide nagyon le és meg kellett kenni azokat, akik erről rendelkeztek.
Mi voltunk a generatia, cu cheie la gat.
Elsős korunkban megmutatták a sulitól hazáig az útat.
Nem volt mikró, mégis meg tudtuk melegíteni az ebédünket.
Tudtuk, hogy kell elsősegélyt nyújtani egymásnak, addig amíg anyuék haza nem jöttek és fel nem vittek a sürgősségire, hogy esetleg már késő legyen összekapcsolni a még délelőtt szerzett hasadásainkat. Nekem ilyenből összesen hét van. Mindenhol van.
Nem volt maroktelefon, nem csesztettük egymás fejét.
Volt ami volt, lett, ami lett - több dolguk volt az őrangyaloknak. Ennyi.
Az ajtón bé senkit nem ereszthettünk. Mint a három fürtös kecskefi-ban.
Nem is tettük.
Ha a leckék megvoltak - kint találkoztunk az éppen olyan helyzetbe lévő gyerekekkel, mint mi. Volt akiknél reggel hatkor, délután kettőkor és este tízkor fújt a gyár. És voltak az éjszakás szülők.
És minden rendben volt.
Senkit sem tutujgattak.
Ott voltunk egymásnak mi mindannyian.
A közösségnek volt megtartó ereje.
Ma is van. Csak az ellentétes pólus fele húz.
Nem megtartó, hanem kicsináló, széthúzó, leszívó, megbénító, lesokkoló és megbántó ereje van.

És visszatérve a családhoz. Hát ott nagyban a nagyszülők nevelgetnek.
És a gyermek szenved.
Édesanyám sokat hallott a családról, a gyerekről, hiszen nálunk is, mint sok más helyen téma a beilleszkedési nehézsége és segélykiáltása, ennek az amúgy nagyon vagány kisgyereknek.
Édesanyám egy született diagnoszta.
Azt mondja egyből:
- ezt a gyermeket agyonöntözik, vagy el van száradva? Mitől szenved?
És a válasz a kettő között van.
Az ambivalenciában.
Ami egy óriási zavart okoz a gyerekben.
Hol majomszeretik, hol elnáspágolják, kontroll alatt tartják, szigorkodnak vele. És mindezt bűntudatból, meggyőződés és következetesség nélkül.

Van ez így.
Sokszor van.
A gyerek azonban MINDIG segélykiált.
Hol meghízik, hol csontra fogy, hol verekszik, hol hisztériázik.
Csak mi nem figyelünk a jelekre.
Hát nem könnyebb azt mondani, hogy rossz?...

Cigánylesen

Nem lehet a cigányok ügyességét és szépségét figyelmen kívűl hagyni. Ha minden előítéleted ellenére képes vagy tisztán szemlélni őket - felismered, hogy vannak közöttük egészen szépek, csodálatos fizikummal megáldottak, tehetségesek, igazi túlélők, kiválló - magban maradó, soha fel nem fedezett sporttehetségek.
Mert van ugye - ha lenne - a középosztálybeli fehér gyerek.
A szülők tanúltak és műveltek, van egy jó munkahely, rendszerint valamennyi fizetéssel - de mindkét szülő törekszik arra, hogy a gyerekének mindent megadjon, sőt talán azon felül is.
Vesznek görkorcsolyát, biciklit, gördeszkát, hajtányt és mindenféle gyermeknekvalót.
Vannak gyerekek, akik egyből ráéreznek arra, hogy melyik eszközhasználat érdekében mit mozgosítsanak ügyességük és tehetségük raktárából. Ilyenek voltunk mi is annak idején. Nem igazán láttál apákat vagy anyákat - balfasz gyerekeket tanítgatni. Annak idején nem az volt a trendi, hogy kísérgesd a kölykeidet, hanem az, hogy páros vagy páratlan rendszámú autódat javítgasd. Mert a Dacia jobban igényelte a figyelmet, mint bármelyik gyerek vagy pretenciós asszonyka.

Ezzel szemben - ma változott a korszellem.
Az asszony kiveri a dilit, hogy neki figyelemre van szüksége.
A gyermek mennél többet törödöl vele, annál többet követel.
És nem felpattan a járgányára és szágúld vele - hanem elvárja, hogy heteket tanítgasd arra, amit szerinted magától is tudnia kellene.
Ehhez senkinek nincs elegendő türelme.
Főként ha a gyerek a második nekifutásra belefárad.
Levadulnak az éppen szolgálatban lévő szülők.
Szégyen és csalódottság van bennük.
És minél több a hisztéria, annál több a kedvtelen, akarat és motivációhiányos gyerek.

Na kérem szépen a cigány nem ilyen.
Kap a bokorban egy fél pár görit. Nem egy párat - mindkét lábra egyet, hanem egyetlen egyet. És felveszi és ha hiszed ha nem azonnal elindul. Nem kell fogni a kezét, noszogatni. Nem töri ki a bokáját. Nem esik nagyot, vagy ha mégis igen, mi az neki...
Ma is végignéztem a jelenetet.
Az egyik purdé - kapott a szemétben egy pár görit.
- Meg vajok élve tátti. - ordította a mellette álló pajtásának.
Azonnal felvette. Neki fel sem tűnt, csak nekem szúrt szemet, hogy a görinek hiányoznak a belső kerekei. Talán azt hitte nem is jár oda. Neki éppen így volt fáin.
Felkapta és azonnal elindult.
Az első lépések kissé bizonytalanok voltak - de tele daccal.
Nem telt bele tíz perc, máris szöktetett az ügyességi pályán, mintha csak öt éve erre a számra gyakorolna.

Nem tudom, na...
Amikor integrálásról beszélünk, gyakran van előttem ez a kép.
Mindent és mindenkit onnan kell megfogni ahol a nyele van.
A négerek is a világ legkiválóbb sportolói. Mese nincs.
Lehet, hogy práláék is. Csak nincs esélyük megmutatkozni.
Miben is gyenge Marosvásárhely? Vagy inkább miben nem?...
Mna - ha én romák integrálásával és felzárkóztatásával foglalkoznék - ebből a lenge megfigyelésből arra a következtetésre jutnék - hogy indítanék nekik egy sportosztályt. Ha a betű nem, a sport lehet hogy beindítaná azt, amire az egész társadalomnak szüksége van.
Mert, hogy nem lusták az biztos.
Éjt nappallá téve recsegtetik a flakonokat, jönnek, mennek, tesznek, vesznek.
Ha mindez célirányossá válna - bejönne. Én hiszek benne.

Honnan tudod, hogy szülőként deszkurköréc voltál?
Na lássuk csak:
- több olyan időszakot tudhatsz magad mögött, amikor nem értettél egyet és nem hajtottál fejet a nagyszülők nevelési elvei előtt és akaratának, mint amennyiszer igen
- sokszor hozol téves döntéseket, de mindannyiszor ráérzel és teszel annak érdekében, hogy helyrehozd azokat
- gyakran van eleged a csicsergésből és gondolsz sóvárogva a könyv gazdag csendjére - de olyankor is fogékony tudsz maradni a csodákra
- különbséget tudsz tenni önmagad mint Én és anyai szereped között
- szex közben nem gondolkodsz a holnapi főzésen, gyermeknevelési kérdéseken és az esetleges teendőiden  hanem átadod magad a tudatvesztő élvezetnek, leszamilesz alapon
- amikor meglepve tapasztalod, hogy a gyermekeid lassan felnőnek - és ennek nem csak örülni vagy képes, hanem lépésenként új célokkal, álmokkal és tervekkel gazdagítani életedet
- jelen tudsz lenni úgy az egoizmusban, mint az altruizmusban -
- minden nap képes vagy elmondani önmagadnak is ott legbelűl mélyen - hogy ezeket a csodákat ajéndékba kaptad - gazdagon ki fogod élvezni hát minden egyes percét...

Ma amikor a szerep után kívánni kellett a szülinaposnak - a gyermekek mindenféle státusz-szimbólumot adtak át képzeletben az ünnepeltnek. Volt aki performans autót, volt aki mesés gazdagságot, adrenalint, egyebet, ami ma ugyebár divat. Me az...
Mire az én két gyerkőcömre került a sor.
Anna: szeretet kívánt.
Balázs: gyermekáldást.
Anna így indokolta - mert szeretet nélkül nincsen Élet.
Míg a fiam - mert az első gyermek nagyon fontos... - itt valszínűleg a szexre gondolhatott - mert ő, akárcsak én azon keresztül szemlél dolgokat. Jól teszi. Só nélkül nincs finom étel.

