Nemrégiben két olyan emberrel találkoztam, akiket valójában régen ismerek, csak soha nem volt idő arra, hogy egymásracsodálkozzunk.

A hétköznapok rohanós forgatagában nagyon kevés időnk jut egymásra. Ez abban az esetben is éppen így van, ha történetesen együtt élünk. Mert nem együtt élünk, hanem csak egymás mellett. Nagyon ritkán engedve betekintést a mellettünk élő másiknak – arra a helyre, ahol igazán a valónk lakózik. Még önmagunk elől is zárva tartjuk ezt a kamrát. Olyan a lelkünknek ez a része, mint a titkok szobája. Tele de s’tele mindenféle valósággal – sérelmekkel, sebekkel és fájdalmakkal – amit az élet, mi magunk vagy éppen mások ejtettek rajtunk. De az is éppen ennyire igaz, hogy amíg ezekkel a sebekkel meg nem ismerkedünk, szembe nem nézünk – egyenként és ömlesztve – soha meg nem ismerjük azt a valakit, akik valójában vagyunk. Önmagunkat. És ameddig ezt az igazi valónkat meg nem ismerjük – addig önelfogadás, önszeretet és ennek következtében a másik elfogadása és a másik megszeretése sincs a maga teljességében. Rész-ismeretek és rész-szeretetek vannak. Elfogadás meg nagyon kevés esetben. Vagy szinte soha...

Visszatérve erre a két személyre – végighallgattam azt, amit önmagukról mondtak el. Életükről, harcukról a betegségekkel, a traumákkal, az élettel – és az született meg bennem – évek őta először, amire már nagyon rég vágytam. Annak a felismerése, hogy tényleg Isteni szeretetnek minősül a megpróbáltatás.

Gyakran elhangzik, hogy a próbatételek, a betegségek, a veszteségek – mind mind tanulságként szolgálnak az önmagunk fele vezető úton. És a Jóisten nem mindenkit részesít ezekben a kegyelmekben. Mindenkinek annyi a keresztje, amennyit elbír. Mégis gyakran kiáltjuk – sokszor haraggal, olykor lemondással, de soha nem örömmel – hogy elég már Uram...

Számomra egy misztérium a Bibliai Ószövetség minden egyes alakja – élünkön Ábrahámmal és Jóbbal, akik kiállták és végigtanulták a Jóisten iskoláját. Nem egy könnyű próbatétel. De abban azt hiszem mind egyetértünk, hogy a fájdalmaknak érlelő erejük van. És fájdalom nélkül nincs tanulság. A tanulságok együttvéve meg azt a célt képviselik, amiért tulajdonképpen létrejöttünk. És a Jóisten ezt már mind tudta, amikor megformált bennünket. Attól a perctől, ahogy anyánk méhében a nevünkön szólított.

Keresztek, fájdalmak, veszteségek – mindannyiunk életének velejárói. Csak nem ugyanazon mértékben. Van aki kevesebbet kap és van aki – úgy tűnik, túlméretezetten sokat. De amennyi a teher, éppen annyi segítség is társul hozzá. Csak meg kell tanulnunk felismerni, elfogadni és befogadni. Mert sokszor olyan helyekről jön, ahonnan nem is számítjuk. És minden egyes alkalommal – az első lépést nekünk magunknak kell megtennünk. Befogadóvá, nyitottakká kell válnunk a segítség elfogadására. A kegyelem áradására életünkben.

Ahhoz, hogy elfogadjuk – önmagunkat kell megnyitnunk. Azt a titok kamrát – amiről az elején szóltam. Ahol zsúfolásig vannak behajigálva félelmek, fájdalmak, sebek, visszautasítások, szégyenek, veszteségek és gyászok. Sok-sok fájdalom. Ezeket kell félretennünk és adnunk még egy esélyt annak, akit mellénk rendelt az Isteni kegyelem – segíteni. Annak a keresztnek, amit a régi mellé kaptunk – hordani. És annak a szeretetnek – amit szintén ajándékba kaptunk – elviselni és megkönnyíteni azt a helyzetet, amit éppen megélünk.

Az emberi élet nem egy könnyű műfaj. Vannak akik azt a tálentumot kapták, hogy végigmulassák saját ballépéseiket. De nekik sem könnyű. Ezzel szemben mindannyiunk számára adott a pozitív hozzáállás ajándéka. Hogy minden egyes plusz tehernek van célja és értelme. Hogy létünk és fájdalmaink nem hiábavalók – és hogy minden egyes megismert seb képes a romokon is virágot teremni. És mint minden egyes virágnak – ennek a lélekben talajt vett termésnek is lételeme az illatozás. Önmagunk és mások örömére.

A sötétség a világosság hiánya. Nem lehet összetörni és kilapátolni az ablakon. Sokkal egyszerűbb, ha meggyújtunk egy gyertyát. Tehát nem a rossz, a hiány ellen kell küzdeni, hanem életre hívni a fényt, a saját életünkben és másokéban egyaránt. Böjte Csaba

Megjelent a HIFA RO-INFOban
részletek, további cikkek honlapunkon hifa.ro