Arról, hogy ki gyilkolta meg bennem a kreativitást...


Volt nekem egy kézimunkatanárnőm.
Igazi Hóbori Bori.
Maga által készített ruhákban járt - fura zöld francia berett, hozzá hatalmas, horgolt bordó szvetter, alatta sötétkék kötött kosztüm és szines csikos lábszárvédő. Az oldalán táska lógott, szintén horgolt, rojtos alkotás. Szóval elrettentő kreatív és termékeny volt.
Külseje mint Benny Hill ikertestvére.
Hatalmas orr, nagy arc és hatalmas duzzadt ajkak. A szájában széles fogak. Tenyeres-talpas, alapos, széles léptekkel, hangos, sőt harsány nevetéssel és túl nagy hangerővel és széles gesztusokkal.
Két alapállapota volt:
- vagy hisztériásan jókedvő vagy hisztériásan rosszkedvű volt.

Engem startból nem szeretett.
Ő vitt bennünket szőlőt szedni, meg gyakran kirándulni és én nem haladtam a csordával. Mindenféle érdekelt engem, hülye kérdéseket tettem fel, sokat nevettem és nem fogadtam szót.
A buszon - egy rakás főállású szülő mellett aki éppen azzal foglalkozott hogy miként csináljon még nagyobb hülyét a gyermekéből - torkaszakadtából énekelte:
Az én apukám, egy olyan híres bohóc volt...

Ilyenkor olyan volt mint egy autentikus bohóc.
Patetikus.
Az óráján nem volt pardon.
Előszöris, ahhoz, hogy kézimunkázni menj, reggel be kellett menni a suliba tizre. Mert hiába volt neked délután a taníttatásod, ha ő akkor nem ért rá. Aznap nem lehetett edzésre menni - mert kézimunka volt. Ott cseszletett, nyüsletett a sok seggnyaló mire beértem. És soha nem jókedvvel. Utáltam, rühelltem az idióta ötleteit, a béna és használhatatlan virágait és mindenféle szarságait amit kikényszerített az emberből.
Sértegetett és nevetség tárgyává tett ha egy szemet is félreöltöttél vagy kötöttél.

Házi munkákat adott. De annyit bazdmeg, hogy egész héten dolgoznod kellett amig elvették a villanyt, majd azután is.
És én nem dolgoztam.
SOHA nem volt meg a házim.
Azaz egyszer igen.
Azt mondta elvág, ha nem csinálok hétfőre neki egy mókust.
Nem mertem szólni, mert apám a seggébe dugta volna az erdő összes mókusát.
Amikor elcsendesedett a ház - vasárnap éjjel, nekiláttam a mókusnak. Kiszabtam egy barna zokniból a testet, majd szemet, fület vágtam és végül bajuszt.
Hajnalfele lettem meg. Bajusznak nem találtam egyebet, mint a karszámomat. Azt felvágtam csikokra és a szörnyeteg pofájába varrtam.
Meg voltam elégedve több órás munkámmal.
Másnap reggel kiloptam a mesterművet otthonról.
Mire a suliba értem már mindenki ott volt.
A vén bohóc is.
Lássuk csal lássuk - vargaéva kiáltotta.
Amikor elővettem a Mókust még én is megijedtem.
Rozmár test, ijesztő kinézet és az irdalmatlan nagy karszám.

Elvágott....volna.
Mivel tizes tanuló voltam, az igazgató, Isten nyugtassa, nem engedte.
Behívattak.
A bünti az volt, hogy ki kellett varrnom egy egész párnát keresztszemessel.
Lezáráskor vittem a párnát.
Csakazértis - összevissza fonalakat használtam.
És megigértem neki, hogy én ha beledöglök se leszek soha kézimunkabuzi kreatív bohóc mint ő. Én inkább szeretni fogom a gyerekeket.
Erre akkora pofot adott, hogy a copfom kibomlott.

Nos, ezért nem varrok.
Elvből.