Én meg könnyeztem. Mint egy klimaxos vénkurva.
Néztem azt a két szép gyermekemet. A másé is szép... de az enyémek - Istenadták.
Pont annyira neveletlenek, amennyire kell, pontosan annyira csintalanok, amennyire kell, éppen annyira pofátlanok, hogy kiverjék a biztosítékot - de ugyanakkor - intelligensek, jólneveltek, műveltek, szépek, csinosak és igazi ajéndékok.
Nincs ennél szebb, több, jobb, más.
Ha csak ennyit volt is, én köszönöm - Isten és ember előtt.
Megérte...
Ami efelett van - minden csak ráadás.

ecce vót, ho nem vót -  vót egy Potifárnéhoz hasonló fehérnép, aki szerelmes lett egy Józsefhez hasonló fiatalemberbe.
a szerelem mint olyan éppen olyan tiltott volt, mint amennyire nem lehetett parancsolni az áramlásának.
elég az hezzá - hogy az asszony elég sokat tapatott annak érdekében, hogy megszerezze azt a férfit, akiről az elébb beszéltem vót. s ez a tapatás, rengeteg bűntudatot és fejtörést okozott számára.
szánta-bánta, met azét szerette az urát, de az ura erőssen megváltozott vót az utóbbi időben. sokat járta az országot, keveset vót otthon, ideges vót, türelmetlen, figyelmetlen. és milyenek az asszonyok na... akkor jó nekiek, ha valaki mellett biztonságban és szeretve érzik magikot.

és eztet mennél jobban akarta, annál távolabb menekült előle a férje.
mert milyenek a férjek na?
nem szeretik aztot, ha valaki kiveti rájok a hálóját és erőszakkal igába akarja kényszerítni őköt.
ők jönni-menni akarnak. nekiek ne es paranacsolgasson senki, pláné fehérnép ne. me milyen dolog az?

és József - izé, mondom ez a fiatal ember éppen kapóra jött.
igaz, hogy zsidó vót, meg mindenféle, de vót benne valami, amit ő régen keresett mán, de soha nem talált meg ezideig.
szépen beszélt, tette-vette magát, mézeskedett, mázoskodott, vicceseket mondott. de a leginkább mégescsak az vót a jó, hogy ha csak reája gondolt es, a gyomra a szívében és a szíve a gyomrában dobogott. remegett a lába, ha csak a hangját es meghallotta.
utánaszagolt elmentibe, hogy álmokat tudjon szőni kettejük soha meg nem történő szerelmi hálójából.

és akkor - elutazott megint Potifár.
és a fehérnép egyedül maradt.
nem készült semmire.
egyik éjjel, amint kint sétálgatott a lugasban - vagy na ahol, me nem es az a lényeg - kibe botlott, na kibe? me ki se találod...
na ná, hogy.

én a tiéd, te nem az enyém.
jó vót, ami vót - ha másnap ne virradott vóna fel a Nap.
me jöttek a bonyodalmak, a lelkiismeretfurdalás, bűntudat, félelem, paranoia, szégyen, menekülés.
Potifár nem es jött vóna reája, ha az asszon nem viselkedik olyan izésen ne...

és akkor hívatta őköt.
és a fejükre olvasta bűneiket.
és ha hiszed ha nem - a felesége egyedül maradott mezítelen.
a másik szélkerülő mindent tagadott.
ő meg elmondta, hogy most csalódott.
a fájdalom és magány kergette, nem a férfi, hanem a vélt szerelem karjai közi.
és, hogy ha tudta vóna, hogy ez a pasas egy ekkora széltoló, életjibe feléje sem menyen.
csak azt szerette vóna, hogy egy kicsit szeressék.

milyen az élet?
testyit négybe vágták, lófarkához kötték és úgy hordták végig a városon, hogy né az asszon, aki szerelemre vágyott.

azóta es úgy monyák arra:
marha aki hisz a szerelemben.
előbb útóbb lóvá teszik...

 Nem tudom miért érnek véget a mesék azzal, hogy boldogan éltek amíg meg nem haltak - rögtön azután, hogy a násznép a laskalét megeszi - mert az élet onnan kezd aztán igazán rettenetes üzemmódba kapcsolni.

Gyermekként nagyon szerettem a meséket - ahogy ez felnőttkoromra sem sokat változott. Alig vártam, hogy megtanuljak olvasni, hogy ne kelljen kivárni az estét vagy másra szorulni ha egy jó mese elolvasásáról volt szó. Mindigis vallottam, hogy a betű ismerete hatalom, amíg aztán egyszer csak a laskalé után - át nem vette az idő a hatalmat a Csipkerózsikai álom és a szabad olvasás felett.

Nemrégiben gondolodtam el azon jó mélyen, hogy honnan is származik nekünk a téves felfogásunk az életről, a boldogságról és a boldog együttélésről, amelynek örökké kellene tartania.
Egyáltalán a nagy Ő-ről és az igaziról, aki nemcsak, hogy nem létezik, hanem ha sikerül megtalálni annak halovány lenyomatát - olyan intenzíven kell dolgozni a képen és persze önmagadon, hogy az már komoly munkaszámba megy.

Miért tanítja az emberiség a csemetéit arra, ami nem valós?
Miért ruházza fel olyan álmokkal, amik már elmélet korukban meddőek?
És miért helyez elibük olyan délibábokat, amit aztán kergethetnek csalódottan egy egész életen át, hogy aztán kiábrándulva, csalódottan és kifulladva - azt hihessék idős korukra, hogy csak nekik, egyedül nekik nem sikerült elérni azt, amit mindenki másnak igen?

Miért nem olvasunk a gyermekeinek valóságot?
A laskalé belaccsantása utáni időről?

Hogy volt egyszer hol nem volt, volt egy gyönyörű szép lány, aki egész életében várta a herceget. Az ablakban ült nap nap után és hiába vonulatattak fel a szülei előtte mindenféle válogatott cigánylegényt, ő kitartott abbéli elhatározása mellett, hogy tudni fogja, érezni fogja azt, amikor betoppan a nagy Ő.
És amikor betoppant, felfordult a világa fenekestől - de ha tudta volna mi vár rá, azonnal elmenekül.
A herceg - aki külalakban, rangban, potenciálban megfelelt ugyan minden várakozásnak - egy sunyi szerencsétlen kis suttyó volt. Aki titokban sorra dugta a palóta összes szolgálólányát, majd szolgáját is - és minden este úgy felöntött a garatra, hogy még mosakodni is elfejetett.
Akkor a hercegnő nem tehetett mást - tények elé állította a gaz trónbitorlót. Hogy vagy megjavúl, vagy halálnak halálával lakól galád tetteiért.
A gaz mindent megígért.
Sőt mi több - javulás jeleit prezentálta. Míg egy napon a csodaszép hercegkisasszony, önnön anyja ágyába találta félreértehetetlen hiposztázisban, amit az égvilágonsemmivel nem lehetett kimagyarázni.
Hívatta hát kedvenc szolgáját, aki lánykorában egyre s másra kiélezte őt - és elpanaszolta neki rettenetes nagy bánatját.
A kutya nevetett.
De kisasszony... - mondotta. Ne legyen már ennyire gyerekes. Csak nem hiszi, hogy ha mást válaszott volna, nem ebben lenne része? Hát hol él ön kedves? Hiszen minden férfi ilyen...
Ne legyen csacsi.
Rosszalkodjon ön is egy keveset - bíztatta.
De a lány lelke tiszta volt mint a habfehér patyolat.
Ő? Rosszalkodni? Ugyan...
És minden álló nap kicsit belehalt abba - amit látott, hallott és érzett - de leginkább rettentő nagy bánata és szégyene emésztette lelkét.
Nem volt barátja, bizalmasa - akinek őszintén elpanaszolhatta volna lelke nagy terhét és fájdalmát.
Ő nem erről álmodott.
Ő nem erre várt.
Neki nem ezt ígérték ... - üvöltötte volna, de a világ csak nevetett. Szelíd, tiszta, gyermeki lelkén.
Akkor meglátogatta őt a nagy hírében álló mindentudó javasasszony.
Adott neki két almát - és elmagyarázta a procedúrát.
Hogy almákot megeszi - az urát hazavárja - a kigyót béereszti a barlangba és készen is van. Egy év elteltével meglesznek a gyerekek.
Naná, hogy a mocskos tróger, hogy végre szóhoz juthatott nem is egy, hanem mindjárt két gyermeket csinált a megszeppent hercegkisasszonynak.
A gyermekek fájtak, sírtak, neveletlenek voltak és taknyosak - de talán pont emiatt - képesek voltak felszárítani a világ minden könnyét.
Akkor a hercegkisasszony megnyugodott kissé. Már nem volt annyira idegen számára a világ. De ahogy teltek múltak az évek - egyre jobban tört elő kissé megporosodott magánya is.
Akkor megtanult a porosz barátnétől hímezni, a fekete hercegkisasszonytól varrni és a fehér királylánytól horgolni.
Halála után annyi terítőt kaptak a bánat-szobájában, hogy azzal kibélelték nem csak az aranykoporsót, hanem a ravatalozó termet is.
Az ura bánatos volt, a gyermekek - időközben felnőttek, de ismét taknyosra bögték magukat. És az ország, az udvarral egyhangon mondogatta, bárhányszor szóba került a királyné - hogy egy angyal volt szegény...azét is nem kapta a helyét közöttünk...
Ebbe mindenki jól belényugodott és innen aztán tényleg boldogan éltek, amíg meg nem haltak, mert már egyiknek sem volt túl sok hátra.

