Arról, hogy milyen gyorsan nyilik ki a virág, miután szárba szökken

Vágtázom végig ma a városon, mert még valamit el kell intéznem mielőtt újra a gyerekekkel lehetek. Nem kerüli el a figyelmemet egy alig másfél, talán két esztendővel ezelőtt látott kislány szineváltozása. Édesanyjával és kistestvérével jönnek velem szembe, valamikor egy játszóteret bitoroltunk. Balázs még kisbaba volt, ringatnom kellett a babakocsiban, Anna meg már akkora, hogy kis segítséggel hintázni is egyedül tudott. A kislány gyakran hajtotta a hintát és volt, hogy együtt homokoztak egy-egy forró nyári délutánon, amikor még a légy is lustán ácsingál az izzadt homlokodon.

Azóta elköltöztek, valahova talán a Budaiba.
Az anyuka már nem köszön. Vagy nem ismer, vagy arra gondol, hogy már én nem emlékezhetem rájuk.
Pedig igen.
Mellbe vág a nagy metamorfozis.
Bábból igazi kis szines pillangó lett a lányka.
A félhosszú sötét haja kiengedve, szemén alig felfedezhető enyhe smink, körmei feketék, ruhája kamasz lázzadás nem véka alá rejtett üzenetének hordozója.

Istenem - gondolom a nagy rohanásban, most volt gyerek...

A nagy pillanatokban, a hétvégekben, a nyarakban, a szabadságokban való gondolkodásmódunk felgyorsítja az életet. Lassan az egész társadalom egy agresszív üzenet. Arról, hogy nincs jelen, csak a múlt - a maga megszépített idejével és a jövő a maga idealizált álomvilágával.

Így alakulhat, hogy ígérgetem magamnak és a bennem bízóknak a változást, a jobb életet, a javulást, a minőségi változást, miközben minden marad a régiben. És sem változom, ahogy revansképpen ők sem - marad a csalódás és a várakozás.

Nem tudjuk mennyit és mit rejt az élet.
Annyira rövid a pillanat.
Annyira illékony.
Ma gyerek még a gyerek - szerethetem, ölelgethetem, tanítgathatom, nevelgethetem és gondoskodhatom róla - de nem teszem. Azt mondom magamnak nap-nap után, hogy holnap is van nap. Még kicsi szegény. Lesz majd időnk regulákra, szokásokra, szabályokra - ha lejár a hétvége, a vakáció, az ünnep. És egyik ünnep követi a másikat, anélkül, hogy bármi is a javunkra válna.

És egyszer csak jön velem szembe a gyermekem. Az amelyikre nem volt egy egész életen át időm, az akitől megfosztottam a cei sapte ani de acasat (az otthoni 7 évet, az alapot), pénzt kér majd elmegy általam alig ismert idegenekkel, akiket barátnak hív és akik lassan sokkal többet tudnak róla mint én.
Én meg maradok a szétcseszett életemmel - ami állandóan az átmenetről szólt, az aggodalmammal, amit joggal érezhetek afelett, hogy semmi lényegeset nem adtam át az igazi életről és a csalódásommal - hogy bezzeg, senkinek sincs szüksége rám...

És egy biztos.
Soha nem kell megvárni ezt a pillanatot.
Mert ez nem kerül el.
Lassan jön de biztosan.
Az időszakok hosszúak, amit a homokba fúródva töltök a fejemmel.
Egy dolgot kell kimondanom, sőt kiabálnom, magamra varratnom, örökre bevésnem, égetnem a lelkembe - AZ ÉLETEM MÁR ELKEZDŐDÖTT. Az a hétfő éppen úgy ahogy a szerda, az a jelenlegi pillanat, a sátoros ünnep délelőttjével egyetemben és az a családom, életem, munkám, házasságom, baráti és egyéb akart vagy nem akart kapcsolataim a maguk teljességében.
Amim van, azután kell megtanulnom vágyakozni. Mert az égvilágon semmi sem magától érthetődő.