Tegnap ahogy ott figyeltem a gyermekeimet játék közben - akaratom ellenére aktiváltam a humán térfigyelő rendszeremet is. Először a padokon néztem végig. Nyugdíjas párok népesítteték be. Csendben voltak - néha egy-egy rövid és velős hümmögés hangzott el, ami arra utalt, hogy igen, ugyanazon a dolgon gondolkodnak. Már szavak nélkül.

Előkerültek a szendvicsek és kisüvegekben pakolt vizek. Továbbra sem volt verbális kommunikáció, maradt a legmagasabb szinten művelt metakommunikáció és a megfigyelésre szentelt idő.

Más idős párok sétálással mulatták el az időt. Ezek sem beszélgettek. Támogatták egymást. A biztonságos lépésekhez már mindkettőnek szüksége volt a másik támaszára.
Érdekes és közös vonás volt mindannyiuknál, hogy nem bámultak vagy rácsodálkoztak, hanem szeliden figyeltek.
Mint amikor már semmi nem tud meglepni - csak szeretem nézni, hogy te, ismeretlenűl, hogyan is élsz....

Magamban arra gondoltam - hogy summa summarum, igen nevetséges az emberi élet. Bölcsességből jövünk, bölcsességbe megyünk, miközben teljesen hülyén éljük le az egész életünket.

Teljes egocentrizmusban, majd megtorpanásban és önbizalom hiányok közepette - majd párkereséssel és egy becsületes munka felkutatásával. Aztán folytatódik a harc vérre menően önmagunkkal - majd párunkkal, majdan ambícióinkkal és életünkkel. És végül - valamitől, egyszer csak csend lesz. És az a csend és béke, amiről egész életünkben álmodtunk - hírtelen zavaró lesz és bántó. Belebetegszünk - személyes kudarcnak éljük meg az egészet - és vagy csak nagyon későre vagy egyáltalán nem sikerül rájönnünk soha, hogy végre hazafele közeledünk.

Félünk a haláltól, miközben életünk oroszlánrésze is azzal telt el, hogy rettegtünk élni az életet.
Vágyjuk a szerelmet - miközben talán soha nem jutunk el arra a szintre, hogy át tudjuk adni önmagunkat. Sokunknak még az sem sikerül, hogy helyesen meghatározzuk azt akik vagyunk és amivé menni szeretnénk. Akkor erre hogyan épüljön elfogadás, önelfogadás és önátadás?

Amikor egy-egy ilyen veszettül csapkodó emberrel találkozom, mindig az eltévelyedés esete jut eszembe. Ha a madarak felették a morzsát, ha üldöz a gonosz mostoha, ha nincs hova hazamennem, ha félelem van bennem és még a sötét is beállt - egyetlen egy dolgot tehetek. Meghatározom azt aki vagyok és azt ahova tartok. Csendben, nyugodtan és összeszedetten. És ha ez megvan - ha Juliska tisztában van azzal, hogy a fény fele venné az útját - onnan kezdődöen már semmi akadály nem állhatja az útját.

Csakhogy - azt is, mint a legtöbb túlélési infocsomagot - nem tanítják, hanem tapasztalat útján juthatunk a birtokába.