Van az a korlátolt elméből kipattant nagymegmondás, hogy a nő két dologért képes mindenre - hogy legyen gyermeke, vagy hogy ne legyen.
Korlátolt, ahogy mondtam.
Ugyanis a nő - ha igazi nőből faragták elég sok mindenért képes megmozgatni nem köveket, hanem egyenesen sziklákat, és természetesen, sikerrel.

És a gépekkel, gépjárművekkel ellentétben - mindezt állandó tankolás, olajozás és karbantartás nélkül megteszi. Egyetlen egy olyan lenyomattal - ami él benne egy évtizedekkel ezelőtt megesett tankolásról, olajozásról és karbantartásról.
Mert eleve hisz a jóságban.

Magából indul ki.

Van nekem egy barátnőm, aki imádta a rossz fiúkat. Valósággal kereste az esélyét annak, hogy keresztre feszűljön és megválthassa a világot. Mivel azonban messzemenően nem született Krisztusnak, magától érthetődően minden egyes próbálkozása kudarcba fulladt, azon a szinten, ahol kicsit mindegyikbe belehalt.
Ültünk a konyhában - nyakig cigifüstben a hatodik kávénkat szürcsölgetve - és akkor mondta ki hangosan mindazt, amit tudatalatti szinten jelmondatának tekintett, ami meghatározta egy életre a sorsát, életét, múltját, akkori jelenét és természetesen a jövőjét:
- nem tudok másként dönteni. mindig azzal az elszántsággal indulok, hogy megjavítom őket - miközben tudom, a saját vesztemet keresem. mintha büntetném önmagam egy el nem követett, meg nem történt bűnért - amiért talán nem is én vagyok a felelős, de ugyanakkor engem választottak a vezeklésre.

A történet vége hepiend. Az erdőből kivezetett egy út a tisztásra. Megtalálta. Életének egy olyan stádiumában, amikor már csak egyedül ő hitt benne. Hajrá. Gratulálok. A kitartásnak, szilárd akaratnak, erős motiváltságnak és jólirányzott makacsságnak mindig eredménye van. Minden felett képes győzedelmeskedni.

A nő-férfi kapcsolat egy misztérium.
És ahogy telnek az évek egyre nagyobb a titka, a meg nem fejthető, ki nem bogozható, el nem számolható, ki nem teregethető szegmense.
Sokszor mondtam és nem győzőm mondani - én nem hiszek a kiegyensúlyozott, olajozottan menő, töretlen szerelemben, jól működő párkapcsolatban. Állandóan munka van vele. Aki azt hiszi, hogy áll, elesik - aki elesett és elege lett - újrakezdi abban a reményben, hogy most már elég okos, ahhoz, hogy többé ugyanabba a hibába ne essen - na az még a nyakát is kitöri és hadd ne folytassam.
Hazugságon alapuló, önmagukat tévhitekben ringató és ettől - úgy ahogy működő kapcsolatok vannak.
De azok az emberek, akik a fejüket gondolkodásra használják és egy kicsit többet szeretnének az élettől és önmaguktól - azok számára az egyik legnagyobb kihívás a párkapcsolat működtetése, a kiegyensúlyozott, élő és nem mauzólemszerű házasélet fenntartása - egyáltalán, a nő-férfi kapcsolat.

Én - becsületszavamra - ha újra kezdhetném - ezzel az ésszel és tapasztalattal - nem tenném. Kevés vagyok én ehhez. Vagyok, ami vagyok - mint Piroska, végigmegyek a Mama házáig - de többet a farkassal szembeszállni nem fogok. Ide külön tehetség kell, aminek én és a magamfajták nem vagyuk birtokában. Akik meg igen, azok számára elismerésem. Hajrá. Mindent bele, beszéljenek jó sokat róla, hogy tudjuk meg mi is - mitől es dögledezik a légy.

A megbocsátás a házasságban ismét egy nagy falat.
A keresztény megbocsátás emellett kismiska.
Volt ember az életemben, aki a társának elnézte a megcsalást. Legalábbis belement abba, hogy elnézze - de mindannyiszor, ahányszor csak ránézett - a párja szemeiből a másik nézett vissza rá, a másik idegen szaga ijesztette el és a másik hangja ébresztette rá a kegyetlen valóságra - bármennyire is törekedett.

Ismerek örök rosszfiú feleséget.
Két tudathasadásos sebességgel:
- amikor eljátsza a hülyét, még önmaga előtt is
- amikor szembesül a valósággal és elhatározza, hogy megváltja a világot, keresztrefeszűl - miközben már tapasztalatból tudja, hogy ebbe a Nagypéntekbe is belehal.

Vannak hepiendek.
De az Amerika.

Mit mondok én?
Vannak pillanatok amikor eljön annak az ideje, hogy menni kell.
Elsősorban nem fizikálisan - hanem lelkileg és szellemileg.
Szerepet kell váltani, forgatókönyvet kell cserélni, rá kell jönni, hogy van már egy igaz Megváltó és abba kell hagyni az állandó és eredménytelen keresztrefeszülést.
Hagyni kell a más bűnét. A más sorsát. A más megváltását. A más életét és meg kell keresni a magunkét.
Valahol, ahogy szokta, a legjobb helyen - Böjte Csaba mondja, hogy kezdjél el jó dolgokat cselekedni és meglátod mennyien állnak melléd...
Igen.
Ezzel is éppen így van.
Mert jó dolog végre azt tenni, amit kell. Egyszer a kurva életben - és onnantól kezdve talán mindörökké és érezni a szabadon áramló szeretetet, amit eddig önnön hátunk szünet nélküli flagellálása nyomott és taszított el.

Mert megérdemled! ...

S nem tudom, hogy métt(ahogy a székely mondja) van az, hogy minél rosszabbúl megy valakinek valami, annál több időt tölt azzal és energiát szán arra, hogy mindezt elfedezze.
Önmagát akarja ezáltal elringatni?
Másokat igyekszik félrevezetni?
Kicsit mindkettőre törekszik?
Minden esetre bárhogyan is lenne - érdekes lény az ember.

Elfigyelem ezt a rothadt szegények vagyunk, jajj Istenem éhen halunk hisztériát a világban. Vélt? Valós? Lényeg, hogy ahhoz viszonyítva, ahogy 2oo8-ban száguldott a szekerünk - szarban vagyunk. Vidáman mentünk tönkre. Amilyen drágulások mentek és mennek végbe, ahogy a fizetésünk állhatatoskodik makacsúl és kitartóan - azt ugyebár szavakba foglalni nem lehet. De legalább ott van, hogy ebben az állandó változó világban egy dolog konstans - ugyibár - a fizu. Ott meglepetés nem igen ér. Legfennebb csalódás.
Ennek ellenére - vagy éppen emiatt - minél tetvesebbek vagyunk, annál inkább vakarózunk.

Van egy család. Hát ne mondjam el neked, hogy valósággal küzdenek a meélhetésért. Ennek ellenére, ha ki kell mozdulniuk valahova - na azt taxival teszik.
Há vaze... hol van akkor a probléma, nem?
Vagy szintén ők, mert magamban rágódom ezen jó régen már ahhoz, hogy éppen elegendő információnak legyek a birtokában. A nő és a kedves lánya, amikor elmennek az ember mellett - valósággal elszédűlsz az általuk használt parfüm illatától.
Érződik, hogy nem stift.
Múltkoriban kérdezem őszinte kíváncsiságból, hogy mit használnak.
A válaszban benne volt egy fél évi fiákerezés ára.
Há vaze... hol van akkor a probléma, nem?

Na de ez, mind semmi.
Ismerek egy másik családot.
Asszonyka, ember és gyermek.
A tökéletes bodoccság megtestesítői.
Bumm. Ennyi.
De minden annyira mázszerű, megpreparált, előre gyártott, mereven hajélkony és rugalmasan merev - hogy kíváncsivá tesz.
Mindenki édesen mosolyog. Úszkálnak a felszínen és szendén mosolyognak. Semmi érzelem, semmi őszinteség, semmi ösztönös akció vagy reakció.
Olyanok mint két külön életet élő plasztik duda a női testen.
Vannak - de ennyi.
S akkor igyekszem nem bennebb menni, mert még a végén ottragadok, mint banya az iszapban.
Ők így.
Én nem.
Éljen a sokszínűség.

Minden esetre - magamon is felfedeztem, hogy ha nem mennek jól a dolgaim - mindent megteszek annak érdekében, hogy elüssem az esetleges gyanakvásokat.
Profi játékossá nőttem ki magam, ahogy a problémák is sűrűsödnek az évek előrehaladtával.
Például tudok mosolyogni a gyöngyháznyelű késsel a hátamban, tudok vérző torokkal balladákat szavalni, részegen egyensúlyózni magassarkúban a híd korlátján, mosolyogni a gyermekekre, miközben vérző szívem állandó könnyeket pottyant.
És tudom azt is, hogy a megoldások nem kint, hanem rendszerint bent keresendőek.
Mert nem az a lényeg, ami van.
Hanem amit arról gondolok.
És ha én azt gondolom, hogy lesz ez még másként is.
Akkor lesz is.
Nem biztos, hogy jobban - de lesz - ami egy induló esély, bármire.
Ebben hiszek.

