Ismerek egy családot - több ehhez hasonlót ugyan, de ennyire extrémet nem igen - akik egyszer csak leültek és a következő dolgot határozták el közösen a mentális és testi-lelki egészségük megőrzése érdekében:

- nincs többé tévézés - oly annyira komolyan, hogy azonnal a lakásban lévő összes készüléket a rokonoknak ajándékozták, akiknek természetesen leesett az álluk, hiszen alig két hónappal azelőtt hozta a hatalmas lcd-t az angyal, na de hallgattak vele, nehogy aztán vissza kelljen adniuk

- áttértek refomkonyhára - vegetarianizmus - rengeteg mag, szójakészítmény, valamint zöldség-gyümölcs mindenmennyiségben

- mindenki elszaladt a nagy sportválasztóra - egy bizonyos határidővel, amikorra találnia kellett magának egy olyan sportágat, amit napi szinten gyakorolni fog

Mondanom sem kell hogy mennyire nézték furcsán a barátok, rokonok, szülők a drasztikus változásokat.
Anyuci az elején egész felpendűlt.
Évtizedek óta először sokat és arányosan fogyott.
Új ruhatárat szerzett be - ami csinos volt, elegáns és nőies.
Fodrászhoz sietett és igyekezett a tévémentes délutánokat olvasással tölteni.
Apuka az elején nem szívesen járt haza.
A hütő üres volt, a kanapé céltalan.
A gyerekek csintalanok.
És a ház mogorva.
A gyerekek voltak azok, akik észrevétlenül símultak bele a változásba.
Ők rajzfilmet továbbra is nézhettek neten. Igaz órához kötve, na de azelőtt sem volt teljes szabadságuk a tévénézésben. Így számukra a képernyő mérete volt az egyedüli, ami megváltozott.
Éppen abban az életkorban voltak, amikor a gyerek futva eszik, hogy nehogy nélküle pördüljön egyet a sarkán a világ. Tehát mindegy volt, hogy rohanás közben müzlit, banánt, magokat vagy egy szelet szójazsírós kenyeret majszolgatnak éppen a karéj kenyér helyett a lépés kolbásszal.

Telt múlt az idő.
Anyuka csont sovány lett.
Apuka csinos, fess és ragyogó.
A gyerekek a sportba menekültek. Mindkettő kiválló eredményekkel.
Apa lassan nőt is kapott.
Kitört a háború.
Anya még soványabb lett, akár az átlátszó szkócs.
Apuci még csinosabb, ragyogóbb és fesebb.
Majd kitört a világháború.

S ez itt nem Holivud. Tehát én kérlek alásan - nem fogom neked kimagozni ennek a történetnek a végét. Rád bízom.
Hanem ehhez szeretném kötni azt, ami erről eszembe jutott.
Reggelente amíg kínozom magam egy órán át - karbantartás gyanánt - hang nélkül nézem a híreket.
Régebben ugyebár a rémhíreket a Pro tv, öt órás hírei jelentették. A többi csatornán rovatok voltak - témák - külögy, belügy, gazdaság, politika, kultúrális, stb. Tehát mindenről hírt szolgáltattak.
A Pro tvt eleve nem néztük soha a fent megnevezett órában.
Ki a fenét érdekel - hogy ki kit hogyan csinált ki?
Elég nekem a más baja...
Nemrégiben - háttérben az életünk alapzenéjeként megy a Rtl Klub esti híradója.
Megszólal az uram. Lassan ez is olyan lesz, mint a protvs horrorhírek.
Tényleg.
Igaza van...
Semmi egyéb, csak az emberokozta katasztrófák.

Ma reggel megnéztem a szokásos önkínzás közben a reggeli híreket.
Mindig mindenben annyira informált vagyok, hogy az már mindenkinek gyanús. Mindent láttam, olvastam és tudok. Na de ez az egyik titkom. Hogy te míg még lazán alszol, én már képben vagyok :)
Ma reggel is szokásomhoz híven, hang nélkül néztem végig a híreket.
Tele mindenféle rémséggel.
Estére beszorított a házba az eső. Legoztunk a gyerekekkel, miközben háttérben ment a hírek. Ugyanaz, amit reggel néztem végig. Csak imáron hanggal.
Hát fogalmad sincs, hogy nekem milyen szapora szívdobogásom lett attól.
Hogy milyen ijesztő ez a világ hangokkal - azt én el nem tudom mondani neked...

És akkor, ott abban a pillanatban értettem meg annyit annak a családnak a döntéséből - hogy nem egy rossz dolog kiiktatni az ilyen plusz stresszfaktorokat az életünkből - nem beszélve a saját gyerekeink életéről.
Mert észrevétlenül mérgeznek és betegítenek.
És ugyan minek?

Abban az esetben ha vendégeink jönnek és bizony nem akarjuk megkínálni a nagymama oltári hájas tésztájából, hanem csak a silányabb bolti zserbóból - nos a hájast eltesszük valamerre, mert különben kínálgatás nélkül is elkel.
Vagy ha van egy Isteni jófajta pálinkánk, amit tényleg különleges alkalmakra tartogatunk - akkor azt sem fogjuk kitenni az asztalra, a többi felkínált ital mellé, mert poharanként elfogy.
Ez nem rosszindulat, szűkmarkúság, fukarság vagy smucigság - mert mi ettől lehetünk kifogástalan vendéglátók - hanem egyszerűen elővigyázatosság. Mert az a valami valóban különleges alkalmakra van fenntartva.

Ma amikor dolgozni mentem - már ballagási lázban égett Vásárhely.
Reggel nyolckor összefutottam egy szegény kis madárkával, aki az időhöz képest alúlöltözve szedte a kis vékony lábacskáit. Elmosolyodtam. Eszembe jutott az utolsó oszi óra...
Nem sokkal késöbb - alig egy órára rá elindult a többi diák - ki családtagokkal, ki egyedül.
Volt valami közös ezekben a ballagásra igyekvő lányokban. Ami engem speciel katasztrófálisan mellbevert. Kivétel nélkül (!) - kurvának volt öltözve minden.
Namármost - vagy rossz helyen voltam rossz időben.
Vagy a prostituáltak esti tagozata ballagott éppen.
Vagy az ítélőképességem hagyott el - nem tudom. De tény, hogy ledöbbentem.
Elmondom mit láttam, hogy ítélj te magad.
Fiatal, gyönyörű lányokat a következő ruházatban: szűk, sztrecs (gumirozott), fekete, lyukamkintmini, mellem felnyomvaskint dekoltázzsal és olyan de olyan magas topánkákban, hogy a látványba is beleszédültem.
Az elsőnek a szemében lévő bárgyú szelídsége ejtett rabul. Fázhatott szegénykém - a halvány bőrét óriásnagy libabőrök díszítették és valósággal imbolygott azokon a hatalmas platformokon.
A másodiknál csettintettem is. Ejha... ez nem lehet véletlen. Ő a csudája eltakarása érdekében, ami minduntalan makacsúl elő akart bújni és rámosolyogni a világra - hol egyik, hol másik felén rángatta le a ruháját. Ami eleve fizikai lehetetlenségnek bizonyúlt, hiszen a ruha az akkora volt amekkora. Gumi ide vagy oda.
A harmadikat büszke édesanyja kísérte.
Boldog volt, hogy né a lánya csurdén van. Ugyi milyen szép a pinája?
Az apuka, mint egy pályatévesztett testőr zavartan nézett jobbra meg balra - de a tekintetek szabadok akár a madár - és akár a ruhából előbújni akaró kis rózsaszín csuda. Neeem lehet annak parancsolni, te...

S akkor magambanéztem.
Nem volt a lelkem legsötétebb bugyrában sem irigység.
Valamikor az én bőröm is éppe ilyen hamvas volt.
Valamikor az én pinám is volt rózsaszín.
Valamikor az én seggem is volt almakerek.
És éppen most egyáltalán nem fáj, hogy annak lassan ... hú bazdmeg...hány éve is? Na mindegy. Mert nem ez a lényeg.
Szóval. Elgondolkodtam.
Az anyán. Aki boldog, hogy a gyerek csudája kint van. Az igazgató előtt, a tanárikar előtt, a rokonok előtt. Me ugyi milyen szép?
Számomra például - s nem vagyok prüd - már egy csurdé gyerek is visszatetsző tömegben.
Fel sem fogod hogy mennyi a beteg ember!
S akkor meg minek?
Hol volt az-az anyuka - kérdem én - aki adott öt, tíz, tizenöt millió lejt annak a leánkának, hogy vegyen magának egy gumizsebkendőt és azt, feerőszakolja magára ruha gyanánt???
És hol volt az-az apuka - aki nemrég még fiatal volt és tényleg nem kötötte le semmi más - mint a szabad szex?
Hogy megmagyarázzák:
Fiam - ha kitetted a kirakatba, kínálkodol, akkor azt jelenti, hogy kóstolható és elvihető. Tessék csak tessék, bátran - zamatos, ropogos mellek és üde rózsaszín pina. Vigye aki akarja. Vigyen belőle mindenkinek.

Szal... emberek, én nem vagyok maradi - de engedjen meg a világ. Tényleg ez a divat? Ma a kurvaság a menő. Orrba szájba?
S a határok hol vannak?
Ki a franc rugta fel az összeset?
Mert én esküszöm - hogy ha a lányom ilyen bohócot csinálna magából - megkeserülné. Mert levetköznék én is. És együtt mennénk csurdén a ballagásra. Hogy jó hangosan röhögjön az igazgató, a tanári kar, az osztálytársak és a rokonok. S ha duzzogna, lehet hogy még topless is maradnék, néha-néha kavarva egyet himbálózó melleimmel a nemlétező legyek nyomába.

Pályaválasztási tanácsadás őszintén

helyszín a Gettó Polgár Jenő Hivatala
Patináns épület - biztos ezt is lopták grafitti felírattal az oldalán, gótikus betűkkel, ami méregzöld szín ellenére, egészen jól belesímul a környezet eleganciát sugárzó megtévesztés stratégiájába.

Első emelet hetes, kilences ajtó - mondja az idős, börtönből szabadúlt, agyonpiercingelt és tetovált jámborszemű őr, aki túlvan már egyen s máson.
A két, még egymás számára ismeretlen fiatalember meglepetten igyekszik fel a megnevezett szobák felkutatása érdekében.
Első emelet - újabb meglepetés.
7-es szoba, arany betűkkel - Pályaválasztás elveteműlt csalódott polgároknak, akik túlléptek a tövénytiszteleten
9-es szoba - műanyag, kopott szürkés-fekete betűkkel - Munkaelosztói Hivatal

A fiatalember elhatározza, hogy egy élete egy halála, mindkettőt kipróbálja.
Bemegy a kilencesbe. Jólöltözött, jólfésűlt, kedves hivatalnok egy egyszerű íróasztal mögött. Hellyel kínálja, majd az adatain túl arra is kíváncsi, hogy tulajdonképpen mi járatban itt ahol bizony a madár sem...
Elmeséli, hogy negyven. És család. És rostalika. És éhesek. És hetet egy csapásra. És itt lenne az ideje az ördöggel is lecimborálni, mert különben az asszony kiebrudalja.
Fiam - mondta - nincs pénz, nincs szex. Az Újúton sem ingyen szopnak.
Szóval munka kellene.
Munka vagy pénz?
Hát...- zavartan - hogy, hogy?
Mert a kettő nem jár kéz a kézben.
Önt ki nevelte?
Édesanyám.
Apja?
Elhagyott.
Anyja?
Kínlódott.
Ön?
Tanultam.
S akkor?
Nem kellettem.
Miért?
Becsületes voltam.
Értem, uram - akkor önnek tényleg munka kell kevés szex mellett. Nehogy elferdüljön a hátgerince.
Diagnózis felír. Munka kioszt. Szex - havonta egyszer, kizárólag missziónárus pozícióban - a hátgerinc kímélése érdekében. Egyéb mocskolódás nincs. Félrelépni tilos. Fizetésnapon nics sörözés. Barátok sincsenek. Tévé 11ig, mert az áram is drága.

Ember ki.
Folyosón összefut az időközben - gondterheltből felszabadúltra váltott másikkal, akivel együtt hágták meg a lépcsőket a szobák fele.
Az el.
Kíváncsiság feszíti.
Bemegy a kilencesbe.
Festett műkurva - pink műanyag asztal mögött, pink műanyag körömreszelővel, pink műkörmöket igazgat.
Zavarba jön ennyi műanyag látán.
Meg is szeretné fogni.
Belepirul.
Kurva:
Miért jött?
Pénz kéne.
Pénz vagy munka?
Pénz és szex.
Akkor jó.
Lelkiismerete van?
Van.
- minusz 15 pont.
Törvénytisztelő?
Igen.
- minusz 3o pont.
Valaha lopott valamit?
Nem. De. Mégis. Egyszer - egy pink radírt a padtársamtól.
Megbánta?
Belebetegedtem.
- Szar... - minusz 55 pont.
Ember önnek a gerncével van baj. Nem jó helyen jár. A kolleganőmhöz menjen a hetesbe. Ott kezelést írnak fel és kihúzhatja még egy pár évig.

Ember ki.
Farkát lába közé be.
Eloldalog.
Még egy utolsó pillantást vet az épületre.
Biztos lopták...mormolja a fogai között, miközben belenyíllal a hátgerince az életbe is.

Nem tudom - ismered-e a borjú tekintetet?
Me az olyan, hogy hatalmas megelepetés hatására - pillanatok erejéig még az értelem is elszalad az emberből.
Példa erre - annak az embernek a megszokottá, védjegyévé vált tekintete, aki évek, évtizedek óta dolgozik nap mint nap annak az igazságtalanságnak a felszomálása érdekében, amiben ő maga is nyakig benne ül, de önmagáért nem tehet semmit.
Ha őszinték vagyunk - a gazdasági válság megmocskolt mindannyiunkat. Érdekes mód, azokat nem, akiknek el kellett volna gondolkodni a lébancoláson, pazarláson, tékozláson. Mert akinek van, annak adatik, akinek pedig nincs, attól még az is elvétetik amije van... - a Biblia egyetlen mondata amit egyáltalán nem értek. Látom, tapasztalom, de nem tudom hovatenni és nem tudom feldolgozni. Miértek vannak bennem - fájdalommal átitatva.

