Minden napnak megvan a maga tanúlsága - csak nem mindig adjuk meg maguknak a lehetőséget arra, hogy ezt ki is hámozzuk. Pedig nem kerül sokba - csak egy kis önmagukba merülésbe. Túl az apróságokon és nagy dolgokon, a bántásokon és megbántottságokon, az időn és téren - ott mélyen lent, benne van egy képben, egy hangban, egy villanásban - de mindig ott rejtőzik, mint a kagylóban az igazgyöngy. Mert egyetlen nap sem telik el hiába. A semmittevésnek is vannak tanúlságai, a legrosszabb napnak is vannak fényei és a legzajosabb időszakoknaknak is vannak csendjei.
Ezt kell megtanulnunk felfedezni.
És ha sikerül - szokássá rögzülhet és jöhet az értelmesebb élet.
Mert a cél ez lenne. Nem?

Ma nagyon nehéz napom volt.
Csupa olyan dologgal kellett töltenem, amihez eleve nem értek, nem vagyok benne sem jártas sem tehetséges - ráadásként meg fűszerezve volt a másik, mások, máshogy apró és hatalmas megemészthetetlen és megszokhatatlan stresszével.
Már tegnap tudtam.
Tehát készültem rá.
Első elfogadhatóbb énvédő mechanizmusnak a nyugtató szájon való adminisztrálása tűnt. Mondom - mit egy Distonocalm - egyenesen a dobozzal fogom elvinni...
Itt jut eszembe - hogy amikor államvizsgáztam először, rettenetes nagy stresszben voltam.
Volt az életemben egy új kapcsolat - amit dugdosni kellett. A főbenjáró bűn minimum akasztással ért fel - de a legjobb esetben is karóbahúzással járt. Volt maga az államvizsga, amit Bukaresti egyetemnek, román nyelven kellett teljesíteni. Volt párhúzamosan, a magyar egyetem, magyar szessziója és kitudjamégmiminden. És akkor bevettem egy ilyen áttanúlt és megszenvedett nap után, kora esti órában egy kis nyugtatót, mert ahogy a román mondja - bazdmeg trepidáltam. Inni soha nem merek ha zaklatott vagyok, mert attól a Jóisten őrizzen. Olyankor azt hiszem magamról, hogy én vagyok Spartacus-né és mindig komoly következményei vannak. Annyira jól hajtok végre feladatokat, hogy amikor legközelebb számon kérik tőlem ugyanazt a teljesítményt, józanon, hát negyedét sem vagyok képes visszaadni.
És a nyugtatóval elkezdtem lebegni.
Így még soha - sem azelőtt, sem azután nem hatott rám semmilyen szer.
Ijesztő volt maga az erő aminek a birtokába kerültem.
Gyalogosan tettem meg az útat a Kövesdombról a Kárpátok sétányáig - valami 3 km - aholis a város addig nem ismert színekben és fényekben pompázott, az emberek, akikkel összefutottam - eddig fel nem fedezett tulajdonságokat birtokoltak - én magam meg lemenve a fent említett szuperhős szuperőkkel dagadó nejébe.
A valóság másnap nyomott arcon.
Amikor minden és mindenki visszaszürkűlt és lett az ami volt.
Ezzel az állapottal a legdurvább másnaposság sem ér fel.
Na erre mondják a függők - hogy, holvanmégegykisszervaze...

Szóval - teljesen tisztán láttam a mai nap teendőihez.
És ígértem magamnak mindenekfeletti nyugalmat, belső békét és harmóniát.
Isten őrizzen körülmények között meg is sikerült őriznem azokat - miközben még másik három embert nyugtattam és sodortam a megoldás fele.
És lett eredménye.
Nem teljes, csak rész-eredmény.
De nem is ez a lényeg.
Hanem maga a hozzáállás.
Hogy tényleg attól függ, hogy a pohár félig üres-e vagy éppen tele van, ahogyan látni szeretném - illetve láttatni akarom.
Manapság mind ezek a dolgok jönnek felém.
Felém, akit érzelmek vezérelnek, hangulatok irányítanak és gyakran - meggondolatlanság jellemez.
Vajon mire tanít az Élet?
És vajon mire akar felkészíteni?