Barátkislány van nálunk. A máskor rendezett lakás romokban hever. Ruhakupacok a szönyeg különböző pontjain, magassarkú cipőim szanaszét, fésű és szemfesték a parfümök társaságában, a fitneszgépemen retikülök. Na..csajoskodnak a lányok.
Egyik viccesebben fest mint a másik.
Szól a zene, állnak a tükör előtt és szerepeket gyakorolnak.
Ez a lányom kedvenc játéka.
Ha jó formában van egy ceruzát kézbe kap cigi gyanánt és azonnal előkerít egy hányodó telefont is a kép teljessége érdekében.
Ma is így tesz.
Hátát hanyag eleganciával veti a falnak.
Láthatatlan hamuvégeket pal a még makulátlan szönyegre.
Barátkislány - testén egy szűk, nyolcvanas évekbeli estélyivel, vékony és fehér karjain csipkekesztyűben megszólal:
- most játszunk olyant, hogy jönnek a fiúk
- jó...és akkor választ közülünk - hangzik a reális válasz.
- nem, nem. kettő jön. egy csak téged fog meglátni, egy meg csak engem.
Elkalandozom ebben a védett álomvilágban, ahol nincs konfliktus, féltékenység és probléma.
De felkiált a fiam - egy lila csipkés-fodros hercegnőruhában:
- és akkor lép be a fehér majom, lila ruhában és üvöltözni kezd, mert rájön, hogy álmában nőnek öltöztették.
Na ja - a fehér majom lila ruhában már sokkal közelebb áll az igazsághoz.

Nincs új a Nap alatt...mondom magamban szinte félhangosan.
Annak idején mi is ugyanezeket játszottuk.
Volt egy szomszédfiú - csak velünk lógott. Anyukája egyedül nevelt három gyereket és gyakran volt távol. Gazdag és divatos ruhatára mindannyiunk szívébe lopta magunkat.
Ha behúnyom a szemem még az illatát is magam előtt érzem.