Rengeteg leszegényedett, éhező család keres meg mostanában. Napi szinten. Van, hogy egy de ütős és van olyan is, hogy legalább három-öt nyomorban élő nagycsalád kér segítséget.
Van akinek kenyérre nincs, van akiknek ruhákra nem jut, tisztálkodási szerekre, cipőkre, számlákra és sorolhatnám. Az eső is azt veri aki meztelen, ugyebár.
Van egy szerencsétlen család. Nem tudták naprakészen fizetni a számláikat - de törlesztették ahogy sikerült. Tehát nyilvánvaló volt, hogy nem rossz fizetők, hanem fizetésképtelenek. Van különbség. Persze a számlán ezt nem lehet feltüntetni.
És akkora büntetést halmoztak fel az állandó elmaradással - hogy az asszony kétségbeesetten kérdezte, hogy most mit tegyen?
Mert az egy dolog, hogy éheznek vagy fáznak - de hogy ekkora büntetéssel mit fognak csinálni...nem tudja.

Éppen ezért - úgy vagyok én ezzel a gazdasági világválság magyarázattal - hogy nos...igen...csakhogy...
Mert a nyomor nem arra telepedett rá, akinek tanúlniavalója lett volna a helyzetből, hanem arra, aki már eleve bajban volt, vagy szerencsétlen volt.
És ez nem jó. Igazságosságról már ne is beszéljünk...

Ma a gyerekek a játszótéren a következő dolgokról beszéltek.
Egy kilenc és egy hétéves:
Ha azt akarod, hogy legyen egy kertes házad - nyúlakkal, kutyával és esetleg még termőfölddel és egyéb állatokkal - nagyon sokat kell dolgoznod. Annyit kell dolgoznod, amíg bele nem halsz.

Nos...ezzel csak két bajom van:
egyik részével sem tudok egyetérteni.
Aki dolgozik, csörtet és a munka köti le - valójában nem marad ideje pénzt keresni. Ahogy élni sem. Mert dolgoznia kell, hogy még több munkája legyen. És ha még több munkája lesz, még többet kell majd dolgoznia. Nem beszélve arról, hogy a pénze csak a munkára lesz elég, nyúlakra semmiképp.
És a gyakorlat azt mutatja, hogy annak van vagy lesz valamilye - aki már vagy még nem foglalkozik a munkával.
Kapásból fel tudnék sorolni húsz olyan általam ismert embert, akinek a munkához hallomásból sincs köze - mégis, vagy annak ellenére, vagy azáltal, vagy annak köszönhetően - mindenre futotta.

Ma a gyermek, a kicsi - rettenet kiviselte magát.
Tetszik neki hogy akkor most egy kis időre beilleszkedési és viselkedési zavarai vannak.
Jó mondom.
1. ezért és ezért nem teszünk ilyent
2. megértem hogy mi váltotta ki és tartja fenn - szóval van 3 napod, hogy összekapd magad
3. amíg nem látok javulást - megvonom tőled ezt és ezt
Folytatnám, hogy aki nem viselkedik a társadalom által elvárt módon - nem viszi majd semmire és nem lesz végzettsége és munkahelye és pénze. És hirtelen rájövök, hogy egy született marha vagyok. Dehogynem. Pont azoknak lesz. A magamfajtáknak - a lelkeseknek, a naivaknak, a jóindulatúaknak, becsületeseknek és konformistáknak nem lesz semmiük.
Kihangosítom -
na jó na. Anya most butaságot mondott.
Azt hogy lesz vagy nem nem is ez dönti el. De így nem viselkedünk ezért és ezért.
Felhívjuk óvónőt, bocsánatot kérünk...gondolkodunk.

Ő a helyes magaviseleten - mely aranyat terem.
Én a hogyan legyek eredményesen gengszter, hogy piros szemű nyúlam legyen című fejezeten.

Amikor lájkolom a lájkodot, mert te is lájkolod a lájkomot...

Anélkül, hogy kicsit is nagyképűnek tűnnék - elmesélem mit vettem észre.
Először induljunk ki magamból, mert úgy dukál.
Van, hogy arckönyvezés közben - megtetszik egy dolog - amit valaki posztolt vagy megosztott önmagáról és családjáról, de nem merem lájkolni, mert annak üzenetértéke lenne és na ... nem illendő.
Vagy, van úgy, hogy elolvasok valamit, ami nem fér össze az imidzsemmel, a brandel amit képviselek. És hiába tetszik, nem mondhatom, hogy tetszik - mert az adhat(na) okot arra a félreértésre, mi szerint alapjáratban értek egyet azzal az idológiával és nem csak az adott bejegyzés erejéig a nevemet.

Nekem is vannak visszajáró társaim, partnereim a blogalkotásban.
Volt első időben egy szoros tábor, akik állandóan visszajeleztek és visszajelzésük által formáltak - téma, hozzáállás, erőbedobás, jelenlét szempontjából.
Ők ma már nincsenek mellettem. Vagyis vannak - de nem láttatják magukat.
Mert akár a szerelemben - van egy kizárólagos fellángolás, ami aztán normalizálódik és ha fel-felüti a fejét, hát elfojtják, gondolom erőszakkal.

Valaki, aki elég nagy ember ahhoz, hogy ügyelnie kelljen arra, amit önmagáról közvetít - mondta, hogy minden este jól elszorakózik a meséimen, de nem lájkolhat mindent, mert az gyanús lenne. Van úgy, folytatta, hogy elolvas valamit és csak másnap lájkolja, miután már aludt rá egyet, és kiálltam a fontossági tűzpróbát.

Különben is - lehet valami a férfiolvasók kapcsán is. Ugyanis hűségesen követnek - és ezt be is merik vállalni, majd egyszer csak - varázsütés szerűen eltűnnek. Vannak, mert priviben visszajeleznek és bátorítanak - de mindezt nem vállalhatják fel a nagyközönség előtt.
Ilyenkor megkoppintja őket a barátnő, menyasszony vagy feleség?
Gondolom, hogy igen - mert mindez nem mondható el azokról, akiknek a felesége nem képviselteti magát a közösségi oldalon, elég magabiztos, elég stabil a kapcsolatuk vagy egyszerűen elég idős ahhoz, hogy ne akarja meghódítani az Everestet.

A lájk amúgy sem egy veszélytelen dolog.
Van egy konzervatív - vezető beosztásban lévő ismerősöm - aki állandóan olyan merev, mintha karót nyelt vólna.
Nem érthet túlzottan a közösségi oldalak kezeléséhez - mert szegénynek állandóan meg-megjelenik az aktivitásában - a szexel kapcsolatos cikkek, képek és posztok lázas követése. Gondolkodtam rajta, hogy szóljak-e neki. De lemondtam. Hadd érezze mindenki elég szabadnak magát a korlátlan lájkokhoz - még abban az esetben is ha szent tudatlanságból fakad.
Én csak lájkolni tudom az őszinteséget...pláné az ösztönök szintjén.

Ma - lehet, hogy ahogy életemben először, úgy éppen utoljára is, megértem, hogy nevelő jelleggel ugyan és vigyázva a gyermekek testi és lelki épségére - de ezen felül aránylag igazságosan és szenvtelenül végignéztem, ahogy a fiamat páholják.

Minden vicc és játék alapja igazság. És mint ilyen - az igazságok velejárójából fakadóan - eldurvúlhat.
Erre mondja az anya a konyhából, csak a hangok alapján ítélve - hogy fiam, ennek sírás lesz a vége... És mit ad Isten? Lesz.
Van a fiamnak egy ovistársa - akit nem szeretnék ezúton kivesézni. Elég annyit elmondani tömören és velősen, hogy egy született agresszor. Kiválassza a keggyengébb láncszemet - sőt, a kiválasztás nem is jó szó erre, kiszúrja, kipécézi, kinézi - és addig rugdossa, bántalmazza, rágja, kaparja, amíg az meg nem gyengül a maga teljességében és fel nem adja önszántából addigi szolgálatait.
A fiammal is ezt tette.
Naponta keltünk és feküdtünk azzal, hogy én szeretem őt anya, de nagyon bánt, hogy bánt. Elhangzott az ilyenkor szokásos, akkor fiam ne is játsz vele, van kivel játszani rajta kívűl is - de mind tudjuk, akik gyermekek voltunk, hogy ez egy marhaság, mert a gyerek tényleg éppen azzal akar játszani, akivel mi nem szeretnénk, hogy együttjátszon.
Óvatos voltam.
Féltem, féltettem - önmagamat, a gyermeket, az én gyermekemet attól, hogy esetleg rosszúl látom, elfogúlt vagyok, túlkapásaim vannak, túlreagálom az egyszerű, gyermekek által megoldandó feladatot. De a lelki terror, a stressz és bántalmazás jelei egyre nyilvánvalóbbá lettek, ahogy teltek a napok, hetek.

Figyeltem. Sokáig, élesen és tiszta fejjel-lélekkel.
Tanácskoztam az óvónővel. Egyikünk sem látott semmit sokáig, csak a védtelen, remegő és félelemmel tele gyereket - aki történetesen az én fiam volt.
Mondom, ilyen nincs.
Mígnem egyik nap elkaptam. Halkan, hogy meg ne hallja senki, duruzsolva - fenyegetett, kifigurázott, kicsúfolt, címkézett. Még a hideg is végigszaladt a hátamon.
A gonoszság egy megnevezhetetlen mélységből jött.
Szólni sem tudtam.
Napokig előttem volt kisfiam tiszta tekintete, aki annyit vétkezett, hogy gyengébbnek, naivabbnak és kisebbnek bizonyúlt agresszoránál.

Egy hét is elmúlt ebben. Magyaráztam, tanítgattam, példáloztam, simogattam, dícsérgettem, gyógyítgattam - mígnem egyik reggel, amikor néhány másodperc erejéig fordítottam hátat - a fiamat megint könnyek között kaptam. Nyilvánvaló volt, hogy megismétlődött a dolog - csak most már nagyobb szinten. Úgy, hogy közben én is ott legyek és ő ismét bűntetlenül megszabaduljon. Mert ez egy játszma. Amiben egyre több az adrenalin. Amit növel a helyzet nehézségi foka, az agresszió mértéke és formája, az élvezet mennyisége és minősége, valamint az okozott kár és szenvedés.

Olyan idegesség volt bennem, hogy éreztem tüzet fogok okádni.
Talán ezt érezhette meg, ahogyan lehajoltam és a dühtől rekedt hangon elmondtam egy tíz mondatnyi hegyi beszédet - arról, hogy miért nem bántunk másokat és miért kötelessége az erősebbnek és a nagyobbnak a gyengére és kisebbre vigyáznia.
Szövetséget ajánlottam neki. És megmagyaráztam, hogy indulásból előlegezve van számára a fiam önzetlen szeretete.
Láttam már ezt a tekintetet gyermekben.
Riasztó.
Mintha magával az ördöggel néznél szembe.
Szidod, vagy a lelkére beszélsz, vagy megfedded, vagy elébe tárod a viselkedésének következményeit. Mire ő nem a megbánás őszinte jeleit mutatja - hanem a szemedberöhög. Felméri az erődet és rájön, hogy téged is játszi könnyedséggel kicsinálhat, mert te is csak egy naiv, Istenadta szerencsétlen vagy az agresszióval szemben, aminek a legyőzésére nincs egyszerűen kompetens fegyvered.

Ma a gyerek elhatározta, hogy egy még kisebbet céloz meg gonoszságával.
Azt hittem nem látom jól, amikor odament a kicsi, szegény, problémás gyerekhez és a fülébe sugta a gonoszságait. Annyit kaptam el, hogy te kicsi mocsok taknyos... Felbátorította, felbíztatta a másik kettőt - akik közül egyik a fiam, hogy kövessék őt ebben a mókában. És a gyerek meg akarta torolni és kergette őket, míg ők az öteltgazda vezetésével és instrukciói alatt - csúfolódtak.
Akkor odahívtam a kicsit és mondtam, hogy most akkor kapd el őket szívem, mert sokkal több erő van benned mind hármukban egyetemben. És ez így is van. És elkapta őket és kicsinálta. Főleg azt, aki az egészet kitalálta.
Láttad volna az agresszort, amikor az áldozat szerepébe került.
Hát ...  mindent megért.
A másik kettő meg, a csicskái - a konfúziójukkal - mert a gonoszság nem a lelkükből fakadt, hanem a valahova tartozás szükségletéből. Hogy szerethessenek és szeretve legyenek...

Hazafele elővettem a fiam.
És elmagyaráztam neki az eltelt heteket, valamint a mai nap tanúlságát.
Nem tudom mennyit értett meg ebből.
De hogy mindez örök tanúlság marad, az biztos.

Sok kamasz így sétál bele a visszafordíthatatlanba. Hogy szeretetet akar - amit esetleg nem kap otthonról, vagy valahova szeretne tartozni - mert ezt kívánjuk mindannyian.
És amikor már megtörténik a visszafordíthatatlan - nehéz megoldásokat találni.
Valamikor előtte kell.
In vitro. Hogy majd élesben is működhessen az a lelkiismeret, mely krízishelyzetben sokkal többször bizonyúl a legjobb nevelés ellenére is gyáva nyúlnak, semmint hangadó bikának...

emberek, helyek - évek - emberek, helyek

Ma a Sportcsarnokban kellett egy projekt kapcsán találkoznom valakivel, akinek ott van az irodája.
Az útvonal itthonról ugyanaz, amit sok-sok évvel ezelőtt, sok-sok éven át minden áldott nap megtettem kétszer - edzésre menet és edzésről jövet.
Akkoriban - amikor elkezdtem az edzések reggel hat órától voltak, hogy nyolcra minden tanuló beérjen a tanítás elkézdéséig.
Télen emlékszem nem volt könnyű a csattogó hidegben lejutni - de akkor meg örömet okozott a jég minősége. Ősszel és tavasszal nem szerettük. Halálra kínoztak a kardió és izomzatnövelő valamint állóképességjavító gyakorlatokkal.
Ma meg már önszántamból végzem mindezt - kicsit korábban mint az a bizonyos reggeli hat... Mert ilyen az ember.
Na de a nyár az csodás volt. Volt reggel, amikor már nem is sötétben jutottam le a Sportcsarnokig, hanem a csodálatos Napfelkelte erőt adó burka alatt.

Nem tudom feltűnt-e, de ha sok ideig jársz egyazon úton egyazon célpontba - ugyanazokkal az emberekkel találkozol és haladsz együtt nap mint nap.
Akkoriban volt egy magas, dús fekete hajú, fiatal férfi. Aki mindig fütyörészett végig a Rodneion. Nem tudom miért tette. Anyum szerint a férfiak akkor fütyölnek rendszerint ha félnek...
Azt a bizonyos füttyszót bárhol felismerném, pedig már jó sok éve nem hallottam.
Ma is vannak ilyen állandó emberek az útaimon. Például onnan tudom, hogy hány óra lehet - hogy az adott illetővel éppen hol futok össze. Ha hamarabb mint szoktunk, akkor korán van, ha meg késöbb - egy jel, hogy szedhetem a lábamat, megint elpepecseltem az időt...

De vissza a helyekre.
Mostanában, hogy tudatosan is vénülök, egyre többször szembesülök a következő benyomással:
egy-egy útszakasz, amit régebben, gyerekként vagy fiatalként hosszúnak ítéltem meg - nevetségesen rövid. Ma is találkoztam ezzel az érzéssel.
Ugyanis mi, vakációban képesek voltunk a Sportcsarnoktól akár két-három órán át is hazabattyogni, míg ma már céltudatosan és idő hiányában - barátok közt sem több gyalog ez az útszakasz, mint 2o perc.

Most gondolkom a gyerekeken és a sportágválasztón.
Annak idején velünk az úgy volt - hogy választottak egyet helyettünk.
Vagy választott a testvér, szomszéd vagy barát és csatlakoztunk mi is, hogy még több időt lehessünk együtt.
Ma ezt én kicsit másként gondolom.
Ugyanis szeretném, ha lenne valaki - egy sport-pedagógus, aki eljátszana a gyermekekkel egy órát és felírná a diagnózist. Né asszonyom - a leánka inkább erre mutat tehetséget, míg a gyermek amarra. Nem szeretném beleerőszakolni őket semmibe.
Nem szeretném hogy kényszerként éljék meg azt, ami a világ egyik legfantasztikusabb találmánya.
Szeretném ha a sport az lenne számukra ami: egy feledhetetlen élményt nyújtó buli, ami mellesleg még formál is, nemcsak jellemet, hanem alakot is és barátikört nem utolsó sorban.

Jég és woodstock, avagy jég dupla whiskey-vel

Annak idején kérem szépen amikor mi fiatalok voltunk - a trógerebbjét a szülők elengedték kilenc-tizenkettőben a barátokkal kirándulni.
Az első kirándulásom a haverekkel - 15 évesen esett meg - és eltartott valami nyolc évig. Ugyanis a jónak elég az ízét megérezni, onnan kezdve nincs megállás.

Mindenhol megfordultunk. Jégben és fagyban, tűző meleg nyárban, ősszel és tavasszal és mindegyik kirándulás valami olyasmit jelentett amit az összes többi addig nem.
Ha a gyermekeim mennének el ugyanezekre a kirándulásokra akkor két jótanáccsal látnám el őket: kevesebbet inni és jobban vigyázni magadra és a másikra. Ugyanis sokszor nem is tudom milyen kegyelem f...án menekültünk meg egy-egy ultrarizikós helyzetből.

Emlékszem két woodstockra. Az egyik egy Szentanna volt - dagasztottuk a sarat, zuhogott az eső, már a sátrak sem szolgáltak arra amiért vittük őket. Egy szál száraz ruhánk nem volt, állandóan inni kellett, hogy ne fagyjunk halálra. És az ötödik napon amikor reggeliben csomagolni kezdtünk - hétágra kisütött a Nap. Ez már csak ilyen.

A másik Homorodon volt. Olyan jégesők és felhőszakadások, hogy a sátorban a víz tetjén lebegett a hálózsák és hátizsák. Két fiatal fiú aludt a sátorban félmákosan. Soha nem felejtem el azt a képet. Ahogy horkoltak még bugyborékolt orrukon, fülükön, szájukon át a víz.
Csütörtökön kezdtünk el gondolkodni, hogy hazajövünk. De péntek este kisütött a Nap, és akkor már maradni kellett vasárnapig. Ahogy az egyezség szólt.

De volt olyan is, hogy hazajövet Gödéről - meglepetten vettük tudomásul, hogy renegeteget eshetett, mert fel volt ázva a talaj. Ott a hegyekben csodás idő volt végig. Az állomástól hazamálházva a Mokkánál hatalmas sebességgel elhaladt mellettünk egy autó és olyan hévvel priccolt fel, hogy a hajunk, szánk, zsákunk, ruhánk - mindenünk megtelt tócsavízzel. Valami húsz percen át káromkodtam (Istent nem keverve az Őt egyáltalán nem érintő dologba) egyfolytában - s még mindig maradt ötlet és düh bennem.

Az valahogy benne van a pakliban - hogy ha szervezni szeretnénk valami szabadtérit és ne adj Isten még fontos is, vagy ha kirándulni készülünk - biztosan beleszólnak az időjárási viszontagságok. Fiatalon nagy élmény tud lenni ez is - de minél idősebb az ember - annál jobban kedveli a rendszert. Nyaraláshoz - napos időt rendel, szabadtéri aktivításhoz enyhén meleg időt, csapadék nélkül és egyéb tevékenységekhez - beletörödik az esőbe - hadd örvendezzenek a termelők is ... - címen.

A gyermekek most kezdenek szembesülni az időjárás kiszámítahatlanságával, a szárazsággal, a hőséggel, a felhőszakadásokkal, a jéggel. Mindig el-elmondom, hogy mi mire jó vagy mit okoz a természetben.
Ma a jég megijesztette őket.
Jajj...nem lesz gyümölcs... - kiáltottak fel rettegve.
Lehet, hogy túlreagáljuk a dolgot, de minden esetre szeretném, ha nem csak a víz vagy a Föld napján tudatosítanák a környezetkímélő magatartást, hanem az év minden napján.
Én most kezdem megérteni azokat a dolgokat, amikkel annak idején ijesztegettek: a Napkitörésekből - amikor két óra alatt úgy összeéget a Nap, mint máskor egy hét alatt, a felhőszakadásokból - amikor csak sajánlkozni tudok azokon, akiknek két óra alatt elviszi a házát az ár, vagy a jegen, ami öt perc alatt elveri a termelők befektetett pénzét és sok fáradsággal elvégzett munkáját.

A gyerek és a tévé

A mi gyermekkorunkat nem szőtte át a tévékészülék mint központi tárgy fontossága. Minden házban volt egy, egyetlen egy - s az is bőven elegendőnek bizonyúlt. Rendszerint fehér-fekete, ami lehető legritkábban volt bekapcsolva. De akkor kötelező módon. Mindenkinek néznie kellett amit sugároztak, mert kollektv volt és egyedi élményt biztosított.

Ha valami érdekesebb dolgot surgároztak minden bizonnyal elment vagy ugrálni, havazni kezdett a kép. Akkor eljött a tévéjavító és órákat pepecselt a láda előtt.
Máskor meg csak egyszerűen cseszni kellett egyet a tetejére és azosmódulag helyre is jött.
Egyszer egy világbajnokságot - soha nem felejtem el - úgy néztünk végig, hogy felváltva tartani kellett az antenát.
És azt sem feledem soha, hogy egyik Dallas alatt - amikor J.R., Isten nyugosztalja békében éppen valami újabb fondorlatot eszelt ki - a kép teljesen megfordúlt. Attól kezdve csak fejjel lefele sugározta a filmet. Izgatott tanácstalanságunkban - fejállásba néztük meg a film végét. De láttuk...

Ma a tévé még a legelvetemültebb családokban sem porfogó eszköz csupán.
Én nem vagyok egy nagy tévés, de például a jó filmekért kifejezetten rajongok.
Mostanában a Trónok Harca köt le éppen.
Családilag várjuk a hétfőt - az újabb fejlemények megtudakolása érdekében.
És a film, mint az élet általában, tele van mindenféle jelenettel.
Nem mindig vagy nem éppen gyermekszemnek és léleknek való. De én mégiscsak amondó vagyok, hogy a gyermeknek az anyja mellett kell látnia mindenfélét, még idejében, hogy fel tudja tenni a megfelelő kérdéseket..
Amikor a mi időnkben eljött annak a pillanata, hogy ilyen jelenetekkel szembesültünk - fogalmunk sem volt hogyan kell lereagálni. Emlékszem - az első szerelemes vagy szexjelenetet látva - még lélegezni sem mertem, nehogy megzavarjam vagy megtörjem az ismeretlen pillanat varázsát.

A Trónok Harcában is egy ilyen dömpinghez értünk.
Most nyilván - vannak alternatívák - de emellett döntöttem. Nézzük, de kérdés-felelet, minta és hozzáállás közvetítés alapon.
Régebben jobb helyeken ilyenkor a gyerek kapott egy nagy sapkát, hogy miért meri nézni a tévét.
Vagy eltakarták a szemét - hogy a végén már ő takarta el saját magának.
Vagy kikergették.
Egyik megoldás katasztrófálisabb mint a másik.
Mégis, milyen üzeneteket kap az a gyerek a szülőről, a szülői hozzáállásról és a szerelmről meg a szexről?

Ezek az információk úgyis befolynak ha nem innen hát máshonnan. És akkor jobb ha biztos helyen és ellenőrizhető forrásokból.
Ugyanis az a tény, hogy valaki tudatlan - még nem garancia az erkölcsös életre.
Ahogy természetesen az sem - hogy mindennel szembesül a megfelelő időben és helyen.
De legalább tudja, hogy bármikor elér, kérdezhet - nyitott vagyok. És nem ítélem el, hanem a világ legtermészetesebb és legmagátólérthetődőbb dolgaként kezelem. Mert életünk egyik tartópillére.

És abban biztos vagyok, hogy a szexuális nevelés, egészségnevelés és életre való nevelés - nem tizenévesen kell elkezdődjön a semmiből, hanem fokozatosan - a nulladik évtől - bővítve és pontosítva az információkat a kérdések és helyzetek függvényében.

Vannak emberek, zömében nők, akik egyazon stílusjeggyel - öltözködésüket illetően és egyazon frizurával leélik az életüket. Rendszerint kényszerből váltanak. A menopauzával beköszöntő súlyfelesleg miatt.
Itt is volt a szomszédomban egy élő példája ennek a fazonnak.
Hosszú, derékig érő, fekete haj - éles és egyenes bretonnal, vagy frufruval, ahogy ma mondjuk. Trapéz - azaz szárában bővűlő , csípőben és fenéken feszülő nadrágokkal - ebből mármost vagy egy volt, vagy sok egyforma. És egy drapp őszi-tavaszi lodenkabáttal, valamint egy hasonló színű téli trencskóval.
A trencskó az kéremszépen háromnegyedes kabát.
És én így ismertem meg. A gyermekvállalás sem változtatott merev, önmagát lazának álcázó frizuráján, valamint levakarhatatlan lodenén és trencskóján.
Aztán - jött a negyven, éles kanyarban az ötvennel a hátán és ezzel együtt a könyörtelen menopauza. Onnan tudom, hogy ekkor már nem hordott sem őszi-tavaszi, sem téli kabátot. Hevülésekre panaszkodott. Levágatta védjegyét, a derÉkig érő haját. Mert állítólag húlni kezdett és rettenetesen izzadt.
Majd láthatóan kikerekedett az addig vékony fehérnép.
Olyan aszonyformája lett.
Ekkor vett magának macskanadrágokot. Azaz jégert, ahogy ma mondjuk. És egy-egy drap fenekét eltakaró nagygombos inget.
Majd elköltöztek....

Mindigis szerettem volna ennyire követhető és kiszámítható lenni.
Éppen ezért aztán soha nem lettem és vagyok.
Én még önmagamat is képes vagyok meglepni az irammal amit diktálok.
A hajam például azzal a képességgel bír, hogy fuszulykakaró módjára úgy nő, mintha húznák. Ez mondjuk azért is nem jó, mert állandó bérlet kell a fodrászhoz.
Így aztán megtanultam - helyenként a magam kárán, néhol meg a másén - mindenféle dolgot elkövetni - frizurázás címszó alatt.
Itt van a hajfestés. Időtlen idők óta festem a hajam.
Már annyira profi lettem benne - hogy nem előre gyártott színeket használok, hanem magam keverem. Van hogy kettő, de gyakoribb, hogy mindjárt három festékből.
A boszorkánykonyha kutyafasza amellett ami nálam van festékileg.
Olyan szín nem létezik - amit már ne viseltem volna.
Voltam narancssára, kék, világos kék, szilva kék, lila, pink, barna, sötétbarna, fekete, szőke, szürke, zöld, színes, vörös - s valamit biztos kihagytam a felsorolásból...
Jelen pillanatban fekete vagyok, de úgy, hogy múlt héten még szőke voltam és éppen rókavörösnek növeltem a két hónapja még tar, azaz nem létező hajamat.
A fekete egy rettenetes véletlen volt.
Éppen kevertem a festékeimet. Amikor az arányokat az időhiány miatt elnéztem. Szőke aránya helyett feketét és fekete helyett szőkét kevertem a tálkámba.
Az eredmény nem rögtön, hanem kizárólag csak reggelente szokott meglepni.
Van úgy, hogy csak a pizsoma ismerős.
Vajon miről tájékozódhat más?...

A környezetem megszokta.
Már a gyerekek is.
Annáék múltkor le kellett rajzolják a családot.
Anna lerajzol engem gyönyörű piros ruhában, fekete hajjal.
A tanci nagy ijedten kérdezi hogy mi ez Anna. Anya szőke...
Mire a lányom:
- volt... Azóta már fekete...

Szegény Maresz néni - nem lehetett könnyű neki a hírtelen, öt évtized után beköszöntő éles váltás.
Gondolom nekem csak egy kis nüansz lesz - marhaságaim palettáján.

Házastársi underground

Amikor megismerjük egymást - minden a vattacukorködfelhőn át zajlik és rendszerint nemlétező rozsaszínben. Még önmagunkat is sikerül nem csupán jobb színben feltüntetnünk, hanem saját magunkkal elfogadtatnunk és láttatnunk.

Ma a gyerekek olyasmiről meséltek - hogy az iskolából kijövő gyereket a másik bejáratnál, autóval váró apuka - egyszer csak elveszítette a türelmét és elhajtott.
Nem tudom miért, de nem csodálkoztam.
Annyi minden van bennünk, közöttünk, körülöttünk - hogy meg tudom érteni ha egyszer csak ellenséggé válik minden és mindenki számunkra.
Ez egy pillanatnyi, rendszerint meggondoltalan és csak érzelmekből fakadó fellángolás.
Én ilyen szenvedélyes ember vagyok. Gyakran rángatnak indulatok - kivétel nélkül mindenben amit teszek. Ha házimunkát végzek, azt is szenvedéllyel teszem - ha a szerepeimben vagyok jelen, ott is érzelmek vezérelnek és a munkám is csupa szeretet gyümölcse. Azé a szereteté, amely nem szűnik, hanem erősödik az első találkozás óta.

Mindez persze egyáltalán nem mondható el a házasságokról.
Itt kategóriák vannak:
- vannak az élhető kapcsolatok
- vannak a csatabárd elásva, új szövetségen alapuló kapcsolatok
- vannak diplomáciai kapcsolatok
- vannak hideg és biológiai fegyver kapcsolatok
- vannak szőnyegbomba kapcsolatok
és a kedvencem a kirakat-házasságok.
Ez utóbbit mindenki kedveli. Gyakran példáloznak is velük.
De hogy valójában mi minden zajlik a színfalak mögött - annak a Jóisten a megmondhatója.

Én nem hiszek a véletlenekben.
Inkább vallom azt, hogy valamiért - tehát céllal - került egymás mellé két, majd több ember, akik a családot alkotják.
A fel nem ismert célok, valamint a céltalanság mindig az egyik legnagyobb konfliktusforrás.
Annyit beszélünk az önismeretről, a gyermeknevelésről, felődéslélektani elméletekről - amik hozzásegítenek önmagunk és gyermekeink jobb megismeréséhez. De a kapcsolati nehézségekről keveset, vagy őszintén - semmi soha nem hangzik el.
Ami nem megy, arról nem is illik beszélni alapon.

Példának okáúl - ha több évtizede boldognak vallott házasságban élő idős személyekkel feszegeted ezen a témán belül a határokat - ők rendszerint elhallgattatnak, mondván, hogy mindenkinek szembesülnie kell a nehézségekkel.
A dolgok felett nem csak átsikló, hanem azokban értelmet kereső embernek - az egyik legnehezebb műfaj a házasság.
- lojalitása és embersége miatt - mert tudja, érzi, hogy tartozása van, aminek leróvása egy élethosszigra szól
- mert sok esetben nem képes értelmet és célt találni a kapcsolatában folyó játszmákra, amelyekben természetszerűleg, mindenki vesztes
- és mert arról a helytelen oldalról közelíti meg a témát, hogy ennyire fiatalon és potensen - minimum ennél a pokolnál hetvenhétszer jobbat érdemel
És megy tovább a trutymó.
Szinte mindig.
Mert a probléma bennünk van.
Nem a másikban, még nem is csak kettönkben, hanem elsősorban bennem.
- ha intimitással kapcsolatos, akkor az
- ha függőséggel - akkor az
- ha szerepkonfúzióval, akkor az
- ha a házastársi hűséggel, akkor meg az
Minden elsősorban bennem van. Aztán hozzuk ki ketten belőlem, végül pedig te generálod bennem azokkal a játszmákkal, amelyekre én állandó és teljes értékű partner vagyok.
Ennek ellenére mégiscsak kérdés - hogy hogyan fordulhatok ennyire mélyen önmagam ellen?
Hogyan válhat az a szerelem ami kihozta belőlem a maximumot - a poklok poklává?
Hogyan metamorfozálódhat a szenvedély üres és hideg diplomáciává
És miért vagyunk képesek így leélni egy egész emberöltőt?
Nem a magam számára várok válaszokat, hanem önmagad felé.
Mert ahogyan a kérdések, úgy a válaszok is bennünk vannak.
Hogy mennyire mélyen az ugyebár attól függ - hogy mennyire gazosodott be körülötte a terület.

Vannak azok a napok ... amin már az OB sem segít...
Na ez a mai egy olyan nap volt.
Már amikor reggel kinyitottam a szemem minden áron düllőre akartam jutni magammal, hogy milyen nap is van. Valószínű titkon abban reménykedtem, hogy szombat és nem muszáj felkelnem az óra könyörtelen jelzései ellenére sem.
Miután képtelen voltam rájönni megkérdeztem az embert. Tíz év kegyetlen őszinteségével vágta a pofámba, hogy péntek. Ebben a péntekben benne volt Robinson teljes nyomorúsága. Ottvagy már, de nem egészen. Még szenvedned kell egy kicsit...

A reggel könyörtelen rohangálásban telt.
Annak a lelkiismeretfurdalása, hogy reggelire édeset ettem, szokásom ellenére, talán megérzésemnek köszönhetően - a hetedik végigfutkorászott kilóméternél  köddé is vált. Futottam üres papírral, majd fél köteg papírral, majd majdnem teljes iratcsomóval, aztán pecsétért és aláírásért, végül a könyvelő után, aztán a határidő miatt.
Amikor az utolsó körömet nyomtam le a hivatal és az iroda között - megszólalt a telefonom.
Anna tanítónője jelezte, hogy elhozza ő a gyerekeket, ne rohanjak oda is. Csak várjam őket, hogy átvehessem a speciális küldeményt.
A hír annyira szokatlan, precedens értékű és vágyott információt hordozó volt ebben a kicsavart állapotomban, hogy amikor vége lett a beszélgetésnek meg kellett csípkednem magam. Reméltem hogy a fájdalomérzet közelebb hoz a valósághoz. Nem hozott - de a csípés nyoma pirosan virított a kézfejemen - jelezve, hogy a beszélgetés valóban lezajlott.

Mindig is hajlamos voltam egy párhúzamos világban élni.
Az öregedéssel ez a folyamat nem hogy enyhülne, hanem egyenesen egyre profibb vagyok benne.
Akaratlagosan vagyok képes kezelni azt a függönyt, amely a valóságból a vágyak világába vezet.
Ennek egyetlen hátránya az, hogy fáradtan nem vagyok biztos benne - hogy egy adott dolog a valóságban is végbement-e, vagy csak a párhúzamos realitás egyik élményének lecsapodása bennem.

Ezt a tehetséget gyerekkoromtól hordozom magamban.
Olvasmányaim során történt meg velem nem egyszer, hogy összekeveredtek a dolgok.
Egyik legemlékezetesebb egy Moldva György könyv kapcsán vert tarkón.
Olvasom a könyvben, hogy végre a főhős találkozik az agreszorral, akinek beolvashat a sok sérelemért, ami érte. A legjobb rész volt.
Hamar elmentem, lezuhanyoztam, kisminkeltem magam és újrafontam a hajam.
Mindent a képébe akartam vágni annak a mocsoknak és ehhez megteremtettem a külső feltételeket is - nehogy már az elhanyagolt külsőm jelentsen helyzetelőnyt számára az összecsapás során.
A meglepetés akkor ért, amikor ráébredtem, hogy ismét elvesztettem a fonalat - lelki és fizikai valóság síkjai között.

Amikor elérkeztem fiatal felnőttkorom küszöbéhez - hátrányként kezeltem mindezt.
Az alkotáshoz nélkülözhetetlen kellék volt, de a felelősségvállalásra képtelenné tett.
Eldöntöttem - nem leszek anya. Ugyanis nem tehetem ki soha a gyermekeimet egy ilyen traumának. Hogy ottfelejtsem, elhagyjam, kihagyjam, vagy minden ami sámánisztikus képességeimmel jár elmaradhatatlan hátúlütőként.
De az Isten teljesen máként gondolta ezt.
Így utólag - joggal.
Hiszen a gyermekek arra is megtanítottak hogy mindezt hogyan kell kezelni.
Megtanítottak a valóság mezején élni.
Nem vagyok sikeres, de haladok és mind jobban és ügyesebben egyensúlyozom.
A mai nap mégis visszadobott a nagy kiesések mezejére.
Amíg haza nem értek a gyerekek azon morfondíroztam, hogy akkor ez most valós volt vagy vágyott.

A gyermekek mellettem vannak.
Hallom egyenletes szuszogásukat. Tehát hazaértek.
Ami meg a többit illeti - csak az tudja mennyire relatív aki ismeri a járást mindkét zónában.
Aki meg nem - ne törjön pálcát - egy nagy szenvedés úgy odaverhet az addig szilárdnak hitt határvonalhoz, hogy az attól kezdve összemosódik minden egyes nehezebb időszak hatásainak köszönhetően. Míg gondolom végül már teljesen megszünik létezni is...

Kalandok és álmok...
avagy,
Utazás a koponyám körül

Via Vásárhely - Székelyföld.
Első benyomás - hatalmas kontraszt az utlramodern orvosi rendelő multifunkcionális ajtajában tétovázva toporgó, sovány és gyengén öltözött nyugdíjas nénike és a segítséget nyújtani akaró, ígérő, hazudó rendelő között. Mint amikor a koldus járul a király elé. Kérni megy, reménnyel a szívében - és csak utólag döbben rá, amikor már régen késő, hogy a protkoját is legombolták róla.

Második benyomás - útjavító munkások csoportja.
Az európai út felbombázva több mint harminc kilóméteres körzetben, a forgalom lebénítva a türelem utolsó utáni határáig - miközben a legények vidáman paroláznak munkaeszközeikre támaszkodva. A felbombázott út hosszán egyetlen egy munkást sem látok dolgozni. Kivétel egyet, aki bőszen túrja az orrát. Na ő dolgozik munkaidőben kéremszépen. Bányászik...

Harmadik kép - Marohévíz.
Séta a gyerekekkel a városban. Annyi elraktározhatatlan benyomás ér, hogy hírtelen káosz támad a lelkemben. Gyermekkoromban gyakran és sokat nyaraltam itt. Volt az erdő alatt, a város felett egy ház. Oda jártunk. Csodás volt. Akár egy lelkigyakorlat. Nagyokat sétáltunk, úsztunk, olvastunk. Vacsorára meleg kenyeret ettünk forró tejjel és mézzel.

Itt lettem először szerelmes - itt hagytam el az ártatlanságom, majd itt gyógyultak be a sebeim első csalódásomat követően.

Ma már más szemmel nézem a várost. Mintha ötven évvel sétálnék vissza az időben. Több a lovasszekér, mint az autó. Az emberek hangosak és vegyesen beszélik a román és magyar nyelvet. Hideg van és szél. Rettegtetően sok a kobor eb. Mindenki piszkos, aki éppen nem - az szokatlan és ismeretlen stílusjegyekben pompázik.
Egy dolog régi és ismerős jegyeket hordozó a lelkem húrjai számára - a meleg kenyér illata.

Csomafalva -
... hazudjuk a boldogságot és bőséget - miközben lelkünkben gyógyíthatatan szomorúság hónol. Divat mást mondani, mint ami van. Mert ami van az fáj. És ami fáj azt nem mondjuk. Inkább mondunk sokat és szünetek nélkül - csak azt ne kérdezze tőlünk bárki is, hogy hol fáj. Mert akkor eltörünk, mint a jénai üveg. Összeragaszthatatlan szilánkokra.
Minden egyes szilánk terhe nyom. De a lényeg, hogy egyben vagyunk.
Megőrizni a látszatot mindenekfelett...

Visszafele - munkaidejük utolsó órájában cefetül dolgozó munkások képe tárul elém. Úgy tesznek vesznek, hogy szakad gyufába minden. A lehetséges miérteken gondolkodom. Meg azokon, akik naponta itt járnak be dolgozni, iskolába, hivatalokba. Hajszálakon lóghat a türelmük...

A gyermekek már türelmetlenek.
Mindenhol jó, de a legjobb otthon.
Milyen kár, hogy nem tudják még, hogy az otthon egy állapot és nem egy hely.
Ugyanis azt nevezhetem otthonomnak - ahol úgy érzem egyben vagyok. Önmagammal, az állapotommal és minden tőlem függetlenül létező élő vagy nem élő faktorral, ami körülvesz.
Emiatt is vagyunk annyian (ott)hontalanok...

Nem csak a dícséretekkel vagyunk szűkmarkúak - hanem sokszor a szeretet jeleinek kimutatásával is. Pedig sokszor vagyok meggyőződve róla, hogy egyszerű szokás kérdése az egész.
Itt van például a mosoly.
Ingyenes.
De abból sem adunk akárkinek.
Igaz vannak emberek az életünkben, akik mellett állandó a mosolyunk. Figyelnünk kellene ezekre a jelekre. Ahogy az eltorzulásainkra is.
Hogy ne csak időskorba a nagy erőteljes, proeminens ráncok idején essen le - hogy hoppá - s ez az életem is jól elment...

A tegnap játszottak a gyerekek.
Mindig mondanak valami nagyon nagyot.
Minden álló nap.
Tegnap éppen a szomszéd kislánynak volt egy életreszóló tanúlság lövése.
Potyoljuk a lapikat. - azaz a felnőtt ennyit lát belőle. Míg számunkra ott van egy másfél kiló nyakas karaj, amiből éppen bundás husit akarunk sütni nagy szaporán.
Összekapnak a gyerekek.
Két segg egy konyhában nem fér meg alapon.
Az egyik rákiált a másikra.
- nem is vagyok többé a barátod!
Mire elhangzik a felelet:
- de én akkor is ott vagyok az életedben. annak is kellős közepén. úgyhogy - kezdjél el szépen megbarátkozni velem...

Hányszor mondhatnánk el ezt a mondatot mi is egymásnak és önmagunknak.
Hányszor fordul elő - hogy hírtelen, nagy hírtelen - nem leszünk egymás és önmagunk jó barátai többé.
A gond már csupán csak azzal van, hogy ott trónolunk egymás életének kellős közepén. Jó szorosan egybekötözve, több szállal is. És el kellene kezdeni az újrabarátkozást. Különben állandó lesz az öngólok száma.

 Tanul a gyerek...

A tanulásról mindenkinek vannak emlékei és élményei. Még azoknak is akik soha nem tanultak, csak mímelték a tanulást.

Az első emlékeim a 11 évvel idősebb testvérem tanulásához kötödik. Mindig be volt csukva az ajtó, nem szabadott zavarni. És ettől olyan rettenetesen izgalmas lett a jelenet, hogy percekig agyaltam rajta, hogy milyen okkal tudnék én oda bejutni. S amikor bekerültem egy-egy kreatív ötlet segítségével - vagy belecsíptem vagy lesepertem a füzetét, vagy egyszerűen csak kinyújtottam a nyelvemet - ahogy az már testvérek között illik és kell.

Aztán láttam tanulni az orvos keresztanyámat. Na az ijesztő volt. Emberi csontvázakról mindenféle helyzetképek, koponyák és latin nevek mindenütt.

És végül ott voltam én, a szerencsés. Velem édesanyám negyedikes koromig tanult együtt - ami egy csodálatos alapot jelentett. Érdekes mód ötödikben, amikor elengedte a kezemet - úgy éreztem mindenható vagyok. Nekem már semmit sem kell tennem csak behajtanom és learatnom a babérokat. Amikor elestem a nagy elbizakodottságban - megtanultam szelektálni és döntéseket hozni. Imádtam tanulni, de nem mindent.
Rossz emlékeim azonban nincsenek.
Volt hogy lehülyéztek matekből, de már akkor tudtam - a probléma nem az enyém.
Én erre valahol hetedikben jöttem rá.

Míg a mai generáció - nem sokat aprópénzezik.
Balázs fiam - lelkem gyermekem öt éves sincs. De ezt már farból tudja.
Ma az oviban feladatfüzetből dolgoztak.
És az instrukció az volt, hogy minden nyuszihoz kössenek egy-egy tojást. A nyúlat és a tojást szinezzék egyszínűre.
A helyettesítő óvonő nem ismeri Balázs veleszületett debate-tehetségét és leáll vitatkozni:
- Balázs, ez nem jó.
- Miért? Kifestettem.
- Ki, de nem jól. Van amelyik nyúlnak 2 tojása van és van amelyiknek nincs. A nyúlak mind szürkék és a tojások pedig szinesek.
- Igen. Mert a nyuszik szürkék is. Míg a tojások lehetnek színesek, de csak Húsvétkor. Ez egy régi lap, mert már nincs Húsvét. Anya szerint már a románoknál sincs. Pedig nekik sokkal késöbb volt a Virágvasárnapjuk is...
-De akkor is - a tojásokat nem jól osztottad.
- Dehogynem. Mert van akinek sok tojása van és van akinek egyáltalán nincs. A lényeg az, hogy akinek sok van adjon annak akinek nincs. És itt, ez a nyúl pontosan azt teszi. Megosztja...

Nos Anna már nem ennyire szabadon szárnyaló.
Ő jobban ragaszkodik a szabályok betartásához.
Tegnap ismét panaszkodik, hogy nem fért be a kockába az ötöse és a kilencese.
Elsőre jól felmegy a cukrom, de szót sem szólok, mert az keresetlen lenne.
Kicsit késöbb mondom - gyere gyakoroljunk.
Sír, hogy ő úgysem tudja és nem akarja. Mert szomorú lesz tőle.
Ez a matekkel szembeni mélynyomor még egy óvis ajándék.
Ott kapta a címkét, hogy nem egy jó matekes. És azonosúlt vele.
Pedig igen gyorsan felfog mindent magyarázat, megfigyelés illetve tapaszatalat alapján.
Nem teszek utalásokat. Kihagyom. Bátorítom a közös gyakorlásra.
Mondom gyere. Nem akarok jelenetezni. Játszani akarok. Iskolásdit. Hogy én vagyok Anna, te Tanci és te tanítasz meg engem arra, hogy hogyan csináljam helyesen.
Kis rábeszélést követően elkezdjük az iskolásdit.
Neki megy minden mint a karikacsapás. Én rájátszom a hülye gyermek szerepére. Mintát követ. Nem ideges, de megbüntet. Nem mehetek ki szünetre. Még egy sort írnom kell.
Megnyugszom.
Jó helyen van ez a gyerek - csak rossz lenyomatokkal.
Kis odafigyeléssel - ki lehet belőle törölni a rosszat. A hibás képet önmagáról.
Közben arra gondolok:
Istenem be buták is vagyunk. Egy kis játékos dícséret szárnyakat ad - és ennek ellenére is, szapuljuk egymást.
Pedig nem lenne egyszerűbb dícsérni azt, akit mellénk adott a Jóisten?
Tényleg akkora dolog lenne?...

Az álláskeresés nagykönyve

Ma a gyerkőcök után iszkolva egy rettenetes kép csavarta hétrétbe a lelkemet. AGrand mellett egy szerencsétlen férfi állt, egy szélesre tárt Flash-el a kezében és gondterhelten szívogatta csikre fogyott cigijét. Ahogy a szél meglebbentette - az álláskereső rovat tartotta fogva figyelmét és táplálta aggodalmát.

Amúgy látásból tegezzük egymás, de soha nem fajúltunk még köszönésre. A pasi egy profi álláskereső. A feleségével beszélőviszonyban vagyok.
Két gyerekük van, rettenetesen szegények és hol egyikük, hol másikuk keresi éppen a munkát. De még egyidőben mindketten soha nem értek révbe.

Nem egyedüliek.
Ilyenkor a megmondófajtája az ember pofájába veri - hogybazdmegamígcigirejuténbizonynemsajnálom... ne venne cigit és akkor lenne mit aprítson a tejbe...
Igaz ... is meg nem is.
A cigarettázás szenvedélybetegség.
Én például soha nem voltam annyira elszánt, hogy leszokjam róla.
Egyszer a sok év alatt - de akkor is pár óra után olyan rosszúl lettem, hogy azonnal rá kellett gyújtsak.
Vannak dohányosok, akik könnyedén leteszik - megtisztulnak, majd ismét rágyújtanak.
Én nem ilyen vagyok.
És bevallom őszintén - saját tapasztaltból tudom, hogy stresszesebb időszakokban többet is szívok.
Mára sikerült annyira jutnom önmagammal - hogy felére csökkentettem az elszívott cigimennyiségemet. De teljesen lemondani nem sikerült.
Ugyanis tud lenni vigasztaló, stresszcsökkentő, feloldó, megoldó, nyugtató, ringató, bódító hatása. Ami képes elvonni a szenvedő ember figyelmét az önsajnálatról. Ilyenkor ugyanis nem sajnálkozom, hanem végre ki tudja mennyi idő óta először, megélem a pillanatot. Jelenlétem van abban amit éppen teszek. Úgyhogy olyan mint egy jólsikerült meditáció. Csak fújom és szívom és mind jobb és jobb lesz. Ha nem is vigasztalóbb - de a füstcsíkon át mindenképpen más színben tárul fel előttem ez a mocskos világ.

Na de az álláskeresésnél maradtunk.
Nem egy könnyű műfaj.
Én például addig jutottam, hogy több sikertelen vagy balszerencsés kimenetelű keresgélés után - egy olyan álláshoz jutottam, hogy fogyatékkal élő, krónikus beteg, hátrányos helyzetű valamint nevelőotthonban nevelt fiataloknak segíthettem az álláskeresésben. Job-coaching-nak hítták ezt akkoriban. Ma már szerintem nevesincs... Ahogy állás sem nagyon.
Nem könnyű.
Mindehol megfordultunk.
És ahonnan kidobtak - szabályszerűen visszamásztam az ablakon.
Megtanultam csalni és hazudni.
Mert nem magamért tettem - hanem olyankért, akik nagyon rászorultak.

Nehéz várni a szabad munkapiac mannáját - miközben alig van termésidény.
Hiszen az év eleje teljesen holt szezon. Ahogy nem mellesleg a vége is. Közben meg kiesik a nyaralások ideje. Tehát mi marad - alig egy-két hónap már egyáltalán nem aktuális hirdetésekkel.
És felvesznek és ahogy felvettek - átbasznak.
Mert tudják, hogy csoró vagy.
Rászorúlsz, különben nem lennél ott.

Egyszer meghívást kaptam egy estélyre. Álruhában mint Hamupipőke. Valakit és valamit képviseltem. Üzletemberek ültek körül egy asztalt és a csoró munkásaikon nevettek. Azokon, akik nevetséges bérekért dolgoznak. Annyiért, amennyit ők azon este elvernek. És abból él a család. De ők - szabadkoztak - nem tehetnek semmit. Ugyanis akinek nincs esze, így jár...
Ekkor retteneteset degradálódott bennem az ész fogalma.

Tudod - régebben a valamivé vált emberek egészen lentről kezdték. Először inasok voltak, majd mesterek - végül felemelkedtek a hierarchia legmagasabb fokára.
Ma ez már nincs így.
Vannak fikák és vannak átbaszók. Ők a piócák. Fikák vérével táplálkoznak. És a fikák gyerekeinek a vérével is.
És így soha nem lesz rend.
Ugyanis fogalmuk sincs, hogy milyen lent lenni. Milyen szenvedni.
Milyen terméketlenül állást keresni, majd találni egy semmivel egyenlő szart. Amiért úgy kel fel reggelente az ember - hogy hálás vagyok, hiszen legalább van hova mennem - és kész. ezzel együtt ennyi... Aztán elnézni az abajdag újgazdag vagy akármilyen milliárdos idiótát, amint elhajt a legújabb ékszerével, oldalán egy silány kis nőcskével. Akinek csak a parfüme annyi, amennyit én egy egész hónap alatt keresek - és amiből él a családom, fizetjük a számlákat és nem jutunk semmire.

És nem az igazságtalanság miatt lázongok.
Nem is kérek semmit.
Csak bánt a bárdolatlan és lelketlen - megértés jelét sem megcsillantó attitűd.
Hogy senkinek sem tiszta a tányérja Istennel és társadalommal szemben - ennek ellenére érték vagy éppen emiatt érték a tolvajlás, gyenge erkölcs, eltiprás, átverés, átvágás és gazemberség.

Ma egy nagyon művelt sérült személlyel beszélgettünk. Éppen egy újabb képzést végez - ahonnan ígérik, hogy tíz embernek munkahelyet is biztosítanak a sikeres diplomázást követően. Nagy terv, szép álom - sikerülnie kell. Értük elsősorban - mert a Jóisten a megmondhatója mennyire kell sok család asztalára a kenyér.
Vásárhelyen és környékén is rengeteg a védett műhely. Ahol a törvény jottái alapján - fogyatékkal élő személyeknek kellene dolgozniuk. De sok helyen nem ők végzik el a munkát a valóságban. Csak az ellenőrök előtt, vagy papíron. Ők a neveiket adják - gondolom. Jó esetben valami juttatás ellenértékeként. Rossz esetben egy újabb átvágás szerves részeként.
S mondom ennek a művelt fiatalnak - ne hülyéskedj - most őszintén, ha megkeresnének és azt mondanák kapsz egy minimálbért ha adod a nevedet, nem adnád? Ohhh dehogynem. Mondja. Gondolkodás nélkül. Ugyanis én nem vernék át senkit vele - csupán azt a államot, amely engem és a hozzám hasonlókat évtizedek óta csúnyán átver és meghúrcol.

Igen...

Ide jutottunk.
Itt vagyunk.
Ennyi.

Aki munkát keres - menjen lopni.
Aki kenyeret akar - szerezzen.
Aki azt akarja, hogy csúfolják és nevessék - dolgozzon.
És aki nem szeretne egy jövőt biztosítani gyerekeinek - hát legyen tisztességes...

S akkor?
Vagy hogy?
Van egy konkrét hely - állami intézmény itt ehelyt a városban. Ahol a takarító keres 1ooo Ront, míg az egyik egyetemet végzett irodai alkalmazott 6oo Ront. Nem emelnek a bérén mittoménésőmilyenmagyarázatokkal. Jó munkaerő, sok túlórával, jó csapatmunkás, megbízható, több mint egy évtizede ott van. És nem egyedüli. Ne menjünk messzire.
Iskolában vagy oviban - a dadus kap 5oo-6oo Ront és a pedagógus mennyit is???
Na ugye, ugye...

Mit mondjak én a gyereknek ha kérdi, hogy honnan a szomszéd új medencés villája, amikor egész nap a régi partján alszik?
Azt, hogy ha azt akarod hogy neked is legyen - kövesd fiam a példáját?...

Ennél már csak az a vicc rosszabb, hogy:

Pistike meséli az óvodában az óvónéninek:
- Képzeld, az én apukám havonta 300.000 forintot keres!
- Nahát, az majdnem háromszor annyi, mint az én fizetésem - mondja az óvónéni.
- Persze, de ő azért a pénzért dolgozik is, te meg csak itt játszol velünk egész nap!

Nem?

Hangok a múltból

Volt nekem a szomszédomban még annak idején, amikor jóóóóvilág volt néhány család, akik nagyon szoros kapcsolatot ápoltak a rokonaikkal.

Namármost itt is kategóriák vannak:

- vannak családok, ahol ritkán, rendkívűli alkalmakkor fut össze a család - temetés, esküvő, keresztelő
- vannak, ahol kötelező alkalmakkor igen - de nem szívesen és máskor nem is gyúródnak
- és ismét vannak ahol a rokoni szálak összebogzódnak és barátiakká válnak

Egyik sem rossz vagy jó. Ezt nem lehet és nem is kell minősíteni. Konstatálni lehet és behúzódni a megfelelő ernyő alá. Ennyi.
Az utóbbi prototípusai - mind az én szomszédomban éltek.
Nagy magyar névnapok alkalmával, születésnapokkor, ünnepekkor vagy az egyszerűség kedvéért egy laza vasárnapon összeült minimum 15, de volt olyan is, hogy harminc fő és féléjszakáig ettek, ittak, nevettek, sírtak, beszélgettek, játszottak, elvoltak - majd hazamentek annak a reményében, hogy mihamarabb megejthetik a következő hasonló alkalmat.

Anya mondja - én már nem értem, hogy nálunk is zajlottak hasonlók még nagytatám élte alatt.
Nagy evések, nagy ivások, nagy közös éneklések.
Együtt a család.
Nevettek egymáson, önmagukon, családi sztorikon, az élet nehézségein, és a nagy közös családi poénokon. Ilyenkor mindig került egy zenész is. Egy mindenféle hangszeren virtúóz módon játszó fiú lakott a blokkunkban. Na ő jött le hegedüvel, vagy amivel kérte a társaság.
A repertoárt már kérdeznie sem kellett.
A levegőben volt.

Ma már nem hallani ilyeneket. Ugye?
Nekem hiányzik.
Akkoriban emlékszem, hogy már előre tudtam milyen névnapokkor kell végigolvasnom az éjszakát.
Mert vagy velük buliztál, vagy hallgattad őket.
Akkoriban éppen nem a magyar népdalokért rajongtam.
Mai szóval azt mondanám ciki volt ilyesmiben részes lenni.
Metált hallgattunk nagyon hangosan.
Nem népdalt.
És ők ezt énekelték.
Mai napig vannak olyan dalok, amiket a szomszédban rendezett bulik alkalmával tanultam meg hallomásból.

Ma már nem szívesen köszöntjük egymást.
Sőt nem is szívesen megyünk egymáshoz.
Ha meg igen - szervezetten, előre bejelentkezve napokkal - készülve és feszengve.

Azt hiszem az ilyen bulikhoz, mint a szexhez - kell a spontenaitás.
A szervezettség, rendezettség, feszengés - megöli.
Azért nincsenek.
Mert ma már mi is ilyenek lettünk - szervezettek, rendezettek és feszengőek.
Most mond meg őszintén - el mernél-e menni egy ismerőshöz bejelentkezés nélkül - harmadmagaddal? És ha odaérnél és bekopognál - volna-e pofád asztalhoz ülni egy ilyen buli kellős közepén? És ha ez is igen - holott kétlem - dalra fakadnál-e, vagy keresnéd a kibúvót, hogy mihamarabb kimenekülj ebből a számodra már bizarr helyzetből?...

Na ugye?
Ha ma egy tömbház közelébe leülsz - nem hallasz ilyen hangokat.
Ezek a múlt hangjai.
A mai hangok nem erről szólnak.
- vitatkozás foszlányai
- marakodás és leordítás zaja
- skype csengetés
- rádió
- televízió hangok szürődnek bele az éjszakákba és nappalokba egyaránt.
Megváltoztunk mi.
Megváltozott az életünk.
És a hangok talán velünk együtt degradálódtak egy olyan szintre ahonnan nincs menekvés.
Csak remény van.
Mert ugye az hal meg utoljára.

Nem tudom észrevetted-e, hogy mennyire próbáljuk mentegetni egymást. Állandóan sepregetünk, takarítunk egymás helyett. És ha valaki annyira kegyetlenül őszintévé válik, hogy már képtelenség tartani vele az iramot takarítás szempontjából, hát a társadalom egyszerűen megbélyegzi és kilöki.
Mert ha van valami amit kollektíven utálunk, egyöntetűen, egyhangúlag, teljes harmóniában - na az az őszinteség.

Biztos láttad már - hogy társaságban feleség áll a férj mögött és ha őszintévé sikerül egy-egy gondolat, reakció, vagy az illuminált állapotnak köszönhetően egy elmesélt sztori vagy nevetés - a feleség azonnal korrigálni kezd. Amikor már nem seperhet - egyszerűen csomagolni kezd és hazamennek.
Vagy ha fordított esetben a feleség az, aki után takarítgani kell. Mert nem annyira cizellált, hogy önmagától tudja, hogy mit és mennyit illik és mit és mennyit nem. Katasztrófák az ilyen párok. Ők azok akik rugdossák egymás lábát az asztal alatt, csipkedik egymás combját az abrosz leple árnyékában és ha hazamennek a vacsorameghívásról, a jó szex helyett - kikaparják egymás szemét.

S ezzel még mind nem mondtam semmit.
Ismerek egy családot - akik egy kegyetlen döntést hoztak meg. Szétszakadt a család - az anya kiköltözött falura a másféléves kisgyerekkel - mert a gyerek által csapott zaj, zavarta a szomszédokat. Bummm...
Tehát - nem tudtak sepregetni egyszerűen a gyerek kurjongátasai után és inkább traumatizálódtak az egészen, semmint az asztalra csapjanak és kijelentsék - hogy mindenkinekakurvaédesanyja aki úgy gondolja, hogy nem normális, hogy egy fejlődésben lévő másféléves gyerek kurjongasson, sirjon, nevessen, sikítson, mindent a földhöz verjen és dörömböljön.

Amúgy anyuka eléggé mutatta már a tüneteit ennek a szorongásnak.
Soha nem fogalmazta meg az érzéseit első szám első személyben.
Önmaga és a gyerek nevében közösen fogalmazott.
Nem voltak külön érzéseik és megéléséseik.
Nem voltak én-határok.
Ők voltak.
És ők - elmentek.
Gondolom majd ha NEKIK sikerül FELNŐNIÜK és ennek következtében szétválniuk - hazajönnek. Immáron nem ketten az egyben, hanem lazán - egy az egyben...

Ma a kölykeimet nézegettem.
Nos - objektíven tekintve a dolgokat - van Balázs. Eleven, tele energiával, szeretettel, és ennek kifejezésére való vágyakkal. Nagyon vehemens érzelmek dúlnak benne - amit annak rendje és módja szerint ki is fejez. Nem sokat kamuflál.
Anna ő már be van törve.
Tudja - valahonnan, mert tőlem ugyan nem - hogy illik nagyon jól fátyolozni. És ő már játszik. Jólnevelt. Elhallgat, előad, eltakar és ápol.
Balázs nem. Bazdmeg ez van s ha nem tetszik - olaj.
Na ezt sem bírja akárki.
És a közös játékokban - ennek köszönhetően lesznek akik kifejezik az ez iránti nemtetszésüket.
És Anna abban a pillanatban nekifog sepregetni Balázs után.
Takargat, átfogalmaz, lereagál, lefordít, megmásít.
Gondolkodtam - hogy vajon régebben én tettem volna-e mindezt?
Én voltam-e az, aki ilyen mintát tárt a kurva jól illeszkedő leánka elé.
Mert Anna szociábilis.
Míg én és a fiam az antiszocialitás megtestesítői vagyunk.
Törvényeink vannak és kész.
Játszunk ha nagyon muszáj - de húzamosabb ideig nem megy, mert belebetegszünk.
Anna sepreget.
Utánam is szokott.


Mondom neki - drágám, hagyd lazán.
Ha valakinek nem tetszik az őszinteség - tovább lehet állni.
Ez egy értékrend. Nem olyan mint a világtrend, de legalább őszinte és eredeti.
Talán megértette.
Ma már nem sepregetett a gyermek után. És egy jót játszottak. Először kettesben, majd követőkkel.
Szeretném ha megértenék, hogy az őszinte embert ha betörik - a hazugság és simliskedés iránti gyűlölete - előbb utóbb valami betegség képében üti fel a fejét.
Hát megéri?
Inkább én a világ ellen, mint én önmgammal szemben...

Holnap reggel 9 orakkor startol s Swimathon. Az iden nem gyurodnak a tamogatok. Gondolom nem egeszen a lelkesedessel van baj, hanem sokkal inkabb az anyagiakkal es a bennunk levo felelemmel, hogy megtarthassuk azokat a raadas - targyakat, elemiszercikkeket, ruhazati cikkeket, elvezeti cikkeket es boldogtalansagot biztosito nivot, amihez hozzaszoktunk.
Mert a rabsagot es boldogtalansagot igenis meg lehet szokni.
En magam is bunos vagyok. Bevallom.
Van bennem felelem es sok olyan dologrol ami folosleges - ugy erzem, hogy nem tudok megvalni tole, mert akkor szegenyebb leszek.
Holott melyen bent, tudom, hogy engem is megbetegitett a kor szelleme.
Mert az igazi szabadsag nem targyakhoz kotott.
Hanem a lelkiekhez.
Volt egy nehez idoszak az eletemben, amikor fizikai agresszionak voltam kiteve.
Ma is emlekszem - soha nem voltam szabadabb, mint akkor es ott.
Ez mar tul volt a bosszun es a haragon.
Amikor mar ertettem es sajnaltam a masikat.
Mert tudtam, hogy szenved. Sokkal jobban mint en magam.
Akkor tanultam meg mi a szabadsag.
Nem fizikai, nem foldhozragadt, nem is a biztonsag - hanem a lelek szabad szarnyalasa.
Masik hasonlo szabadsagom annak a felejthetetlen idoszaka volt, amikor teljesen Istennek szenteltem az eletem. Na akkor repultem. De az nem egeszen en voltam - aki harcosnak szulettem. Mert erre teremtett az Isten. Kesore, de mondta. Lehet hogy korabban is, de en ekkor hallottam meg.
Azota mar csak a gyerekeim mellett es a serultek koreben erzem magam szabadnak.
Amikor megszunik az ido es ter.
Igazandibol semmi de semmi mas nem fontos. Csak a jelenlet.
Erre hivnalak meg teged es csaladodat holnap is.
Amikor nehany csodas ember tarsasagaban uszni fogunk - ertuk.
Nagyobb szukseguk van ra, mint eddig barmikor.
Egy otthonra van szukseguk - arra az idore, ha idos es beteg szuleik elhunynak. Mert ha nincs meg a HIFA PARK - csak egyetlen alternativa marad - az istentelen oregek otthona vagy pszichiatriai kozpontok.
Lehet hogy elsore nem ertesz - de ha ismered Sparta modszereit a tanulmanyaidbol - kovetkeztethetsz arra, hogy mit is tesz a tarsadalom> kirekeszti oket.
Vannak csodalatos mestereim kozottuk.
Akik elni tanitanak. Oromre, szarnyalasra, tulelesre.
Szeretem oket. Nevukon szolitom - mert pontosan tudom honnan jonnek, hova mennek es kezdem sejteni azt is, hogy miert kaptak ezt a jelenletet foldi letuk soran.
Ok igazi tanitok. Akik korlataik ellenere szabadon elnek.
Egyedul a tarsadalom szab gatat nekik.
De a tarsadalom en vagyok es te.
Tehat valtoztathatunk ezen.
Nem kell hozza semmi mas, csak egy kis joakarat.
Ha keszen allsz az elso lepesre - latogass a honlapra - swimathon.ms, vagy gyere ki holnap reggel 9re.
En varni fogok rad - mert bizom benned, ahogy magamban is.
Tobbre teremtett a Joisten, mint a fogyasztas.
Hiszed?
Mert en mar igen...

Mit tud a gyerek?

Rendszerint nyugalmi állapotban mindent.
De a felnőtt szerkezethez hasonlóan, ha sokk éri - megtöredeznek az adatok a hardján.

Nekem amióta megvannak a saját gyerekeim egy állandó félelmem a hírtelen elvesztésük. Ha helyes megoldásnak tartaná a társadalom, még abba is belesétáltam volna, hogy a nyakukon a bőr alá kis csippeket, vagy egy vonalkódos tetkót varrassak - nevükkel, születési adataikkal és lakcímükkel. Így legalább nem élt volna bennem minden egyes kiruccanás alkalmával az a félelem, hogy elveszítem őket.
Ahogy beszélni kezdtek azonnal 2 nyelven megtanítottam minden velünk kapcsolatos ismeretre. Amit meglátásom szerint jól használhattak volna és azonnal, ha ne adj Isten eltüntek volna.

Volt egy ismerősöm, akinek a gyereke a piacon tűnt el, bevásárlás közben.
Hatalmas káosz, rengeteg feladat, vásárlás, pakolás - gyerek nincs.
Anya kétségbeesve rohangált, kereste - gyermek sehol.
Hamenve - azonnal körbetelefonált mindenkit, értesítette a rendőrséget - mondták nyugi van, a gyermek hazakerül.
Nem telt bele rövid fél óra - csengetnek az ajtón.
A gyermek áll ott nevetve.
Meséli megkapták a rokolyás cigányok. Kérdezték hol lakik. Nem tudta hírtelen. Akkor vettek neki fagyit. Megette és közben el tudta mondani. Akkor taxiba ültették és adtak 1oo lejt, hogy ne sírjon.
Rá egy hétre kérdezte a gyerek, hogy nem kell bevásárolni? Jól fogna egy kis pénz...
Az anyja nyakon verte.
Csodálkozol?

Ma is ottfelejtettek egy gyereket az oviban.
Nem szokatlan - vallják az óvónők.
Ha a szülők rendszertelenül elfoglaltak - és többen járnak a gyerekért - van alkalom amikor olyankor is eljönnek, ha óviban sincs és van olyanra is példa - hogy senki nem jön érte.
A gyerek könnyedén viselte.
Kérdezgettük - hol dolgozik anyuka.
- irodába.
Van testvéred?
- van.
Ide jár a suliba?
- igen
Hányadikos?
- 9
Kilenc éves?
- igen
Hol laktok?
- otthon.
Közel vagy távol az óvitól?
- messze.
Na ezekre varrjál gombot.
Pedig szegény szülők - fogadjunk, hogy délutánokat tanítgatták, ahogy én is az enyéimet.
Aztán egyszer csak - fél óra késéssel befut nagymama. Hogy késön szóltak és ő szegény várta a buszt, hogy ide tudjon érni.

Balázs például katasztrófálisan tájékozódik. Ha van egy hatalmas játszótér - ahol a csúszda többfele visz ki - nem találja meg, hogy melyik padon várom. Tétovázik és elbóklászik akármerre, ahol megtetszik neki valami. Ezt úgy szoktam megoldani - hogy a gyerekeimet egymásra állítom. Kicsi figyeli a nagyot, nagy a kicsit. Ők beleférnek minden lyukba - én már kevésbé.
Emellett - kiválasztunk egy repert. Egy hatalmas közös pontot, állomást, stációt - ami segíti a tájékozódásban. Például hírdetőtáblát.
Szivem ha visszajössz ide - innen balra van anya. Látod? Igen...
Közben meg magyarul és románul gyakoroltatom velük az adataikat.
Költözéskor bajban voltunk. Változtak a számok. Mondom jegyezd meg a Magureit - innen már minden megy mint a karikacsapás.

