2013. május 8., szerda

Amikor a szocális szférában kezdtem el tevékenykedni - rengeteg szenvedéssel járt együtt a betöretésem. A szupervizoraim minduntalan figyelmeztettek, hogy involválódásról van szó - de azt hiszem ma sem tudtam levetközni azt a szenvedést és szívmarkoló fájdalmat, ami akkor ér - ha embereket látok szenvedni magam körül.

Határozottan emlékszem részletekbe menően arra a családra, ahol először egyedül dolgoztam, mint szakember. Rettenetes helyen éltek. Egy olyan szobában kaptak helyet - ahol eredetileg a munkások tartották az eszközeiket és átöltöztek a munka előtt. Mivel nagy volt a barak, leválasztották felét és megengedték, hogy beköltözzenek.
Volt egy nagymama, idős és beteg. Egyedüli biztos pontot az ő nyugdíja jelentette a család számára. Vele élt két gyereke. Mindketten felnőttek. Az idősebbik férfi utolsó stádiumában volt a gyomorráknak. Haldoklott. Agonizált. És tele volt mély és kipusztíthatatlan győkerű bűntudattal.
A másik gyereke nő volt. Egy gyerekkel. Bizonytalan és rövid távú munkahelyekkel, alúlfizetetten és döntéseket halogatva.
A gyerek apja néha megjelent, aztán eltűnt.
Ezt rajtam kivűl mindenki teljesen egyértelműnek tekintette.
Még talán a gyerek is. Hiszen mindigis így volt.

És - az első ami nem engedett pihenni az-az agonizáló férfi képe volt.
Nem volt pénz gyógyszerre.
Valahonnan - nem is tudom honnan - lehet a föld fenekéről, nem tudom - szereztem. Be is adták rendszeresen. Nem szendvedett időben sokat, de intenzításban annál többet. Utolsó napokban már csak az árnyéka volt. Aztán elhúnyt. Nem is tudom gondoltam-e valamit, vagy csak rettenetesen szenvedtem... Nem emlékszem. Csak arra, hogy lassan beszélni kezdtem magamban. Mint egy sakktábla figurái úgy álltak előttem a családtagok és a lehetséges útvonalak. Túl sok alternatíva nem volt.
Eltelt egy idő, éhezni kezdtek.
Beálltak a hidegek - fázni.
És én, velük együtt nem bírtam enni - mert minden egyes falat keserű lett.
Nem bírtam inni - mert minden korty víz keresztben állt meg bennem.
És visszautasítottam a takarók alatt álvást, mert tudtam, hogy a gyerek vacog.
Belebetegdtem.
Talán bele is halok ... ha nem szerzek akkor és ott - ismét ki a franc tudja hogy honnan valami celeculát - volt takaró, étel, egy kanapé, s még valami játékok és édességek.
Erre már konkrét utasítást kaptam, hogy ha nem hagyom abba - megbüntetnek, szakmailag, mert ez nem mehet tovább.
Közben mit ad a Jóisten szent kegyelme - ugyanabban az esztendőben, Karácsony előtt találkozom egy egész utcasornyi hasonló és rosszabb helyzetben élő családdal.

Ma is így vagyok.
Sok a rettenet.
Már pihenek meg eszem is. Tudom, hogy a víz is életmentő lehet - de ha grasszálni látok valakit - amikor alig pár száz méterre tőlünk családok százai rugják az utolsókat - nagyon haragszom.
Eljutottam oda - hogy én ételt ki nem dobok, halomra többé soha fel nem főzök, annyit vásárolok és abból amit tényleg elfogyasztunk és ha valamim pluszban van nem a kukába viszem, hanem átadom.
Ugyanis annyi szegény családot, nélkülöző gyermeket, gyógyszereiket kiváltani nem tudó beteget, éhező embert mint az idén tavasztól - máig, életemben nem láttam.

Fogalmad sincs mi van ott kint.
Gyerekek három, négy napja étlen.
Felnőttek - majdnem egy egész hete. Semmire nem jut, esélyetelen a jövő is - miközben ha bekapcsolom a tévékészüléket MINDENKI arról kíván meggyőzni, hogy rozsaszínben fut az élet, amit láttam és tudtam, rosszul tudtam - mert én a kurvamittommi nélkül élni nem fogok boldog életet.
Kell nekem minden ami szart sem ér - mert az fogja elhozni számomra a boldogságot.

Ha híreket nézek a botoxos kurva néz vissza rám a műszempilláival, kontaktlencséével, műmmelleivel, seggével és combjaival, és műlelkével - mert nem látta az életet.
És azon gondolkodom, hogy mégis - hogyan láttathatnám - ha az ilyennel nem is, de bár azokkal, akiknek többet is jelent a földi lét mint az örök fiatalság.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése