asszem - halmozottan elegem van:
- a jóléti egyenlőtlenségen alapuló társadalomból
- a pénz és anyagiak nyomán származó előjogokból
- a tömény igazságtalanságból
- a gyűlölködésből
- a megfélemlítésből
- az irigységből
- a kifigurázásákból és kicsinálásból
- az egymás eltiprásából
- a hazudozásból
- rágalmazásból és kifundált pletykaáradatból
- a rosszindulatból
- az egymás eszén való túljárásról
- a gonoszkodásokból
és az egész ki....tt evilági életből, amit nem tudok elmagyarázni a tiszta tekintetű gyermekeimnek.
Hogy miért bántalmazhatja bűntetlen - gonosz a jót, erős a gyengét, fekete a fehéret, nagy a kicsit, irigy a tiszta lelkűt.
És hogy ezzel szemben illetve ennek ellenére - miért éri meg, ha megéri... - küzdeni, szenvedni és szeretni.
Isten nem kér sokat.
Ennyit:
szeress.
Igen nehéz úgy és azt szeretni - aki 77szer rugott úgy beléd - hogy a feltápászkodásod is nem kevesebb mint néhány emberi évet tartott.
Ime egy lehetséges magyarázat:
fiam az ember olyan mint egy boxoló.
Úgy megedződik a sok ütéstől, hogy a végén már maga kéri. Kiprovokálja. Mert képtelen agyrázkódás nélkül élni.
Hogy a végére a sok sokktól hülye lesz, az nem lényeges. Ugyanis mindenből vadi újat kap. Remélhetőleg azzal a céllal, hogy azt már használhassa is, anélkül, hogy valaki ismét széttiporná...
2013. április 30., kedd
Amikor én iskolás voltam - nyolcadikból indult az első felvételi megmérettetés - kilencedik osztályba. Ijesztegették a szüleinket, rettegtettek bennünket. Nem alternatívákat adtak, hanem végletekben tanítottak meg gondolkodni és érezni. Akkoriban elég sok volt az öngyilkossági kísérlet, öngyilkosság és iskola kerülés. Mire feleszméltek, az iskolaköteles tanulók harminc százaléka elhagyta az iskolát a nyolc osztály elvégzése után.
Akkor kitaláltak nem létező rettenetes szakokat - amiknek nem tisztességes nevet adtak hanem akronímát. Így volt például az Icc, Pcd skiajóistenamegmondhatója, hogy milyen szakok.
Egy másik alternatíva volt az általános iskolákban indított kilencedik osztály. Ez es trógereknek lett kitalálva. Negyedbeli fiúk voltak, akik nyolc helyett 1o, 11re jártak be, ugyanazokhoz a taárokhoz, akik négy éven át tanították őket általánosban.
Most sem merek belegondolni, hogy hogyan zajlottak a foglalkozások.
De pozitívuma volt a dolognak, hogy így legalább elvégezték kínnal vájjal a tíz osztályt azok, akik amúgy otthon maradtak volna aludni, mert akkoriban az volt az éppen menő. A trendi.
Hosszú haj, szűk farmer és minél kevesebb iskola.
Arra már jóerőssen vonogatta a vállát a társadalom élén a tanügyi minisztériummal - hogy ez a generáció nem lett versenyképes a munkaerőpiacon. Akik meg felzárkóztak - azok voltak annak idején az igazi lúzerek. Nem voltak barátaik, nem sportoltak, nem járhattak el sehova, nem kirándulhattak - csak tanulhattak. Elmenniük a suliig és onnan haza lehetett. Barátnő nem volt, pinát nem láttak - a tévében akkoriban ilyent nem mutattak - csak kalap alatt ha valakinél videózás volt a negyedben. Éjfélig akció film és onnan vagy horrorest vagy szexfilmek éjszakája.
Tolongás volt. Pedig nem ment 3 dében és még kakast sem adtak hezzá. Volt akinek már ülőhely sem jutott, de nem soha nem írt be a panaszkönyvbe. Legközelebb hamarabb jött. Primul veni primul servit címen. Mert ugyebár új, az nem nagyon van a Nap alatt.
A felvételire visszatérve - nem csak nekik volt nehéz dönteniük, hanem mindnyájunknak igen.
Valaki mesélte, hogy a gyermekeinek Bécsben 2 alternatíva áll a rendelkezésükre. Ha jól tanultak egy erős, neves, jól felszerelt hiperszuper gimnázium, ami kulcs a jövőhöz. Ha meg kevésbé jók a képességeik, hát egy normál iskola - ahol majd mesterséget tanulnak. És kész. Annak egyetlen hátránya, hogy messze van és a gyerek az munkás lesz. Hol vagyunk mi még ettől édesanyám?...
Tavaly amikor szeptember 15-én toporogtam a valóság kapújában 2 gyermekkel a honom alatt a gutta majdnem kiütött. Én a lelkiismeretes úgy jártam, hogy hiába rendeztem el mindent idejében - a rendszer megmutatta az erejét.
Hiszek az esélyegyenlőségben - de nem a gyermekeim hátrányára, avagy fejlődésének róvására.
Akkor fútt bennünket a lágy szellő a 18-as iskola fele. Ez fél lábbal már a Tudor, de nem adnám semmiért. Most tartok ott, hogy képes lennék közelebb költözni - a kényelem kedvéért. Tehát nem a sulit hagyom, hanem kecsesen a házamat, mint a meztelen csiga.
Mert ilyen iskola még egy sehol nincs. Ahol minden egyes alkalmazott - legyen tanár vagy takarító lelkiisnmeretes, gyermekszerető, gyermekcentrikus és gondoskodó.
Tanítónőnk párját ritkítja. Én aki mindig azt mondtam, hogy a mi területünkön nem mérhető rövidtávon eredmény - most megcáfolom ezt és kijelentem, hogy a gyermekeim annyit fejlődtek egy esztendő alatt, mint másik helyen három-négy év alatt össz-vissz.
Természetesen az sem mindegy, hogy egy osztályban, egy pedagógus keze alatt - harminc vagy csupán 12 gyerek van. Hiszen nálunk mindenre és mindenkire jut idő.
És zene a füleimnek a fürdetés közben végighallgatott ének és vers, az új betű és számhalmaz, az új kérdés és közölt információ.
A nyugodt és kiegyensúlyozott gyerek - aki óbégat a vakációnak és időt szánnak arra, hogy elmesélje hogyan telt a hétvégéje, milyen élményekben volt része és éppen mi bántja.
Ahol nevén szólítják, ahogy engem is.
Ahol a család macskája is főszereplő és a hörcsögöt eliviheti iskolába.
Ahol a természetről a szabadban tanulnak - állatokról az állatkertben és a nyúlról - nyúlak között.
Ami engem illet - anyaként rájöttem - hogy a fejlődés érdekében semmilyen áldozat nem sok. Kiegyensúlyozottsággal társúlva pedig minden fáradtságot megér.
Szóval - ha elsőbe menne gyermeked és végre rájönnél, hogy nem az iskola neve a mérvadó, hanem a gyereked fejlődése - várunk szeretettel magunk közé.
Akkor kitaláltak nem létező rettenetes szakokat - amiknek nem tisztességes nevet adtak hanem akronímát. Így volt például az Icc, Pcd skiajóistenamegmondhatója, hogy milyen szakok.
Egy másik alternatíva volt az általános iskolákban indított kilencedik osztály. Ez es trógereknek lett kitalálva. Negyedbeli fiúk voltak, akik nyolc helyett 1o, 11re jártak be, ugyanazokhoz a taárokhoz, akik négy éven át tanították őket általánosban.
Most sem merek belegondolni, hogy hogyan zajlottak a foglalkozások.
De pozitívuma volt a dolognak, hogy így legalább elvégezték kínnal vájjal a tíz osztályt azok, akik amúgy otthon maradtak volna aludni, mert akkoriban az volt az éppen menő. A trendi.
Hosszú haj, szűk farmer és minél kevesebb iskola.
Arra már jóerőssen vonogatta a vállát a társadalom élén a tanügyi minisztériummal - hogy ez a generáció nem lett versenyképes a munkaerőpiacon. Akik meg felzárkóztak - azok voltak annak idején az igazi lúzerek. Nem voltak barátaik, nem sportoltak, nem járhattak el sehova, nem kirándulhattak - csak tanulhattak. Elmenniük a suliig és onnan haza lehetett. Barátnő nem volt, pinát nem láttak - a tévében akkoriban ilyent nem mutattak - csak kalap alatt ha valakinél videózás volt a negyedben. Éjfélig akció film és onnan vagy horrorest vagy szexfilmek éjszakája.
Tolongás volt. Pedig nem ment 3 dében és még kakast sem adtak hezzá. Volt akinek már ülőhely sem jutott, de nem soha nem írt be a panaszkönyvbe. Legközelebb hamarabb jött. Primul veni primul servit címen. Mert ugyebár új, az nem nagyon van a Nap alatt.
A felvételire visszatérve - nem csak nekik volt nehéz dönteniük, hanem mindnyájunknak igen.
Valaki mesélte, hogy a gyermekeinek Bécsben 2 alternatíva áll a rendelkezésükre. Ha jól tanultak egy erős, neves, jól felszerelt hiperszuper gimnázium, ami kulcs a jövőhöz. Ha meg kevésbé jók a képességeik, hát egy normál iskola - ahol majd mesterséget tanulnak. És kész. Annak egyetlen hátránya, hogy messze van és a gyerek az munkás lesz. Hol vagyunk mi még ettől édesanyám?...
Tavaly amikor szeptember 15-én toporogtam a valóság kapújában 2 gyermekkel a honom alatt a gutta majdnem kiütött. Én a lelkiismeretes úgy jártam, hogy hiába rendeztem el mindent idejében - a rendszer megmutatta az erejét.
Hiszek az esélyegyenlőségben - de nem a gyermekeim hátrányára, avagy fejlődésének róvására.
Akkor fútt bennünket a lágy szellő a 18-as iskola fele. Ez fél lábbal már a Tudor, de nem adnám semmiért. Most tartok ott, hogy képes lennék közelebb költözni - a kényelem kedvéért. Tehát nem a sulit hagyom, hanem kecsesen a házamat, mint a meztelen csiga.
Mert ilyen iskola még egy sehol nincs. Ahol minden egyes alkalmazott - legyen tanár vagy takarító lelkiisnmeretes, gyermekszerető, gyermekcentrikus és gondoskodó.
Tanítónőnk párját ritkítja. Én aki mindig azt mondtam, hogy a mi területünkön nem mérhető rövidtávon eredmény - most megcáfolom ezt és kijelentem, hogy a gyermekeim annyit fejlődtek egy esztendő alatt, mint másik helyen három-négy év alatt össz-vissz.
Természetesen az sem mindegy, hogy egy osztályban, egy pedagógus keze alatt - harminc vagy csupán 12 gyerek van. Hiszen nálunk mindenre és mindenkire jut idő.
És zene a füleimnek a fürdetés közben végighallgatott ének és vers, az új betű és számhalmaz, az új kérdés és közölt információ.
A nyugodt és kiegyensúlyozott gyerek - aki óbégat a vakációnak és időt szánnak arra, hogy elmesélje hogyan telt a hétvégéje, milyen élményekben volt része és éppen mi bántja.
Ahol nevén szólítják, ahogy engem is.
Ahol a család macskája is főszereplő és a hörcsögöt eliviheti iskolába.
Ahol a természetről a szabadban tanulnak - állatokról az állatkertben és a nyúlról - nyúlak között.
Ami engem illet - anyaként rájöttem - hogy a fejlődés érdekében semmilyen áldozat nem sok. Kiegyensúlyozottsággal társúlva pedig minden fáradtságot megér.
Szóval - ha elsőbe menne gyermeked és végre rájönnél, hogy nem az iskola neve a mérvadó, hanem a gyereked fejlődése - várunk szeretettel magunk közé.
2013. április 29., hétfő
Neveltetésünk rengeteg mechanikus tudás birtokába juttat. Ezek olyan inger-válasz alapú tanulások, amik nem adják meg az összefüggések örömét.
Banális példák erre - egy rendes leánka soha nem festi pirosra a körmeit. Miért? Azért.
Vagy - egy valamirevaló asszony nem hord vörös hajat. Miért? Azért.
Nálunk a családban - és a saját családodat figyelve érheted tetten a legnagyobb összefüggéstelenségeket - ilyenek vannak például:
- magyar ember evés közben nem beszél (csak!)
- ha valamit elkezdesz a halálod árán is be kell fejezned (nyilván, csak..)
- vasárnap vagy ünnepnapokon SEMMI házimunkát nem végzünk - de például dolgozni szabad (s akkor?...csak!)
- soha semmilyen körülmények között nem hazudunk (minden hzugságnak számít ami az igazságot a legkisebb mértékben is elferdíteni hivatott).
Innen datálodik nekem a végletek iránti szerelmem is.
Például - nem tudok nyáron rövidnadrágot hordani, vagy rövid szoknyácskát.
Sokáig azt hittem az önértékelési zavaraimhoz van köze. De nem.
Mire tettenérem - egy eljetett mondatban és beugranak a kamaszkoromban - helytelenül kapott intelmek.
Így aztán nem is tehetek róla - hogy nem vagyok prűd, de nagyon jól eljátszom. Akármikor, akárhol simán levetközöm, mindenféle szégyenérzet nélkül - ha kontextusban vagyok. Lehet ott bárki. Mert ott helye van, szabad. De hogy elhagyjam a házat - dolgozni, játszóterezni, szemetet levinni a fent említett lenge ruhadarabokban, na azt nem. Pedig nagyon fiatalon csak meztelenül fürödtünk - nekem a fürdőruháimhoz nem is tartozott melltartó évekig. Vagy Vama Vechen heteltünk pucéron - de amikor onnan eljöttem - állig begombolkozva tettem, ahogy kell. Csak...
Sokat gondolkodom a végleteken az utóbbi időben.
A szexuális nevelésünk tele van végletekkel. És csakokkal. Nincsenek a szerzett információinknak összefüggései. Például - ki a jófene tudta volna elképzelni néhány évtizede, hogy a normál szexualitás részévé fog válni a nemi szervek szájjal való ingerlése. Azt hiszem a jóédesanyám kiugrott volna az ablakon - akkoriban ezt végiggondolva. Nem, hogy neveljen és megfelelő magyarázatokat adjon ezen a téren.
És innen a baj. Innen a kielégülésre, önkielégülésre, kielégítésre és önmagának és a másiknak örömöt szerzésre, elfogadásra való képtelenség.
Nem neveletek. Nem nevelünk. Miért? Csak.
Arról fiam nem illik beszélni, oda fiam nem illik nyúlni, olyant fiam nem illik kérdezni - de illik tudni és mester fokon végezni, amikor odakerülsz. Akkor hirtelen valahonnan azonnal kell tudni.
S akkor nem a gyakorlat teszi a mestert? Vagy csak a szexben - ott nem, mert nem illik gyakorolni, de mesternek illik lenni.
Érdekes egy nagy paradoxon amúgy is a szexualitás. Hiszen ha magadat fel nem fedezed, ha nem vagy képes megtanulni, felismerni, hogy mi számodra az örömforrás - akkor a másikat sem leszel képes felfedezni, ergo örömöt sem tudsz neki szerezni - és hosszútávon az egész házasságbuli egy hatalmas kényszerré lesz minden szinten.
Az asztal négy lába - mondja Gyökössy. És egyik láb, ugyanolyan fontos, mint a többi - a szex. Nem fontos, hanem nagyon fontos.
Persze mindjárt bajos, hogy az asszonyt tényleg úgy tervezték meg, hogy vagy mind a négy lábat stabilizálod a kapcsolatban, vagy belédrug és egy lábat sem kapsz.
De a férfi ezt már nem érti. Mert SENKI nem tanította meg neki. Elhiszed, hogy az apja, vagy nagyapja sem tudta?
Elvette, ami kijárt.
Nem megszerezte, nem magáhozédesgette - hanem elvette, ami kijárt.
Én úgy képzelem el ezt a dolgot, mint egy edzéstervet. Ha nem melegíted be megfelelő hőfokra az izmaidat - lemerednek, görcsössé lesznek, nem fejlődnek megfelelő módon. Egész edzésed egy nagy kényszer lesz. Ezzel szemben - rövid bemelegítő után - elfelejtheted a határaidat. Tologathatóvá válnak.
Itt van a kapcsolat.
Ha a másik három lábra nem szentelsz időt, energiát, nem melegíted be megfelelő hőfokra - akkor görcsössé lesz. Merev, korlátolt és kényszeredett lesz.
Nyilván nem könnyű mindezt megérteni - mert ott van az a másik tanulás. Hogy ami a tied, azt elveszed.
De akkor meg az egész olyan, mint a Ceausescu vadászat.
Megrendezett.
Kifekszenek a vadak. Jön az idióta a fegyverrel és lő.
A vadak már halottak, de ez senkit nem érdekel.
A lényeg, hogy a lövés - az elhangzott.
Ami téged illet - eldöntheted, hogy milyen vadász leszel.
De ha engem most magyarul olvasol - véredben Hunor és Magor vadászat iránti szeretetével - akkor hinnem kell benne, hogy ezután nem elveszed, hanem elnyered, ami neked kijár.
Banális példák erre - egy rendes leánka soha nem festi pirosra a körmeit. Miért? Azért.
Vagy - egy valamirevaló asszony nem hord vörös hajat. Miért? Azért.
Nálunk a családban - és a saját családodat figyelve érheted tetten a legnagyobb összefüggéstelenségeket - ilyenek vannak például:
- magyar ember evés közben nem beszél (csak!)
- ha valamit elkezdesz a halálod árán is be kell fejezned (nyilván, csak..)
- vasárnap vagy ünnepnapokon SEMMI házimunkát nem végzünk - de például dolgozni szabad (s akkor?...csak!)
