Nem csak a dícséretekkel vagyunk szűkmarkúak - hanem sokszor a szeretet jeleinek kimutatásával is. Pedig sokszor vagyok meggyőződve róla, hogy egyszerű szokás kérdése az egész.
Itt van például a mosoly.
Ingyenes.
De abból sem adunk akárkinek.
Igaz vannak emberek az életünkben, akik mellett állandó a mosolyunk. Figyelnünk kellene ezekre a jelekre. Ahogy az eltorzulásainkra is.
Hogy ne csak időskorba a nagy erőteljes, proeminens ráncok idején essen le - hogy hoppá - s ez az életem is jól elment...

A tegnap játszottak a gyerekek.
Mindig mondanak valami nagyon nagyot.
Minden álló nap.
Tegnap éppen a szomszéd kislánynak volt egy életreszóló tanúlság lövése.
Potyoljuk a lapikat. - azaz a felnőtt ennyit lát belőle. Míg számunkra ott van egy másfél kiló nyakas karaj, amiből éppen bundás husit akarunk sütni nagy szaporán.
Összekapnak a gyerekek.
Két segg egy konyhában nem fér meg alapon.
Az egyik rákiált a másikra.
- nem is vagyok többé a barátod!
Mire elhangzik a felelet:
- de én akkor is ott vagyok az életedben. annak is kellős közepén. úgyhogy - kezdjél el szépen megbarátkozni velem...

Hányszor mondhatnánk el ezt a mondatot mi is egymásnak és önmagunknak.
Hányszor fordul elő - hogy hírtelen, nagy hírtelen - nem leszünk egymás és önmagunk jó barátai többé.
A gond már csupán csak azzal van, hogy ott trónolunk egymás életének kellős közepén. Jó szorosan egybekötözve, több szállal is. És el kellene kezdeni az újrabarátkozást. Különben állandó lesz az öngólok száma.