Május 5 - az esélyegyenlőség napja.
Meghívott vagyok egy reggel sugárzott műsorban, ahol a témával kapcsolatban fogunk elmélkedni - a fogyatékkal élők és egyenlő vagy nem egyenlő esélyek kapcsán.

Mindig félek a meghívásoktól. Olyan kevés alkalommal gondolom azt, amit illik és kell és oly sokszor azt, amit nem. Érdekes módon olyankor nincsenek meghívásaim, amikor azt gondolom, amit elvárnak.
Így aztán utólag magyarázkodhatom, hogy nem így gondoltam, meg nem úgy gondoltam...

Ma a fogyatékkal élőkkel töltöttem a délutánomat.
Lélekben már kicsit oda is készültem - arra a beszélgetésre, amely rám vár.
És én már megint nem úgy gondolkodom ahogyan kell.
Ugyanis - egyenlő esélyek kapcsán - nem a sérültek és fogyatékkal élők valamint egészségesekről van szó, a közöttük való információhiányon alapuló szakadék áthídalásáról - korai neveléssel, tájékoztatással, fogékonnyá és érzékennyé tevéssel, atitűdváltás megcélzásával és elérésével - meg egyebek, amikkel foglalkozunk, hanem személyes lelki fejlődésünkről és érésünkről. Amely, mint minden más, a családból nyeri talaját, szökken szárba és egy egész életen át táplálkozik.

Itt van a kamasz kor.
Szinte illik emo(cionálisnak) lenni - mélyen és érzékenyen lereagálni dolgokat, nekikeseredni a világnak, átadni magunkat a kétségbeesésnek, undornak, cinizmusnak, lemondásnak. És elmenni egészen a depresszióig, amiről egyszer egy festő azt mesélte, hogy úribetegség. Azok esnek ebbe a nyavajába, akik unatkoznak. És akkor unalmukban szépen nem valamihez, hanem ehhez a korképhez nyúlnak hozzá.

Mert - kérdem én láttál te olyan emo(akármi) kamaszt, depresszív tinédzsert - akinek a napja kiegyensúlyozottan és jól menedzselve volt betöltve?
Mert még én sem.
Visszaemlékezve akkor lettek bajaim - amikor időm lett velük foglalkozni.
És ez mára is érvényes.
Ha van egy olyan hetem, amikor kevésbé kötnek le elfoglaltságok - rendszerint a szamarak vakvágányára visz az elmém.
Ezzel szemben, ha a hetemet fontos események, megbízatások, célok töltik ki - semmi bajom. Minden akadályt szép sorjába megugrom - és a fáradtságot leszámítva - nem fáj sehol.

Tehát - azt mondom én, hogy elsősorban önmagunknak kell megteremtenünk az esélyeinket.
Merjünk, tegyünk, valósítsunk meg - és akkor minden rendben lesz.
Akkor a szakadékok is nők és férfiak, feketék és fehérek, románok és magyarok, romák és mások, egészséges testben élők és fogyatékkal élők között mind egytől egyig megszünnek.
Mert a gátak nem a másikban, hanem elsősorban bennem vannak.
Ha a saját zsilipeimet felnyitom, nincs az az ember, szervezet, munkaadó aki velem szemben felvehetné  harcot. Mert az attitűdöm, a hozzáállásom mindenre egy hatalmas igen.

És ezt a hatalmas életigent lehet a sérültektől megtanulni és helyesen áthelyezni saját életünkbe, repertoárunkba. Mert ők tudják, hogyan kell igent mondani az életre - azzal amijük megmaradt, amivel rendelkeznek és amiknek segítségével vagy korlátaival le kell élniük hátralevő életüket.
Az ők életük egy-egy hatalmas és egész lecke vagy tanúlság - az igaz életigenlésről és egyenlő esélyekről. Amit soha nem más, vagy pláné nem külső tényezők, hanem csakis a belső szabadságom képes biztosítani számomra.