Hogy mennyire számít egy kis, vagy na - jelen esetben sok eső a mezőgazdaság számára, azt volt alkalmunk látni a közel múltban.
Ezzel szemben azt, hogy mennyit számít fejlődési szempontból egy esztendő, ennek ma voltam tanúja.
Nem vagyok én az a para típus, ha az öregedésről van szó. És egyáltalán nem értek egyet azzal a mondással, mely szerint ne volna jó gyermek és szép öregasszony. Igenis vannak méltósággal megöregedett idős nők és fériak. Láttam sármos öregurat nem is egyet és ugyanígy ismerek szép és kellemes megjelenésű idős hölgyet is, többet is mint egy csokornyit.

A mai nap azonban kissé a letargia fele taszított el ami az önmagam megállíthatatlan öregedési folyamatát illeti. Sőt, mi több a letragiám vegytiszta konfúzióval is keveredett, miután benéztem a tükörbe és azt tapasztaltam, hogy minden a helyén van.
Most, hogy lelkiekben már fél aortával költözöm - mindent kicsit átmozgatok magamban.

A győkerek elszakítása nem csak idős korban veszélyes - a fiatal vagy na, jelen esetben örök fiatal lelkeket is keményen próbára teheti.
Ott ülök érted-e az önmagam mélységes csendjében és jönnek mindenféle virágszálak haza - akik tavaly még bimbajak is alig voltak - a nyár és a sok esőzés azonban igazi nyilott viágszálakat varázsolt belőlük.
Még esetlenek, még leplezik az illatukat - de már elfedhetetlen a nőiességük varázsa. Már nem titkolható és nem rejthető el szépségük hetedhét országra világító ragyogása.

Ha elgondolkom azon, hogy mit hány éve is csinálok holt magabiztos rutinnal - arra kell következtetnem, hogy bizony észrevétlenül is, eltelt az idő.
Tehát nem csak a környezetem felett rohannak az évek, hanem akarva-akaratlan felettem is.
Itt van például a szomszédkölyök. Én már első mennyasszony voltam, amikor ő pelenkás, cumis kisbaba. Ma pedig már igazi férfi. Magas, gyönyörű, jólnevelt, kedves és férfias.
Előttem van ahogy bukdácsolt és az én órám már ketyegett. Éppen ilyen gyermeket szerettem volna, mint ő. Mára már levetközte bőrét és minden nő csodás álmává vedlette ki magát.
Istenem, mondom - hova lettek az évek.
És nem a beteljesületlenségről van szó.
Nem. Messzemenően nem. Hanem csak arról az egyszerű és közismert tényről, hogy én még mindig legbelül ugyanaz a gyermek maradtam. Tele szenvedélyekkel, álmokkal, örömökkel és a rárakodott hosszú út porával, amit helyesen-helytelenül fájdalomnak és szenvedésnek hívunk sötét napjainkon.
Pedig ha egyszer megemberelnénk magunkat és leráznánk a port - mint a mese elvarázsolt királylánya - banyákból ismét csodaszép fiatal hercegnőkké vedlenénk át.

Az igazi szenvedés nem pornyomokat szánt a lelkeken és arcokon - hanem rózsákat terem. A szenvedésüket megértett, elfogadott és beépített emberekből lesznek a csodaszép, méltóságteljes és irigylésre méltó idős nők és férfiak.
Mindig az hagy bennünk és rajtunk csúnya nyomokat, amit nem fogadunk el, nem ismerünk fel és nem is vagyunk hajlandóak beépíteni.

Bennem sok ilyen szenvedés él.
Tudok róla, ismerem, nevén szólítom - de még nem sikerült megbarátkoznom és helyet csinálnom számára a lelkemben. Emiatt vagyok sokszor csúnya és kiálhatatlan kint és bent.
Újraültetésnél - mint a növény földcseréje során - célom a hely és rendteremtés. A lélek éppen úgy rajong a feng shui-ért, mint a szem és a fizikum.
Kell a harmónia legbelül is.
Másként maradnak a meg nem valósított álmok, a félresikerült életek és kapcsolatok - és az önmagunk - önmagunkra és másokra való fatális ráerőszakolása.
Egy életünk van - igaz az örök - de akkor is, megéri ezt?...

Nemrégiben, rögtön azután, hogy összeülünk egy baráti társasággal, elindult a beszélgetés megállíthatatlanul tekeredő fonala arról , hogy mennyien válnak az ismerőseink közül. Szűk kör lévén, nagyban megy a titoktartás. Pircsi tudja, hogy válnak Janiék de titok, Ferike hallotta Jóskától, hogy ő is válni akar, persze ez is titok. Peti mondta Gizinek, hogy elege lett, már időtlen idők óta megromlott a viszonyuk, így hát nem marad más hátra, elválnak, naná, hogy titokban. Ülök mint egy darab tuskó. Hozzászólni sem tudok.
Közben a barátnőmben kiszakad a mesezsák. Egy páról beszél, akik szintén elváltak, és akikért egyformán rajongott. És hogy mennyire kényelmetlen most. Meg a gyerekek. És a család....
Hallgatom.
Mindenféle gondolat van bennem.
Vállásról, fájdalomról, szenvedésről.
És nem tudom, kinek is van voltaképpen igaza.

Divat manapság két háború között, békepipát eregetve hangoztatni, hogy ha a kapcsolat megromlik, nem válni, hanem megjavítani kell.
Igaz, igaz és igaz.
De akkor hogyan is?
Mert kérdem én - mit csinál az ember a felgyülemlett szenvedéssel, vérrögökkel és állandóan feltépődő és vérző sebekkel? Azon a ponton túl, amikor már kommunikálni sem érdemes. Amit az a pont követ, amikor már alapjáratban nem is lehet. Csak ugatni vagy vonítani.
Tényleg javallott az együttmaradás?
Vagy azt is kérdem, és ugyancsak én - hogy milyen mintát tár a fia, lánya elé az-az anyuka, akivel éveken keresztül csúfolódik az apa. Megcsalja, átveri, megalázza, lealázza, szolgasorban tartja, megveti, kifigurázza? Tényleg, neki is maradnia kell?
És ha igen - miért és meddig egészen pontosan?

Van az a jóképű elméletbe burkolt tanács, mely szerint egyszer a saját irhádat mentsd, hogy aztán - mondom, aztán - meg tudj menteni másokat.
Ez ebben a kontextusban nem érvényes tessék mondani?
Hagyjam, hogy letiporjanak, megnyomkodjanak, keressek magamnak valami elegáns letális pszichoszomatikus betegséget és haljak meg csendben, hogy az az idióta nyugodtan tudjon vezekelni, aki arra sem volt képes, hogy éltemben megbecsüljön?

Mondok mást, s most szar leszek.
Ismertem egy párt. Nem született gyerekük, mert külön-külön lehetett volna, de együtt nem - összeférhetetlenség miatt. És ők, az együtt mellett döntöttek. Állítólag a pasas - biztos, ami biztos, negyvenes éveiben még egyet utoljára nőzött, aminek gyümölcse is született. Na akkor, elszakadt a fonal az asszonyban. Elhatározta, hogy fájdalmában kiállhatatlan lesz. És lett.
Egyedül aranyos, humoros, kedves kis nő volt, de a férje mellett lement állatba.
Teltek múltak az évek. Egész héten öldökölték egymást - vasárnap ünneplőt vettek, karonfogva templomba mentek, hazajöttek, átöltöztek és ott folytatták, ahol abbahagyták.
A pasas végül, de nem utolsó sorban - megbetegett. Ágynak esett és az aszony lett a beteggondozója. Ápolta szeretettel és odaadással - de én mondom neked és nincs miért ferdítenem, nem volt olyan nap a tíz év alatt, amikor verbálisan ne temette volna. Ha telefonon hívták - tíz éven át minden álló nap elmondta, hogy jaajjjj, a pasas éppen most haldoklik ne.
Az ember tíz évig nem halt meg. Pedig többször ettünk toros fánkot, hajtogattunk szalvétát a torra, ettünk toros káposztát, kifizettük a sírt, elsirattuk.
És akkor meghalt.

És én annyit de annyit gondolkodtam ezeken az embereken - akikben nem volt annyi becsület - önmaguk és természetesen egymás iránt, hogy egyik szépen elmenjen jobbra a másik meg ugyanolyan tisztességtudóan balra. Mire volt jó ez a szisztematikusan elkúrt két élet? Kit szolgált? Ki mit tanult belőle? És egyáltalán - vonta-e le már valaki a következtetéseket?

