Orvos és páciense

Amikor iskolások voltunk - majd a késöbbiekben emlékszem az egyetemen is - divat volt minden furább tantárgyra azt mondani, hogy mi a jófrancnak tanítják ezt is, amikor az életben soha hasznát nem vesszük majd.
Ez egy meredek probléma.
Valóban rengeteg hiábavaló ismerettel - amit jó hamar a feledés hómályába burkolunk és jó sok hiányossággal távozunk az iskola padjaiból.
Mégsem gondolom azt, hogy az iskolát, tanárainkat vagy a meggondolatlanúl összeállított curriculumot okolhatnánk azokért a hiányosságokért, amik bennünk vannak.
Hanem a neveltetésünket - aminek régebben úgy mondták, hogy cei sapte ani de acasa (az otthoni hét év) illetve önmagunkat - hiszen a tanulás egy élethosszig tartó folyamat aminek az iskolai oktatás alapja, tehát az iskola befejezésével nem meg kell állnia, hanem tulajdonképpen el kell kezdődnie.

Emlékezetem szerint soha nem használtam fel a mértant, amivel annyit nyaggattak.
Gyököt sem kellett vonnom soha.
Ezzel szemben csodás hasznát vettem a matematikai alaptudásomnak amikor kocsmában kerestem meg az egyetem árát, a kilencedikes logikának - amikor tájékozódni kellett a húsz asztal és teraszhelység asztalai között, valamint közgáz-tudásomnak, amikor a híreket nézve, vagy társaságban beszélgetve, egy-egy kifejezést, utalást el kellett helyeznem meglévő adatbázisomba.

Egyet nem tanítottak az iskolában.
Aminek nagyon sokan hasznát vennék.
Az emberséget, karakánságot.
Volt egy tantárgy az egyetemen - ami bennünk ezt fejlesztette.
Sokat nevettünk rajta első időben.
Nem tudtuk hova tenni.
Rengeteget beszélgettünk, játszottunk és rajzoltunk, kézimunkáztunk. Azaz megismertük önmagukat és megtanultuk kifejezni azt ami bennünk van. Miközben megtanítottak egymásra is figyelni. Ezzel nem sok helyen foglalkoznak. Ránk is csupán egy évig volt idő. De amikor harmad éven már kliensekkel, családokkal, csoportokkal kezdtünk foglalkozni élesben - bizony sokszor nyúltunk vissza ehhez az akkor kinevetett alaphoz.
Ez csak akkor volt hatékony ha volt amire épülnie.
Tehát - az alapköveket mégicsak a család és az otthoni hét év helyezte le.

Mindent nem lehet az óvoda és iskola valamint az ott dolgozó szakemberek számlájára írni.

Ma fogászaton jártam.
Ehhez a pasashoz járok egy örökidő óta.
Nem ultramodern a rendelő, nem fiatal, kerek és feszes fenekű az orvos, nem kapok lehúzit és cukorkát ha ügyesen viselkedem - mégis visszajárok.
Mellesleg így vagyok a nőgyógyászommal is.
Ez a két gyenge pontom. Az Achillesi ínaim. A fogaim és a celeculáim. Na ezekkel nagyon óvatosan bánok. És ide mindig körültekintően választok orvost.
Sokban hasonlítanak az orvosaim - függetlenül attól, hogy az egyik csak orális, a másik meg csak vaginális szolgáltatásokat vállal. Ahhoz ért, ugyanis. Abban szaki - ahogy mondják.

A közös bennük az otthoni hét év.
Mindketten emberek.
Én ugyanis élek-halok - régimódi lévén azokért a szakikért, akiken látom, hogy nem csak értenek a dolgukhoz, hanem ezt még tudják is magukról.
Soha nem láttam egyik szemében sem a lyuk látán félelmet, bizonytalanságot, ijedelmet vagy gyengeséget.
Hanem a karakán, nemtől független de inkább férfias hozzáállást - a megoldjukbármiáron című dolgot. És nekem ez kell.

Amikor tavaly műtöttek - kínomban feküdtem az ágyon.
Küldtek be hozzám mindenféle rezidenseket és egyetemistákat - akik tanulgattak rajtam - hol orvosi hozzáállást, hol anamnézis készítést, hol diagnosztizálást, hol jelenlétet.
Soha nem vonakodom, sőt - bátorítom őket.
Igaz - azzal a kitétellel, hogy a két fent említett nyiláshoz, csak ez a két pasas nyúlhat. Nézhetik, írhatnak róla, csóválhatják a fejüket, de nem nyúlhatnak hozzá.

És mint egy vén fogatlan varázsló - mindegyikről tudni véltem, hogy mivé lesz.
Jó vagy rossz orvossá.
Mert volt amelyiknek megvoltak a tulajdonságai a valamivé válláshoz, és volt aki teljes hiányában volt.
Azt már nincs honnan pótolni, behozni, lefutni, előteremteni.
Kicsit megértem a régi nagy orvosi, vagy ügyvédi dinasztiákat. Ott első volt ennek a hozzáállásnak az elsajátítása. Ebben nőttek fel. Ezt szopták az anyatejjel magukba.
Ezzel korántsem mondom azt, hogy valaki embernek születik startból, ha jó családi háttere van. Nem! Sőt. De az akkor lehetett egy alap. Aminek ma sok orvos vagy leendő orvos hiányában van. És önbecsülési zavarokkal van jelen a praxisában. Minden perce az önmaga elleni küzdelemről szól.
Hol tud akkor rám figyelni?
Rám - az emberre?

Kár, hogy ezeket nem tanítják az egyetmeken.
Olyan helyeken, ahol kliensekkel dolgozik az ember - hatalmas szükség lenne rá.
A szociális érzékenységre, az érzelmi intelligenciára, az önismeretre és a szeretetre.
Na ezek az iskolai és egyetemi oktatás curriculumának hiányosságai.
Vagy egyszerűen csak a család okolható érte?...
Ki tudja.
Mert ma már egyre ritkább.