Az, hogy én milyen mértékben vagyok gyermekbolond - csak az előtt nem világos, aki cseppet sem ismer. Ugyanis én vagyok az-az Éva, aki valóban az örök anya.
Sokak megrökönyödésére hangoztatom és élem, hogy a gyermekeimet nem abból a célból hoztam erre a világra, hogy a nagymamánál nevelkedjenek és csak akkor jöjjenek haza ha éppen nem vagyok túl fáradt hozzájuk.
Életük első percétől én magam nevelem és gondozom őket és ezt egy kis kegyelemmel így is kívánom folytatni addig a pontig, amíg elengedhetjük kölcsönösen egymás kezét.

Mégis - el kell mondanom, hogy nem minden anyával értek egyet.
Van az elég jó anyaság (Winnicott elmélete szerint) és van a túlkompenzáló anyaság - az én meglátásom szerint. Mert a fent említett elméletalkotó szerint - és joggal - nem létezik jó anya. Csak elég jó anya. Aki nem tökéletes, hanem inkább igyekvő. Önnön hibáit felismerő, tanúlságokat levonó és helyes megoldásokat, egyensúlyt, harmóniát kereső anya. Aki nem csak anya akar lenni, hanem más szerepekre és tevékenységekre is vágyik - képes elengedni gyerekét - aki ezt nem szorongással reagálja le, hanem örömmel és felszabadúltsággal.

Találkoztunk anyákkal.
Eleve ijesztő számomra - az Anya vagyok című jelenet sok esetben.
Vannak a játszótéren is nagybetűs anyák.
Akik mindent lereagálnak, elemeznek, megszólnak, értelmeznek, aktívan résztvesznek és cselekszenek, nem engednek. Egyszóval nem hagyják lélekzethez jutni sem a gyermeküket sem önmagukat.
Az ilyen gyerek tele van agresszióval. Önmaga és mások fele egyaránt. Nem képes társas interakcióba lépni, megnyílvánulni, játszani és lenni - mert soha nincs meg eleve az erre való szabadsága. Egyszerűen képtelen kezdeni bármit is a helyzettel.
És ha bátorságot és erőt is gyűjtene - az első megoldandó probléma felmerűlése esetében - a nagybetűs édesanyja közbelép és helyette lereagál és megold, megcselekszik és eljátszik mindent.
Ő lesz az a felnőtt - aki helyett a szülője, majd jó esetben ha kitartó elég mazochista párt talál - a felesége gondolkodik. Van ugyebár példa arra is, hogy a sírból is visszatekintő édesanya elvei szerint él élete utolsó percéig.

Ilyen esetekben mindenkinek annyi.
A házastársi kapcsolat felfüggesztődik - mert eleve nem létezik feleség szerep - szeretőről és partnerről nem is beszélve. Van a szülő szerep és külön, élesen és mindent meghatározó módon az anya szerepe. Ő a tigris, aki mindent, bármi áron.
Senkinek nem jó.
A csupanagybetűs édesanyának a legkevésbé. De ahhoz már túl fáradt és gyenge, hogy összetákolt szerepépítményét le merje szólni és téglánként le merje bontani.

Céllal kezdtem el az írást - de időközben belepirultam a valóságba.
Kipukkadtam és leereszkedtem.
Maradjunk annyiban - hogy anélkül, hogy bárkit vagy bármilyen helyzetet is kibeszélnék, elemeznék és lebontanék meztelen darabjaira - nem szabad a szerepeink mögé rejtőzködnünk.
Ha meg mégis azon kapnánk magunkat - álljunk meg és gondolkodjunk el.
MIÉRT? - ennyi.
És a miértre megvannak szépen a válaszok. Egytől-egyig, lépésról-lépésre.

Lélegzeni kell hagyjuk önmagunkat és a mellettünk élő másikat.
Mert ahogyan a növény - az emberpalánt sem fejlődik ha le van fojtva - teljesen mindegy, hogy anya, gyermek, férj, feleség vagy ki által.
Kell a lélek-zet-vétel az Élethez, a fejlődéshez.

Ma a gyerek idegesen tombolt az esőnek. Mondom, magyarázom, mutatom a szárazság miatt feltöredezett földet - a drágaságot, a zöld gyep emlékét, amit a nap égetett sárga-foltosra. Lassan összeáll a fejében a kép. Még egy utolsó kérdés: akkor nem is jó a Nap.
De mondom - sőt - létszükséglet. De nem túlzásban....

Na ezzel is így vagyunk. Minden jó - megfelelő mennyiségben.
Avagy jóból is megárt a sok(k).