Vagy a családok, ahol elmondásuk szerint a gyerekek miatt maradnak együtt, miközben állandó a fight club hangulat.
Nem értem na.
Mellesleg magamat sem.
Hiszek a házasságban... - olvastam minap és nevettem. Mint a vén kujon, amikor rózsaszín pinát lát.
Nem. A házasságban én ugyan nem hiszek.
Ezzel szemben elmondom, hogy miben igen:
- hogy megéri harcolni és küzdeni
- hogy az értelem soha nem egy dolog csúcsán, hanem a mélyében rejtőzködik
- hogy egy gyereknek mindkét szülőjére szüksége van
- hogy elég sok mindent helyre lehet pofozni, ami elbaszodott, de az előbb-utóbb újra megmegy
És hogy végképp vannak olyan dolgok és helyzetek az életben - amikor szépen meg kell fordulni és menni kell. Ezek azok a helyzetek, amikor lassan és halkan sokkal többet sérülünk, mint amennyit épülünk. Van ez a mérleg. Rendszerint kocsmákban árulják a poharak alján. Ahova amikor benéztél - egyetlen másodpercre látod az igazságot. Tele vagy bátrosággal és fel vagy tötlődve a jelennel. Végre önmagad vagy. Na az az egyetlen törtmásodperc, amiben benne van az egész élet. Ahogy a kocka is, ami el van vetve.
Azt keresd!

Mit egyek ha nagy leszek?

S előre figyelmeztetlek, hogy ez az egyik olyan téma a sok(k) közül, aminek a gyakorlatában mester, ezzel szemben az elméletében még inas sem vagyok.
Amióta az eszemet tudom, vigyáznom kell arra, amit a szervezetembe szerves anyagként beviszek - mennyiségileg és minőségileg egyaránt. Egész álló gyermekkoromat végigmozogtam és sportoltam - hol versenyszerűen, hol dacból, hol életmód jelleggel, hol meg egyszerű konok megszokásból. Voltak napjaim, amikor az edzések érték egymást és volt egy időszakom, amikor nem csináltam semmit. Na azt összevetve azzal amit aktív koromban tettem - arra jutottam, hogy oda nem sétálnék még egyszer. Kell az embernek a mozgás. Kérdik a gyerekek miért? Hírtelen nem is én, az edzőm válaszol belőlem. Mondom mert fiam régebben az emberek vadásztak, halásztak, futottak, hajtották a vadat, művelték a földet, vizet hoztak, tettek-vettek, míg ma - beülnek és kiszálnak az autóból. Ha történetesen meg kell mászni 18 lépcsőnél kicsit többet, vagy egyfolytában gyalogolni kell 15 percet, szakad róluk a víz és kapkodják a levegőt.

Éredekes paradoxonokra épűl az egész társadalom az elvárásokat tekintve.
Trend az olyan cipő, amiben tipegni is kihívás, autó nélkül elég szégyen éldegélni, ma amikor már mindenki megengedheti magának, akinek kedve szottyan rá, gyorsétterem büfék, láncok, egészségtelen és hízlaló élelmiszerek egymást taszigálják le a polcról - miközben elvárás az, hogy minél átlátszóbb legyél. A nőies formákat ma már egyhangúlag hájnak, zsírnak és nem odavaló kövérségnek tituláljuk. Mellekből sem tetszik a lágy, habfehér, omló termékenységjelkép - ezzel szemben trend a plasztik. Hajszínnek sem menő a bölcsességet és tapasztalatot tükröző őszbe forduló dús, mélybarna - sokkal jobban csípjük a szőkítés által elhullatott sárga, rugalmatlan tincseket.

Nem tudom mivé metamorfozálódik a világ. De ha esik az eső, gyakran kérdik a gyerekek: anya, most nem Isten sirdogál. Mire én: nem, nem ne viccelj - miközben tudom, csakis Ő hullahatja a könnyeit.
Mondja a tegnap az irigylésre méltó külsővel megáldott fiatal cigányasszony, aki engem rendületlenül magáz, miközben én éppen olyan rendületlenül tegezem őt több mint fél éve - hogy a lánya nem akar olyan ruhadarabot hordani, amelyből kilátszodjon a bőre. Mert cigány.
Mondom ne marháskodjon, amikor tömegek hagynak ott komoly pénzeket hetente csakhogy egy árnyalattal is barnábbak legyenek.
Az a cigánylány nem szép, hanem gyönyörű. És nem tudja. Mert a társadalom szerint korlátokkal él.
Nem teszünk különbséget már, mert az munka. Nem mondjuk azt az ilyen erzsipirisári fajtáknak, hogy be jó, hogy vagy nekünk. Hogy cigány létedre beilleszkedsz, törekszel, tanulsz, iskolába jársz, tisztálkodsz, dolgozol és külön öröm, hogy ennyire szép vagy. Nem, ezt nem mondjuk. Mondjuk, hogy büdös cigány, mocskos tolvaj, büdös zsidó, geci oláh, mocsok székely. Így. Mindent az általánosítás porába döngölve. Hogy ha nekem nincs, na neked se legyen - önbizalmad, bátorságod, életkedved, jövőd, örömöd, erőd.

Amióta iskola van - csomagolás is van ugyebár. Na ma már ez sincs. Nem divat. Szégyen. Anyád? Szalvétába, szendvicstartóba, üvegbe teát vagy bodzalevet? Te hülye vagy? Nincs pénzetek? Ott az üzlet, benne pékárú, vagy bentenes csokiskifli, pepszikóla és kész.
A lányommal napi téma. Hála Istennek az oviban még nem figyelnek fel erre a gyerekek. Habár ami a fiamat illeti, felsorolja, hogy a 21 kölyökből ki mit visz enni magának. Azért ez sem kis teljesítmény.
De a lányom - elmondása szerint az osztályban ketten-hárman vannak akiknek konstansan csomagolnak otthonról. A többi gyerek káposztás bukszán, dzsemes táskán, óriás sajtoson, csokis kiflin, csipszen, koka és pepszikolán nő fel.
Mondom Anna. Ha nem egyéb, nekem is könnyebb lenne a fél órával korábbi kelés helyett - amit a szendvicsekre és a friss teára, gyümölcsre szánok - a további alvás és egy gyors vásárlás a sarki üzletből. De nekem ha hiszed ha nem, fontos, hogy neked mekkora lesz a segged, lesz-e narancsbőrőd, lóg-e majd a hasad és megzsírosodik-e a szíved.
Ez bejön neki.
Még mulat is rajta.
Én meg szomorkodom. Olyan nehéz így nevelni és példamutatni. Hitelesnek lenni és maradni.

Mutatják ma a zenetanárt, aki molesztálta a hatodikos gyerekeket. Első reakcióm, hogy kitaposnám a beleit, levágnám a farkát, megkínoznám. Aztán gondolkom. Baj van velünk tömegesen. A hatodikos lányok akkorák, mint régebben a friss menyecskék. Gyerekruhákba erőszakolt, felnőtt testek, gyerek lelkekkel. És észre sem veszik, hogy meztelenek. Mert ez a trendi. Fel sem tűnik, hogy jelzés értékű az öltözetük, a viselkedésük, a fájdalmaik és az egész hiányokról árulkodó életük.

Beteg lett a világ. És minél betegebb annál kevesebbet szólunk róla.
Lehet ha az elkövetkezendőkben kérdezik - mégiscsak elmondom, hogy sír az Isten, ahogy legbelül mi mindannyian vele együtt könnyezünk.

Amikor először találkoztam a Jehova Tanúival éppen a legfogékonyabb életkorban voltam, a tomboló kamaszkor küszöbén. Túl egy megrázó vesztességen, még benne a fájdalmakban - Istent, embert és önmagamat keresve.

Jöttek, ahogy szoktak. Megjelentek és csengettek.
Tudod van az a nevelés okozta ambivalnecia - amikor hírtelen kell eldöntened, hogy az adott helyzetben mi helyes és mi nem - és bárhogyan is döntenél, fatális eredményei lesznek.
Na ez is egy olyan helyzet volt.

Mert ugye - fiam ne nyisd ki az ajtót idegeneknek..., ne állj szóba idegenekkel, de ugyanakkor figyelj arra, hogy ne bánts meg senkit, ha felnőttel társalogsz, légy tiszteletteljes, hallgasd végig, ne szólj közbe... stb.
Két fiatal hölgy elkezdett beszélni Istenről és a Világvégéről. (ezt most mért írtam nagybetűvel?...) És nem szakítottam félbe őket. Éppen a Biblia olvasásának kellős közepén tartottam, Lukács evangéliumánál és tele voltam kérdésekkel. És ők házhoz jöttek, válaszokat adni. Olyan szinten érdekelt a dolog, hogy valaki mást küldtek el maguk helyett - ez a hölgy rettenetesen jártas volt mindenben - ami vallásokhoz, vallástörténelemhez, Bibliához, próféciákhoz kapcsolódott. Különösen szerette a Jelenések könyvét. így utólag már értem, hogy neki is kérdései lehettek. Az elején hetente, majd kétnaponta, végül naponta jött el. Egy-két órát simán áttanultunk, ígéretek és követelések nélkül. Nekem megfelelt, ő többet akart.

