Múltkor gondolkodtam el a szerelmen.
Reggeliben szállt meg az ihlet ahogy a férjem után néztem az ablakból, amint dolgozni ment.
Az unalomig ismerős léptek, a laptoptáska megszokott fogása, az öltöny esése a magas emberen, az autókulcs beidegződött lyukba való bevezetése, tétovázás, majd indulás.

Összevetettem azzal, amikor majd tíz évvel ezelőtt első ízben volt hatással rám ez a ma már megszokottá vált tevékenységsor.
És gondolkodni kezdtem a szerelmen.

Igaza volt annak a minden hájjal megkent filozófia tanárnőnek aki azt mondogatta nekünk annak idején, hogy fiaim, szerelem az, amikor szállsz, alkotsz, repülsz, szárnyalsz és tele vagy energiával. Ma ezt egyszerűen Red Bullnak hívjuk. Erről azosmódulag eszünkbe is ötlik a Forma 1 és innen a 22o felett észre sem veszed...című Neoton Familia dal. Onnan azon nyomban az elkerülhetetlen öregedési folyamat - majd a halál, elmulás, nihil, megtisztulás és új élet.

A szerelem szavunk kurva erős. És egy rakás olyan dolgot jelölünk vele, aminek köze sincs a szerelemhez.
Ha én például katasztrófálisan megkívánok valakit - olyannyira, hogy a szenvedély bennem minden gátat felszakít - azt mondom rá, szerelmes vagyok. Pedig nem. Csak magamévá tenném, bekebelzném, elpusztítanám azzal a hévvel, amit felébresztett bennem. Ez az-az alvó állat, akinek köze sincs a szerelmehez vagy alkotáshoz. Hanem csillapíthatatlan étvágyával inkább a pusztítás ősi jelképe.

Vagy van a tetszés. A kölcsönös szimpátia vagy egyoldalú plátói ... - s ennek is helytelenül azt mondjuk, szerelem.
Nem szerelem. Bálványozás, piedesztálra helyezés. Hiszen azonnali halálához vezet a másik mélyebb megismerése, emberi árnyoldalának felfedezése. Ilyenkor ugyanis a másikban az idealizált énjét szeretem -azt, amivé válhatna, vagy válhatott volna. Tehát nem őt.

A szerelem ez.
Amikor utána nézek, vagy rá nézek, vagy még jobb esetben belenézek abba az emberbe, akivel Istentudjamióta együtt élek, láttam horkolva, betegen, fájdalmak közepette, maga alatt, gyáván, részegen, hamenés közben, féltékenyen, bután - és mégis az enyém, Mert szeretem. Részem és én magam is mindennel egyetemben az ő része vagyok.
Pillanatok ezek. Akár a boldogság. Nem tart állandóan - nem is jellemez időszakokat. Csak megjelenik, feltünik, majd elillan.
Gyenge dolog. Jöhet egy Másik, aki beleszólhat - elsötétítheti harag és düh, fűszerezheti veszekedés és felszíni gyülölet. De marad. Játszadozik velünk. Van, majd nincs. Lüdérc-sejlés.
Ez lenne a szerelem?
És ez lenne a házasság alapja?
Ettől tudom húsz év után is azt mondani, hogy kívánom, akarom, szeretem, elfogadom és érte felkeltem magamban a bennem lakó vadállatot.