- soha semmilyen körülmények között nem hazudunk (minden hzugságnak számít ami az igazságot a legkisebb mértékben is elferdíteni hivatott).
Innen datálodik nekem a végletek iránti szerelmem is.
Például - nem tudok nyáron rövidnadrágot hordani, vagy rövid szoknyácskát.
Sokáig azt hittem az önértékelési zavaraimhoz van köze. De nem.
Mire tettenérem - egy eljetett mondatban és beugranak a kamaszkoromban - helytelenül kapott intelmek.
Így aztán nem is tehetek róla - hogy nem vagyok prűd, de nagyon jól eljátszom. Akármikor, akárhol simán levetközöm, mindenféle szégyenérzet nélkül - ha kontextusban vagyok. Lehet ott bárki. Mert ott helye van, szabad. De hogy elhagyjam a házat - dolgozni, játszóterezni, szemetet levinni a fent említett lenge ruhadarabokban, na azt nem. Pedig nagyon fiatalon csak meztelenül fürödtünk - nekem a fürdőruháimhoz nem is tartozott melltartó évekig. Vagy Vama Vechen heteltünk pucéron - de amikor onnan eljöttem - állig begombolkozva tettem, ahogy kell. Csak...
Sokat gondolkodom a végleteken az utóbbi időben.
A szexuális nevelésünk tele van végletekkel. És csakokkal. Nincsenek a szerzett információinknak összefüggései. Például - ki a jófene tudta volna elképzelni néhány évtizede, hogy a normál szexualitás részévé fog válni a nemi szervek szájjal való ingerlése. Azt hiszem a jóédesanyám kiugrott volna az ablakon - akkoriban ezt végiggondolva. Nem, hogy neveljen és megfelelő magyarázatokat adjon ezen a téren.
És innen a baj. Innen a kielégülésre, önkielégülésre, kielégítésre és önmagának és a másiknak örömöt szerzésre, elfogadásra való képtelenség.
Nem neveletek. Nem nevelünk. Miért? Csak.
Arról fiam nem illik beszélni, oda fiam nem illik nyúlni, olyant fiam nem illik kérdezni - de illik tudni és mester fokon végezni, amikor odakerülsz. Akkor hirtelen valahonnan azonnal kell tudni.
S akkor nem a gyakorlat teszi a mestert? Vagy csak a szexben - ott nem, mert nem illik gyakorolni, de mesternek illik lenni.
Érdekes egy nagy paradoxon amúgy is a szexualitás. Hiszen ha magadat fel nem fedezed, ha nem vagy képes megtanulni, felismerni, hogy mi számodra az örömforrás - akkor a másikat sem leszel képes felfedezni, ergo örömöt sem tudsz neki szerezni - és hosszútávon az egész házasságbuli egy hatalmas kényszerré lesz minden szinten.
Az asztal négy lába - mondja Gyökössy. És egyik láb, ugyanolyan fontos, mint a többi - a szex. Nem fontos, hanem nagyon fontos.
Persze mindjárt bajos, hogy az asszonyt tényleg úgy tervezték meg, hogy vagy mind a négy lábat stabilizálod a kapcsolatban, vagy belédrug és egy lábat sem kapsz.
De a férfi ezt már nem érti. Mert SENKI nem tanította meg neki. Elhiszed, hogy az apja, vagy nagyapja sem tudta?
Elvette, ami kijárt.
Nem megszerezte, nem magáhozédesgette - hanem elvette, ami kijárt.
Én úgy képzelem el ezt a dolgot, mint egy edzéstervet. Ha nem melegíted be megfelelő hőfokra az izmaidat - lemerednek, görcsössé lesznek, nem fejlődnek megfelelő módon. Egész edzésed egy nagy kényszer lesz. Ezzel szemben - rövid bemelegítő után - elfelejtheted a határaidat. Tologathatóvá válnak.
Itt van a kapcsolat.
Ha a másik három lábra nem szentelsz időt, energiát, nem melegíted be megfelelő hőfokra - akkor görcsössé lesz. Merev, korlátolt és kényszeredett lesz.
Nyilván nem könnyű mindezt megérteni - mert ott van az a másik tanulás. Hogy ami a tied, azt elveszed.
De akkor meg az egész olyan, mint a Ceausescu vadászat.
Megrendezett.
Kifekszenek a vadak. Jön az idióta a fegyverrel és lő.
A vadak már halottak, de ez senkit nem érdekel.
A lényeg, hogy a lövés - az elhangzott.
Ami téged illet - eldöntheted, hogy milyen vadász leszel.
De ha engem most magyarul olvasol - véredben Hunor és Magor vadászat iránti szeretetével - akkor hinnem kell benne, hogy ezután nem elveszed, hanem elnyered, ami neked kijár.
2013. április 28., vasárnap
Elmondom neked azt, hogy mi a kicsi szaros életünket rendszerint via negativákban határozzuk meg. Azaz nem tudjuk mit várunk el a másiktól, önmagunktól, az Élettől, de azt például annál jobban, hogy mit nem.
Észrevettem, hogy házastársi konfliktusban is rendszerint az van - hogy te bezzeg örökké, és soha nem és mindig igen... - tehát a vádak. Hogy mit nem akarok tőled többé soha. És ezzel szemben mennyi a dícséret? Semmi ugye, vagy nagyon elenyéző.
Miután az asszonyka havonta egyszer legalább - megtart egy ilyen lelkigyakorlatot ( a férjem nevezi így, csúfságból) az ember megtudja, hogy mennyi mindent, vagy MINDENT rosszul csinál. De azt nem mondja el az asszonykája, hogy mit jól. Mert az - magától érthetődik...
A székelyek és utálom ezt a szokásukat, nem dícsérik az asszony főztjét. Soha. De ha szerencsétlen a kétmillióból egy alkalommal elsózza, vagy odaégeti - akkor sietnek letolni őt. És nem csak egyszer, hanem gyakran emlegetik el, hogy bezzeg a múltkor, amikor odaégetted, elsóztad, elkurtad..s egyebek.
Nem jó...
Ma a templomban elgondolkodtam. Mint a Hitetlen, Tamás.
Hogy mi lenne akkor, ha én most itt ülnék és kiderűlne, hogy nincs is Isten. Csak a hitünk van.
És továbbgondoltam.
Semmi nem lenne.
Mert ha csak annyi jó is maradna az egész buliban, amennyit korlátolt emberi érzékszerveimmel be tudok tájolni, akkor is rendben lenne. Megérné.
De ha via negativán indulok el - mindjárt másképp áll a dolog.
Ugyanis - találkoztam már Istennel, ismerem személyesen Jézust is - de az utóbbi időben amióta anya vagyok nem volt időm akkora és olyan szintű elmélyülésekre, amik segítenek a megtisztulásban és találkozásban. Érzem a jelenlétet, de korlátolt vagyok. Túl sok a stressz, a szerep, az elfoglaltság, a gond, a vesződség.
Volt és lesz ez másként is.
Az Ördögöt azonban láttam.
És nem fűveztem.
Valamelyik nap egy gyermekből nézett vissza rám.
Ezzel a gyerekkel komoly gondok vannak. Ha az inkvizíció korát élnénk, már régen kevesebbért is máglyán égne. De most - csak divatos, meg élelmes, meg deszkurköréc. Övé a világ.
És akkor magyarázom az enyéimnek, hogy azt miért nem lehet, mitől elfogadhatatlan. Évek óta magyarázom. És egyszer csak megértették. A fiam hamarabb. Jóval hamarabb. Mondjuk - fogékonyabb is a transzcendenciára, mint a lányom.
És akkor a gyerek katasztrófálisan gonosz, keresztbe tesz, hazudik, vádaskodik és figyelem, nézem. Mi van ebben még te Jó Isten.
És visszanéz rám. Éppen két szörnytett között.
A tekintete vad, zavaros és meghatározhatatlan színű.
Valahol mélyen félelmet érzek magamban. Kit is féltek? Mert magamat nem. A világot? Benne a kölykeimet? Mindenkit és mindent?
Kissé kitisztul. Tétovázni látszik, de aztán nem áll meg.
Neki most dolga van.
Neki áll a bál. Indulnia kell.
Nem sajnálom.
Mindenkinek joga van testületileg eldönteni, hogy hova is akar tartozni.
S akkor még egyszer. Hogy van-e Isten?
Ha Fekete van - s itt volt, minden bizonnyal a Fehérnek is mellette kell lennie, mert így teljes az Egész.
Észrevettem, hogy házastársi konfliktusban is rendszerint az van - hogy te bezzeg örökké, és soha nem és mindig igen... - tehát a vádak. Hogy mit nem akarok tőled többé soha. És ezzel szemben mennyi a dícséret? Semmi ugye, vagy nagyon elenyéző.
Miután az asszonyka havonta egyszer legalább - megtart egy ilyen lelkigyakorlatot ( a férjem nevezi így, csúfságból) az ember megtudja, hogy mennyi mindent, vagy MINDENT rosszul csinál. De azt nem mondja el az asszonykája, hogy mit jól. Mert az - magától érthetődik...
A székelyek és utálom ezt a szokásukat, nem dícsérik az asszony főztjét. Soha. De ha szerencsétlen a kétmillióból egy alkalommal elsózza, vagy odaégeti - akkor sietnek letolni őt. És nem csak egyszer, hanem gyakran emlegetik el, hogy bezzeg a múltkor, amikor odaégetted, elsóztad, elkurtad..s egyebek.
Nem jó...
Ma a templomban elgondolkodtam. Mint a Hitetlen, Tamás.
Hogy mi lenne akkor, ha én most itt ülnék és kiderűlne, hogy nincs is Isten. Csak a hitünk van.
És továbbgondoltam.
Semmi nem lenne.
Mert ha csak annyi jó is maradna az egész buliban, amennyit korlátolt emberi érzékszerveimmel be tudok tájolni, akkor is rendben lenne. Megérné.
De ha via negativán indulok el - mindjárt másképp áll a dolog.
Ugyanis - találkoztam már Istennel, ismerem személyesen Jézust is - de az utóbbi időben amióta anya vagyok nem volt időm akkora és olyan szintű elmélyülésekre, amik segítenek a megtisztulásban és találkozásban. Érzem a jelenlétet, de korlátolt vagyok. Túl sok a stressz, a szerep, az elfoglaltság, a gond, a vesződség.
Volt és lesz ez másként is.
Az Ördögöt azonban láttam.
És nem fűveztem.
Valamelyik nap egy gyermekből nézett vissza rám.
Ezzel a gyerekkel komoly gondok vannak. Ha az inkvizíció korát élnénk, már régen kevesebbért is máglyán égne. De most - csak divatos, meg élelmes, meg deszkurköréc. Övé a világ.
És akkor magyarázom az enyéimnek, hogy azt miért nem lehet, mitől elfogadhatatlan. Évek óta magyarázom. És egyszer csak megértették. A fiam hamarabb. Jóval hamarabb. Mondjuk - fogékonyabb is a transzcendenciára, mint a lányom.
És akkor a gyerek katasztrófálisan gonosz, keresztbe tesz, hazudik, vádaskodik és figyelem, nézem. Mi van ebben még te Jó Isten.
És visszanéz rám. Éppen két szörnytett között.
A tekintete vad, zavaros és meghatározhatatlan színű.
Valahol mélyen félelmet érzek magamban. Kit is féltek? Mert magamat nem. A világot? Benne a kölykeimet? Mindenkit és mindent?
Kissé kitisztul. Tétovázni látszik, de aztán nem áll meg.
Neki most dolga van.
Neki áll a bál. Indulnia kell.
Nem sajnálom.
Mindenkinek joga van testületileg eldönteni, hogy hova is akar tartozni.
S akkor még egyszer. Hogy van-e Isten?
Ha Fekete van - s itt volt, minden bizonnyal a Fehérnek is mellette kell lennie, mert így teljes az Egész.
2013. április 27., szombat
Előttem van egy gyerekkori emlékem. Mostanában gyakran jut eszembe. Mentünk valahova és beszélgettünk valakiről. Mondták, hogy az illető húszonkét éves. Mire egyöntetűen kimondtuk a verdiktet: uhhh basszus, az aztán jó idős már...
Ehhez kapcsolódott tökéletesen múltkori jelenem. Vagy két hete történt. Szintén egy beszélgetés kapcsán hangzott el, hogy mit tehetnék - itt vagyok 42 éves, elrepült felettem az élet... És automatikusan arra gondoltam magamban - hogy lehet ennyire pofátlanúl idősnek lenni. Majd következett: de hiszen nemsokára te magad is annyi van...
Szóval van nekem is, mint mindenki másnak egy Isten adta életkorom, aminek semmi köze sincs ahhoz, amennyi tulajdonképpen én vagyok. Van az a reggeli feeling, tudod...ki a fasz ez a vénasszony a pizsomámban?...
Nem is tudom mennyi idős lehetek mélyen belül? Talán kortalan. Időtlen és igen, szabad... Mert bent nem vénülök, nem megyek tönkre. Ott élénk színeim vannak és zajlik az élet. Csak idekint vannak gondjaim. De azon már réges régen túlvagyok, hogy mi ez a szar, szar, szarkaláb...
Az időtlenség és kortalanság kapcsán jut eszembe - hogy talán életemben először, irányítás nélkül is jó helyen járhatok. Lehet ott bent, mélyen egy belső gps. Ami kamaszkorban bekattant - az élet értelmét kutatva - állandó újratervezésekkel telt el vagy tiz, tizenöt esztendő, míg végül megvan a helyes irány. Innen aztán át lehet adni önmagadat a kísérőzenének, a motorod ütemes és csendes alapzajának, az éjszakai fényvarázsnak, az igazi életnek.
Amikor - a kávénak csodaíze van, a gyermekeknek boldogságszaga, az életnek elviselhetősége mellett - apró és megfoghatatlan csodái és tanúlságai - a házasságnak jellemformáló hatása, a munkának nem csak stressze, hanem öröme is - és minden aktus végén garantált az orgazmus.
És ami engem illet, kérem szépen - én komolyan tervezem az időskori fittséget, az életkor előrehaladta adta belülről jövő bölcsességet, a korlátlan szabadságot és görcsmentességet - valamint az elmaradt kirándulások, megélések, kipróbálások, túrázások bepótolásának elérését.
Úgy is képzelem el az időkort - habár ritkán látok ilyen arcokat - hogy ha jól csinálod, ez lehet az-az állapot, amikor már túlvagy minden egyes vizsgán, nagy tétje semminek nem maradt - ami elcsesződött, hát el lett cseszve, ami összejött, na az meg lett élve - és maradtál te, meg a cél. És szeretem. Ez az eszenciája mindennek. Fiatalon ilyeneket csak akkor élünk meg - ha valamiben nagyon jók vagyunk. Sok izzadtságos gyakorlat során.
Alapjában véve az Élet is ilyen. Izzadtság, rohanás, aggodalmak, keresgélés - és a nagy összefüggések kora. Amire őszintén biggyeszti hozzá a magyar ember, hogy hagyd fiam, több is veszett Mohácsnál...
Ehhez kapcsolódott tökéletesen múltkori jelenem. Vagy két hete történt. Szintén egy beszélgetés kapcsán hangzott el, hogy mit tehetnék - itt vagyok 42 éves, elrepült felettem az élet... És automatikusan arra gondoltam magamban - hogy lehet ennyire pofátlanúl idősnek lenni. Majd következett: de hiszen nemsokára te magad is annyi van...
Szóval van nekem is, mint mindenki másnak egy Isten adta életkorom, aminek semmi köze sincs ahhoz, amennyi tulajdonképpen én vagyok. Van az a reggeli feeling, tudod...ki a fasz ez a vénasszony a pizsomámban?...
Nem is tudom mennyi idős lehetek mélyen belül? Talán kortalan. Időtlen és igen, szabad... Mert bent nem vénülök, nem megyek tönkre. Ott élénk színeim vannak és zajlik az élet. Csak idekint vannak gondjaim. De azon már réges régen túlvagyok, hogy mi ez a szar, szar, szarkaláb...
Az időtlenség és kortalanság kapcsán jut eszembe - hogy talán életemben először, irányítás nélkül is jó helyen járhatok. Lehet ott bent, mélyen egy belső gps. Ami kamaszkorban bekattant - az élet értelmét kutatva - állandó újratervezésekkel telt el vagy tiz, tizenöt esztendő, míg végül megvan a helyes irány. Innen aztán át lehet adni önmagadat a kísérőzenének, a motorod ütemes és csendes alapzajának, az éjszakai fényvarázsnak, az igazi életnek.
Amikor - a kávénak csodaíze van, a gyermekeknek boldogságszaga, az életnek elviselhetősége mellett - apró és megfoghatatlan csodái és tanúlságai - a házasságnak jellemformáló hatása, a munkának nem csak stressze, hanem öröme is - és minden aktus végén garantált az orgazmus.
És ami engem illet, kérem szépen - én komolyan tervezem az időskori fittséget, az életkor előrehaladta adta belülről jövő bölcsességet, a korlátlan szabadságot és görcsmentességet - valamint az elmaradt kirándulások, megélések, kipróbálások, túrázások bepótolásának elérését.
Úgy is képzelem el az időkort - habár ritkán látok ilyen arcokat - hogy ha jól csinálod, ez lehet az-az állapot, amikor már túlvagy minden egyes vizsgán, nagy tétje semminek nem maradt - ami elcsesződött, hát el lett cseszve, ami összejött, na az meg lett élve - és maradtál te, meg a cél. És szeretem. Ez az eszenciája mindennek. Fiatalon ilyeneket csak akkor élünk meg - ha valamiben nagyon jók vagyunk. Sok izzadtságos gyakorlat során.
Alapjában véve az Élet is ilyen. Izzadtság, rohanás, aggodalmak, keresgélés - és a nagy összefüggések kora. Amire őszintén biggyeszti hozzá a magyar ember, hogy hagyd fiam, több is veszett Mohácsnál...
