Ma - lehet, hogy ahogy életemben először, úgy éppen utoljára is, megértem, hogy nevelő jelleggel ugyan és vigyázva a gyermekek testi és lelki épségére - de ezen felül aránylag igazságosan és szenvtelenül végignéztem, ahogy a fiamat páholják.

Minden vicc és játék alapja igazság. És mint ilyen - az igazságok velejárójából fakadóan - eldurvúlhat.
Erre mondja az anya a konyhából, csak a hangok alapján ítélve - hogy fiam, ennek sírás lesz a vége... És mit ad Isten? Lesz.
Van a fiamnak egy ovistársa - akit nem szeretnék ezúton kivesézni. Elég annyit elmondani tömören és velősen, hogy egy született agresszor. Kiválassza a keggyengébb láncszemet - sőt, a kiválasztás nem is jó szó erre, kiszúrja, kipécézi, kinézi - és addig rugdossa, bántalmazza, rágja, kaparja, amíg az meg nem gyengül a maga teljességében és fel nem adja önszántából addigi szolgálatait.
A fiammal is ezt tette.
Naponta keltünk és feküdtünk azzal, hogy én szeretem őt anya, de nagyon bánt, hogy bánt. Elhangzott az ilyenkor szokásos, akkor fiam ne is játsz vele, van kivel játszani rajta kívűl is - de mind tudjuk, akik gyermekek voltunk, hogy ez egy marhaság, mert a gyerek tényleg éppen azzal akar játszani, akivel mi nem szeretnénk, hogy együttjátszon.
Óvatos voltam.
Féltem, féltettem - önmagamat, a gyermeket, az én gyermekemet attól, hogy esetleg rosszúl látom, elfogúlt vagyok, túlkapásaim vannak, túlreagálom az egyszerű, gyermekek által megoldandó feladatot. De a lelki terror, a stressz és bántalmazás jelei egyre nyilvánvalóbbá lettek, ahogy teltek a napok, hetek.

Figyeltem. Sokáig, élesen és tiszta fejjel-lélekkel.
Tanácskoztam az óvónővel. Egyikünk sem látott semmit sokáig, csak a védtelen, remegő és félelemmel tele gyereket - aki történetesen az én fiam volt.
Mondom, ilyen nincs.
Mígnem egyik nap elkaptam. Halkan, hogy meg ne hallja senki, duruzsolva - fenyegetett, kifigurázott, kicsúfolt, címkézett. Még a hideg is végigszaladt a hátamon.
A gonoszság egy megnevezhetetlen mélységből jött.
Szólni sem tudtam.
Napokig előttem volt kisfiam tiszta tekintete, aki annyit vétkezett, hogy gyengébbnek, naivabbnak és kisebbnek bizonyúlt agresszoránál.

Egy hét is elmúlt ebben. Magyaráztam, tanítgattam, példáloztam, simogattam, dícsérgettem, gyógyítgattam - mígnem egyik reggel, amikor néhány másodperc erejéig fordítottam hátat - a fiamat megint könnyek között kaptam. Nyilvánvaló volt, hogy megismétlődött a dolog - csak most már nagyobb szinten. Úgy, hogy közben én is ott legyek és ő ismét bűntetlenül megszabaduljon. Mert ez egy játszma. Amiben egyre több az adrenalin. Amit növel a helyzet nehézségi foka, az agresszió mértéke és formája, az élvezet mennyisége és minősége, valamint az okozott kár és szenvedés.

Olyan idegesség volt bennem, hogy éreztem tüzet fogok okádni.
Talán ezt érezhette meg, ahogyan lehajoltam és a dühtől rekedt hangon elmondtam egy tíz mondatnyi hegyi beszédet - arról, hogy miért nem bántunk másokat és miért kötelessége az erősebbnek és a nagyobbnak a gyengére és kisebbre vigyáznia.
Szövetséget ajánlottam neki. És megmagyaráztam, hogy indulásból előlegezve van számára a fiam önzetlen szeretete.
Láttam már ezt a tekintetet gyermekben.
Riasztó.
Mintha magával az ördöggel néznél szembe.
Szidod, vagy a lelkére beszélsz, vagy megfedded, vagy elébe tárod a viselkedésének következményeit. Mire ő nem a megbánás őszinte jeleit mutatja - hanem a szemedberöhög. Felméri az erődet és rájön, hogy téged is játszi könnyedséggel kicsinálhat, mert te is csak egy naiv, Istenadta szerencsétlen vagy az agresszióval szemben, aminek a legyőzésére nincs egyszerűen kompetens fegyvered.

Ma a gyerek elhatározta, hogy egy még kisebbet céloz meg gonoszságával.
Azt hittem nem látom jól, amikor odament a kicsi, szegény, problémás gyerekhez és a fülébe sugta a gonoszságait. Annyit kaptam el, hogy te kicsi mocsok taknyos... Felbátorította, felbíztatta a másik kettőt - akik közül egyik a fiam, hogy kövessék őt ebben a mókában. És a gyerek meg akarta torolni és kergette őket, míg ők az öteltgazda vezetésével és instrukciói alatt - csúfolódtak.
Akkor odahívtam a kicsit és mondtam, hogy most akkor kapd el őket szívem, mert sokkal több erő van benned mind hármukban egyetemben. És ez így is van. És elkapta őket és kicsinálta. Főleg azt, aki az egészet kitalálta.
Láttad volna az agresszort, amikor az áldozat szerepébe került.
Hát ...  mindent megért.
A másik kettő meg, a csicskái - a konfúziójukkal - mert a gonoszság nem a lelkükből fakadt, hanem a valahova tartozás szükségletéből. Hogy szerethessenek és szeretve legyenek...

Hazafele elővettem a fiam.
És elmagyaráztam neki az eltelt heteket, valamint a mai nap tanúlságát.
Nem tudom mennyit értett meg ebből.
De hogy mindez örök tanúlság marad, az biztos.

Sok kamasz így sétál bele a visszafordíthatatlanba. Hogy szeretetet akar - amit esetleg nem kap otthonról, vagy valahova szeretne tartozni - mert ezt kívánjuk mindannyian.
És amikor már megtörténik a visszafordíthatatlan - nehéz megoldásokat találni.
Valamikor előtte kell.
In vitro. Hogy majd élesben is működhessen az a lelkiismeret, mely krízishelyzetben sokkal többször bizonyúl a legjobb nevelés ellenére is gyáva nyúlnak, semmint hangadó bikának...