Az elején szálába hívott - nem mentem el, aztán konferenciákra - ide sem mentem el. Aztán próbálgatott manipulálni, hogy így a család, meg úgy a szentírás. És ha akadályoznak, nekem hátat kell fordítanom és mennem kell, hogy akadálytalanul követhessem Krisztust.
Ez gyanús volt.
Gyönyörű könyveket kaptam ajándékba.
Valamiért mégis elmaradt a nagy áttörés.
Nem a hitük érdekelt, hanem konkrétan a Szent Írás.
Akkor lett valakim - az illetőre most nem, de maga a kapcsolat tényére határozottan emlékszem.
És mondták, hogy ez nem jó.
Ahogy a rövidnadrágomra is.
Majd lemorzsolódtak.
Nem láttak bennem fantáziát.

Mindig csodálatra méltónak találtam azt, ahogy hordják és hirdetik Isten iránti odaadásukat. Ennyi. A többi nem érdekelt, ahogy ma sem. Hallani sem akarom. Ennyit találok szépnek, de ezt páratlanul szépnek találom.

Ez valahogy - talán idővel rámenőségig fajúlt.
Ma ha jönnek, messziről megismerni őket... átsietek az utca másik felére. Nem bántanék én senkit... Olyan ramaty tud lenni, amikor az embert sorozatosan utasítják vissza. Vagy eleve tisztában van azzal, hogy amit átad, az két másodperc múlva pont a kukában landol.

Ha csengetnek - szeretettel mondom, hogy hithűkatolikusokvagyunkésazokismaradunkaviszontlátásrakezicsókolom. S ez mindig hat. Mert a zsidók és mi... S ha ne adj Isten még kereszt is van a nyakamban, na az pont hogy éppen a legletálisabb kombinációk egyike.

Az uram...hát na... Ő ugyebár holtig jópapmaradakitanúl. Ő is ki-kinyitja gyanútlan az ajtót.
Nemrégiben ráakadt két édes kis nénike. Megszerették elsőre. És hoztak neki könyvecskét, hogy olvassa. A párom egy született delegátor. Ha valamire nincs kedve, ideje, hivása, nemtommie - azt rendszerint delegája felém. Na ezt is. Jó, mondom, szent a béke. Nehogy már egy kis könyvecske szülne itt közöttünk feszkót. Egye fene, megeszem harminc perc alatt. Na de amikor már az ötödik kiskötetet olvastatták el velem - mondom idefigyelj drágám verdbele, mert nekem ennyi akkor elég is.
S erre ő - aszongya - jó... de te adod vissza a könyveket.
Azt a csalódottságot a két mamika arcán, ... hát...leírhatatlan volt.
Pedig olyan jól mentek a dolgok... - gondolták.

Azért így kár...
Amikor olvasok egy-egy posztot, hogy így a vallás, s úgy a vallás - düh van bennem. Mi nem járunk senki kis nyakára, nem erőszakoskodunk. És a mi Istenünk türelemmel vár. Nem csapkod, üvölt, kényszerít, mindenáronakar, hanem mosolyogva vár.
És amikor belépsz hozzá - jóízűség van.
Tömjénszagú hűvös - ő meg csendesen és lazán mosolyog. Mintha mondaná - ha nem egyéb...örülök. Fogalmad sincs, hogy mennyire is vártam ezt a napot...

Játékos lelkigyakorlat

Mindannyian hallottuk és ismerjük azt a mondást, hogy akkor tudod igazán meg   megbecsülni a tulajdonodban lévő dolgokat, vagy a melletted élő embereket, amikor elveszíted őket.
Igaz...
De ez egy olyasféle tudás - amit hiába tudok, mert csakis akkor értem meg, ha élem is a fájdalmat.
Például - hiába intenek az idősebbek, a bölcsek tanácsa, a barátaim, jóakaróim, szüleim - hogy ügyeljek erre és erre a kapcsolatomra, ne herdáljam el, becsüljem meg... Magamnak kell átélnem a vesztességet ahhoz, hogy felismerjem a benne rejlő tanításokat is.
Tőlem bőven vett el az élet.
Igaz adott is.
Mindigis babonás félelemmel ismételgetem Jób történetét - akit és amit végképp nem tudok megérteni.
Az a Jób, akinek mindene megvolt. Próbára tevődött és ugyanazzal a sunggal - mindent el is veszített. És ezzel még mindig nincs bajom, Lófasz. A vagyon, vagyon - izikamizigo - de a család... na az valami.
Na látod ezt nem tudom megérteni. Ugyanis Jób szenved, majd feláll és újrakezd mindent - szépen előlről. Step by step. Nem hamarkodja el a dolgot. De - és itt rejlik a történet egyik legnagyobb mazsolája - nem is ragad le, nem is ragad bele a fájdalmába.
Feláll és továbbmegy.
Érted te ezt uram?....mert én nem.
Félem, tisztelet és csodálom ezt a fajta bölcsességet.

Múltkoriban elment a családom.
Nem szeretem a köldökzsinornál hosszabb távolságot.
Még nem.
Nyújtogatok - de még mellettem a helyük. És nekem mellettük.
Elmentek és mi tagadás ismét lezuhantam bétába.
Elkap a gondolat - erővel és mélységgel - hogy mi is van akkor, ha most hírtelen Jóbhoz hasonlóan - innentől kezdődően egyedül kell(ene) továbbfolytatnod?
Lenne-e élet a lelki halál után?
Volna-e cél? Motiválna-e valami, akármi, akármikor?
És tudnál-e az Isten szemébe nézni, úgy, ahogyan eddig tetted?
...
Mindenféle eszembe és lelkembe jut.
Valami mégis azt sugja továbbmennék.
Hiszen már ennyi is kegyelem.
Minden perc kegyelem.
Ajándék és kegyelem.

Amikor hazajönnek másként ölelek.
Más hangon szólnak a kérdéseim és válaszaim, hiszen az önmagam mélységeiből jövök.
Nem értik, de örülnek a melegségnek.
Én meg napokig érzem, tudom, élem - hogy mégiscsak van boldogság. Nem boldog pillanatok, hanem folyamatos öröm, jóérzés, megelégedettség.
Annak az öröme, hogy vagy és vagyok, szerethetlek és szeretsz - maradhatok és maradsz.
Minden perc - ajándék és kegyelem. A többi meg ezt kitöltő, lényegtelen nüansz.

Megy a gözös, megy a gözös a Somin körbe...

Annak idején - amikor még én voltam az, ami ma már jóindulattal sem vagyok - annyian voltak kérem szépen a Somostető három nagy attrakciója közül az egyiken - azaz, a kicsivonaton, hogy fürtökben csüngtek az emberek. Ha csüngeni akartál sorba kellett állnod és ki kellett várnod öt-hat túrát, amíg végre te magad is sorra kerültél, hogy vigyorgó képpel körbeutazhasd 3 km per órás sebességgel a Somostető egy részét.
De ne is menjünk ennyire messzire. Ugyanis ezelőtt olyan négy éve, amikor felújjították a vonatot - erdélyi magyarul nem tettek mást, mint lefestették és pofáúl biggyesztettek rá egy Thomas arcot, Thomas névvel, hogy mindenki biztosra tudja minek is szánták - a gyermekek éltek-haltak a kicsivonatért. Lett is helyi biznisz belőle - hamar nyomtattak polókat, csuprokat meg mindenféle dolgot - orrba-szájba Thomasról és barátairól.
Fényképeződtek előtte az emberek - mint a szovátai medve előtt és Thomas cserében büszkén dudált és boldogan eregette koromfekete füstöcskéjét a csodálatos erdő sűrűjébe.

Nos akkor, négy éve is komoly sort kellett kiállnia annak, aki fel akarta verekedni magát a kiplasztikázott Thomasra.
Thomas igazi romániai nemzetszimbólum. Egy vásárhelyi knowHow az autentikus Romániáról. Bent rothadunk, de arculatilag rendben vagyunk. Tarccsuk a lépést nyugattal. Mint a lovasszekérmegálló a román McDonalds előtt, Bukarestben. Mert ezek vagyunk mi. Ugyanis Thomason sem olajoztak meg, cseréltek ki vagy javítottak meg semmit. Csak áperté kapott egy pofát. S ennyi elég is a románnak. Hátafaszomnemkéne?...

Négy év elég is volt ahhoz, hogy Thomasból ne maradjon más, csak az arc.
A vonatot megette a göthe, de a helyes kis pofika maradt.

Ma felmegyünk. Persze, hogy első kör a kicsivonbatról szól.
Első benyomás - holt üres peron.
Na, na..., vélekedünk egyhangúlag - biztos a sok esőzés ártott meg a síneknek.
Nem...
Indulna, mondják, ha lenne utas. Álljunk meg, dudálnak és hátha sikerül még odacsalogatni hat embert. Ugyanis mi négyen plusz még hat palimadár - az éppen tíz. És ennyivel máris indulhat a kursza.
Dudálnak.
Mondják csak egyszer lehet - mert innen nem messze lakik a nemtommejikgyárigazgatója és az nem tolerálja a dudát. Egy duda nem duda. De két duda - már duda. Vallja a szuprakontroll - az uramhoz hasonlóan, az igazgató nyomán.
Lassan, de gyülekeznek a népek.
Közben diszkréten körülpislantok.