2013. április 26., péntek
Románia pár tőmondatban:
- Becali
több mint 3oo ikon sarkonként a házban
a kandallóba beépítve az oltár, ami előtt térden imádkoznak minden reggel
- cigányok kacsalábon forgó palótával
van multifunkcionális zuhanyzófülke de a tálban mosdanak, mert nem értenek hozzá és a faluban senki nem olvas
- egy szülőpáros valahol Romániában
az apa felakasztja 4 éves gyermekét, mert bosszúlni akar egy házastársi konfliktusért. önmagával is végezne, de sikertelenségbe fullad törekvése
- román nagytakarítás
rárázom a poros szönyegeimet az alsó szomszédaim ablakára, frissen mosott ruháira és életére. basszák meg, költöztek volna fennebb címen
- tojásfestés
mérgezett festékeket árulnak az utcai árusok. mindenki tudja, de szép a színük. egy tojás nem tartalmazhat akkora adag mérget...
- bárány
kalap alatt lehet kapni biót is.
- Húsvéti menű költségvetése
az átlagbér háromszorossa.
- Becali
több mint 3oo ikon sarkonként a házban
a kandallóba beépítve az oltár, ami előtt térden imádkoznak minden reggel
- cigányok kacsalábon forgó palótával
van multifunkcionális zuhanyzófülke de a tálban mosdanak, mert nem értenek hozzá és a faluban senki nem olvas
- egy szülőpáros valahol Romániában
az apa felakasztja 4 éves gyermekét, mert bosszúlni akar egy házastársi konfliktusért. önmagával is végezne, de sikertelenségbe fullad törekvése
- román nagytakarítás
rárázom a poros szönyegeimet az alsó szomszédaim ablakára, frissen mosott ruháira és életére. basszák meg, költöztek volna fennebb címen
- tojásfestés
mérgezett festékeket árulnak az utcai árusok. mindenki tudja, de szép a színük. egy tojás nem tartalmazhat akkora adag mérget...
- bárány
kalap alatt lehet kapni biót is.
- Húsvéti menű költségvetése
az átlagbér háromszorossa.
Pedagógus lévén, soha nem tartok egyetlen egy gyermeket sem reménytelen esetnek. Mindenkiben látok fantáziát és különösen rajongok a kezelhetetlen gyerekekért, osztályokért. Ahova bemész azzal a kintről hurcolt előítélettel, hogy ezekkel aztán semmit nem lehet és kijössz széles mosollyal a lelkeden.
Most is vannak fiúk az életemben.
Kezelhetetlenek mondják.
Tanci - így esik be az ajtón a kedvencem. Ma tudod hány fekete pontot kaptam?
Hányat szivem?
Hatot!
Nem igaz - kiáltják a többiek - nyolc volt összesen...
Ja...azt a kettőt nem számolom, mer azt igazságtalanúl kaptam...
Mikor év elején megérkezett - állandóan akadályozta a haladást.
Kíváncsi volt mit hoz ki belőlem.
Ma már virággal jön. Minden órára kapok egy csokor békavirágot.
Szeretlek tanci. Te olyan durván nézel ki, mintha nem is vallástanci lennél...
Ha marhul folyamatosan, mert péntek és fáradt és elege van - csak rá kell néznem - felugrik, csinál húsz gugolást és ül nyugton még vagy tiz percet.
De az esze éles, mint a beretva. Csak akkor játsza a hülyét, ha nincs hangulata okosnak lenni.
De ennek is üzenete van. A Gazsikód. Mindig kijön belőle valami. Múltkor például az Éjjel Nappal Budapest. Előtte való este az egész banda nézte. Megállt az eszem!!! Valaki valakivel csókolozott. Két nő. És nézték. És nem beszélték meg otthon senkivel. Tele voltak kérdésekkel és kételyekkel. Megnyomta őket az információ.
Megbeszéltük.
A szexualitást, a homoszexualitást, a szeretkezést, a házasságot - és persze a Biblia fényébe állítottuk. Jó volt vele ismételni egy kis Újszövetséget is. Mire helyükre kerültek a dolgok, menni kellett.
Kedves szülő - engedd kérdezni azt a kölyköt. Ha már engeded nézni a szennyet, legalább válaszold is meg. Szüksége van rá!...
Ma a játszótéren volt három purdé.
Tetves, mocskos, büdös, neveletlen purdé.
Tudod, cigánypárti vagyok, de ezek nem embergyerekek voltak, hanem azok, akik két év múlva szemrebbenés nélkül leütnek.
Vérre verekedtek egy törött babakocsin.
Mindenki lemeredve bámulta. Mi is. Megfagyott a vér bennem. Olyant behúzott egyik a másiknak, hogy a taknyos vér méterekre repült belőle.
És akkor kergetőztek. Az áldozat, avagy provokátor, neki a derekamnak és megszorított. SEGÍTSSS -ordította, miközben szorított és a másik ütötte a hátamon.
Olyan idegrohamot kaptam, hogy lekurvapicsáztam őket. Földhözverték magukat és ott hisztériáztak. A gyermekek meg lefagytak. A mieink remegtek. Nem mertek a történtek hatására elmozdulni melőlünk.
Vannak reménytelen gyermekek.
Ma ezt tanultam.
Mert ezzel a félével - ki? mit? mikor? hogyan?
Múltkor ez, ennek a társa??? órán maszturbált a tanár jelenlétében. Provokáció. A gyerekek beszélték. És kérdeztek.
Vannak reménytelen emberek és gyerekek is. Bocsánat. Vannak. Ma láttam a saját szememmel, hogy igen...
Most is vannak fiúk az életemben.
Kezelhetetlenek mondják.
Tanci - így esik be az ajtón a kedvencem. Ma tudod hány fekete pontot kaptam?
Hányat szivem?
Hatot!
Nem igaz - kiáltják a többiek - nyolc volt összesen...
Ja...azt a kettőt nem számolom, mer azt igazságtalanúl kaptam...
Mikor év elején megérkezett - állandóan akadályozta a haladást.
Kíváncsi volt mit hoz ki belőlem.
Ma már virággal jön. Minden órára kapok egy csokor békavirágot.
Szeretlek tanci. Te olyan durván nézel ki, mintha nem is vallástanci lennél...
Ha marhul folyamatosan, mert péntek és fáradt és elege van - csak rá kell néznem - felugrik, csinál húsz gugolást és ül nyugton még vagy tiz percet.
De az esze éles, mint a beretva. Csak akkor játsza a hülyét, ha nincs hangulata okosnak lenni.
De ennek is üzenete van. A Gazsikód. Mindig kijön belőle valami. Múltkor például az Éjjel Nappal Budapest. Előtte való este az egész banda nézte. Megállt az eszem!!! Valaki valakivel csókolozott. Két nő. És nézték. És nem beszélték meg otthon senkivel. Tele voltak kérdésekkel és kételyekkel. Megnyomta őket az információ.
Megbeszéltük.
A szexualitást, a homoszexualitást, a szeretkezést, a házasságot - és persze a Biblia fényébe állítottuk. Jó volt vele ismételni egy kis Újszövetséget is. Mire helyükre kerültek a dolgok, menni kellett.
Kedves szülő - engedd kérdezni azt a kölyköt. Ha már engeded nézni a szennyet, legalább válaszold is meg. Szüksége van rá!...
Ma a játszótéren volt három purdé.
Tetves, mocskos, büdös, neveletlen purdé.
Tudod, cigánypárti vagyok, de ezek nem embergyerekek voltak, hanem azok, akik két év múlva szemrebbenés nélkül leütnek.
Vérre verekedtek egy törött babakocsin.
Mindenki lemeredve bámulta. Mi is. Megfagyott a vér bennem. Olyant behúzott egyik a másiknak, hogy a taknyos vér méterekre repült belőle.
És akkor kergetőztek. Az áldozat, avagy provokátor, neki a derekamnak és megszorított. SEGÍTSSS -ordította, miközben szorított és a másik ütötte a hátamon.
Olyan idegrohamot kaptam, hogy lekurvapicsáztam őket. Földhözverték magukat és ott hisztériáztak. A gyermekek meg lefagytak. A mieink remegtek. Nem mertek a történtek hatására elmozdulni melőlünk.
Vannak reménytelen gyermekek.
Ma ezt tanultam.
Mert ezzel a félével - ki? mit? mikor? hogyan?
Múltkor ez, ennek a társa??? órán maszturbált a tanár jelenlétében. Provokáció. A gyerekek beszélték. És kérdeztek.
Vannak reménytelen emberek és gyerekek is. Bocsánat. Vannak. Ma láttam a saját szememmel, hogy igen...
2013. április 25., csütörtök
Április 26.-án lesz hét éve, hogy megszületett drága kis Annám. Vele együtt született a Földre, az Örök Anyára, egy újabb anya.
Az Anya egy olyan újszülött, akitől automatikusan elvárnak mindent. Mondják - benne van a zsigereidben az anyaság fiam.
De ahhoz, hogy bármi zsigeri szinten működjön, lazának kell lenni.
Ahhoz, hogy lazának tudjunk lenni - a jelenben kell(ene) lenni - nem gondolkodni és szorongani, hanem cselekedni.
Ahhoz, hogy cselekedjünk - nem kellene helyet adnunk annak a teljesítményszorongásnak, ami ilyenkor belénk költözik.
És ahhoz, hogy mindent megtanuljunk az anyaságról - együtt kellene fejlődnünk a gyerekeinkkel.
Nem mindent jólcsinálni egyből, hanem együtt tanulni és együtt fejlődni.
Látok szülőket - akik, akárcsak a jótanuló gyerek ha görzini tanul, amikor nem egyből megy, inkább nem is akar - félretolják szülői szerepüket. Odapasszolják a gyereket a nagyszülőknek, ők pedig a munkájukba temetkeznek.
Ez nem újkeletű.
Régebben sem volt másként. Csak most a munkaidő hosszabb és nehezebben összeegyeztethető a mennyiségi és minőségi idővel.
És hiányérzettel, bűntudattal élnek.
Azért járnak el a gyerekhez, hogy az ne felejtse el őket. És nem is anyák vagy apák - hanem Ildik és Lacik. És ez nagyon nem jó.
Minden gyermeknek az anyja mellett a helye és az apja mellett van feladata.
Együtt felnőni, együtt élni és együtt megtanulni családnak lenni.
Mert meg kell adnunk magunknak az esélyt arra, hogy ne csak nagyszülők legyünk, hanem szülők is.
Mindkét szerep meghatározó és nevelő jellegű.
Esély - a tanulásra, fejlődésre, életfeladat teljesítésére.
A hét év alatt renegeteget tanultam.
Például jócskán lefaragtam az egomból.
Mert nagyképű voltam, önző és egoista. Gyakran hajlott magam fele a kezem.
Most már nem nagyvonalúan lemondok - hanem teljesen természetesen adok és elfogadok. Habár ez utóbbi pokoli nehéz még mindig.
Megtanultam bocsánatot kérni.
Tévedni és ezt beismerni és felvállalni.
Játszani és nevetni szívből.
Meghallgatni és kérdésekre válaszolni.
Rácsodálkozni és türelmesnek lenni.
De ami a legfontosabb - kompromisszumokat kötni.
Házasságban nevelni - úgy hogy közben nevelni hagyom magam.
Ha nem lettek volna - százszor és ezerszer lelépek.
De így - engedem formálni magam.
Mert ez a család ismérve.
Együtt, egymásért - szeretetteljes közösségben.
Az Anya egy olyan újszülött, akitől automatikusan elvárnak mindent. Mondják - benne van a zsigereidben az anyaság fiam.
De ahhoz, hogy bármi zsigeri szinten működjön, lazának kell lenni.
Ahhoz, hogy lazának tudjunk lenni - a jelenben kell(ene) lenni - nem gondolkodni és szorongani, hanem cselekedni.
Ahhoz, hogy cselekedjünk - nem kellene helyet adnunk annak a teljesítményszorongásnak, ami ilyenkor belénk költözik.
És ahhoz, hogy mindent megtanuljunk az anyaságról - együtt kellene fejlődnünk a gyerekeinkkel.
Nem mindent jólcsinálni egyből, hanem együtt tanulni és együtt fejlődni.
Látok szülőket - akik, akárcsak a jótanuló gyerek ha görzini tanul, amikor nem egyből megy, inkább nem is akar - félretolják szülői szerepüket. Odapasszolják a gyereket a nagyszülőknek, ők pedig a munkájukba temetkeznek.
Ez nem újkeletű.
Régebben sem volt másként. Csak most a munkaidő hosszabb és nehezebben összeegyeztethető a mennyiségi és minőségi idővel.
És hiányérzettel, bűntudattal élnek.
Azért járnak el a gyerekhez, hogy az ne felejtse el őket. És nem is anyák vagy apák - hanem Ildik és Lacik. És ez nagyon nem jó.
Minden gyermeknek az anyja mellett a helye és az apja mellett van feladata.
Együtt felnőni, együtt élni és együtt megtanulni családnak lenni.
Mert meg kell adnunk magunknak az esélyt arra, hogy ne csak nagyszülők legyünk, hanem szülők is.
Mindkét szerep meghatározó és nevelő jellegű.
Esély - a tanulásra, fejlődésre, életfeladat teljesítésére.
A hét év alatt renegeteget tanultam.
Például jócskán lefaragtam az egomból.
Mert nagyképű voltam, önző és egoista. Gyakran hajlott magam fele a kezem.
Most már nem nagyvonalúan lemondok - hanem teljesen természetesen adok és elfogadok. Habár ez utóbbi pokoli nehéz még mindig.
Megtanultam bocsánatot kérni.
Tévedni és ezt beismerni és felvállalni.
Játszani és nevetni szívből.
Meghallgatni és kérdésekre válaszolni.
Rácsodálkozni és türelmesnek lenni.
De ami a legfontosabb - kompromisszumokat kötni.
Házasságban nevelni - úgy hogy közben nevelni hagyom magam.
Ha nem lettek volna - százszor és ezerszer lelépek.
De így - engedem formálni magam.
Mert ez a család ismérve.
Együtt, egymásért - szeretetteljes közösségben.
Újabban van bennem, körülöttem általam az a jajj de rühellem konstans állapot - hogy kések el, nem érek el sehova, nem leszek kész semmivel - határidő határidőt ér és kell a minőségi idő az igazán fontos dolgokra. Gondolkodtam rajta, hogy kinek, kifele akarok megfelelni. Miért sietek, rohanok, vállalok. És a legrosszabb az, hogy magamtól magamig tartanak az elvárások. Mert ezeket a legenhezebb jóllakatni.
Soha nincs idő a következtetések levonására, a felszusszanásra, a bemosakodásra és kimosakodásra, a ráhangolódásra. Rohanás van, aztán feladat, aztán rohanás, aztán újabb feladat. És így marad el a jelen is, amikor azon agyalok, kattogok - hogy hogyan tudjam jobban menazsálni azt a feladatot ami rám vár.
Van az a felhívás - melynek abszolút az igazsága. Ha sok a dolgod, rohannod, sietned kell - állj meg, tegyél le mindent és meditálj egy órát.
A meditációról jut eszembe - a gyermekkor. Nyári délutánok hosszú csendje. Amikor állt az idő a levegőben, mint Dali festményein - és gyermekként csak annyi dolgod volt, hogy hallgasd, hogyan nő a fű. Nem kellett külön órákra rohanni, programokon részt venni, unalomtól - neonfény megvilágította játszóházakba menekülni. Hanem végig kellett heveredni a fűben és bámulni az eget.
Egyetemistaként egy ízben be kellett számoljunk kedvenc időtöltésünkről. Mindenki valami rettentesen okosat mondott.
Hogy olvasni, meg múzeumba járni, meg önkénteskedni meg tanulni szeret. Az egyik leánka - erre azt mondta: én bambulni szeretek. Soha nem felejtem el a tanár megrökönyödését. Mi kacagtunk ahogy a szánkon kifért, ő pedig a bambulással nem igen tudott mit kezdeni. Magyaráztatni kezdte hát - hogy mit is ért azalatt. Amit értett - ma divatosan meditációnak hívjuk.
A megállás, elsendesedés, a most, a jelen, a pillanat varázsa, a megtisztulás, jelenlét. Ez a bambulás. A lenni ige falusi válfaja.
Lakik a szomszédomban egy tanár...
Mindig lakott. Annak idején minket is küldtek hozzá. Felnőtt fejjel, tudom már, ez egy hálózat volt. Egy igazi maffiabanda.
Ugyanis volt egy matektanár. Aki konkubinázsban (vadházasságban) élt egy tanárnővel. Aki történetesen abban az iskolában tanított, ahol az egész negyed gyerekserege tanult. És MINDANNYIUNKAT járattak matekre az urához. Mert szólt a matektanárnőnek, hogy vágjon minket, Adjon rossz jegyeket - csakhogy a szülők a nyarukat jó nyugodtan elbaszhassák a pénzükkel egyetemben a különórára.
És a matek tanárnő adott. Mert szolidarizált. Kell nyárára is a betevő falat...
És mentünk Béla bához, a Jósiten nyugosztalja békében.
Ült a hátsó szobában. Pont oda nyílt az ablak, ahol a barátok marhultak a hegyen. Úgyhogy semmit nem tudtál figyelni. Ette a kompótot. Nagy bajussza volt és azon csurgott le a meggylé. Halk szavú volt, választékosan beszélt és állandóan lehülyézett.
Maga semmit nem tud.
Maga nem is figyel.
Érdekli ez egyáltalán magát?
Át akar menni? Mert hogy zseni nem lesz magából az biztos... - mondta.