Nem tudom más szülőnek félelme-e ez? De egy biztos - mindnyájunknak szakad a hideg veríték a hátán ha hírtelen nincs meg a ránk bízott gyerek. Legyen szó a sajátunkról vagy a máséról.
Ahogy az is biztos - hogy a gyerek sokk hatására leblokkol. Azt sem tudja - amit addig igen. Tehát erre kár blazírózni. És kérdem én - hány olyan fehér van amilyenek a rokolyások a történet elején - hogy rendelkezzen akkora pszicho-pedagógiai érzékkel, hogy fagyi evés közben a gyerek megnyugszik és kiderül a lényeg?

A facebook egy rakás dologra jó.
Például arra is, hogy a külföldön élő testvérek megmutassák, hogyan látnak világot.
Azzal nem dicsekszenek ugyebár, hogy reggeltől estig vakargatják, szépítgetik és retusálják a kolbászkerítést - de azzal annál inkább, hogy a vakargatásban elzsibbadt ízűleteiket valamelyik óceán partján süttetik, mangómajszolás közben.

Nemrégiben rendesen bepöccentem.
Nem vagyok én egy irigy alkat, de van egy család. Gimburgyánfalváról mentek el a világ másik felére. Rég. Olyan szegények voltak, mint a templom egere. És ott - legalábbis a fotók szerint van mindenük. Lehet ritkán, de arról készült dokumentáció.
És megnéztem.
Jártak itt, ott és amott.
Addig csak a mezőig jutottak.
Mondom az uramnak - na ne...
Miért vagyunk mi frájerebbek mint más.
Megéri?

Fel is vetem anyósomnak - hogy né Izéék hogy jártak Kolbilendbe.
Mondja anyósom, hogy igen-igen, de haza húsz évben egyszer jutnak.
Mondom az igaz - de Izéék minden egyes közeli és távoli családtagja meglátogatja évente Kolbilendet...
Na ezt már nem érti.
Nem erőszakoskodom.

De tudod - nem hagy nyugodni a Kolbilend képe.
Gyakran álmodom azzal, hogy vakolás közben nyalogatom a kerítést.
Nyalogatom és harapdálom.

Van úgy, hogy elmennék világgá.
Csak úgy.
Hagyni mindent és írni egy rövid post-it üzenetet: elmentem Kolbilendbe. Majd írok üdvözlőlapot.

Múltkor is elszakad a cérna.
Gyermeki lendülettel mondom, én megyek.
Elő a zsákot, a nugátokat ... mire megszólal az ember:
asszony - de hát még útleveled sincs. Nem hogy állampolgárság... Messze még kolbilend.
Ez a kurva vad realitás mindig kifog rajtam. A legrosszabb korban vagyok. Már nem elég hülye és még nem elég hülye egy világkörüli turnéhoz.
Mikor jön már el az én időm is?...

Orvos és páciense

Amikor iskolások voltunk - majd a késöbbiekben emlékszem az egyetemen is - divat volt minden furább tantárgyra azt mondani, hogy mi a jófrancnak tanítják ezt is, amikor az életben soha hasznát nem vesszük majd.
Ez egy meredek probléma.
Valóban rengeteg hiábavaló ismerettel - amit jó hamar a feledés hómályába burkolunk és jó sok hiányossággal távozunk az iskola padjaiból.
Mégsem gondolom azt, hogy az iskolát, tanárainkat vagy a meggondolatlanúl összeállított curriculumot okolhatnánk azokért a hiányosságokért, amik bennünk vannak.
Hanem a neveltetésünket - aminek régebben úgy mondták, hogy cei sapte ani de acasa (az otthoni hét év) illetve önmagunkat - hiszen a tanulás egy élethosszig tartó folyamat aminek az iskolai oktatás alapja, tehát az iskola befejezésével nem meg kell állnia, hanem tulajdonképpen el kell kezdődnie.

Emlékezetem szerint soha nem használtam fel a mértant, amivel annyit nyaggattak.
Gyököt sem kellett vonnom soha.
Ezzel szemben csodás hasznát vettem a matematikai alaptudásomnak amikor kocsmában kerestem meg az egyetem árát, a kilencedikes logikának - amikor tájékozódni kellett a húsz asztal és teraszhelység asztalai között, valamint közgáz-tudásomnak, amikor a híreket nézve, vagy társaságban beszélgetve, egy-egy kifejezést, utalást el kellett helyeznem meglévő adatbázisomba.

Egyet nem tanítottak az iskolában.
Aminek nagyon sokan hasznát vennék.
Az emberséget, karakánságot.
Volt egy tantárgy az egyetemen - ami bennünk ezt fejlesztette.
Sokat nevettünk rajta első időben.
Nem tudtuk hova tenni.
Rengeteget beszélgettünk, játszottunk és rajzoltunk, kézimunkáztunk. Azaz megismertük önmagukat és megtanultuk kifejezni azt ami bennünk van. Miközben megtanítottak egymásra is figyelni. Ezzel nem sok helyen foglalkoznak. Ránk is csupán egy évig volt idő. De amikor harmad éven már kliensekkel, családokkal, csoportokkal kezdtünk foglalkozni élesben - bizony sokszor nyúltunk vissza ehhez az akkor kinevetett alaphoz.
Ez csak akkor volt hatékony ha volt amire épülnie.
Tehát - az alapköveket mégicsak a család és az otthoni hét év helyezte le.

Mindent nem lehet az óvoda és iskola valamint az ott dolgozó szakemberek számlájára írni.

Ma fogászaton jártam.
Ehhez a pasashoz járok egy örökidő óta.
Nem ultramodern a rendelő, nem fiatal, kerek és feszes fenekű az orvos, nem kapok lehúzit és cukorkát ha ügyesen viselkedem - mégis visszajárok.
Mellesleg így vagyok a nőgyógyászommal is.
Ez a két gyenge pontom. Az Achillesi ínaim. A fogaim és a celeculáim. Na ezekkel nagyon óvatosan bánok. És ide mindig körültekintően választok orvost.
Sokban hasonlítanak az orvosaim - függetlenül attól, hogy az egyik csak orális, a másik meg csak vaginális szolgáltatásokat vállal. Ahhoz ért, ugyanis. Abban szaki - ahogy mondják.

A közös bennük az otthoni hét év.
Mindketten emberek.
Én ugyanis élek-halok - régimódi lévén azokért a szakikért, akiken látom, hogy nem csak értenek a dolgukhoz, hanem ezt még tudják is magukról.
Soha nem láttam egyik szemében sem a lyuk látán félelmet, bizonytalanságot, ijedelmet vagy gyengeséget.
Hanem a karakán, nemtől független de inkább férfias hozzáállást - a megoldjukbármiáron című dolgot. És nekem ez kell.

Amikor tavaly műtöttek - kínomban feküdtem az ágyon.
Küldtek be hozzám mindenféle rezidenseket és egyetemistákat - akik tanulgattak rajtam - hol orvosi hozzáállást, hol anamnézis készítést, hol diagnosztizálást, hol jelenlétet.
Soha nem vonakodom, sőt - bátorítom őket.
Igaz - azzal a kitétellel, hogy a két fent említett nyiláshoz, csak ez a két pasas nyúlhat. Nézhetik, írhatnak róla, csóválhatják a fejüket, de nem nyúlhatnak hozzá.

És mint egy vén fogatlan varázsló - mindegyikről tudni véltem, hogy mivé lesz.
Jó vagy rossz orvossá.
Mert volt amelyiknek megvoltak a tulajdonságai a valamivé válláshoz, és volt aki teljes hiányában volt.
Azt már nincs honnan pótolni, behozni, lefutni, előteremteni.
Kicsit megértem a régi nagy orvosi, vagy ügyvédi dinasztiákat. Ott első volt ennek a hozzáállásnak az elsajátítása. Ebben nőttek fel. Ezt szopták az anyatejjel magukba.
Ezzel korántsem mondom azt, hogy valaki embernek születik startból, ha jó családi háttere van. Nem! Sőt. De az akkor lehetett egy alap. Aminek ma sok orvos vagy leendő orvos hiányában van. És önbecsülési zavarokkal van jelen a praxisában. Minden perce az önmaga elleni küzdelemről szól.
Hol tud akkor rám figyelni?
Rám - az emberre?

Kár, hogy ezeket nem tanítják az egyetmeken.
Olyan helyeken, ahol kliensekkel dolgozik az ember - hatalmas szükség lenne rá.
A szociális érzékenységre, az érzelmi intelligenciára, az önismeretre és a szeretetre.
Na ezek az iskolai és egyetemi oktatás curriculumának hiányosságai.
Vagy egyszerűen csak a család okolható érte?...
Ki tudja.
Mert ma már egyre ritkább.

Van az a történet, amely szerint a hajótörött hívő küszködve az árral - forró imában kér segítséget Istentől. Megjön az első hajó, nem ül fel rá, elküldö, mondván, hogy neki az Isten küld segítséget, hisz benne, várnia kell.
Eljön a második is.
Majd a harmadik.
Végül a negyedik.
És megfullad.
Felmegy a mennybe és az Isten szemére veti - hogy ő aki ennyire hitt...és várt...és remélt...
De hiszen - mondja Isten - négy hajót küldtem a megmentésedre és egyiket sem fogadtad el.

Minden embernek vannak álmai és bármilyen csalódás érne is bennünket, él bennünk a remény, a jobbra, többre, beteljesedésre.
És van aki imádkozik a beteljesedés érdekében és ismét vannak olyanok, akik erősen akarják. Mindkét esetben a sikerre vezető út két legfontosabb alapköve - az akaraterő vagy kitartás illetve a küzdelem vagy aktív, cselekvő hozzáállás.

Nemrégiben egy elismert, sikeres és intelligens fiatal nő stresszhelyzetben előállt toporzékolását néztem végig. Egy fárasztó nap után - zsinorban, ahogy az már lenni szokott - nem úgy alakultak a dolgok ahogyan szerette volna. Mint egy láncreakció - egyik terve omlott össze a másik után.
A helyzet számomra, kivűlálló számára, aki nem voltam érzelmileg benne a szituációban - nagyon egyszerűnek tűnt. De számára nem. Valóságos dührohamot kapott és ez az állapot minden egyes valamirevaló gondolatát blokkolta.
Jó mondom, akkor állj le.
És elkezdtük sorra venni a problémákat, megoldásokkal egyetemben.
Nem telt bele öt perc - minden megoldódott.
Na nem úgy, ahogyan szerette volna - de minden a helyére került.

Életünk során számos nagyon nehéz döntést kell meghoznunk.
Szinte naponta szembesülünk a fent leírt stresszhelyzetekkel. És természetesen ilyenkor maga az idő is kruciális. Annyit azonban megtanultam ez alatt a pár év alatt - hogy ez a fajta magatartás nem segít. Alapjáratban nem értek egyet a pozitív gondolkodás körüli felhajtással, de ilyen és hasonló helyzetekben - nélkülözhetetlen.

Van nekünk egy programunk. Ami mindig annyira sokféle tevékenységgel jár amit annyira rövid idő alatt kell elvégeznünk, hogy az szinte megvalósíthatatlan.
Sokféle alternatívát kipróbáltunk már.
Több stratégiát követtünk és áttárgyaltunk.
De semmi nem bizonyul elég hatékonynak.
Kivéve a pozitív hozzáállást és a nyugalmat.
Azokkal ugyanis lehet operálni.
Ahogy valaki bepöccen - azonnal lezuhan a csapat minden tagja akcióstól mindenestől.
Na ennek van nevelő jellege. Mindannyiunk számára. Olyan mint egy extrém csapatépítő tréning - csak hatalmas következményekkel és élesben, nem in vitro.

Visszatérve a hajókhoz és a Jóistenhez - most vagyok életemnek annak a fázisában, amikor imádkozom kifele a fejem felett összecsapó hullámok alól és lassanként engedem el a hajókat. Egyiket a másik után.
Nincs bennem félelem.
Ezek nem az én hajóim voltak.
Megérzi azt az ember...
Azt már messziről tudni fogom és a kürtje is egy életen át kísér.

Ez pont olyan, mint a vénlányt házasságra erőszakolni.
Ne menjen, amíg el nem jön az ő ideje.
Azért meg pláné ne - hogy MÁSnak jó legyen.
Ha eljön majd a megfelelő - annak már messziről jele lesz - és a kürtje végigkísér egy életen át...

Civil szervezetek vására, 2o13

Nem tudom ösmered-e azt a mondást - ahogy van, úgy írom: könnyű nagy fasszal baszni, valaki próbálná meg az enyémmel is.
S hogy mennyi de mennyi köze van ennek a kijelentésnek a nemkormányzati szervezetekhez - na azt mindjárt el is mondom.

Mutatják a sztárokat.
Beyonce, Angelina Jolie, Bill Clinton, Drew Barrymore - s még ki tudja mennyien - mind mind valami nagyon nemes cél érdekében lobogtatják meg feles dolláraikat.
Jól is van.
Hajrá.
Nekik aztán már tényleg annyi van, hogy laza könnyedséggel áldozhatnak mindenre, ami eljut reklámenedzserük szívéig. Persze az még szerencsésebb ha ők maguk indulnak el - mert rájönnek, hogy a való világ az nem egészen Hollywoodban zajlik.

Van az egyik kedvenc Biblia történetem - amelyben mindenki a fölös vagyonából adakozik a templom javára. És végül jön a szegény özvegy asszony, jóval kevesebbet tesz be mint a többiek, Jézus mégis kijelenti, hogy ő adott a legtöbbet. A tanítványok ledöbbennek. Nem globálisan gondolkodnak. Felhercsenve kérdezik, hogy miért mondja mindezt. Mignem Jézus fel is világosítja őket, hogy az özvegyasszony az összes pénzét betette, míg a többiek csak azt a részt, ami valóban pluszban volt.

Szombaton, a civil szervezetek vásárán jutott el az agyamig a jótékonykodás lényege.
Sok olyan párral találkoztam, ahol úgy a feleség, mint a férj a civil szféra béressei.
Tudod mit jelent ez egész pontosan?
2 drahmát.
Na ez az igazi jótékonykodás.
Adakozás magasfokon.
Ők tényleg azt adják amijük van.
Önmagukat, mindenestől.
Felvállalva a szegénységet - hogy másnak (is)jusson.
Bevállalva a nélkülözést, hogy legjobb szakértelmükel segítsék azokat, akik rászorulnak.

