A facebook egy rakás dologra jó.
Például arra is, hogy a külföldön élő testvérek megmutassák, hogyan látnak világot.
Azzal nem dicsekszenek ugyebár, hogy reggeltől estig vakargatják, szépítgetik és retusálják a kolbászkerítést - de azzal annál inkább, hogy a vakargatásban elzsibbadt ízűleteiket valamelyik óceán partján süttetik, mangómajszolás közben.

Nemrégiben rendesen bepöccentem.
Nem vagyok én egy irigy alkat, de van egy család. Gimburgyánfalváról mentek el a világ másik felére. Rég. Olyan szegények voltak, mint a templom egere. És ott - legalábbis a fotók szerint van mindenük. Lehet ritkán, de arról készült dokumentáció.
És megnéztem.
Jártak itt, ott és amott.
Addig csak a mezőig jutottak.
Mondom az uramnak - na ne...
Miért vagyunk mi frájerebbek mint más.
Megéri?

Fel is vetem anyósomnak - hogy né Izéék hogy jártak Kolbilendbe.
Mondja anyósom, hogy igen-igen, de haza húsz évben egyszer jutnak.
Mondom az igaz - de Izéék minden egyes közeli és távoli családtagja meglátogatja évente Kolbilendet...
Na ezt már nem érti.
Nem erőszakoskodom.

De tudod - nem hagy nyugodni a Kolbilend képe.
Gyakran álmodom azzal, hogy vakolás közben nyalogatom a kerítést.
Nyalogatom és harapdálom.

Van úgy, hogy elmennék világgá.
Csak úgy.
Hagyni mindent és írni egy rövid post-it üzenetet: elmentem Kolbilendbe. Majd írok üdvözlőlapot.

Múltkor is elszakad a cérna.
Gyermeki lendülettel mondom, én megyek.
Elő a zsákot, a nugátokat ... mire megszólal az ember:
asszony - de hát még útleveled sincs. Nem hogy állampolgárság... Messze még kolbilend.
Ez a kurva vad realitás mindig kifog rajtam. A legrosszabb korban vagyok. Már nem elég hülye és még nem elég hülye egy világkörüli turnéhoz.
Mikor jön már el az én időm is?...