Az óra ára egy csomag KENT vagy MARLBORO volt. Akkoriban nem lehett kapni, csak BT-t kalap alatt, de anyuék hozattak, csak menjen a matek. Az közbe ment volna, ha nem működött volna a maffia. Mert órán ezt csináltuk. A barátaink játszadozásának alapzaja mellett végighallgattuk, hogy szamarak vagyunk, passzívan elszívtunk öt szál cigit és megoldottunk néhány uncsi egyenletet.
Nekem volt egy túlélő stratégiám. Először végigolvastam a könyvcimeket a polcon. Aztán memorizáltam, végül teszteltem magam.
Hatodik könyv - Ábel Amerikában. Tizenhetedik könyv - Ady Endre Összes versei. stb.
Mennyivel jobban ment minden a fűben. Ott fejlődtünk igazán. Hétkövezés közben - amikor csapatban kellett játszani - rá kellett jönni, hogy ki miben erős, én miben vagyok jó - ezt meg is kellett mutatni. Fogózás közben, görkorizás közben - amikor mentőzfogóztunk, csapágyasszekerezés közben, amikor úgy dobált az örűlt vénasszony az elsőről üres borkánokkal, hogy sasszézni kellett, nehogy elkapjon. Mna - az volt a matek és az élet.
Én ugyanis annak vagyok a híve máig - hogy a gyermeknek elég sokáig ezekben a helye. Nézem azokat, akik ide járnak a szomszédba - külön órára. Sápadtak, véznák, szomorúak és lógnak a végtagjaik. És elnézem a mi zsiványainkat, akik a blokk előtt játszanak. Állandóan mozgásban vannak - hol göri, hol hajtány, hol bicikli, hol labda, hol hunyó és fogó. Ez kell. Sokáig ez kell a gyereknek. Nekem kínszenvedés kint üldögélni - mert egyedül ugye nem csaphatom ki. De tudom, hogy jobb és több ez, mint akármelyik különóra. Mert fejlődik és tanul. Életet és igen, mateket is.
Lesz aztán idő arra is bőviben, hogy eljárjon oda, tanulni azt, amit megszeret.
De egyszer az alapok kellenek.
Hogy mindenben legyen ügyes, merjen, akarjon - legyen vakmerő és magabiztos.
Mert ez az igazi élet. Nem a lexikális magabiztosság.
Mert az csak akkor biztos, ha erre a talajra épül. Különben kártyavár.
Soha nincs idő a következtetések levonására, a felszusszanásra, a bemosakodásra és kimosakodásra, a ráhangolódásra. Rohanás van, aztán feladat, aztán rohanás, aztán újabb feladat. És így marad el a jelen is, amikor azon agyalok, kattogok - hogy hogyan tudjam jobban menazsálni azt a feladatot ami rám vár.
Van az a felhívás - melynek abszolút az igazsága. Ha sok a dolgod, rohannod, sietned kell - állj meg, tegyél le mindent és meditálj egy órát.
A meditációról jut eszembe - a gyermekkor. Nyári délutánok hosszú csendje. Amikor állt az idő a levegőben, mint Dali festményein - és gyermekként csak annyi dolgod volt, hogy hallgasd, hogyan nő a fű. Nem kellett külön órákra rohanni, programokon részt venni, unalomtól - neonfény megvilágította játszóházakba menekülni. Hanem végig kellett heveredni a fűben és bámulni az eget.
Egyetemistaként egy ízben be kellett számoljunk kedvenc időtöltésünkről. Mindenki valami rettentesen okosat mondott.
Hogy olvasni, meg múzeumba járni, meg önkénteskedni meg tanulni szeret. Az egyik leánka - erre azt mondta: én bambulni szeretek. Soha nem felejtem el a tanár megrökönyödését. Mi kacagtunk ahogy a szánkon kifért, ő pedig a bambulással nem igen tudott mit kezdeni. Magyaráztatni kezdte hát - hogy mit is ért azalatt. Amit értett - ma divatosan meditációnak hívjuk.
A megállás, elsendesedés, a most, a jelen, a pillanat varázsa, a megtisztulás, jelenlét. Ez a bambulás. A lenni ige falusi válfaja.
Lakik a szomszédomban egy tanár...
Mindig lakott. Annak idején minket is küldtek hozzá. Felnőtt fejjel, tudom már, ez egy hálózat volt. Egy igazi maffiabanda.
Ugyanis volt egy matektanár. Aki konkubinázsban (vadházasságban) élt egy tanárnővel. Aki történetesen abban az iskolában tanított, ahol az egész negyed gyerekserege tanult. És MINDANNYIUNKAT járattak matekre az urához. Mert szólt a matektanárnőnek, hogy vágjon minket, Adjon rossz jegyeket - csakhogy a szülők a nyarukat jó nyugodtan elbaszhassák a pénzükkel egyetemben a különórára.
És a matek tanárnő adott. Mert szolidarizált. Kell nyárára is a betevő falat...
És mentünk Béla bához, a Jósiten nyugosztalja békében.
Ült a hátsó szobában. Pont oda nyílt az ablak, ahol a barátok marhultak a hegyen. Úgyhogy semmit nem tudtál figyelni. Ette a kompótot. Nagy bajussza volt és azon csurgott le a meggylé. Halk szavú volt, választékosan beszélt és állandóan lehülyézett.
Maga semmit nem tud.
Maga nem is figyel.
Érdekli ez egyáltalán magát?
Át akar menni? Mert hogy zseni nem lesz magából az biztos... - mondta.
Az óra ára egy csomag KENT vagy MARLBORO volt. Akkoriban nem lehett kapni, csak BT-t kalap alatt, de anyuék hozattak, csak menjen a matek. Az közbe ment volna, ha nem működött volna a maffia. Mert órán ezt csináltuk. A barátaink játszadozásának alapzaja mellett végighallgattuk, hogy szamarak vagyunk, passzívan elszívtunk öt szál cigit és megoldottunk néhány uncsi egyenletet.
Nekem volt egy túlélő stratégiám. Először végigolvastam a könyvcimeket a polcon. Aztán memorizáltam, végül teszteltem magam.
Hatodik könyv - Ábel Amerikában. Tizenhetedik könyv - Ady Endre Összes versei. stb.
Mennyivel jobban ment minden a fűben. Ott fejlődtünk igazán. Hétkövezés közben - amikor csapatban kellett játszani - rá kellett jönni, hogy ki miben erős, én miben vagyok jó - ezt meg is kellett mutatni. Fogózás közben, görkorizás közben - amikor mentőzfogóztunk, csapágyasszekerezés közben, amikor úgy dobált az örűlt vénasszony az elsőről üres borkánokkal, hogy sasszézni kellett, nehogy elkapjon. Mna - az volt a matek és az élet.
Én ugyanis annak vagyok a híve máig - hogy a gyermeknek elég sokáig ezekben a helye. Nézem azokat, akik ide járnak a szomszédba - külön órára. Sápadtak, véznák, szomorúak és lógnak a végtagjaik. És elnézem a mi zsiványainkat, akik a blokk előtt játszanak. Állandóan mozgásban vannak - hol göri, hol hajtány, hol bicikli, hol labda, hol hunyó és fogó. Ez kell. Sokáig ez kell a gyereknek. Nekem kínszenvedés kint üldögélni - mert egyedül ugye nem csaphatom ki. De tudom, hogy jobb és több ez, mint akármelyik különóra. Mert fejlődik és tanul. Életet és igen, mateket is.
Lesz aztán idő arra is bőviben, hogy eljárjon oda, tanulni azt, amit megszeret.
De egyszer az alapok kellenek.
Hogy mindenben legyen ügyes, merjen, akarjon - legyen vakmerő és magabiztos.
Mert ez az igazi élet. Nem a lexikális magabiztosság.
Mert az csak akkor biztos, ha erre a talajra épül. Különben kártyavár.
2013. április 24., szerda
Mer végül minden - valamire még jó lesz...
Minden kornak megvan a maga jellegzetessége.
Ennek ellenére vannak dolgok az életben - amiknek mindig van aktualitása.
Ilyen például a hintázás.
Kimegy az ember a játszótérre, ugye. Vagy csak elmenőben van mellette - és önfeledt ... felnőttek (!) hintáztatják magukat, miközben a gyerek ugyanolyan önfeledten játszik egyedül a homokban - vagy mogorván ül a szülő, nagyszülő mellett, hiszen ő már rég menne, de a hinta száguld. Ha beléptél, nincs kiszállás jelszóval.
Volt édesanyáméknak egy szolgálójuk.
Ez abban az időben nem volt ritka.
Nem nagyzolásból alkalmazták, hanem sajnálatból.
Beküldték a falusi lányokat városba tizenévesen, hiszen már nem győzték etetni, ruházni, nevelni. És akkor egy-egy jobbmódú család jóindulatán múlott az Erzsik és Birik sorsa.
Anyumék Birije is nagy szám volt.
Ugyanis sajnálatból ugyan, de azzal a céllal vették fel, hogy amíg a nagyszüleim keményen dolgoznak, ő besegítsen a lányoknak a háztartásba.
Ezzel szemben mit tett Biri? Minden szidás, fenyítés, szép szó ellenére - hintázott. Ha tehette elmenekült és hintázott. Hosszú copfjai lobogtak a lágy szellőben és arca önfeledtségről árulkodott. Ilyenkor lehetett végre szabad. Ilyenkor lehetett végre Ő.
Ő - Biri, aki egy dolgot imádott igazán, de azt nagyon. Hintázni.
Aztán nehéz esztendők múlva felnőtt és valaki elvette feleségül.
Azután is gyakran látták - ahogy gyerekével hintázott a parkban.
Na de nem csak a hintának van varázsereje.
Itt van például a gyűjtési szellem.
A mi szüleink - olyan szülők gyerekei, akik közvetve- vagy közvetlen, de érintettek voltak a háborúk szelei által.
A háborúkban - mert igaz-e minden rosszban van valami jó és minden jóban rejlik valami rossz is - a sok trauma mellett, rengeteget tanultak az életről ezekben az évtizedekben.
Megtanultak például gyűjteni. Gyűjteni, semmit nem eldobni és csomagolni.
Ez a szegénység egyik ismérve.
Nyugaton nem gyűjtenek. Ott ha valami nem kell - egyszerűen a ház mellé teszik, hogy elvigye az, aki hasznát veszi.
Amerika firnájszosabb. Ott szokása van a bolhapiacnak. Nincs szükségem valamire, nem elajándékozom, vagy eldobom, hanem eladom. Ha centekért is, de keresek rajta.
Mi nem szeretünk eldobni.
Szinte semmit és szinte soha. Ezért is nincs szeméttárolási kultúránk. Nem tudjuk mit kezdjünk a felgyülemlett szeméttel, mert ez egy új probléma. A jólét hozta magával és nem született meg rá még a megoldás.
Mi felgyűjtünk. Mint a pockok. A fiatal generáció már nem is annyira, de az idősebbek igen jók ebben. Nálunk a Rupi Mall (Ócskapiac) sem olyan elven működik, mint tőlünk nyugatabbra. Hanem sajátos módon. Mi ugyanis ha kiviszünk nagy nehézségek árán egy zsák hasznavehetetlen dolgot a piacra eladás céljával - délre kettő másikkal térünk haza, önfeledt mosollyal az arcunkon. Na ez a nap sem volt hiábavaló... - mondván, helyet keresve a két zsáknyi újabb hasznavehetetlen tárgynak.
Van egy ismerősünk. Másodszor járja meg az Egyesült Államokat.
Rendszerint egy kistáskával megy - és három-öt hatalmas bőrönddel tér haza. A csomagszállítás sokkal többe kerül, mint az ő jegye, de az már mellékes. HOZ, VAN, LESZ, BŐSÉG, TÁRGYAK, AKÁRMI...
Oda jutott, hogy akármit elhoz.
Múltkoriban a rokon, akinél hónapokig van - protkot ment cseréltetni.
Na azt is elhozta! Sok nipp, üvegtárgy, fejpárna, nyakpárna, ruhák, szárított levelek, képeslapok, lejárt határidejű gyógyszerek, megunt piperecikkek, félig használt krémek, folyóíratok, beszáradt körömlakkok, ágyneműk, törülközők, párfümök és egyebek társaságában.
A mi kultúránk nem szokta meg az eszenciagyűjtést.
Nem is tudjuk mi az.
Erdőből is faágat hozunk, egy csokor erdei virág társaságában, amit végül eldobunk.
Kirándulásokból szuveníreket és nem igazi emlékeket.
Ócskapiacról nem hangulatot - hanem újabb szeméthegyet.
Turkálókból nem A bluzot, hanem sok sok elnyúlt blúzocskát, amit egy mosás után el is dobunk.
Szeretünk a bőségben hintázni - mert ezzel takarjuk el magunk elől a nincstelenségünket.
Elnézem a lányomat. Ő is örökölte. Gyűjt és pakol.
Imádja az apja zsebeit és táskáit.
Vannak benne csillogó dolgok, amiket elkér.
Az apja kacagja - Anna olyan vagy mint egy szarka...
Nem olyan. Hanem csak olyan, mint a Nagyszülei. Gyűjtögető. Imádja a VAN-t. Mindegy hogy mi van, csak LEGYEN.
És akkor azt csoportosítja - papusálja, felossza, elpakolja.
És egy vasárnap kora reggel felkiált, kikergetve az álmot is a szemünkből: anyuci - hol van a....mitommim. Mert mindig keres. Nem bír számot vetni.
Újabban sokat és jól hintázik.
Ergó, reménykedem.
Hogy rendszert hintázik az életébe. Dolgai között, értékei között - prioritásai között.
Addig elvagyunk a táskák labirintusában. Még szerencse, hogy én tudom, hogy mi hol van. Mert betegesen rendszeres vagyok. Látod-látod mindig mondom, egy kis betegség lehet még nyeresség is, ha az ember jó időben és helyen használja...
2013. április 23., kedd
Anna a Kis herceg(nő)
Anya - mondok én neked valamit, amire rájöttem.
A felnőtteknek mindent szabad - de nem akarnak már semmit.
A gyerekek akarnak mindent - de nekik nem szabad semmit.
Ez szerinted igazságos?...
továbbgondolva
- a felnőttek azért nem akarnak semmit, mert gyerekkorban nem engedték őket próbálkozni?
- a felnőttek szeretik betartani a szabályokat?
- a gyerekek eleve csak az olyan tilos mindenre vágynak ami messze esik a szabad semmi határaitól?
Egyáltalán mi az igazság mint olyan és ki a fene találta ki, ha már úgyis egy nemlétező dolog.
Mi a funkciója?
A hatalmas igazságérzettel (délibábbal) rendelkező ember ámítása?
Anya - mondok én neked valamit, amire rájöttem.
A felnőtteknek mindent szabad - de nem akarnak már semmit.
A gyerekek akarnak mindent - de nekik nem szabad semmit.
Ez szerinted igazságos?...
továbbgondolva
- a felnőttek azért nem akarnak semmit, mert gyerekkorban nem engedték őket próbálkozni?
- a felnőttek szeretik betartani a szabályokat?
- a gyerekek eleve csak az olyan tilos mindenre vágynak ami messze esik a szabad semmi határaitól?
Egyáltalán mi az igazság mint olyan és ki a fene találta ki, ha már úgyis egy nemlétező dolog.
Mi a funkciója?
A hatalmas igazságérzettel (délibábbal) rendelkező ember ámítása?
A lányom ugyebár, elérkezett abba az életkorba, amikor leginkább a csillogás, villogás, külsőségek és kézzel fogható dolgok nyomnak a latba.
Óvis korig igazán csak anyuka létezett. Ő mondott nagyot, igazat, értékeset. Szép volt. Olyan vagy nekem édesanyám, mint egy meleg leves. Mondogatta. Még mai napig mondja néha. Anya, letöröltem a levest a számról. Igaz nem haragszol? Az éppen olyan, mintha a puszidat töröltem volna le. Mert te a leves vagy... - érted anya?...
Most, hogy kisiskolás - lát is hall is mindenféléket. Környezetünk, a média, a külvilág tele de s tele van olyan nőkkel, akiknek számít a külcsín. Adnak erre, tesznek ennek érdekében, megélik és átélik, visszaélnek és beleélnek női mivoltukba.
Ezzel szemben én, az anya, az elsődleges refenciaszemély ennek a nyíló rozsaszálnak az életében, tele vagyok ellentmondásokkal. A világ és közöttem óriási szakadék van. Nem élem a trendet, nem gazdagítom a nagyhatalmakat, nem élek a fogyasztásért - vagyok. Vagyok, aki vagyok... - ahogy a Jóisten mutatkozott be Mózesnek a hegyen.
És akkor jön a gyermek a nagy ártatlan mindentkifűrkésző szemeivel és kérdi, firtatja, vitatja: anya, te miért nem? De anya szép vagy, miért nem te is? De akkor ők miért és te miért nem? Nem érzed rosszul magad? Más vagy? Ha igen, miért anya?
Tudod, néha - sokszor - általában - rendszerint - szeretném ha te is állandóan szép akarnál lenni és nem csak normális... a normális az olyan barna. a szép meg rozsaszín. érted anyuci?
Tükröt tart.
Értékrendeket ismételtet át.
Megtanít hitelesen képviseltetni, megélni és kifejezni.
Újra és újra rájövök, hogy AZ nem én vagyok. Nekem nem AZ az útam, hanem valamiért éppen ez.
De azt hiszem nem tudtam még meggyőzni felőle.
Amikor a segítő szakma mellett döntöttem - nagyon sokféle valósággal találkoztam.
Tudod, amire az angol mondja jól, hogy real life és nem mi az elcsépelt, elhasznált, kiélt, elherdált Való Világ kifejezésünkkel, ami mára már egy helytelen branddé nőtte ki, vagy le magát.
Voltam sérültekkel, betegekkel, halállal tusakodókkal, lelkileg és szellemileg beteg emberekkel, árvákkal és szenvedélybetegekkel - szegényekkel és nyomorgókkal, valamint hajléktalanokkal.