Szóval, ahogy azt mondtam - könnyű nekik... próbálnának lyukakat bedugni a miénkel.
Csakhogy a miénkről senki nem ír.
Mert az igazi sztárok ők...

Ez egy ilyen világ.

Az, hogy én milyen mértékben vagyok gyermekbolond - csak az előtt nem világos, aki cseppet sem ismer. Ugyanis én vagyok az-az Éva, aki valóban az örök anya.
Sokak megrökönyödésére hangoztatom és élem, hogy a gyermekeimet nem abból a célból hoztam erre a világra, hogy a nagymamánál nevelkedjenek és csak akkor jöjjenek haza ha éppen nem vagyok túl fáradt hozzájuk.
Életük első percétől én magam nevelem és gondozom őket és ezt egy kis kegyelemmel így is kívánom folytatni addig a pontig, amíg elengedhetjük kölcsönösen egymás kezét.

Mégis - el kell mondanom, hogy nem minden anyával értek egyet.
Van az elég jó anyaság (Winnicott elmélete szerint) és van a túlkompenzáló anyaság - az én meglátásom szerint. Mert a fent említett elméletalkotó szerint - és joggal - nem létezik jó anya. Csak elég jó anya. Aki nem tökéletes, hanem inkább igyekvő. Önnön hibáit felismerő, tanúlságokat levonó és helyes megoldásokat, egyensúlyt, harmóniát kereső anya. Aki nem csak anya akar lenni, hanem más szerepekre és tevékenységekre is vágyik - képes elengedni gyerekét - aki ezt nem szorongással reagálja le, hanem örömmel és felszabadúltsággal.

Találkoztunk anyákkal.
Eleve ijesztő számomra - az Anya vagyok című jelenet sok esetben.
Vannak a játszótéren is nagybetűs anyák.
Akik mindent lereagálnak, elemeznek, megszólnak, értelmeznek, aktívan résztvesznek és cselekszenek, nem engednek. Egyszóval nem hagyják lélekzethez jutni sem a gyermeküket sem önmagukat.
Az ilyen gyerek tele van agresszióval. Önmaga és mások fele egyaránt. Nem képes társas interakcióba lépni, megnyílvánulni, játszani és lenni - mert soha nincs meg eleve az erre való szabadsága. Egyszerűen képtelen kezdeni bármit is a helyzettel.
És ha bátorságot és erőt is gyűjtene - az első megoldandó probléma felmerűlése esetében - a nagybetűs édesanyja közbelép és helyette lereagál és megold, megcselekszik és eljátszik mindent.
Ő lesz az a felnőtt - aki helyett a szülője, majd jó esetben ha kitartó elég mazochista párt talál - a felesége gondolkodik. Van ugyebár példa arra is, hogy a sírból is visszatekintő édesanya elvei szerint él élete utolsó percéig.

Ilyen esetekben mindenkinek annyi.
A házastársi kapcsolat felfüggesztődik - mert eleve nem létezik feleség szerep - szeretőről és partnerről nem is beszélve. Van a szülő szerep és külön, élesen és mindent meghatározó módon az anya szerepe. Ő a tigris, aki mindent, bármi áron.
Senkinek nem jó.
A csupanagybetűs édesanyának a legkevésbé. De ahhoz már túl fáradt és gyenge, hogy összetákolt szerepépítményét le merje szólni és téglánként le merje bontani.

Céllal kezdtem el az írást - de időközben belepirultam a valóságba.
Kipukkadtam és leereszkedtem.
Maradjunk annyiban - hogy anélkül, hogy bárkit vagy bármilyen helyzetet is kibeszélnék, elemeznék és lebontanék meztelen darabjaira - nem szabad a szerepeink mögé rejtőzködnünk.
Ha meg mégis azon kapnánk magunkat - álljunk meg és gondolkodjunk el.
MIÉRT? - ennyi.
És a miértre megvannak szépen a válaszok. Egytől-egyig, lépésról-lépésre.

Lélegzeni kell hagyjuk önmagunkat és a mellettünk élő másikat.
Mert ahogyan a növény - az emberpalánt sem fejlődik ha le van fojtva - teljesen mindegy, hogy anya, gyermek, férj, feleség vagy ki által.
Kell a lélek-zet-vétel az Élethez, a fejlődéshez.

Ma a gyerek idegesen tombolt az esőnek. Mondom, magyarázom, mutatom a szárazság miatt feltöredezett földet - a drágaságot, a zöld gyep emlékét, amit a nap égetett sárga-foltosra. Lassan összeáll a fejében a kép. Még egy utolsó kérdés: akkor nem is jó a Nap.
De mondom - sőt - létszükséglet. De nem túlzásban....

Na ezzel is így vagyunk. Minden jó - megfelelő mennyiségben.
Avagy jóból is megárt a sok(k).

1. Magabiztosság:
huzzuk a sátrat a civil szervezetek vásárán. Már ahogy ez lenni szokott - a négy sátor hatfele. A csövek ugyan meg vannak számozva, de egyáltalán nem egyértelmű senki számára, hogy milyen logika alapján. Vannak római és arab számok, színek és méretek.
Másfél sátor áll már, amikor végképp elakad a társaság.
Alapember mellettünk a szomszéd sátor felhúzásánál asszisztál.
Mondom gyere. Szarban a nemzet.
Nem gondol.
Jön dug, simít és húz.
Sátor áll.
Mi a tanúlság?
Elmondom:
amíg együtt gondolkodott öt ember - bizonytalan és meghatározatlan szerepben - egy hozzértő koordinátor hiányában - egyikükben sem volt annyi ön(bizalom), hogy a saját stratégiáját elfogadtassa a többiekkel. Mindenki ajánlgatott, minden egyes megoldást megpróbáltunk, nem találtuk közösen (elég)jónak. Mintha valami minden esetben hiányzott volna a helyes megoldáshoz.
És akkor odalép egy kivűlálló, aki ugyanazt a megoldási módot teljesen másként tálalja.
Egy olyan fellépéssel és hozzáállással, amihez nem fér kétség.
És ettől áll a sátor.
Ahogy minden más is.
Na ez számomra A férfitől várt viselkedésmód. És legfőbb jellemvonás. Nem a pénz, nem a hatalom, nem a pozíció - hanem ennyi. A férfias, erős, magabiztos, határozott jelenlét. Mert ettől áll, vagy ennek hiányában bukik minden.

2. Játék:
jönnek gyerekek. Mi éppen kerekesszékkel próbálunk táncolni. Miattam nem megy. Félelem van bennem az alsó végtagjaim hiánya miatt. Ha esem nincs mire támaszkodnom. Én csak ezt a reflexet ismerem. Kerekesszékkel rettenetesen ügyetlen vagyok. A gyerekeknek tetszik a játékunk. Kérdezik kipróbálhatják-e? Magától érthetődő. Sajátjaim számára is igen kedvelt játék az egymás és önmaguk kerekesszékkel való szállítgatása.
A gyerekek egyre ügyesebbek lesznek. Már megy a háttal menés, a hírtelen forgás, a befékezés és a gyorsaság és ügyesség egyben.
Megszólal az egyik - de jó lenne ebben lenni mindig...
Egymasranézünk.
Azt hiszem most jut el az agyáig amit kimondott.
Csak ajánlani tudnám MINDEN EGYES embernek, hogy 1 napig, csak egyetlen egy napig vegye fel a mozgássérültek, látássérültek vagy hallássérültek cipőjét.
Menjen el kerekesszékben munkába és a munkahelye előtt ébredjen rá arra, amit húsz éve észre sem vett - nem akadálymentesített az épület. A járdák foglaltak, a járdaszegélyek veszélyesek, az emberek megvetőek és utálatosak, mindenért meg kell küzdened ha nem szeretnél állandó visszautsításokkal szembesülni lépten nyomon és ha vécézned kell - 22o km/órával kerekezhetsz haza, mert SEHOL a városban egy akadálymentesített vécé, ahol természetes körülmények között könnyíthetsz magadon. Vannak barátaim, akik ha eljönnek otthonról, már előtte való este nem ihatnak, bármennyire szomjaznak is, aznap, nem igazán esznek és isznak, hogy ne kelljen vécére menniük.
És ez csak egy szempont ugyebár?...


3. Szerénység, tudatlanság, naivság vagy eljátszott infantilizmus?...

Ismerek egy házaspárt.
Csak néhány éve bukkantak egymásra.
Erre mondjuk, hogy súlyos.
Olyan szokatlan pár, hogy az már rettenet.
Dolgoztam velük több ízben, beszélgettünk mélyebben és futólag, vettünk részt közösen rendezvényeken - de én mai napig képtelen voltam kategórizálni őket.
Egyszerűen nincs rájuk megfelelő címke.
Sokszor megsajnálom őket és lelkiismeretfurdalásom van, mert annyira szerények és naivak, hogy az már hihetetlen.
Aztán rájátszást vélek bennük felfedezni.
És végül - az ahogy egymásra néznek és egymásról vallanak, beszélnek - mindenről meggyőz.
Egy ismeretlen világ szülöttjei és hordozói.
A társadalom hülyéi.
De ha közelebbről megfigyeled őket - felismered bennük a páratlan értéket - amelyet sem a ruha, sem a hülyeség, sem a színjáték nem képes elrejteni.

4. Önbizalom:
figyelem a strandoló embereket.
Ruhái nélkül fura az ember.
Hozzánőtt már mint a barihoz a bundája.
Szokatlan és kényelmetlenül merev pozíciókban ülnek és állnak, állandó a kontroll - a has be, mell ki - kevés az eredetiség és felvállalt természetesség.
Továbbhaladok gondolatban.
A férfiak kevésbé mervek.
Közöttük és bennük nem akkora a tét.
Tudják, hogy elsősorban nem szépségükkel hódítanak. Amelyikük meg igen - igazi nőben soha nem lesz része.
De a nők - rettenet sokfele kell eleget tegyenek.
Előszöris önmaguk fele - és ez a legnehezebb próba.
Aztán egymás fele - ez sem kutya, mert ritkán járhat sikerrel - ha meg mégis igen, irigykedés a vége.
És természetesen a férfiak fele - akiknek sokszor egy kis szemfényvesztés is elegendő a vastapsig.

Nem az a szép, aki igazán szép.
Hanem azok akik hisznek magukban.
Rettenet találó a szavunk rá.
Azok a szépek, akik kifele sugározzák - nem a szépséget, hanem a hitet a szépségről. Kivetítik önmagukból, hogy én elhihessem.
És én hinni fogom, bármi áron.
Mert ez egy varázslat.
Kifele és befele egyaránt.
Hiszem - van.
Nem hiszem - nem létezik...

Szal...én nem mondom, hogy a nagymamákkal baj van, de azt mondom, hogy szereptévesztett állapotban vannak szinte mindannyian - tisztelet a kivétel.
És ez a szereptévesztettség okozza a legtöbb konfliktust is, amit az idő nem hogy feloldana, hanem mind jobban és jobban elmélyít, hiszen egyre több és több salak rakódik rá.

Ott van a gyerekük - főként ha a kedves aranyszaró, aranyfarkú kisfiúkról van szó - akit a legnagyobb jóindulatuk ellenére sem tudnak szabadon engedni - a maga természetességében. Vagy görcsösen fogják és ezzel szétcseszik az amúgy is ingatag talajra épített házasságot, vagy teljesen mereven elfordulnak tőle - hatalmas bűntudatot gerjesztve ezáltal benne és az egész családjában.
De - hoppá, megszületik a gyermek.
Ez olyan, mint a reload. Egy új esély ... - mondják, szentűl meggyőződve és hiszik is az utolsó csepp vérig is. Miközben a gyerek egy aknamezőn nő fel, aminek a robbantógyűrűje az ő kicsi párnás kacsójában van.
És akkor jön a nagymama és mint a hurrikán - követ kövön nem hagy...

Ennek a végén - ami természetesen valami új kezdete is egyben - mindenki mindenkivel összevész, kigyót békát egymásra mondanak, végre mindent kipakolnak az asztalra - gondolván úgy is vége - én ugyanis ezzel a szarkavaró vénboszorkánnyal soha le nem ülök egy asztalhoz.
Ez persze nem maradhat ennyiben.
Jön a szülinap, gyerek szülinapja, karácsony, akármi és össze kell ülni, úgy kell tenni, mintha ... és akkor mindenki minthát játszik.
Egy egy érzékenyebb családtag ezt nem bírja és nekifog vedelni.
Egyszer diszkréten a bort, majd amikor megnyílnak a szelepek akármit.
Őt nézi le magasról mindenki - miközben egyetlen őszinte és valamirevaló ember a családban.
Mindenki mosolyog.
Mézesek és mázasak mint a tükrösmézes.
A hangjukat is elváltoztatják.
A nő ha kétszínűsködik - vékony hangon beszél és sokszor mondja hogy édes, kedves, drágám, szivem - miközben megfojtana egy kalány vízben.
A férfi veszélyesebb. Merev háttal hazudik a szemedbe.
Ha hátat fordítva neki hirtelen és nemvárt módon visszafodulsz - elkaphatod az igazi arcát - ahogy kifent körmeit éppen a hátadba kívánja mélyíteni.

A játszótéren is vannak nagymamák.
Két tábor van.
Egy - aki tudja, hogy ki és mi a nagymama - ki ő (van ön és szerepismerete) és ki a gyerek. Na ez csodálatos. Csak úgy iszod a szavait.
A gyermek felszabadúlt vele - jókat nevet, játszik, ismerkedik és mindent bátran kipróbál.
Kettő - a gyereideédesanyjáé típusú nagymama.
Veszélyes...
Nem jellemzem. Ezt MINDENKI ismeri.
Egy témája van: a gyerek szüleinek a gyermeknevelés terén mutatott inkompetenciája.

Ma Anna egy ilyennel ölre ment.
Napok óta kerülgetik egymást.
Ma összecsaptak.
Nyilván - azt tettem amit tennem kellett. Helyrepakoltam Annát - elnézést kért és onnan kezdve elvárt normák szerint viselkedett.
De annyira egyértelmű volt a gyerek őszinte üzenete - ami lélekből jött - hogy úgy én, mint a nagymama színtisztán megértettük.
Ha minden menyecske ilyen bátor lenne - talán nem lenne ennyi szenvedés és megbomlott házasság sem. De az anyósviccek száma - ha nem egyéb - minden képpen csappanna