2013. április 21., vasárnap

Gyermekelőadáson jártunk...

a vidám előadás leple alatt egymást követően két alkalommal bögtem el magam.
először a gyermekem miatt, aki annyira belefeledkezett az előadásba, hogy teljesen elragadta a hév és torkaszakadtából bekiabálta, hogy ki lopta el a pipát és ki vágta el a kötelet - másodszor meg a megállíthatatlan  elértéketelenedési folyamat miatt.

Kérlek - nyisd meg az elmédet, hogy ne érts félre.

Van ez a gyönyörű új épület. Az Ariel. Vannak a bábszínészek. Változott a trend. Régebben ugyebár csak a bábokat láttuk előadás alatt, most meg már testestől lelkestől benne vannak, nem létezik paraván, ők is éppen annyira részei a darabnak, mint a színészek.

Odamentünk fél órával hamarabb, hogy jegyet kapjunk.
Nem is tudom mire gondoltam pontosan.
Így hát előadás előtt, abban a reményben, hogy lesznek majd elegen - sétálhattunk egyet.
Visszatérve csupán néhány gyerek lézengett egy-egy szülővel.

Hat bábszínész játszott ma délelőtt nyolc gyereknek és hat felnőttnek.

Az elején kézzel fogható volt a csalódottságuk. De a játék hevében egyre inkább átszellemültek. Ahogy ők metamorfozálodtak a gyerekek úgy váltak eggyé a történettel.

Nekem nem sikerült.
Szomorúság volt bennem.
Előszöris a színészek miatt. Nem tudom mennyit kaphatnak. Biztosan nagyon keveset. Vagyis éppen annyit, hogy ne lehessen kijönni belőle.
A gyerek nagyon kevés. Valószínű vannak olyan előadások, amikor sokan vannak - de azok bizonyára a bérletes előadások.
Miből merítenek erőt akkor?
Honnan töltekeznek?
Amikor az ember egy ilyen pálya mellett dönt - félig tudatosan teszi.
Az önmagában lakózó örök gyermekért.
De valamiből annak is élnie, nőnie, fejlődnie kell.
És ha nincs anyagi hála, ha nincsenek gyerekek - ha nincs elismerés - akkor mégis miből?

Volt egy lány. Övé volt a főszerep. Azon gondolkodtam, hogy mit éreznék ha az anyja lennék. Szép, csinos, ügyes, tehetséges - és játszik nyolc gyerek előtt, havi -feltételezem alig több mint-hat-nyolc millió lejért. Hát ezért tanítta, nevelte, gondozta, rendezte, óvta, szerette???

Vagy volt egy az italt meg nem vető bábszínész.
Nem nagyon ment már neki a szöveg sem. De zsigerből játszott. Elhitette velem, hogy ő a kandúr.
Miért jutott ide?
Mikor égett ki?
Mi gyógyíthatná meg?

Miért jutott el a társadalmunk oda, hogy nincs értéke a színésznek, bábosnak, óvónőnek, dadusnak, tanítónak - de van a tolvajnak, kurvának, sztriptíztáncosnak és csipendélnek?
Mi folyik itt????
És meddig?

Tudod...egy olyan világban, ahol az igazi érték elértéktelendett - nagyon nagy baj van.
Ahol a hazugnak hisznek, a butától tanulnak, a csalótól kérnek tanácsot, a kuvát állítják példaként - nagyon nagy a baj.
Nem is tudom - talán eljutottam oda, hogy jobb ki sem mozdulni.
A fejem a homokban, körkörös struccmozdulatokkal - mind mélyebbre és mélyebbre - önmagamban - hogy ne érzékeljem ezt a kicsit sem nekem való világot.

1 megjegyzés:

  1. Sajnos, van ebben a dologban valami...Mert mindig hallgatunk mi, akik így gondoljuk, akiknek az érték, a mérce más, mint a -sajnos-többségnek.
    tegyünk ellene, próbáljunk meg változtatni, azt hiszen, ezt valójában tényleg a gyerekekkel kell kezdeni- nekik olyan életmintát nyújtva, olyan értékeket átadva, amelyeket befogadva, majd általuk lesz szebb a világ.
    Minden jót!

    VálaszTörlés