2013. május 23., csütörtök

Kalandok és álmok...
avagy,
Utazás a koponyám körül

Via Vásárhely - Székelyföld.
Első benyomás - hatalmas kontraszt az utlramodern orvosi rendelő multifunkcionális ajtajában tétovázva toporgó, sovány és gyengén öltözött nyugdíjas nénike és a segítséget nyújtani akaró, ígérő, hazudó rendelő között. Mint amikor a koldus járul a király elé. Kérni megy, reménnyel a szívében - és csak utólag döbben rá, amikor már régen késő, hogy a protkoját is legombolták róla.

Második benyomás - útjavító munkások csoportja.
Az európai út felbombázva több mint harminc kilóméteres körzetben, a forgalom lebénítva a türelem utolsó utáni határáig - miközben a legények vidáman paroláznak munkaeszközeikre támaszkodva. A felbombázott út hosszán egyetlen egy munkást sem látok dolgozni. Kivétel egyet, aki bőszen túrja az orrát. Na ő dolgozik munkaidőben kéremszépen. Bányászik...

Harmadik kép - Marohévíz.
Séta a gyerekekkel a városban. Annyi elraktározhatatlan benyomás ér, hogy hírtelen káosz támad a lelkemben. Gyermekkoromban gyakran és sokat nyaraltam itt. Volt az erdő alatt, a város felett egy ház. Oda jártunk. Csodás volt. Akár egy lelkigyakorlat. Nagyokat sétáltunk, úsztunk, olvastunk. Vacsorára meleg kenyeret ettünk forró tejjel és mézzel.

Itt lettem először szerelmes - itt hagytam el az ártatlanságom, majd itt gyógyultak be a sebeim első csalódásomat követően.

Ma már más szemmel nézem a várost. Mintha ötven évvel sétálnék vissza az időben. Több a lovasszekér, mint az autó. Az emberek hangosak és vegyesen beszélik a román és magyar nyelvet. Hideg van és szél. Rettegtetően sok a kobor eb. Mindenki piszkos, aki éppen nem - az szokatlan és ismeretlen stílusjegyekben pompázik.
Egy dolog régi és ismerős jegyeket hordozó a lelkem húrjai számára - a meleg kenyér illata.

Csomafalva -
... hazudjuk a boldogságot és bőséget - miközben lelkünkben gyógyíthatatan szomorúság hónol. Divat mást mondani, mint ami van. Mert ami van az fáj. És ami fáj azt nem mondjuk. Inkább mondunk sokat és szünetek nélkül - csak azt ne kérdezze tőlünk bárki is, hogy hol fáj. Mert akkor eltörünk, mint a jénai üveg. Összeragaszthatatlan szilánkokra.
Minden egyes szilánk terhe nyom. De a lényeg, hogy egyben vagyunk.
Megőrizni a látszatot mindenekfelett...

Visszafele - munkaidejük utolsó órájában cefetül dolgozó munkások képe tárul elém. Úgy tesznek vesznek, hogy szakad gyufába minden. A lehetséges miérteken gondolkodom. Meg azokon, akik naponta itt járnak be dolgozni, iskolába, hivatalokba. Hajszálakon lóghat a türelmük...

A gyermekek már türelmetlenek.
Mindenhol jó, de a legjobb otthon.
Milyen kár, hogy nem tudják még, hogy az otthon egy állapot és nem egy hely.
Ugyanis azt nevezhetem otthonomnak - ahol úgy érzem egyben vagyok. Önmagammal, az állapotommal és minden tőlem függetlenül létező élő vagy nem élő faktorral, ami körülvesz.
Emiatt is vagyunk annyian (ott)hontalanok...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése