2013. május 24., péntek

Házastársi underground

Amikor megismerjük egymást - minden a vattacukorködfelhőn át zajlik és rendszerint nemlétező rozsaszínben. Még önmagunkat is sikerül nem csupán jobb színben feltüntetnünk, hanem saját magunkkal elfogadtatnunk és láttatnunk.

Ma a gyerekek olyasmiről meséltek - hogy az iskolából kijövő gyereket a másik bejáratnál, autóval váró apuka - egyszer csak elveszítette a türelmét és elhajtott.
Nem tudom miért, de nem csodálkoztam.
Annyi minden van bennünk, közöttünk, körülöttünk - hogy meg tudom érteni ha egyszer csak ellenséggé válik minden és mindenki számunkra.
Ez egy pillanatnyi, rendszerint meggondoltalan és csak érzelmekből fakadó fellángolás.
Én ilyen szenvedélyes ember vagyok. Gyakran rángatnak indulatok - kivétel nélkül mindenben amit teszek. Ha házimunkát végzek, azt is szenvedéllyel teszem - ha a szerepeimben vagyok jelen, ott is érzelmek vezérelnek és a munkám is csupa szeretet gyümölcse. Azé a szereteté, amely nem szűnik, hanem erősödik az első találkozás óta.

Mindez persze egyáltalán nem mondható el a házasságokról.
Itt kategóriák vannak:
- vannak az élhető kapcsolatok
- vannak a csatabárd elásva, új szövetségen alapuló kapcsolatok
- vannak diplomáciai kapcsolatok
- vannak hideg és biológiai fegyver kapcsolatok
- vannak szőnyegbomba kapcsolatok
és a kedvencem a kirakat-házasságok.
Ez utóbbit mindenki kedveli. Gyakran példáloznak is velük.
De hogy valójában mi minden zajlik a színfalak mögött - annak a Jóisten a megmondhatója.

Én nem hiszek a véletlenekben.
Inkább vallom azt, hogy valamiért - tehát céllal - került egymás mellé két, majd több ember, akik a családot alkotják.
A fel nem ismert célok, valamint a céltalanság mindig az egyik legnagyobb konfliktusforrás.
Annyit beszélünk az önismeretről, a gyermeknevelésről, felődéslélektani elméletekről - amik hozzásegítenek önmagunk és gyermekeink jobb megismeréséhez. De a kapcsolati nehézségekről keveset, vagy őszintén - semmi soha nem hangzik el.
Ami nem megy, arról nem is illik beszélni alapon.

Példának okáúl - ha több évtizede boldognak vallott házasságban élő idős személyekkel feszegeted ezen a témán belül a határokat - ők rendszerint elhallgattatnak, mondván, hogy mindenkinek szembesülnie kell a nehézségekkel.
A dolgok felett nem csak átsikló, hanem azokban értelmet kereső embernek - az egyik legnehezebb műfaj a házasság.
- lojalitása és embersége miatt - mert tudja, érzi, hogy tartozása van, aminek leróvása egy élethosszigra szól
- mert sok esetben nem képes értelmet és célt találni a kapcsolatában folyó játszmákra, amelyekben természetszerűleg, mindenki vesztes
- és mert arról a helytelen oldalról közelíti meg a témát, hogy ennyire fiatalon és potensen - minimum ennél a pokolnál hetvenhétszer jobbat érdemel
És megy tovább a trutymó.
Szinte mindig.
Mert a probléma bennünk van.
Nem a másikban, még nem is csak kettönkben, hanem elsősorban bennem.
- ha intimitással kapcsolatos, akkor az
- ha függőséggel - akkor az
- ha szerepkonfúzióval, akkor az
- ha a házastársi hűséggel, akkor meg az
Minden elsősorban bennem van. Aztán hozzuk ki ketten belőlem, végül pedig te generálod bennem azokkal a játszmákkal, amelyekre én állandó és teljes értékű partner vagyok.
Ennek ellenére mégiscsak kérdés - hogy hogyan fordulhatok ennyire mélyen önmagam ellen?
Hogyan válhat az a szerelem ami kihozta belőlem a maximumot - a poklok poklává?
Hogyan metamorfozálódhat a szenvedély üres és hideg diplomáciává
És miért vagyunk képesek így leélni egy egész emberöltőt?
Nem a magam számára várok válaszokat, hanem önmagad felé.
Mert ahogyan a kérdések, úgy a válaszok is bennünk vannak.
Hogy mennyire mélyen az ugyebár attól függ - hogy mennyire gazosodott be körülötte a terület.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése