Vannak azok a napok ... amin már az OB sem segít...
Na ez a mai egy olyan nap volt.
Már amikor reggel kinyitottam a szemem minden áron düllőre akartam jutni magammal, hogy milyen nap is van. Valószínű titkon abban reménykedtem, hogy szombat és nem muszáj felkelnem az óra könyörtelen jelzései ellenére sem.
Miután képtelen voltam rájönni megkérdeztem az embert. Tíz év kegyetlen őszinteségével vágta a pofámba, hogy péntek. Ebben a péntekben benne volt Robinson teljes nyomorúsága. Ottvagy már, de nem egészen. Még szenvedned kell egy kicsit...

A reggel könyörtelen rohangálásban telt.
Annak a lelkiismeretfurdalása, hogy reggelire édeset ettem, szokásom ellenére, talán megérzésemnek köszönhetően - a hetedik végigfutkorászott kilóméternél  köddé is vált. Futottam üres papírral, majd fél köteg papírral, majd majdnem teljes iratcsomóval, aztán pecsétért és aláírásért, végül a könyvelő után, aztán a határidő miatt.
Amikor az utolsó körömet nyomtam le a hivatal és az iroda között - megszólalt a telefonom.
Anna tanítónője jelezte, hogy elhozza ő a gyerekeket, ne rohanjak oda is. Csak várjam őket, hogy átvehessem a speciális küldeményt.
A hír annyira szokatlan, precedens értékű és vágyott információt hordozó volt ebben a kicsavart állapotomban, hogy amikor vége lett a beszélgetésnek meg kellett csípkednem magam. Reméltem hogy a fájdalomérzet közelebb hoz a valósághoz. Nem hozott - de a csípés nyoma pirosan virított a kézfejemen - jelezve, hogy a beszélgetés valóban lezajlott.

Mindig is hajlamos voltam egy párhúzamos világban élni.
Az öregedéssel ez a folyamat nem hogy enyhülne, hanem egyenesen egyre profibb vagyok benne.
Akaratlagosan vagyok képes kezelni azt a függönyt, amely a valóságból a vágyak világába vezet.
Ennek egyetlen hátránya az, hogy fáradtan nem vagyok biztos benne - hogy egy adott dolog a valóságban is végbement-e, vagy csak a párhúzamos realitás egyik élményének lecsapodása bennem.

Ezt a tehetséget gyerekkoromtól hordozom magamban.
Olvasmányaim során történt meg velem nem egyszer, hogy összekeveredtek a dolgok.
Egyik legemlékezetesebb egy Moldva György könyv kapcsán vert tarkón.
Olvasom a könyvben, hogy végre a főhős találkozik az agreszorral, akinek beolvashat a sok sérelemért, ami érte. A legjobb rész volt.
Hamar elmentem, lezuhanyoztam, kisminkeltem magam és újrafontam a hajam.
Mindent a képébe akartam vágni annak a mocsoknak és ehhez megteremtettem a külső feltételeket is - nehogy már az elhanyagolt külsőm jelentsen helyzetelőnyt számára az összecsapás során.
A meglepetés akkor ért, amikor ráébredtem, hogy ismét elvesztettem a fonalat - lelki és fizikai valóság síkjai között.

Amikor elérkeztem fiatal felnőttkorom küszöbéhez - hátrányként kezeltem mindezt.
Az alkotáshoz nélkülözhetetlen kellék volt, de a felelősségvállalásra képtelenné tett.
Eldöntöttem - nem leszek anya. Ugyanis nem tehetem ki soha a gyermekeimet egy ilyen traumának. Hogy ottfelejtsem, elhagyjam, kihagyjam, vagy minden ami sámánisztikus képességeimmel jár elmaradhatatlan hátúlütőként.
De az Isten teljesen máként gondolta ezt.
Így utólag - joggal.
Hiszen a gyermekek arra is megtanítottak hogy mindezt hogyan kell kezelni.
Megtanítottak a valóság mezején élni.
Nem vagyok sikeres, de haladok és mind jobban és ügyesebben egyensúlyozom.
A mai nap mégis visszadobott a nagy kiesések mezejére.
Amíg haza nem értek a gyerekek azon morfondíroztam, hogy akkor ez most valós volt vagy vágyott.

A gyermekek mellettem vannak.
Hallom egyenletes szuszogásukat. Tehát hazaértek.
Ami meg a többit illeti - csak az tudja mennyire relatív aki ismeri a járást mindkét zónában.
Aki meg nem - ne törjön pálcát - egy nagy szenvedés úgy odaverhet az addig szilárdnak hitt határvonalhoz, hogy az attól kezdve összemosódik minden egyes nehezebb időszak hatásainak köszönhetően. Míg gondolom végül már teljesen megszünik létezni is...