Ebben a sokféle valóságban találkoztam az Élettel.
Hogy milyen az, amikor minusz 13-ban nincs takaród, amikor nem ettél három napja és a jó a kenyérhéj is a szemétkukából, amikor egy akármilyen anya jó lenne, csak lenne, amikor úgy fáj valami, hogy már az élet sem kell.
Azt hiszem akkor lettem ilyenné.
De az ilyeneket az ember nem tudja elmesélni.
Pláné egy gyereknek nem. Pláné a saját gyermekének nem.
Mostanában is gyarkan találkozom a valósággal.
A nagymama valóságával, aki rákos. Betegen neveli a fia 2 gyermekét - a fia a börtönben még 2 évet, a fia felesége valahol a világ végén, önmaga elől menekülve - a 2 gyermek a mamával, aki 242 lejből neveli őket, plusz a kétszer 42 lej gyermekpénz. Ha nem is tudsz számolni, kikövetkeztetheted, hogy mennyi az annyi. A kislány beteg. Két éves, de súlyos tüdőbeteg. A gyógyszereit SOHA nem tudják kivenni, mert nincs miből. A mama nem csak őket rendezi. Nevel még hármat. Ők a lánya gyerekei, aki szintén elmenekült. És este éhesen, ezek a csepp tizenéves gyerekek azt mondják mamának, hogy nem vagyunk éhesek, csakhogy maradjon reggelre egy falat kenyér Tündikének. És mama eltemetett már egy gyereket. Megfertőzték a korházban. Ő hív virus miatt húnyt el. Így segített rajtuk a rendszer - egy gyerekkel és egy elviselhetetlenebb fájdalommal lett kevesebb és ugyanakkor több.
Nem tudom hova vihetném őket.
Méghogy mindenkinek van ebben a világban helye...
Ugyan...
És hol is van az????
Hogy tudjak nekik is szólni!
Vagy a másik valóság.
Mindkét szülő dolgozik. Szintén 5 gyereket nevelnek. Éheznek, mosogatószerrel mosnak - ha van, s ha nem, hát vizzel - nincs cipő. Mert hiába vigyáznak...
Nincs enni - de nem mennek ingyen konyhára - tudja lelkem, olyan sok a nyekezsita - mi legalább minden nap eszünk valamit, de van itt olyan is, aki csak háromnaponta jut ételhez. Ha marad, megyünk mi is. De ha nem, hálát adunk Istennek a kicsiért is.
Mondja dolgozik. Gazdagoknál takarít.
- az arckrém többe kerül, mint mi amennyiből heten élünk egy egész hónapban. és nem sajnálom, csak véletlen láttam meg. be volt dobva a számla a szekrény mögé. háromszor kellett elolvassam. nem értettem. és akkor elfelejtenek pénzt adni. pedig mi már nem ettünk napok óta és ott vannak a számlák és az iskolába is kell a pénz. és akkor este jönnek haza. és én ülök és várok a kapuban. és közben sirok szégyenemben. mert megalázó. és akkor mondom - doamna, nagyon kell a pénz. mire ő - nincs annyi kessem, jöjjön vissza hétfőn, odaadom. és sirva megyek haza. mert ő nem tudja, hogy nekünk az a kenyérpénzünk. nem érti...
Óvis korig igazán csak anyuka létezett. Ő mondott nagyot, igazat, értékeset. Szép volt. Olyan vagy nekem édesanyám, mint egy meleg leves. Mondogatta. Még mai napig mondja néha. Anya, letöröltem a levest a számról. Igaz nem haragszol? Az éppen olyan, mintha a puszidat töröltem volna le. Mert te a leves vagy... - érted anya?...
Most, hogy kisiskolás - lát is hall is mindenféléket. Környezetünk, a média, a külvilág tele de s tele van olyan nőkkel, akiknek számít a külcsín. Adnak erre, tesznek ennek érdekében, megélik és átélik, visszaélnek és beleélnek női mivoltukba.
Ezzel szemben én, az anya, az elsődleges refenciaszemély ennek a nyíló rozsaszálnak az életében, tele vagyok ellentmondásokkal. A világ és közöttem óriási szakadék van. Nem élem a trendet, nem gazdagítom a nagyhatalmakat, nem élek a fogyasztásért - vagyok. Vagyok, aki vagyok... - ahogy a Jóisten mutatkozott be Mózesnek a hegyen.
És akkor jön a gyermek a nagy ártatlan mindentkifűrkésző szemeivel és kérdi, firtatja, vitatja: anya, te miért nem? De anya szép vagy, miért nem te is? De akkor ők miért és te miért nem? Nem érzed rosszul magad? Más vagy? Ha igen, miért anya?
Tudod, néha - sokszor - általában - rendszerint - szeretném ha te is állandóan szép akarnál lenni és nem csak normális... a normális az olyan barna. a szép meg rozsaszín. érted anyuci?
Tükröt tart.
Értékrendeket ismételtet át.
Megtanít hitelesen képviseltetni, megélni és kifejezni.
Újra és újra rájövök, hogy AZ nem én vagyok. Nekem nem AZ az útam, hanem valamiért éppen ez.
De azt hiszem nem tudtam még meggyőzni felőle.
Amikor a segítő szakma mellett döntöttem - nagyon sokféle valósággal találkoztam.
Tudod, amire az angol mondja jól, hogy real life és nem mi az elcsépelt, elhasznált, kiélt, elherdált Való Világ kifejezésünkkel, ami mára már egy helytelen branddé nőtte ki, vagy le magát.
Voltam sérültekkel, betegekkel, halállal tusakodókkal, lelkileg és szellemileg beteg emberekkel, árvákkal és szenvedélybetegekkel - szegényekkel és nyomorgókkal, valamint hajléktalanokkal.
Ebben a sokféle valóságban találkoztam az Élettel.
Hogy milyen az, amikor minusz 13-ban nincs takaród, amikor nem ettél három napja és a jó a kenyérhéj is a szemétkukából, amikor egy akármilyen anya jó lenne, csak lenne, amikor úgy fáj valami, hogy már az élet sem kell.
Azt hiszem akkor lettem ilyenné.
De az ilyeneket az ember nem tudja elmesélni.
Pláné egy gyereknek nem. Pláné a saját gyermekének nem.
Mostanában is gyarkan találkozom a valósággal.
A nagymama valóságával, aki rákos. Betegen neveli a fia 2 gyermekét - a fia a börtönben még 2 évet, a fia felesége valahol a világ végén, önmaga elől menekülve - a 2 gyermek a mamával, aki 242 lejből neveli őket, plusz a kétszer 42 lej gyermekpénz. Ha nem is tudsz számolni, kikövetkeztetheted, hogy mennyi az annyi. A kislány beteg. Két éves, de súlyos tüdőbeteg. A gyógyszereit SOHA nem tudják kivenni, mert nincs miből. A mama nem csak őket rendezi. Nevel még hármat. Ők a lánya gyerekei, aki szintén elmenekült. És este éhesen, ezek a csepp tizenéves gyerekek azt mondják mamának, hogy nem vagyunk éhesek, csakhogy maradjon reggelre egy falat kenyér Tündikének. És mama eltemetett már egy gyereket. Megfertőzték a korházban. Ő hív virus miatt húnyt el. Így segített rajtuk a rendszer - egy gyerekkel és egy elviselhetetlenebb fájdalommal lett kevesebb és ugyanakkor több.
Nem tudom hova vihetném őket.
Méghogy mindenkinek van ebben a világban helye...
Ugyan...
És hol is van az????
Hogy tudjak nekik is szólni!
Vagy a másik valóság.
Mindkét szülő dolgozik. Szintén 5 gyereket nevelnek. Éheznek, mosogatószerrel mosnak - ha van, s ha nem, hát vizzel - nincs cipő. Mert hiába vigyáznak...
Nincs enni - de nem mennek ingyen konyhára - tudja lelkem, olyan sok a nyekezsita - mi legalább minden nap eszünk valamit, de van itt olyan is, aki csak háromnaponta jut ételhez. Ha marad, megyünk mi is. De ha nem, hálát adunk Istennek a kicsiért is.
Mondja dolgozik. Gazdagoknál takarít.
- az arckrém többe kerül, mint mi amennyiből heten élünk egy egész hónapban. és nem sajnálom, csak véletlen láttam meg. be volt dobva a számla a szekrény mögé. háromszor kellett elolvassam. nem értettem. és akkor elfelejtenek pénzt adni. pedig mi már nem ettünk napok óta és ott vannak a számlák és az iskolába is kell a pénz. és akkor este jönnek haza. és én ülök és várok a kapuban. és közben sirok szégyenemben. mert megalázó. és akkor mondom - doamna, nagyon kell a pénz. mire ő - nincs annyi kessem, jöjjön vissza hétfőn, odaadom. és sirva megyek haza. mert ő nem tudja, hogy nekünk az a kenyérpénzünk. nem érti...
2013. április 22., hétfő
Piroska és a farkas, avagy gyermekkorom nem szűkölködött
pedofilok társaságától...
Nem tudom láttaták-e,
vagy megfigyeltétek-e valaha, hogy minden lánynak megvan a virágzási ideje,
amikor a szépségének csúcsán, egyedi és megismételhetetlen módon kivirágzik,
valósággal vonza – nemcsak a férfi, hanem a női pillantásokat is, és annyira
érdekes színeiben pompázik, mintegy bemutatkozva a világnak, hogy képtelen vagy nem nézni, nem
követni, nem rámosolyogni, nem gyönyörködni benne.
És ez a fajta megismételhetetlen
virágzás, az esetek 99százalékában, nem ismétlődik meg többé, csak abban az
esetben, ha beteljesedik egy igazi boldogságot adó kapcsolatban. Ha nem –
lesznek még virágzó periódusai, de ennyire szép már soha nem lesz…
Emlékszem a magaméra –
és arra emlékszem a leginkább, hogy túl korán jött… Felkészületlenül ért
lelkileg és a kívűlről jővő vonzalom, elismerés és pozítiv feedback – szellemileg
és fizikailag egyaránt.
Tudni kell erről a virágzási periódusról, hogy a legsajnálatosabb módon,
egybeesik a szülő és gyereke közötti legnagyobb konfliktusokkal. Vagy előidézi,
vagy maga után vonja – tény, hogy összeegyezhetetlen vele.
És akkor annak az utjátkereső fiatal, tapasztalatlan és hiszékeny méggyereknek – nem marad más tanácsossa
– ugyebár jó esetben, mint a vele egykorú barátnője vagy barátnői, akik éppen
annyira elveszettek és tanácstalanok, mint ő.
Na ez az-az achillesi sebezhetőségi pont a még fejlődő lelken, illetve a
még tapasztalatokat, útakat kereső kis életben, amit a nagyon okos, de nagyon
gonosz emberek kihasználnak.
Ez velem is megtörtént
számtalanszor, és mai napig nem tudom felejteni ezeknek a helyzeteknek a
bizarrságát. Hogy látszólag minden rendben van – látszólag az illető segíteni
akar, meg akar menteni, anyád vagy apád akar lenni – a téged meg nem értő és el
nem fogadó szüleid helyett – jók is az eszközei hozzá, csak valami vészcsengő
egyszer csak megszólal benned, hogy valami nem stimmel… És mindez abban az
esetben jó, ha idejében figyelmeztet, amikor még sikerül elszaladnod – mert ha
nem, akár egész életedet kerékbe törheti.
Vannak képeim ugyanis a 66 éves farkasról, aki MINDIG várt rám az aleán, amikor nagymamámhoz mentem. És
mikor mentem mamihoz??? Hát, amikor anyuékkal összekaptam. Amikor nem értettek
meg és vigaszt, megértést, vagy csak egy kis mamis sütit kerestem
vigasztalásképpen. És a gonosz farkas ezt pontosan tudta. És nyitott volt,
segítőkész, érdeklődő, szeretetteljes, megértő, okos, intelligens, művelt,
szelid tekintetű. És mindig volt ideje rám… Türelmes volt – beérte hónapokon
keresztül annyival, hogy az utcán találkozott velem és elbeszélgettünk.
Hamar felismerte a gyengéimet. Minden érdekelte, ami fontos volt nekem.
Egyszer véletlenül, csak mellesleg – megemlítette, hogy megkapta azt a könyvet,
amit annyira rég kerestem. Felléphetek érte, de úgy is lehet, hogy a JŐVŐ HÉTEN
– amikor legközelebb jövök ideadja, mert neki nemsokára el kell utaznia és nem
találkozhatunk, amikor visszafele jövök. Jajj, mondom, dehogy várok, szívesen
fellépek és elveszem.
És az volt az a pont, amikor hónapok óta először elárulta magát. Valami
vad, férfias, zöld – fátyolszerű villanás, diadalkiáltás, öröm, nyers győzelem
volt a szemében – nem több, mint egy töredék másodpercig. Utána visszarendezte
szemeit, viselkedését, tekintetét, mimikáját a régi, biztonságos, ismert
barátéba. De már késő volt. Éreztem, hogy futnom kell. Hazáig szaladtam.
Tisztában voltam vele, hogy valami olyantól menekültem meg, amit soha nem fogok
tudni kellőképpen megköszönni.
Aztán van képem a 4o-es farkasról, apám részeg, spices??? nem tudom
milyen barátjáról???aki egyszer csak elhatározta egy kirándulás alatt, hogy
félretesz minden skrupulust és megkerget. Azt máig sem tudom, hogy utána hogy
képzelte el a történetet. Hogy senki nem jön rá, vagy hogy szeretője leszek???
Nem tudom, nem tudom, nem tudom.
Volt fiatalabb farkas is, meg egészen idős is, rámenős, meg kevésbbé
rámenős, aggreszív és gyengéd, okos és nagyon ostoba… szóval rossz emlék erről
a legszebb periódusból van elég.
Egy biztos – máig kísértenek ha ilyen gyönyörű lányokat látok. Hogy
kiáltsam, hogy vigyázz – nem minden az, aminek tűnik, hogy leráncigáljam a
nagyon rövid szoknyáját, hogy eltakarjam a habfehér melleit, hogy sálat
tekerjek a finom kis nyaka köré – hogy megvédjem attól, amin senkinek nem
kellene keresztülmennie, a FARKASTÓL…
A gyerekek sokszor kérdeznek: anya, igaz, hogy nem létezik a gonosz,
vagy a farkas, csak a mesében? És ilyenkor sokszor elgondolkozom azon, hogy
mikor, mennyit, hogyan kell elmondani ezeknek a gyerekeknek, akik egy olyan
világba születtek, ami alapból hemzseg a betegebbnél betegebb felnőttektől.
És ilyenkor csak annyit szoktam mondani – feltételezem nagyon nagyon
mélyen, mert tovább egyetlen kérdés sincs – hogy kincsem sajnos van Farkas is,
meg gonosz is, csak annyira profin álcázza magát, hogy nem ismered fel rögtön.
Éppen ezért nagyon kell vigyázni…
Hogy mire is – azt majd megtanulja, gondolom, a saját kicsi leckéiből,
amit nem szenvedhetek el helyette… Bárcsak megtehetném. Bárcsak megtehetném!
PIROSKA ÉS A FARKAS
(Négy
szinopszis)
1.
Piroshka és a fairkash
Metro-Goldwin-Mayer
Erdő
széle
Piroshka
lóháton, cowboy-nadrágban, farzsebében lapos whiskys-üveg, viszi Nagymamának.
Jő szembe Fairkash, szintén lóháton. Unfairkash módra el akarja rabolni
Piroshkát, Nagymama váltsa ki jópénzért. Piroshka sír. Nagymama munkanélküli
milliomos, ilyen kicsi összeget nem tud előteremteni. Fairkash dühös. Piroshka
jobban sír. Fairkash enyhül. Piroshka bőg. Fairkash vigasztalja. Piroska zokog.
Fairkash szipog. Piroshka haját tépi. Fairkash felajánlja: adja át őt a
rendőrségnek, 100 000 dollár van kitűzve fejére. Piroshka átadja, a pénzt
megkapja, filmsztár lesz, milliókat keres. Fairkasht bezárják Sing-Singbe.
Piroshka megvásárolja a Sing-Singet, Fairkasht elveszi férjül, Itáliába mennek
a nászútra. Nagymama megissza a whiskyt és áldását adja.
2.
Piroschka und wolfgang
Osztrák
életrajzfilm
Erdőszéle.
Wolfgang ül egy fa alatt, szájharmonikázik: Eine kleine Nachtmusik. Piroschka
jő, nyakban hordozható zongorán játssza a d-moll zongoraversenyt
(Köchel-jegyzékszám 466.). Wolfgang szájharmonikán játssza a zenekari részt,
közben beleszeret Piroschkába. Minden generálpauzában csókolóznak. A III. tétel
közepén Piroschka meghal vírusos influenzában (B-vírus). Wolfgang végigjátssza
a művet, megírja a Requiemet, és meghal. Zárókép: Wolfgang lovasszobra. Bal
kezében Piroschka fényképe, jobbjában vadonatúj Erard-zongora. Utókor bőg.
3.
Piroska, a partizánlány
Moszfilm
Erdő
széle 1812-ben.
Napóleon,
farkasnak álcázva, mellényzsebébe dugja hüvelykujját, hogy ne ismerjék föl. Jő
Piroska Piroskának álcázva, mert tulajdonképpen partizánlány. Kosarában
ennivalót visz Nagymamának: muzeális, hosszú csövű pisztolyt, kolbásznak
álcázva. Farkas meg akarja enni Piroskát. Piroska meggyőzi: előételnek
fogyassza el a kolbászt. Farkas rááll. Kolbász elsül. Farkas megsebesül.
Lövésre előrohannak franciák. Piroska menekül, Nagymamához ér, összecsuklik.
