emberek, helyek - évek - emberek, helyek

Ma a Sportcsarnokban kellett egy projekt kapcsán találkoznom valakivel, akinek ott van az irodája.
Az útvonal itthonról ugyanaz, amit sok-sok évvel ezelőtt, sok-sok éven át minden áldott nap megtettem kétszer - edzésre menet és edzésről jövet.
Akkoriban - amikor elkezdtem az edzések reggel hat órától voltak, hogy nyolcra minden tanuló beérjen a tanítás elkézdéséig.
Télen emlékszem nem volt könnyű a csattogó hidegben lejutni - de akkor meg örömet okozott a jég minősége. Ősszel és tavasszal nem szerettük. Halálra kínoztak a kardió és izomzatnövelő valamint állóképességjavító gyakorlatokkal.
Ma meg már önszántamból végzem mindezt - kicsit korábban mint az a bizonyos reggeli hat... Mert ilyen az ember.
Na de a nyár az csodás volt. Volt reggel, amikor már nem is sötétben jutottam le a Sportcsarnokig, hanem a csodálatos Napfelkelte erőt adó burka alatt.

Nem tudom feltűnt-e, de ha sok ideig jársz egyazon úton egyazon célpontba - ugyanazokkal az emberekkel találkozol és haladsz együtt nap mint nap.
Akkoriban volt egy magas, dús fekete hajú, fiatal férfi. Aki mindig fütyörészett végig a Rodneion. Nem tudom miért tette. Anyum szerint a férfiak akkor fütyölnek rendszerint ha félnek...
Azt a bizonyos füttyszót bárhol felismerném, pedig már jó sok éve nem hallottam.
Ma is vannak ilyen állandó emberek az útaimon. Például onnan tudom, hogy hány óra lehet - hogy az adott illetővel éppen hol futok össze. Ha hamarabb mint szoktunk, akkor korán van, ha meg késöbb - egy jel, hogy szedhetem a lábamat, megint elpepecseltem az időt...

De vissza a helyekre.
Mostanában, hogy tudatosan is vénülök, egyre többször szembesülök a következő benyomással:
egy-egy útszakasz, amit régebben, gyerekként vagy fiatalként hosszúnak ítéltem meg - nevetségesen rövid. Ma is találkoztam ezzel az érzéssel.
Ugyanis mi, vakációban képesek voltunk a Sportcsarnoktól akár két-három órán át is hazabattyogni, míg ma már céltudatosan és idő hiányában - barátok közt sem több gyalog ez az útszakasz, mint 2o perc.

Most gondolkom a gyerekeken és a sportágválasztón.
Annak idején velünk az úgy volt - hogy választottak egyet helyettünk.
Vagy választott a testvér, szomszéd vagy barát és csatlakoztunk mi is, hogy még több időt lehessünk együtt.
Ma ezt én kicsit másként gondolom.
Ugyanis szeretném, ha lenne valaki - egy sport-pedagógus, aki eljátszana a gyermekekkel egy órát és felírná a diagnózist. Né asszonyom - a leánka inkább erre mutat tehetséget, míg a gyermek amarra. Nem szeretném beleerőszakolni őket semmibe.
Nem szeretném hogy kényszerként éljék meg azt, ami a világ egyik legfantasztikusabb találmánya.
Szeretném ha a sport az lenne számukra ami: egy feledhetetlen élményt nyújtó buli, ami mellesleg még formál is, nemcsak jellemet, hanem alakot is és barátikört nem utolsó sorban.