Elmondom az alkalmazottak számát:
1 darab szuprakontroll - jóalkatú cigánygyerek
A munka feladatkörei: dudálás - egyszer, nem kétszer, informálás, három vagonba beszállás, jegyek elkérése, jegyek eltevése a hátsózsebbe, mosolygás, mozdonyba beszállás, a kursza felénél a váltókar le- majd felhúzása, visszaülés a mozdonyba és elköszönés a kedves utasoktól.
Ez egy nyolc órás meló, akkora fizetéssel, mint egy pedagógusé, vagy egy állami intézményben dolgozó segítő szakemberé!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!
Szeretlek Románia, Isten bizony szeretlek...

Mozdonyvezető.
Ebből két váltás van.
Nem hiába na...nagy a felelősség...
A szaki feladatköre: unatkozás, társalgás a kollegákkal, a mozdony karban - tartása, hiszen gyakran támaszkodik nekie - aztán felszállás, elindítás, könyöklés, unott integetés, dudálás és kész.
Fizu: kicsit nagyobb, mint a fent említett úriemberé - ergo, sokkal nagyobb, mint egy olyan pedagógusé, aki a gyermekeinknek megtanítja a betűvetést.
Imádlak Románia!!!

Vécésnő:
eleve nem csinál semmit, mer senki sem használja azt a páratlan bűzű vécét. Inkább elmegy és megreszkírozza, hogy meglásssák a csurdé seggét a fa mögött, minthogy abba a felejthetetlen húgyszagba betegye a lábát.
Fizu - akár a szuprakontrollé és sok kedves volt évfolyamtársamé.
Igen Románia - te az enyém vagy...

Takarítónő:
nem úgy tűnik, mintha csinálna is valamit.
Van.
Ha ez valami a Valami mezején, akkor jó.
Fizu, mint a fent említett kolleginájé és ahogy említettem - mint sok eggggggyetemet végzett, keményen dolgozó lelkes fiatalé, akik egyben hibásak csak: meg akarják menteni a világot. Míg a takarítónő nem. Ő csak van. Vagyok, aki vagyok - elven.

Nem nézelődöm tovább.
Elindulunk.
Hangsebességgel.
Átlag három kilóméter per óra.

A helyzet annyira patetikus - hogy végignevetjük az egészet.
A cigány zsebrevágja az egész utas jegyét, tépetlen.
Senki nem kever le neki egy nagy pofot.

A közhangulat a következő:
gyurjá vaze, ha mi má nem tehetjük...
És persze közben száguldunk.
Három kilóméter per órával
Szeretünk Románia, szeretünk naon.

Azzal a közismert ténnyel, hogy nem minden az, aminek látszik - mindannyian találkozunk napi szinten. Főként ma, a reklámok világában - amikor a trend teljesen mást sugall, mint ami valójában van.
Emlékszem, hogy már gyerekeim voltak, amikor az első csalódás ért ezen a téren. Azt hiszem amiatt, mert az ők lelkükben voltam jelen az adott helyzetben. Teljesen eggyéválva velük.

Az úgy történt ugyanis, hogy a mesecsatornán mindenféle dolgot reklámoznak, ami szerintük jó egy gyereknek. Sok reklám olyan üzenettel támadja a még fogékony gyereket, hogy addig ne is akarjon egyáltalám tágítani, amíg meg nem kapja az adott dolgot. Anna nem volt két éves és megszeppenve ismételgette - neked még nincs ilyen???... Úgy benne volt a kérdésben a magasabbrendűség, a nagyképűség, a lenézés, kizárás és az a tény, hogy ha neked azonnal nem fognak beszerezni a szüleid egy ilyen terméket - semmit sem fog érni az életed.

Első körben megmagyaráztam.
Aztán ha valami olyasmiről volt szó, amit én magam is jónak láttam - nehézségek árán beszereztük - de legtöbb alkalommal a tapasztalataink azt mutatták, hogy eddig a pontig tartott az izgalom. Amíg meg nem kapta. Mert azt követően - már volt valami újabb, amivel sikeresen felcsigázta a média - manipulálva a gyerek-szülő párost az újabb harc fele, amit a vásálás kellett megkoronázzon.
Így lett egy rakás hasznavehetetlen dolgunk - balerina szet korláttal, lemezzel, szönyeggel és ruhácskával, mintákat rajzoló pók, illatos állatka, ugató és füttyentésre gazdiját követő kiskutya és folytathatnám a felsorolást.
A fent említett dolgok egyáltalán nem hasonlítottak a felhívásban szereplő tárgyakhoz. Sem képességeiket tekintve, sem méreteikben, sem hiányt pótló tulajdonságaikban.
A gyerek rájött, hogy különbség van ígéret és valóság között.
A csomagolás stimmelt, a lényeg egyáltalán nem.
Mindannyian tanultunk belőle.
Le is vontuk a következtetéseket becsülettel.
Anna sikeresen felnőtt ahhoz a valósághoz, amelyben soha nem a külsőre, hanem sokkal inkább a csomagolással elfedett valóságra érdemes összpontosítani.

Balázs - nos, Balázs igazi férfi.
Ő a csomagolásért rajong.
Soha nem a játék érdekli jobban - hanem a színes csomag és a darabok. Ugyanis mindent szétszed darabjaira. Az összerakással még gondjai vannak - de egy igazi ezermester így fejlődik. Egyszer türelemmel el kell viselnünk - hogy a gyerek az utolsó csavarig kíváncsi minden alkotóelemre és számára ez a játék.

Hogy hogy vagyunk ezzel a dologgal felnőtt korunkra - na ez sokkal érdekesebb.
Nem szeretnék messzebb menni magamtól.
Nemrégiben ügyeket kellett intéznem egy jogtanácsosnál.
Első ízben egyesületünk ügyeit, majd felbuzdúlva - saját magam problémáit is.
Elmondom mit tapasztaltam.
Sokkal hamarabb értem a találkozó helyszínére a megbeszélt időpontnál.
Érkezésemet követően kis időre megérkezik egy autó, amelyből kiszáll egy nagyon fura hölgy.
A haja válig érő - zsíros, gyér - éppen csak pár tincs, mutatóban. Első gondolatom szánalommal telített - mondom magamnak, szegény, biztosan beteg.
Kosztüme valamikor igényes és fényes - ma már kopott és divatjamúlt.
Arca tele szörzettel és bibírcsokkal.

Arra gondolok elvesztette valakijét és szenvedhet.
Mély meglepetésemre előveszi a kulcsot és kinyitja az iroda ajtaját.
Bemegyek.
Sokkal vagyunk nyitás előtt.
Kizárólag a modora és hozzáállása érdekel, semmi más. Konkrétan azt akarom látni, hogy kidob-e hatalmas fölénnyel élve, helyzetéből adodóan vagy sem.
Köszönök illendően, öreganyámnak szólítom és elmondom, hogy miért jöttem.
Leültet, mosolyog, kedves, előzékeny és mérhetetlen profizmusról ad percek alatt tanúbizonyságot.
Zavar támad a lelkemben.
Érzem, hogy szeretni is tudnám.
Másodpercek alatt elfeledteti velem boszorkányos külsejét.
Holle anyóra gondolok.
Ilyen lehetett annak a lánynak aki egy egész évre elszegődött szolgálni hozzá.
Jó az ilyen emberek környezetében élni.
Olyanok mint az üde napfény.

És a jó, a szép sugárzása - mindig külsőtől független.
Nem tudom, hogy befolyással van-e a külsőnkre az ha gyönyörű lélekkel áldott meg az Isteni kegyelem. Ugyanis ismerek gyönyörű külsejű - elviselhetetlenségig gonosz és förtelmes embereket.

Megtévesztő ez a világrengeteg.
Sokszor el sem tudom igazítani a rám bízott gyermeket.
A gonosz farkas bárány bőrben jár-kel.
A gusztusos étkek egészségtelenek akár a gyilkos galóca és mindezek tetejébe még ízletesek is - mintegy etetik magukat.
A szépség nem belülről fakad, hanem kizárólag bent keresendő.
És az élet igazságtalan - mert ... ilyen és kész.