Nagymama hátára veszi, s cipeli a jéggel borított hőmezőkön. Visszajövet
cserélnek.
4.
Piroska megeszi a farkast
Olasz
módra
Erdőnyi
város. Szélén nagy zsivaj, lárma. Kunyhók konzervdobozokból. Piroska jő
kombinéban. Konzervnyitóval kinyitja kunyhó ajtaját, bemegy. Odabenn teljes
sötétség, de mindent látni. Jő Nagymama monsignore Farkas bíborossal.
Monsignore megkéri Piroska kezét: legyen a szeretője. Piroska: No, no, no. Nagymama
neorealista veszekedést rendez, Farkas ecseteli összkomfortos erdőszél
előnyeit. Kondicionált lombsusogás, elektronikus rigók, automata mókusok
mogyorót köpnek. Piroska ingadozik, ingadozásából naturalizmus lesz. Utána
meggyónik, monsignorét leönti paradicsomos spagettivel és elfogyasztja, csak a
cingulus marad meg. Nagymama bőg, cingulust eladja ócskapiacon.
(1965)
Szilágyi Domokos, Élnem adjatok…
Múlt héten annyira kegyetlen melóm volt, hogy felmentést kaptam az irodalátogatás alól. Mondom harag de vagy oda - itt nem lehet kőkeményen koncentrálni. Otthon, amíg a gyerekek oviban, suliban vannak, igen. Telefonok kikapcsolva, fb lezárva, minden más zajforrás kiszűrve és mehet a munka. Ilyen körülmények között képes vagyok egy négy-öt órai munkát egy-két óra alatt megvalósítani. Igaz, hogy előtte imádkozom - ezt röhögik a kollegáim, amikor hozzáteszem a beszámolóhoz. Megvoltam vele 2 óra alatt - bár igaz, előtte imádoztam...
S a fent említett pénteken - bevánszorog egy fiatal srác az irodába. Mondja a kolleganőmnek, aki egyedül tartózkodott a helységben, hogy ő lemossa az ablakokat, annyi pénzért cserébe, hogy haza tudjon utazni. Mert ő - s most jön a menedzsment - a régeni árvaházból van.
Mondja továbbá, hogy kéne ruha is - a nemtomkiének és mi minden másért lenne még hálás. Kolleganőm éppen menni készül. Mondja, majd ha erre jár még nézzen be, megbeszélik, neki most mennie kell. A fiatal srác nem agresszív. Jólnevelten elköszön, habár sajnálja a pénzel kapcsolatos reményeinek elúszását.
Ma reggel alighogy belefeledkezünk a munkába, nyilik az ajtó.
Belép a srác, rámnéz, köszön, mondja, hogy a kolleganőmet keresi.
A kolleganőm befejezi a telefonbeszélgetést, majd bemutatja a srácot.
Na ez már nem tetszik őkelmének. Mondja, hogy nem velem, hanem továbbra is csak vele akar üzletelni.
Kérem, hogy üljön le és mesélje el mi járatban is van egészen pontosan.
Mint a mesében a Szél anya.
- Szerencséd hogy öreganyádnak szólítottál, mond csak bátran, segítek...
S következik a csavar:
Mer aszongya,
ő Régenből jött.
Mondom egészen pontosan honnan is, mert jól ismerem azt a helyet szociális szempontból.
- jajj...Ő Régenből nem most jött, hanem régen. Ott nevelkedett. Most már itt lakik a Katangában.
Jó mondom, hol pontosan, sok a kollega ott - azonnal le is érdeklődöm.
- erre, van pofája franciául mondani, hogy az ottani szociális központból.
Mondom - hajléktalan szálló? Mert csak az van ott.
Eltereli a szót.
Jó. Nem firtatom. Mondom magamban - mindenki végeredményben egy helyről jön és oda is megy vissza. Adjunk második esélyt.
Kérdezem miben segíthetünk.
Lemossa az ablakot.
Kérdezem látta-e milyen tiszta? Mert én mosom. Mondom menjen végig a soron és nézze sza meg van-e még ilyen tiszta ablak? Vagy emiatt esett ránk a döntése?
Röhög úgy, hogy esik ki a bugyijából.
Erre elmagyarázom, hogy nem segítség az általa kért 4 lej hosszútávon, szerzek neki melót most azonnal. Elmegy dolgozni?
Ő ... - éppen azt nem kérdi hülye vagyok-e.
Neeeem, megy külföldre.
Jó mondom, miből és hova is.
Mert a négy lejből max a város végéig és vissza.
Mondom most egy meló - reggel hattól, du kettőig. Megint szemberöhög. Aszongya díjazza a humoromat.
Mondom van egy kollegám, most hívom és mehet is. Oda???- há ott hándikápátokkal foglalkoznak...
Ahogy itt is - mondom. Nézd meg az ajtót.
Mondom neki - gyere összegezzünk, hogy ugyanazt értsem amit te:
- ablakot mosnál 4 lejért - de azt én nem adok, mert ingyen lemosom
- kéne pénz de dolgozni nem akarsz
- akarsz menni külföldre de a célért semmit nem teszel
- elítéled a fogyatékkal élőket - többre tartod magad - miközben ők küzdenek azért, hogy teljes életet éljenek, dolgozzanak
Ha a tekintete ölni tudott volna, holtan roggyok össze.
Ő így summázta:
- magával nem lehet beszélni...inkább megyek.
- mondom neki, ha meggondolnád a dolgot, én itt vagyok akármikor és szívesen segítek.
Mire ő:
- na azé annyira hülye csak nem leszek...
S akkor most őszintén:
megérdemel egy ilyen alak 4 ront?
Halat adjunk vagy tanítsuk meg halászni? Mire is vállalkoztunk?
S a fent említett pénteken - bevánszorog egy fiatal srác az irodába. Mondja a kolleganőmnek, aki egyedül tartózkodott a helységben, hogy ő lemossa az ablakokat, annyi pénzért cserébe, hogy haza tudjon utazni. Mert ő - s most jön a menedzsment - a régeni árvaházból van.
Mondja továbbá, hogy kéne ruha is - a nemtomkiének és mi minden másért lenne még hálás. Kolleganőm éppen menni készül. Mondja, majd ha erre jár még nézzen be, megbeszélik, neki most mennie kell. A fiatal srác nem agresszív. Jólnevelten elköszön, habár sajnálja a pénzel kapcsolatos reményeinek elúszását.
Ma reggel alighogy belefeledkezünk a munkába, nyilik az ajtó.
Belép a srác, rámnéz, köszön, mondja, hogy a kolleganőmet keresi.
A kolleganőm befejezi a telefonbeszélgetést, majd bemutatja a srácot.
Na ez már nem tetszik őkelmének. Mondja, hogy nem velem, hanem továbbra is csak vele akar üzletelni.
Kérem, hogy üljön le és mesélje el mi járatban is van egészen pontosan.
Mint a mesében a Szél anya.
- Szerencséd hogy öreganyádnak szólítottál, mond csak bátran, segítek...
S következik a csavar:
Mer aszongya,
ő Régenből jött.
Mondom egészen pontosan honnan is, mert jól ismerem azt a helyet szociális szempontból.
- jajj...Ő Régenből nem most jött, hanem régen. Ott nevelkedett. Most már itt lakik a Katangában.
Jó mondom, hol pontosan, sok a kollega ott - azonnal le is érdeklődöm.
- erre, van pofája franciául mondani, hogy az ottani szociális központból.
Mondom - hajléktalan szálló? Mert csak az van ott.
Eltereli a szót.
Jó. Nem firtatom. Mondom magamban - mindenki végeredményben egy helyről jön és oda is megy vissza. Adjunk második esélyt.
Kérdezem miben segíthetünk.
Lemossa az ablakot.
Kérdezem látta-e milyen tiszta? Mert én mosom. Mondom menjen végig a soron és nézze sza meg van-e még ilyen tiszta ablak? Vagy emiatt esett ránk a döntése?
Röhög úgy, hogy esik ki a bugyijából.
Erre elmagyarázom, hogy nem segítség az általa kért 4 lej hosszútávon, szerzek neki melót most azonnal. Elmegy dolgozni?
Ő ... - éppen azt nem kérdi hülye vagyok-e.
Neeeem, megy külföldre.
Jó mondom, miből és hova is.
Mert a négy lejből max a város végéig és vissza.
Mondom most egy meló - reggel hattól, du kettőig. Megint szemberöhög. Aszongya díjazza a humoromat.
Mondom van egy kollegám, most hívom és mehet is. Oda???- há ott hándikápátokkal foglalkoznak...
Ahogy itt is - mondom. Nézd meg az ajtót.
Mondom neki - gyere összegezzünk, hogy ugyanazt értsem amit te:
- ablakot mosnál 4 lejért - de azt én nem adok, mert ingyen lemosom
- kéne pénz de dolgozni nem akarsz
- akarsz menni külföldre de a célért semmit nem teszel
- elítéled a fogyatékkal élőket - többre tartod magad - miközben ők küzdenek azért, hogy teljes életet éljenek, dolgozzanak
Ha a tekintete ölni tudott volna, holtan roggyok össze.
Ő így summázta:
- magával nem lehet beszélni...inkább megyek.
- mondom neki, ha meggondolnád a dolgot, én itt vagyok akármikor és szívesen segítek.
Mire ő:
- na azé annyira hülye csak nem leszek...
S akkor most őszintén:
megérdemel egy ilyen alak 4 ront?
Halat adjunk vagy tanítsuk meg halászni? Mire is vállalkoztunk?
2013. április 21., vasárnap
Gyermekelőadáson jártunk...
a vidám előadás leple alatt egymást követően két alkalommal bögtem el magam.
először a gyermekem miatt, aki annyira belefeledkezett az előadásba, hogy teljesen elragadta a hév és torkaszakadtából bekiabálta, hogy ki lopta el a pipát és ki vágta el a kötelet - másodszor meg a megállíthatatlan elértéketelenedési folyamat miatt.
Kérlek - nyisd meg az elmédet, hogy ne érts félre.
Van ez a gyönyörű új épület. Az Ariel. Vannak a bábszínészek. Változott a trend. Régebben ugyebár csak a bábokat láttuk előadás alatt, most meg már testestől lelkestől benne vannak, nem létezik paraván, ők is éppen annyira részei a darabnak, mint a színészek.
Odamentünk fél órával hamarabb, hogy jegyet kapjunk.
Nem is tudom mire gondoltam pontosan.
Így hát előadás előtt, abban a reményben, hogy lesznek majd elegen - sétálhattunk egyet.
Visszatérve csupán néhány gyerek lézengett egy-egy szülővel.
Hat bábszínész játszott ma délelőtt nyolc gyereknek és hat felnőttnek.
Az elején kézzel fogható volt a csalódottságuk. De a játék hevében egyre inkább átszellemültek. Ahogy ők metamorfozálodtak a gyerekek úgy váltak eggyé a történettel.
Nekem nem sikerült.
Szomorúság volt bennem.
Előszöris a színészek miatt. Nem tudom mennyit kaphatnak. Biztosan nagyon keveset. Vagyis éppen annyit, hogy ne lehessen kijönni belőle.
A gyerek nagyon kevés. Valószínű vannak olyan előadások, amikor sokan vannak - de azok bizonyára a bérletes előadások.
Miből merítenek erőt akkor?
Honnan töltekeznek?
Amikor az ember egy ilyen pálya mellett dönt - félig tudatosan teszi.
Az önmagában lakózó örök gyermekért.
De valamiből annak is élnie, nőnie, fejlődnie kell.
És ha nincs anyagi hála, ha nincsenek gyerekek - ha nincs elismerés - akkor mégis miből?
Volt egy lány. Övé volt a főszerep. Azon gondolkodtam, hogy mit éreznék ha az anyja lennék. Szép, csinos, ügyes, tehetséges - és játszik nyolc gyerek előtt, havi -feltételezem alig több mint-hat-nyolc millió lejért. Hát ezért tanítta, nevelte, gondozta, rendezte, óvta, szerette???
Vagy volt egy az italt meg nem vető bábszínész.
Nem nagyon ment már neki a szöveg sem. De zsigerből játszott. Elhitette velem, hogy ő a kandúr.
Miért jutott ide?
Mikor égett ki?
Mi gyógyíthatná meg?
Miért jutott el a társadalmunk oda, hogy nincs értéke a színésznek, bábosnak, óvónőnek, dadusnak, tanítónak - de van a tolvajnak, kurvának, sztriptíztáncosnak és csipendélnek?
Mi folyik itt????
És meddig?
Tudod...egy olyan világban, ahol az igazi érték elértéktelendett - nagyon nagy baj van.
Ahol a hazugnak hisznek, a butától tanulnak, a csalótól kérnek tanácsot, a kuvát állítják példaként - nagyon nagy a baj.
Nem is tudom - talán eljutottam oda, hogy jobb ki sem mozdulni.
A fejem a homokban, körkörös struccmozdulatokkal - mind mélyebbre és mélyebbre - önmagamban - hogy ne érzékeljem ezt a kicsit sem nekem való világot.
a vidám előadás leple alatt egymást követően két alkalommal bögtem el magam.
először a gyermekem miatt, aki annyira belefeledkezett az előadásba, hogy teljesen elragadta a hév és torkaszakadtából bekiabálta, hogy ki lopta el a pipát és ki vágta el a kötelet - másodszor meg a megállíthatatlan elértéketelenedési folyamat miatt.
Kérlek - nyisd meg az elmédet, hogy ne érts félre.
Van ez a gyönyörű új épület. Az Ariel. Vannak a bábszínészek. Változott a trend. Régebben ugyebár csak a bábokat láttuk előadás alatt, most meg már testestől lelkestől benne vannak, nem létezik paraván, ők is éppen annyira részei a darabnak, mint a színészek.
Odamentünk fél órával hamarabb, hogy jegyet kapjunk.
Nem is tudom mire gondoltam pontosan.
Így hát előadás előtt, abban a reményben, hogy lesznek majd elegen - sétálhattunk egyet.
Visszatérve csupán néhány gyerek lézengett egy-egy szülővel.
Hat bábszínész játszott ma délelőtt nyolc gyereknek és hat felnőttnek.
Az elején kézzel fogható volt a csalódottságuk. De a játék hevében egyre inkább átszellemültek. Ahogy ők metamorfozálodtak a gyerekek úgy váltak eggyé a történettel.
Nekem nem sikerült.
Szomorúság volt bennem.
Előszöris a színészek miatt. Nem tudom mennyit kaphatnak. Biztosan nagyon keveset. Vagyis éppen annyit, hogy ne lehessen kijönni belőle.
A gyerek nagyon kevés. Valószínű vannak olyan előadások, amikor sokan vannak - de azok bizonyára a bérletes előadások.
Miből merítenek erőt akkor?
Honnan töltekeznek?
Amikor az ember egy ilyen pálya mellett dönt - félig tudatosan teszi.
Az önmagában lakózó örök gyermekért.
De valamiből annak is élnie, nőnie, fejlődnie kell.
És ha nincs anyagi hála, ha nincsenek gyerekek - ha nincs elismerés - akkor mégis miből?
Volt egy lány. Övé volt a főszerep. Azon gondolkodtam, hogy mit éreznék ha az anyja lennék. Szép, csinos, ügyes, tehetséges - és játszik nyolc gyerek előtt, havi -feltételezem alig több mint-hat-nyolc millió lejért. Hát ezért tanítta, nevelte, gondozta, rendezte, óvta, szerette???
Vagy volt egy az italt meg nem vető bábszínész.
Nem nagyon ment már neki a szöveg sem. De zsigerből játszott. Elhitette velem, hogy ő a kandúr.
Miért jutott ide?
Mikor égett ki?
Mi gyógyíthatná meg?
Miért jutott el a társadalmunk oda, hogy nincs értéke a színésznek, bábosnak, óvónőnek, dadusnak, tanítónak - de van a tolvajnak, kurvának, sztriptíztáncosnak és csipendélnek?
Mi folyik itt????
És meddig?
Tudod...egy olyan világban, ahol az igazi érték elértéktelendett - nagyon nagy baj van.
Ahol a hazugnak hisznek, a butától tanulnak, a csalótól kérnek tanácsot, a kuvát állítják példaként - nagyon nagy a baj.
Nem is tudom - talán eljutottam oda, hogy jobb ki sem mozdulni.
A fejem a homokban, körkörös struccmozdulatokkal - mind mélyebbre és mélyebbre - önmagamban - hogy ne érzékeljem ezt a kicsit sem nekem való világot.
2013. április 20., szombat
ez egy modern mese, édeanyám...
tudod...volt egy lány. nem tudom milyen, akármilyen. az egyszeri lány.
meghaltak a szülei és egyedülmaradt a nagyvilágban.
megvolt temetés - mert segítettek nekie a szomszédok.
a nyugdíjosztály vagy hogyismongyák - állta a költségeket, majd még pénzt is adott, amivel egy pár napig kihúzta.
akkor meg ereje lett utánanézni, hogy hogy is áll a szalmája...mit mondhatnék? szarul állt.
állandóan emelkedő tendenciát mutató bankrészletek, adósságok mindenfelé, magas számlák...
elég az hozza, hogy gondolt egyet és lába közi-közi vette a nagyvilágot.
