Nem tudom észrevetted-e, hogy mennyire próbáljuk mentegetni egymást. Állandóan sepregetünk, takarítunk egymás helyett. És ha valaki annyira kegyetlenül őszintévé válik, hogy már képtelenség tartani vele az iramot takarítás szempontjából, hát a társadalom egyszerűen megbélyegzi és kilöki.
Mert ha van valami amit kollektíven utálunk, egyöntetűen, egyhangúlag, teljes harmóniában - na az az őszinteség.

Biztos láttad már - hogy társaságban feleség áll a férj mögött és ha őszintévé sikerül egy-egy gondolat, reakció, vagy az illuminált állapotnak köszönhetően egy elmesélt sztori vagy nevetés - a feleség azonnal korrigálni kezd. Amikor már nem seperhet - egyszerűen csomagolni kezd és hazamennek.
Vagy ha fordított esetben a feleség az, aki után takarítgani kell. Mert nem annyira cizellált, hogy önmagától tudja, hogy mit és mennyit illik és mit és mennyit nem. Katasztrófák az ilyen párok. Ők azok akik rugdossák egymás lábát az asztal alatt, csipkedik egymás combját az abrosz leple árnyékában és ha hazamennek a vacsorameghívásról, a jó szex helyett - kikaparják egymás szemét.

S ezzel még mind nem mondtam semmit.
Ismerek egy családot - akik egy kegyetlen döntést hoztak meg. Szétszakadt a család - az anya kiköltözött falura a másféléves kisgyerekkel - mert a gyerek által csapott zaj, zavarta a szomszédokat. Bummm...
Tehát - nem tudtak sepregetni egyszerűen a gyerek kurjongátasai után és inkább traumatizálódtak az egészen, semmint az asztalra csapjanak és kijelentsék - hogy mindenkinekakurvaédesanyja aki úgy gondolja, hogy nem normális, hogy egy fejlődésben lévő másféléves gyerek kurjongasson, sirjon, nevessen, sikítson, mindent a földhöz verjen és dörömböljön.

Amúgy anyuka eléggé mutatta már a tüneteit ennek a szorongásnak.
Soha nem fogalmazta meg az érzéseit első szám első személyben.
Önmaga és a gyerek nevében közösen fogalmazott.
Nem voltak külön érzéseik és megéléséseik.
Nem voltak én-határok.
Ők voltak.
És ők - elmentek.
Gondolom majd ha NEKIK sikerül FELNŐNIÜK és ennek következtében szétválniuk - hazajönnek. Immáron nem ketten az egyben, hanem lazán - egy az egyben...

Ma a kölykeimet nézegettem.
Nos - objektíven tekintve a dolgokat - van Balázs. Eleven, tele energiával, szeretettel, és ennek kifejezésére való vágyakkal. Nagyon vehemens érzelmek dúlnak benne - amit annak rendje és módja szerint ki is fejez. Nem sokat kamuflál.
Anna ő már be van törve.
Tudja - valahonnan, mert tőlem ugyan nem - hogy illik nagyon jól fátyolozni. És ő már játszik. Jólnevelt. Elhallgat, előad, eltakar és ápol.
Balázs nem. Bazdmeg ez van s ha nem tetszik - olaj.
Na ezt sem bírja akárki.
És a közös játékokban - ennek köszönhetően lesznek akik kifejezik az ez iránti nemtetszésüket.
És Anna abban a pillanatban nekifog sepregetni Balázs után.
Takargat, átfogalmaz, lereagál, lefordít, megmásít.
Gondolkodtam - hogy vajon régebben én tettem volna-e mindezt?
Én voltam-e az, aki ilyen mintát tárt a kurva jól illeszkedő leánka elé.
Mert Anna szociábilis.
Míg én és a fiam az antiszocialitás megtestesítői vagyunk.
Törvényeink vannak és kész.
Játszunk ha nagyon muszáj - de húzamosabb ideig nem megy, mert belebetegszünk.
Anna sepreget.
Utánam is szokott.


Mondom neki - drágám, hagyd lazán.
Ha valakinek nem tetszik az őszinteség - tovább lehet állni.
Ez egy értékrend. Nem olyan mint a világtrend, de legalább őszinte és eredeti.
Talán megértette.
Ma már nem sepregetett a gyermek után. És egy jót játszottak. Először kettesben, majd követőkkel.
Szeretném ha megértenék, hogy az őszinte embert ha betörik - a hazugság és simliskedés iránti gyűlölete - előbb utóbb valami betegség képében üti fel a fejét.
Hát megéri?
Inkább én a világ ellen, mint én önmgammal szemben...