Az életben rengeteg hülye helyzet van.
A hülye helyzetek jellemzője, hogy belekerülsz, nincs mit tenned, végignézed, éled és várod, hogy megmentsenek vagy egyszerűen vége legyen. Ez éppen olyan, mint a futó homok. Ha megmoccansz, elmerülsz. Esélyed sem lesz a szabadulásra. Ezzel szemben ha megőrzöd az önuralmadat - segítséggel élve megúszhatod.
Meséli valaki - mindegy, hogy ki, milyen kontextusban és miért, mert mindannyian éltünk meg már hasonló helyzeteket - hogy konfrontálódott valakivel, aki őt mélységesen megsértette. És utólag, akkora galiba lett a dologból, hogy annak ellenére, hogy ő is tudja, hogy igaza van és szólnia kellett - percenként vádolja önmagát amiatt, hogy miért kellett szemét módjára konforntálódnia és miért is nem nyelte le az egészet?
Hasonló vagy még megalázóbb a késő kifizetés története.
Meséli a nyugdíjából megélésre esélytelen idősödő hölgy - hogy azért vállalt munkát a nyugdíjaslét helyett, mert képtelen emberségesen beosztani azt a keveset, amit az állam cseppent. És a bökkenő nem a munkával van, hanem a bérezéssel. Ugyanis az, akinek dolgozik - annyira gazdag, hogy egyszerűen elfelejti kifizetni az alkalmazottait. Számára 5oo Ron egy este vendéglős fogyasztásának az összege. Ha szerényebb helyre megy - esetleg másodmagával. A másik számára azonban ez jelenti a megélhetést. Amit azonban elmulasztanak odaadni neki.
Még rettenetesebb annak a fiatal, beteg gyermekeit nevelő hölgynek az esete a gazdag családdal - akiknek ha elfejetik kifizetni a bérét, azon a hétvégén éheznek. Míg az alkalmazónak nem került volna semmibe, csupán egy egyszerű emlékeztetőbe.


Nem tudom ha a szegény ember számára létezik megalázóbb helyzet, mint a saját tulajdona érdekében letérdelni és könyörögni. Nem alázná meg magát ugyan sohasem, de ha daccos lesz - minduntalan eszébe jut felesége kétségbeesett pillantása és az éhes, tévéző gyermekek lázasan csillogó szeme.
Visszafordul.
Ráharap a nyelvére vagy szája szélére, hogy jó erőssen fájjon.
Majd a földig hajol és égőpiros arcal kérni kezdi azt, ami kijárna neki.
Először nem hallják, mert nem reagálnak.
Hangosabban mondja.
Megcsörren a telefon - nem hozzá beszélnek, nem őt hallgatják.
Ismét elmondja - de már lángokban áll az arca.
Most megkérik, hogy szaladjon ki és hozza be a papírokat a nyomtatóból.
Most újra megismételtetik vele.
Erre már legszívesebben menne. Úgy dönt inkább megöl valakit vagy betör az első bankba.
Ráripakodnak, hogy mit képzel, más sem kapott. Várjon türelemmel mint bárki más hétfőig, mert ma nem volt idő bankba menni.
Ordítaná - tombolná - sikítaná, hogy nincs kenyér, nem ettek meleget napok óta a gyerekek, jó lett volna egy kis gyümölcs és tej is.
De nincs kinek.
Kifele menet hallja ahogy kinevetik.
Elhatározza, hogy többé ide be nem teszi a lábát.
De a szükség nagy Úr.
A hétfő dél ismét ott találja.
Most már tényleg éhesek a gyerköcök.
Jöhet a megaláztatás, csúfolódás, eltipratás.
A gyerek az első, ahogy az aszony mondta...
És ő?
Na meg a becsülete?
És az alkalmazóval mi lesz?
Ő mikor tapasztalja meg - akárcsak egy kis álomidő erejére is, hogy milyen érzés azért könyörögni, ami alapból kijárna neked?...

Nincs az a szülő, aki ne a legjobbat akarná a gyereknek.
De van az a mondás ugyebár - hogy a javadat akarják...ne add!

Mindig, minden esetben gyanús lesz az a szülő, aki valamit erőszakol gyermeke életében.
Legyen az sport, tanulás, valahova tartozás vagy valamivé válás.
Amikor mi gyermekek voltunk, a kommunizmus ideje alatt - ugyebár az akkori rezsim nem díjazta a templomba járó elvtársakat és elvtársnőket. Ha valaki erre szart rá és mégis elment, annak rendszerint következményei lettek.
Ezt a következő képpen játszották ki az emberek:
- titokban jártak
- nem jártak
- elküldték maguk helyett - mintegy égőáldozatul - a gyerekeiket
Tömegesen vettünk részt vallásórákon, ifiken és templomi szertartásokon.
Sokunkat erőszakkal kergettek el - ahogy mondtam, önmaguk helyett - mígnem saját szükségletté nem vált életünkben az egykoron kényszerített valahovatartozás.

Amúgy ahol tömeg verődik össze és ez az ad hoc forgatag mind nagyobb és nagyobb, megmagyarázhatatlan módon - számomra mindig gyanús lesz a dolog.
Ime egy releváns példa erre az egyetem.
Ma vak-világtalan eggggggyetemista.
Már nincsenek jó mesterek - az ezermestert társadalmunk csak a tankönyvekből ismeri, hanem ehelyett egggggyetemisták vannak.
Tanulj fiam, hogy legyen belőled valaki.
Régebben - de még ma is vannak helyek ahol igen - elmondták a fiúgyereknek - hogy papnak vagy kántornak tanuljon, hogy Úrnak szóliccsák - s onnan osztán minden sínen van, mint József Attila.
Ilyentén ma már mindenki úr.
Urizálás van is akármennyi.
Szegény szülőt azonban sajnálom, aki jóindulattal erőszakolja gyermekét a továbbtanulás irányába, egy jobb jövő reménye alatt - amit az évek szappanbuborékok módjára hiúsítanak meg a maguk éles valóságával.

Egggyetemet végzett emberek munkanélküli segélyen, nagyárúházakban, kisboltokban, cipős és ruhás üzletekben, takarítócégeknél, vagy a nihilben.
Kevesen boldogok.
Elvégeztek, beteljesítettek egy álmot, amihez közük sem volt.
Tanultak - hogy aztán ne legyen idejük önmagukat elsajátítani.
Az igazi út keresését feszegető kérdéseket elfedte a lexikális tudás - ami hasznavehetetlenül és teljes boldogtalanságban serceg a hasznavehetetlenség tengerén.
Az emberekben szégyen, szomorúság és céltalanság, jövőtlenség hónol.

Bárcsak ne mondanánk meg egymásnak a tuttit.
Bárcsak hagynánk nőni azokat a fákat az Ég és Fény fele.
Bárcsak tudnánk együtt növekedni.
Mert szülőnek lenni mind ezekre esély.
Nem az egggggyetem fizetésére, hanem az Ég, Fény fele való növekedésre, az együttes fejlődésre és az önmagunk megtalálására - külön-külön és együttesen.

Mert van élet a halál után

Ismertem egy házaspárt amióta az eszemet tudom. Ők voltak azok, akikre amikor ránéztem azonnal tudtam hogy nem szeretnék párkapcsolatban élni. Két gyereküket szépen felnevelték, akik jó messze menekültek a családi fészekből. Egyik az északi, másik a déli sarokra. Állítólag a sarki fény miatt. De mindenki csendben tudta, hogy a fészek áteresztése okozott gondot mindannyiuk számára.
Asszony, ember együtt megvénültek.
Ették egymást elevenen fiatalon, majd falták egymást semmit sem veszítve a kezdeti lelkesedésből - vénen is. Megbetegdtek, letrottyosodtak, alig vonszolták magukat. S ha már nem ment, hát leültek a padra megpihenni és ott folytatták csillapíthatatlan étvágyuk kielégítését.

Hogy, hogy nem - az ember egyszer csak betegebb lett mint az asszony. Emiatt is veszekedtek éppen eleget. Bement a korházba és többé soha nem jött ki onnan.
A felesége beleroppant.
Család haza.
Északi és déli sarok képviseltette magát.
Az asszony teljesen elveszítette a talajt a lábai alól.
Mi lesz velem? - üvöltötte bele az éjszaka csendjébe és a nappalok zajába.
Mindenkinek elmondta, elmesélte, elsirta, hogy ő semmivé lett az embere nélkül.
És mindenki hitt neki.
Mondta - a temetés után derűlt ki, hogy gyengén látó. Ezt eddig nem tudta. A düh vakította el és az is adott neki erőt a látásra. Vagy a másik támasza?...

Hívták az északi sarokra - nem megy mondta, fázik.
Hívták a délire - nem megy mondta, mindenhol fázik.
Mignem itthon is remegni kezdett.
Ha nem szégyelném kibotorkálnék és a vonat elé vetném magam... - mondogatta minden alkalommal.
És mindenki hitt neki.

A gyászmunka ellehetetlenedik ilyen esetekben. A kapcsolat összekúszálódott szálai, a harcok, a veszekedés, a konfliktusok - nem engedik a földre szorúlt embert nyugodni.

Márpedig van élet a halál után.
Paradoxonnak tűnik ugyan, de tény - hogy könnyebben engedem el azt, akit nagyon szerettem, akivel kiegyensúlyozott kapcsolatban éltem és nem csak a kezem fogta a kezét, hanem a lelkem is tartotta a lelkét távozásának pillanatában.
Soha nem felejtem el szenvedő nagymamám arcát.
Leültem a földre a templomkertben és azért imádkoztam, hogy Isten magához vegye.
Kéne nekem Mami örökre - mondtam, de tudom, hogy nálad jobb helyen van.
Így ment el Mami.
És sikerült elengedni őt.
Mert azóta is itt van. Véleményt sugall, vigasztal, ápol és betakar - ha fázom, szenvedek vagy éppen egy ölelésre vágyom.