Angliába ment, me hallotta, hogy kell egy kis nyelvismeret. nekie volt, de nem a hangos fajtából.
angolul annyit vágott, amennyit összeszedett inétrő-onétró.
s akkor ott - éppen akkor halt Margaret Tatcher - még a temetés után rögtön találkozott a királynéva. helyesebben az urával - de az már éppen olyan volt.
mondta, me monhatta - hogy gazdag király lánya. kell nekie eladó luxuspalóta, sok ablakkal és jacuzzival, mert segít az aktív bélműködésben.
kérdezték tőle gyanakodva, hogy fizetnie van-e miből.
mondta persze, persze, há hogyne - csak a bank....tudják...éppen elakadt a tranzakció. pár nap és ismét hozzáférhet a számlájához, akkor törleszt mindent.
mondták jóóóóóóóó...
s hitték is meg nem is.
aztán volt fontosabb dolguk.
aznap éjjel már nem is az utcán hanem a lux-palótába aludt.
aludt volna...ha nem a földön kellett volna hálnia - hiszen butrai nem voltak és éjjel zakatolni nem kezdett volna egy kóbor herceg, aki véletlenül keveredett ide, abban a hiszemben, hogy haza megy.
első éjjel együtt háltak, de reggelre, mire a lány kinyitotta a szemét, herceg lelépett.
na...gondolta, ennek is annyi.
de
eljött második éjjel is. bangult és megint elment.
harmadik éjjel a lány sem volt rest.
konty alá ütött több kávét és a herceg után zsírozott, amikor az le akart lécelni.
a herceg valódi palótája előtt kiugrott az autóból és azt mondta
- áhá...most megvagy...és nem menekülsz, mert terhes vagyok!
erre a végszóra lépett ki mama, aki mindigis egy fasza unókára vágyott, akinek a fényképével felvághat a bridgeklubban - és ennyi.
erre a végszóra lépett ki mama, aki mindigis egy fasza unókára vágyott, akinek a fényképével felvághat a bridgeklubban - és ennyi.
mondta hercegnek - azonnal elvenni.
ő megtette.
palótát kifizették, berendezték, odaköltöztek, majd szét.
de mindeki végighenyélte és lazsálta az életet és dőzsőlt annyit, mennyi beléfért.
dolce vita
fare niente.
há nem?
s ha nem hiszed - fare niente.
Van édesanyámnak egy nagyon idős, sokat megélt, sok helyen megfordult barátnője. Mivel egész életében sportolt, versenyzett, majd edzett - igen megroppant az egészsége a semmittevésbe fordult időskorral, a súlyfelesleggel és a sok ehhez társuló problémával.
Számomra nem eddig, hanem innen keződik el a történet csavarja.
A hölgy - retteg a haláltól.
Szinte érthetetlen számomra, hogy valaki közel a nyolcvanhoz - féljen a haláltól.
Tegnap éppen vitázunk az egyik ismerősömmel gyerekvigyázás közben. Szóbakerül a halál. Azt mondja hogy ő maga is fél. Félelme nem is annyira halállal szembeni, mint az elszakadás a szeretteitől tényére vonatkozó.
Nem tudom milyen lehet annak aki nem hisz a halál utáni életben.
Én ugyan a magam keresztényi módján hiszen és vallom, de soha nem zárkóztam el másfajta elméletektől sem. Ugyanis - mindenki abban hisz, ami hozzá a legközelebb áll.
De a nihilben?
Hogy ennyi volt.
Hogy tényleg semmi tovább.
Egy értelmetlen lövés?
Na ennek az elfogadása számomra teljeséggel lehetetlen.
Ma délelőtt asszonyi munkák kötöttek le - időben, térben, figyelemmegosztás szempontjából.
Mondom az embernek, hogy futassa meg a gyerkeket ebben a szép időben, addig legalább én is megleszek mindennel és nem kell a házban kivárniuk.
A Somi mellett döntöttek.
Ahogy elmentek ajtómosás közben szorongani kezdtem.
A fáradtságom és kimerűltségem első jele.
Hogy mi van, ha történik velük valami? Mindannyiukkal és én egyedül maradok ebben a nagyvilágban?
Eszembe jutott Jób, akinek meghalt az egész családja, ő maga is megbetegedett, de egy pillanatra sem vette le a lelki szemeit a lényegről.
Mindig van élet a halál után. És a mi hitünk, valamint annak alapjai - magyarázatokat is szolgáltatnak erre. Számomra ugyanis járhatatlan út az értelmetlen szenvedés útja.
Minden egyes embernek valamire meghívása van.
Benne rejlő potenciál a megvalósításhoz ennél jóval több.
Az emberi élet megtöretése - természetes. A fájdalom igenis benne van a pakliban. Ahogy a betegségek, szenvedések és elmúlás is.
Mindig van további alternatíva.
Mindig vannak irányvonalak és eszközök.
Szeretem a Biblia azon kijelentését mi szerint vigyázzon aki áll, hogy el ne essék...
A tény az, hogy neveltetésünk folytán gondolkodunk nagyon helytelenül a létről és annak nagy kérdéseiről. A bennünk lévő félelem és szorongás - helyenként beteges.
És az érzésem az, hogy a világ tudatában a folyamat nem gyógyuló tendenciát hanem egyre sötétebb prognózist mutat.
A világot nem kell megváltani.
Az már megvan. Adott.
Saját, rigid gondolkodásmódunkon, mechanikusan tanúlt és örökölt nézőpontjainkon és hozzáállásainkon kellene változtatni, annak érdekében, hogy nagyobb és mélyebb rálátásunk lehessen arra, amiért tulajdonképpen itt vagyunk.
Így hát:
Tudni kell, miért szenvedünk - és tudni kell azt is, hogy aki értelmesen szenvedett, az nem meghal, hanem megboldogul.
Müller Péter
Müller Péter
2013. április 19., péntek
Amióta sérültekkel és hozzátartózóikkal dolgozom gyakran gondolkodom el visszatekintve is az élet nagy összefüggésein, amik ide sodortak engem.
Iskolai éveim alatt két tanárom is volt, akik sérültek voltak, de sajnos egyik sem tudta képviselni önmagát - hiszen nem jutott el az önelfogadás elég magas szintjéig. Nem kötött barátságot önmagával és saját korlátaival, amik ellenére ugyan élhetett (volna) egy teljes és boldog életet.
Ötödikben volt egy zenetanárnőnk, csodálatos kis teremtés, akinek nagyon súlyos csipőficama volt. Nehezére esett a járás és fájdalmai is voltak a kor előrehaladtával.
Amikor bennünket tanítani kezdett, már pályája vége fele járt.
A beilleszkedésre képtelen nebulók csak Bice-Bocának csúfólták.
Talán nem tették volna, ha megfelelő módon képviseli önmagát azzal a betegséggel együtt, amiben élt.
Akkoriban ugyanis, a kommunizmus alatt nem éltünk megfelelő módon együtt a sérültekkel. Amikor konstatálódott államilag, hogy sérült gyerek van a családban - a felülvizsgáló komisszió, élén a szakorvossal mindent megtett annak érdekében, hogy a családot meggyőzze afelől, hogy a sérült helye nem közöttük, hanem egy megfelelő intézményben van.
Mindezt párt adta nyomásnak köszönhetően, hiszen az államnak nem eltartottakra hanem komoly termelőerőre volt szüksége.
Akik hajlottak a rábeszélésre, rettenetesen megjárták. De ez nem is téma, hanem szörnyedelem. Hogy türtük, elfogadtuk, megéltük és hatását ma is érezzük csendben, sunyiban, meghúzódva.
Az ilyen szakorvosokat törvényszék előtt kellett volna elítélni és megbüntetni. Akár az SS tiszteket. De mindegy.
Szóval a kis tanárnő.
Aranyos, de már életét is megunt tanár volt.
Aki nem használta ki soha az állapotában rejlő potenciálokat.
Hogy elmagyarázza, közelebb hozza, megértesse velünk azt, amit ő, sérültként átél. Hogy ezáltal változhasson a még rugalmas felfogásunk, gondolkodásmódunk, hozzáállásunk.
Hagyta hogy Bice-Bocázzák és ezt osztályismétléssel honorálta.
Nem értettem.
Most már hajlok affele, hogy megértsem.
Tova 2o év távlatában ugyebár...
A második pedagógus egy fantasztikus elme volt.
Liliputi, törpe.
Na elméjének szárnyalása sem erre a területre korlátozodott. Hanem a lexikális ismeretek halmozására.
Egyszer beszélt nekünk arról, hogy beteg és akkor is azt hazudta, hogy leesett. Szóról szóra leadta a Bádogdob regény főhősének történetét - hiszen nem hitte, hogy valaki is ismerheti a regényt közülünk. Nekem a kedvenc könyvem volt és maradt, de csendben meglapultam. Még sirtam is. Nem is tudom kit sajnáltam. Őt, magunkat vagy önmagamat jobban....
Amikor terhes lettem Annával, az uram még javában pap volt. A katolikus osztályt, ahol mindketten tanítottunk nem igazán lehetett félrevezetni. Már egy más generáció volt, nyitottabb szemű és elméjű.
Egyik reggel 8ra kellett bemennem.
Hatodik hónapban voltam.
Álltam a tükör előtt és azon gondolkodtam most mi lesz.
Nyilván senki sem hülye. Ugyanis ilyent hízni nem lehet.
Bementem és elmondtam, hogy baba van a pocakomban.
Nyilván úgy lett, ahogy lenni szokott. Majd meg is oldom idővel, de egyszer megszülöm a kisbabát. Nem ölöm meg és suttyogom el, hanem megszülöm.
Olyan csend volt, mint a temetőben.
De nem temettek. Hanem egy idő után kérdeztek. Ezret. Érdekes módon azt nem, hogy ki az apa. Talán nem is volt releváns akkor és ott.
Amikor megszületett Anna és az uram kilépett - azaz felvállalta a remekművet - meglátogattak. Egy hatalmas Mackót hoztak ajándékba. És annyit mondtak utólag - reflektálva az akkori történtekre, hogy csak remélték titokban, hogy a pap az apja.
Ennek nyomán a kedvencem jutott eszembe, megosztom, hogy más is jót mullason. És évek óta szorakoztatom magam ezzel - mostanában főként a gyermeknevelés melléfogásai kapcsán aktuális. De mindig és mindenben van aktualitása:
Célozni tanulnak a katonák. Nem valami fényesen megy a dolog. A káplár
káromkodik, szidja a katonákat. Végre kikapja az egyik kezéből a
puskát.
– Nem tudtok ti semmit! Ide nézzetek!
Céloz, lő – nem talál. Egy pillanatra zavarba jön, azután feltalálja
magát. Az egyik újonchoz fordul.
– Így lősz te!
Megint céloz, megint elhibázza.
– Így lősz te! – mondja a másiknak.
Végre, kilencedszer talál.
– És így lövök én!
*
A kilencedik lövés még késik. A káplár keze még reszket, de szemei
egy árnyalattal már tisztábban látják a célt.
Karinthy Frigyes, Így írtok ti
Iskolai éveim alatt két tanárom is volt, akik sérültek voltak, de sajnos egyik sem tudta képviselni önmagát - hiszen nem jutott el az önelfogadás elég magas szintjéig. Nem kötött barátságot önmagával és saját korlátaival, amik ellenére ugyan élhetett (volna) egy teljes és boldog életet.
Ötödikben volt egy zenetanárnőnk, csodálatos kis teremtés, akinek nagyon súlyos csipőficama volt. Nehezére esett a járás és fájdalmai is voltak a kor előrehaladtával.
Amikor bennünket tanítani kezdett, már pályája vége fele járt.
A beilleszkedésre képtelen nebulók csak Bice-Bocának csúfólták.
Talán nem tették volna, ha megfelelő módon képviseli önmagát azzal a betegséggel együtt, amiben élt.
Akkoriban ugyanis, a kommunizmus alatt nem éltünk megfelelő módon együtt a sérültekkel. Amikor konstatálódott államilag, hogy sérült gyerek van a családban - a felülvizsgáló komisszió, élén a szakorvossal mindent megtett annak érdekében, hogy a családot meggyőzze afelől, hogy a sérült helye nem közöttük, hanem egy megfelelő intézményben van.
Mindezt párt adta nyomásnak köszönhetően, hiszen az államnak nem eltartottakra hanem komoly termelőerőre volt szüksége.
Akik hajlottak a rábeszélésre, rettenetesen megjárták. De ez nem is téma, hanem szörnyedelem. Hogy türtük, elfogadtuk, megéltük és hatását ma is érezzük csendben, sunyiban, meghúzódva.
Az ilyen szakorvosokat törvényszék előtt kellett volna elítélni és megbüntetni. Akár az SS tiszteket. De mindegy.
Szóval a kis tanárnő.
Aranyos, de már életét is megunt tanár volt.
Aki nem használta ki soha az állapotában rejlő potenciálokat.
Hogy elmagyarázza, közelebb hozza, megértesse velünk azt, amit ő, sérültként átél. Hogy ezáltal változhasson a még rugalmas felfogásunk, gondolkodásmódunk, hozzáállásunk.
Hagyta hogy Bice-Bocázzák és ezt osztályismétléssel honorálta.
Nem értettem.
Most már hajlok affele, hogy megértsem.
Tova 2o év távlatában ugyebár...
A második pedagógus egy fantasztikus elme volt.
Liliputi, törpe.
Na elméjének szárnyalása sem erre a területre korlátozodott. Hanem a lexikális ismeretek halmozására.
Egyszer beszélt nekünk arról, hogy beteg és akkor is azt hazudta, hogy leesett. Szóról szóra leadta a Bádogdob regény főhősének történetét - hiszen nem hitte, hogy valaki is ismerheti a regényt közülünk. Nekem a kedvenc könyvem volt és maradt, de csendben meglapultam. Még sirtam is. Nem is tudom kit sajnáltam. Őt, magunkat vagy önmagamat jobban....
Amikor terhes lettem Annával, az uram még javában pap volt. A katolikus osztályt, ahol mindketten tanítottunk nem igazán lehetett félrevezetni. Már egy más generáció volt, nyitottabb szemű és elméjű.
Egyik reggel 8ra kellett bemennem.
Hatodik hónapban voltam.
Álltam a tükör előtt és azon gondolkodtam most mi lesz.
Nyilván senki sem hülye. Ugyanis ilyent hízni nem lehet.
Bementem és elmondtam, hogy baba van a pocakomban.
Nyilván úgy lett, ahogy lenni szokott. Majd meg is oldom idővel, de egyszer megszülöm a kisbabát. Nem ölöm meg és suttyogom el, hanem megszülöm.
Olyan csend volt, mint a temetőben.
De nem temettek. Hanem egy idő után kérdeztek. Ezret. Érdekes módon azt nem, hogy ki az apa. Talán nem is volt releváns akkor és ott.
Amikor megszületett Anna és az uram kilépett - azaz felvállalta a remekművet - meglátogattak. Egy hatalmas Mackót hoztak ajándékba. És annyit mondtak utólag - reflektálva az akkori történtekre, hogy csak remélték titokban, hogy a pap az apja.
Ennek nyomán a kedvencem jutott eszembe, megosztom, hogy más is jót mullason. És évek óta szorakoztatom magam ezzel - mostanában főként a gyermeknevelés melléfogásai kapcsán aktuális. De mindig és mindenben van aktualitása:
Célozni tanulnak a katonák. Nem valami fényesen megy a dolog. A káplár
káromkodik, szidja a katonákat. Végre kikapja az egyik kezéből a
puskát.
– Nem tudtok ti semmit! Ide nézzetek!
Céloz, lő – nem talál. Egy pillanatra zavarba jön, azután feltalálja
magát. Az egyik újonchoz fordul.
– Így lősz te!
Megint céloz, megint elhibázza.
– Így lősz te! – mondja a másiknak.
Végre, kilencedszer talál.
– És így lövök én!
*
A kilencedik lövés még késik. A káplár keze még reszket, de szemei
egy árnyalattal már tisztábban látják a célt.
Karinthy Frigyes, Így írtok ti
2013. április 18., csütörtök
Arról, hogy ki gyilkolta meg bennem a kreativitást...
Volt nekem egy kézimunkatanárnőm.
Igazi Hóbori Bori.
Maga által készített ruhákban járt - fura zöld francia berett, hozzá hatalmas, horgolt bordó szvetter, alatta sötétkék kötött kosztüm és szines csikos lábszárvédő. Az oldalán táska lógott, szintén horgolt, rojtos alkotás. Szóval elrettentő kreatív és termékeny volt.
Külseje mint Benny Hill ikertestvére.
Hatalmas orr, nagy arc és hatalmas duzzadt ajkak. A szájában széles fogak. Tenyeres-talpas, alapos, széles léptekkel, hangos, sőt harsány nevetéssel és túl nagy hangerővel és széles gesztusokkal.
Két alapállapota volt:
- vagy hisztériásan jókedvő vagy hisztériásan rosszkedvű volt.
Engem startból nem szeretett.
Ő vitt bennünket szőlőt szedni, meg gyakran kirándulni és én nem haladtam a csordával. Mindenféle érdekelt engem, hülye kérdéseket tettem fel, sokat nevettem és nem fogadtam szót.
A buszon - egy rakás főállású szülő mellett aki éppen azzal foglalkozott hogy miként csináljon még nagyobb hülyét a gyermekéből - torkaszakadtából énekelte:
Az én apukám, egy olyan híres bohóc volt...
Ilyenkor olyan volt mint egy autentikus bohóc.
Patetikus.
Az óráján nem volt pardon.
Előszöris, ahhoz, hogy kézimunkázni menj, reggel be kellett menni a suliba tizre. Mert hiába volt neked délután a taníttatásod, ha ő akkor nem ért rá. Aznap nem lehetett edzésre menni - mert kézimunka volt. Ott cseszletett, nyüsletett a sok seggnyaló mire beértem. És soha nem jókedvvel. Utáltam, rühelltem az idióta ötleteit, a béna és használhatatlan virágait és mindenféle szarságait amit kikényszerített az emberből.
Sértegetett és nevetség tárgyává tett ha egy szemet is félreöltöttél vagy kötöttél.
Házi munkákat adott. De annyit bazdmeg, hogy egész héten dolgoznod kellett amig elvették a villanyt, majd azután is.
És én nem dolgoztam.
SOHA nem volt meg a házim.
Azaz egyszer igen.
Azt mondta elvág, ha nem csinálok hétfőre neki egy mókust.
Nem mertem szólni, mert apám a seggébe dugta volna az erdő összes mókusát.
Amikor elcsendesedett a ház - vasárnap éjjel, nekiláttam a mókusnak. Kiszabtam egy barna zokniból a testet, majd szemet, fület vágtam és végül bajuszt.
Hajnalfele lettem meg. Bajusznak nem találtam egyebet, mint a karszámomat. Azt felvágtam csikokra és a szörnyeteg pofájába varrtam.
Meg voltam elégedve több órás munkámmal.
Másnap reggel kiloptam a mesterművet otthonról.
Mire a suliba értem már mindenki ott volt.
A vén bohóc is.
Lássuk csal lássuk - vargaéva kiáltotta.
Amikor elővettem a Mókust még én is megijedtem.
Rozmár test, ijesztő kinézet és az irdalmatlan nagy karszám.
Elvágott....volna.
Mivel tizes tanuló voltam, az igazgató, Isten nyugtassa, nem engedte.
Behívattak.
A bünti az volt, hogy ki kellett varrnom egy egész párnát keresztszemessel.
Lezáráskor vittem a párnát.
Csakazértis - összevissza fonalakat használtam.
És megigértem neki, hogy én ha beledöglök se leszek soha kézimunkabuzi kreatív bohóc mint ő. Én inkább szeretni fogom a gyerekeket.
Erre akkora pofot adott, hogy a copfom kibomlott.
Nos, ezért nem varrok.
Elvből.
Volt nekem egy kézimunkatanárnőm.
Igazi Hóbori Bori.
Maga által készített ruhákban járt - fura zöld francia berett, hozzá hatalmas, horgolt bordó szvetter, alatta sötétkék kötött kosztüm és szines csikos lábszárvédő. Az oldalán táska lógott, szintén horgolt, rojtos alkotás. Szóval elrettentő kreatív és termékeny volt.
Külseje mint Benny Hill ikertestvére.
Hatalmas orr, nagy arc és hatalmas duzzadt ajkak. A szájában széles fogak. Tenyeres-talpas, alapos, széles léptekkel, hangos, sőt harsány nevetéssel és túl nagy hangerővel és széles gesztusokkal.
Két alapállapota volt:
- vagy hisztériásan jókedvő vagy hisztériásan rosszkedvű volt.
Engem startból nem szeretett.
Ő vitt bennünket szőlőt szedni, meg gyakran kirándulni és én nem haladtam a csordával. Mindenféle érdekelt engem, hülye kérdéseket tettem fel, sokat nevettem és nem fogadtam szót.
A buszon - egy rakás főállású szülő mellett aki éppen azzal foglalkozott hogy miként csináljon még nagyobb hülyét a gyermekéből - torkaszakadtából énekelte:
Az én apukám, egy olyan híres bohóc volt...
Ilyenkor olyan volt mint egy autentikus bohóc.
Patetikus.
Az óráján nem volt pardon.
Előszöris, ahhoz, hogy kézimunkázni menj, reggel be kellett menni a suliba tizre. Mert hiába volt neked délután a taníttatásod, ha ő akkor nem ért rá. Aznap nem lehetett edzésre menni - mert kézimunka volt. Ott cseszletett, nyüsletett a sok seggnyaló mire beértem. És soha nem jókedvvel. Utáltam, rühelltem az idióta ötleteit, a béna és használhatatlan virágait és mindenféle szarságait amit kikényszerített az emberből.
Sértegetett és nevetség tárgyává tett ha egy szemet is félreöltöttél vagy kötöttél.
Házi munkákat adott. De annyit bazdmeg, hogy egész héten dolgoznod kellett amig elvették a villanyt, majd azután is.
És én nem dolgoztam.
SOHA nem volt meg a házim.
Azaz egyszer igen.
Azt mondta elvág, ha nem csinálok hétfőre neki egy mókust.
Nem mertem szólni, mert apám a seggébe dugta volna az erdő összes mókusát.
Amikor elcsendesedett a ház - vasárnap éjjel, nekiláttam a mókusnak. Kiszabtam egy barna zokniból a testet, majd szemet, fület vágtam és végül bajuszt.
Hajnalfele lettem meg. Bajusznak nem találtam egyebet, mint a karszámomat. Azt felvágtam csikokra és a szörnyeteg pofájába varrtam.
Meg voltam elégedve több órás munkámmal.
Másnap reggel kiloptam a mesterművet otthonról.
Mire a suliba értem már mindenki ott volt.
A vén bohóc is.
Lássuk csal lássuk - vargaéva kiáltotta.
Amikor elővettem a Mókust még én is megijedtem.
Rozmár test, ijesztő kinézet és az irdalmatlan nagy karszám.
Elvágott....volna.
Mivel tizes tanuló voltam, az igazgató, Isten nyugtassa, nem engedte.
Behívattak.
A bünti az volt, hogy ki kellett varrnom egy egész párnát keresztszemessel.
Lezáráskor vittem a párnát.
Csakazértis - összevissza fonalakat használtam.
És megigértem neki, hogy én ha beledöglök se leszek soha kézimunkabuzi kreatív bohóc mint ő. Én inkább szeretni fogom a gyerekeket.
Erre akkora pofot adott, hogy a copfom kibomlott.
Nos, ezért nem varrok.
Elvből.
Amikor pályázatot kezdek el írni - minden átalakul bennem és körülöttem. Olyan mintha egy hatalmas, mindent elfedő szemüveget tennék magamra - és attól fogva csak abban az árnyalatban láthatnám a világot.
Sokszor felteszik számomra a kérdést, hogy - hogy vagyok képes ennyi ideje, ilyen tempóban írni minden nap minimum egyszer, de vannak olyan napok is amikor három írás is kibujik a fejemből. Nos - ez nem teljesítmény, hanem élvezet. Ezzel vagy ebben lubickolok. Én magam is élvezem. Soha nem kényszer, ugyanis ha az lenne az elpusztítaná az alkotás szellemét. És ezt a valamit nem is tudom a munkámhoz hasonlítani, pedig ott is alkotnom kell. De az már sokszor nem élvezet, hanem kőkemény koncentráció.
Ugyanis, van egy adott egyesület - a maga célkitűzéseivel, célcsoportjával, tevékenységeivel és terveivel a jövőre. Van ugyanitt egy költségvetés is - amit úgy kell elképzelni, mint egy takarót. Itt is él a mondás, hogy addig nyújtózkodj amíg a takaród ér. De van, hogy tovább kellene nyújtózkodni, mert jön valaki és leszab a takaródból. És akkor szépen körül kell nézni - a takaróadományozók között.
A túl nagy takarókra szabad ugyan vágyakózni, de nem ajánlott le is kérni, mert el kell számolni arról, hogy egy kicsi testet miként osztasz el a hatalmas takaró alatt.
Tehát a saját méreted reális tudatában és ismeretében kell takarót választanod.
Ezt követően meg kell győznöd önmagad, hogy képes vagy elkérni ezt az éppen neked való kényelmes és meleg takarót.
Majd meg kell győznöd a többi családtagot, hogy ők is hasonlóképpen gondolkozzanak.
Végül pedig sok más takaróra áhítózó szakember mellett (vannak pályázatok, amire ezrek adnak le kérést és mondjuk 2 vagy 3 egyesület nyerhet támogatást) - meg kell győznöd a takarótulajt, hogy te fogod a legjobban fel- és kihasználni az adott takarót.
Érdekes az, hogy kulcsszavak vannak.
Ezek segítségével javítanak és pontoznak.
Ezt általában leközlik. Miheztartás végett. Olyan mint a szamárvezető. Ellenőrizheted magad.
Tehát hiába írsz egy jó pályázatot, ha nem mész át az előzetes szűrőkön és el sem jutsz oda, hogy bár elolvassák, amit összehoztál.
Vagy a szükséges mellékletek. Az is egy külön procedúra. Aki régen pályázik megszokta már hogy mi minden kell és honnan juthat hozzá - de aki ne adj Isten az elsőt írja - itt is beletörhet a foga.
Na így más az amit alkotok pénzért és ami számomra egy örömforrás.
Egyiket sem adnám semmiért.
De míg az egyik igénybe vesz, kiszipolyoz, helyenként letör belőlem - addig a másik feldob, betölt és gazdagít.
És hogy miért meséltem el mindezt?
Mert olyan divat lett köztudni a pályázatírás menetét.
Pedig kicsit sem egyértelmű.
Van aki belenőtt, van akit beletanítottak - de minden egyes projekttel újra és újra tanuljuk. Főként Románia.
Sokszor felteszik számomra a kérdést, hogy - hogy vagyok képes ennyi ideje, ilyen tempóban írni minden nap minimum egyszer, de vannak olyan napok is amikor három írás is kibujik a fejemből. Nos - ez nem teljesítmény, hanem élvezet. Ezzel vagy ebben lubickolok. Én magam is élvezem. Soha nem kényszer, ugyanis ha az lenne az elpusztítaná az alkotás szellemét. És ezt a valamit nem is tudom a munkámhoz hasonlítani, pedig ott is alkotnom kell. De az már sokszor nem élvezet, hanem kőkemény koncentráció.
Ugyanis, van egy adott egyesület - a maga célkitűzéseivel, célcsoportjával, tevékenységeivel és terveivel a jövőre. Van ugyanitt egy költségvetés is - amit úgy kell elképzelni, mint egy takarót. Itt is él a mondás, hogy addig nyújtózkodj amíg a takaród ér. De van, hogy tovább kellene nyújtózkodni, mert jön valaki és leszab a takaródból. És akkor szépen körül kell nézni - a takaróadományozók között.
A túl nagy takarókra szabad ugyan vágyakózni, de nem ajánlott le is kérni, mert el kell számolni arról, hogy egy kicsi testet miként osztasz el a hatalmas takaró alatt.
Tehát a saját méreted reális tudatában és ismeretében kell takarót választanod.
Ezt követően meg kell győznöd önmagad, hogy képes vagy elkérni ezt az éppen neked való kényelmes és meleg takarót.
Majd meg kell győznöd a többi családtagot, hogy ők is hasonlóképpen gondolkozzanak.
Végül pedig sok más takaróra áhítózó szakember mellett (vannak pályázatok, amire ezrek adnak le kérést és mondjuk 2 vagy 3 egyesület nyerhet támogatást) - meg kell győznöd a takarótulajt, hogy te fogod a legjobban fel- és kihasználni az adott takarót.
Érdekes az, hogy kulcsszavak vannak.
Ezek segítségével javítanak és pontoznak.
Ezt általában leközlik. Miheztartás végett. Olyan mint a szamárvezető. Ellenőrizheted magad.
Tehát hiába írsz egy jó pályázatot, ha nem mész át az előzetes szűrőkön és el sem jutsz oda, hogy bár elolvassák, amit összehoztál.
Vagy a szükséges mellékletek. Az is egy külön procedúra. Aki régen pályázik megszokta már hogy mi minden kell és honnan juthat hozzá - de aki ne adj Isten az elsőt írja - itt is beletörhet a foga.
Na így más az amit alkotok pénzért és ami számomra egy örömforrás.
Egyiket sem adnám semmiért.
De míg az egyik igénybe vesz, kiszipolyoz, helyenként letör belőlem - addig a másik feldob, betölt és gazdagít.
És hogy miért meséltem el mindezt?
Mert olyan divat lett köztudni a pályázatírás menetét.
Pedig kicsit sem egyértelmű.
Van aki belenőtt, van akit beletanítottak - de minden egyes projekttel újra és újra tanuljuk. Főként Románia.
2013. április 17., szerda
S ha nem egyéb...az élethez a kudarc is éppen úgy hozzátartozik, mint a naposoldal.
Amikor hatodikos lehettem vagy már ki tudja mikor is volt - a biológiatanárnőnk javaslatára ültetnünk kellett paszulyt egy joghurtos, lásd. jaurtos dobozba.
Valami vattával kellett kibélelni az alját és a konyhaablak párkányára kellett elhelyezni.
Nos a konyhaablak rendszerint nem egy rossz hely.
De a mi konyhaablakunk északi fekvésű.
Mondanom sem kell, hogy mindenkinek kibújt a fuszulykája, kivétel az enyém.
Akkor meg flagellálni kezdtem magam, hogy biztos nem volt elég a napi 587 ránézés és víz, így aztán 785 ránézésre és sok vízre kapcsoltam át.
Erre a nagy figyelemtől és túllaccsintástól, lepenészedett vagy mi.
Hát én majdnem öngyi lettem.
Akkor - a barátnőm volt olyan aranyos és ültetett nekem egyet.
De erre már a cimkém meg is volt. A mégegypaszulytsemképeskibújtatni cimke. Ahogy hozta, azonnal vittem a suliba. Persze nem diadalittasan, mert a lelkem mélyén zakatolt bennem az, hogy ez nem az én égig érő paszulyom.
Jegyet adtak rá.
Az északi fekvésű konyhaablakomat egy hetessel minősítették!
Nos - akkor használtam el egy életet mint a makka.
Maradt hat.
Balázsék is ültettek.
Jő haza a gyermek boldogan - hogy neki törpeparadicsoma lesz.
Azonnal fosnom kellett a hírttől.
Előttem volt a fehér köpenyes biosztanárnő a vastag hangjával - hogy hol a paszuly Vargaéva???
Lepleztem.
De a paradicsom - a kurvaanyját - megneszelte.
És MINDENKINEK kibújt, csak Balázsnak nem.
Mondja óvónéni, hogy a paradicsom?
Mondom az üzletbe.
Tervemben állt venni egy kiló koktélparadicsomot és leszorni a jaurtosdoboz alá reggelre, mint a Mikulás - hogy né fiam, kibújtak!!!...
De aztán elhessentettem a gondolatot.
Mára, reggel fél hatra kidugta a fejét egy kis izé.
Asszem a paradicsom.
Ma csak 457 alkalommal néztem meg.
Hátha nem baszik ki velünk.
Ha mégis - valaki tudja hányig van nyitva az Auchan???
Amikor hatodikos lehettem vagy már ki tudja mikor is volt - a biológiatanárnőnk javaslatára ültetnünk kellett paszulyt egy joghurtos, lásd. jaurtos dobozba.
Valami vattával kellett kibélelni az alját és a konyhaablak párkányára kellett elhelyezni.
Nos a konyhaablak rendszerint nem egy rossz hely.
De a mi konyhaablakunk északi fekvésű.
Mondanom sem kell, hogy mindenkinek kibújt a fuszulykája, kivétel az enyém.
Akkor meg flagellálni kezdtem magam, hogy biztos nem volt elég a napi 587 ránézés és víz, így aztán 785 ránézésre és sok vízre kapcsoltam át.
Erre a nagy figyelemtől és túllaccsintástól, lepenészedett vagy mi.
Hát én majdnem öngyi lettem.
Akkor - a barátnőm volt olyan aranyos és ültetett nekem egyet.
De erre már a cimkém meg is volt. A mégegypaszulytsemképeskibújtatni cimke. Ahogy hozta, azonnal vittem a suliba. Persze nem diadalittasan, mert a lelkem mélyén zakatolt bennem az, hogy ez nem az én égig érő paszulyom.
Jegyet adtak rá.
Az északi fekvésű konyhaablakomat egy hetessel minősítették!
Nos - akkor használtam el egy életet mint a makka.
Maradt hat.
Balázsék is ültettek.
Jő haza a gyermek boldogan - hogy neki törpeparadicsoma lesz.
Azonnal fosnom kellett a hírttől.
Előttem volt a fehér köpenyes biosztanárnő a vastag hangjával - hogy hol a paszuly Vargaéva???
Lepleztem.
De a paradicsom - a kurvaanyját - megneszelte.
És MINDENKINEK kibújt, csak Balázsnak nem.
Mondja óvónéni, hogy a paradicsom?
Mondom az üzletbe.
Tervemben állt venni egy kiló koktélparadicsomot és leszorni a jaurtosdoboz alá reggelre, mint a Mikulás - hogy né fiam, kibújtak!!!...
De aztán elhessentettem a gondolatot.
Mára, reggel fél hatra kidugta a fejét egy kis izé.
Asszem a paradicsom.
Ma csak 457 alkalommal néztem meg.
Hátha nem baszik ki velünk.
Ha mégis - valaki tudja hányig van nyitva az Auchan???
Amikor a kivétel állít fel szabályokat...
A környezetünkben - lásd. iskola, játszótér, környék - elég sok a roma testvér.
Első perctől arra nevelem a gyermekeket, hogy ne általánosítsanak és ne legyen bennük előítélet, mert az attól fogja megfosztani őket ami a legértékesebb az életben: a szabad gondolkodástól és a gondolkodás szabadságától.
Első felvonás - vannak fasza románok alcímmel
Ma - utolsó percben létrejött változással, el kellett menjek egy megbeszélésre, ami eredeteileg a kollegám feladata lett volna. Nincsenek véletlenek, tudom - így ott volt a helyem.
Egy elég nagy pályáztató adott találkozási felütetet és időt a nemkormányzati szervezeteknek, a tavalyi év megbeszélése érdekében, valamint az új kiírás megjelenése előtt.
Helyszín egy drága hotel a város központjában.
Előzetes elképzeléseim szerint - minden Maros megyei pályázó megjelenik és részünk lesz egy hasznos előadásban arról, ami változni fog a tavalyi kiíráshoz képest.
Ezzel szemben egy darab úriember ül egy kétszemélyes asztalnál.
És nem az a lényeg, ami ezután következett, hanem ahogyan következett.
Ugyanis - bemutatkozás után a Bukaresti színromán férfi azt mondja nekem:
- nem zavar ugye, ha tegezlek és ha magyarul folytatjuk a beszélgetést. így legalább én is gyakorolhatom a nyelvet...
Második felvonás - vannak fasza cigányok alcímmel
Balázsék játszanak a cigánybarival. Szeretem ezt a gyermeket. Őszinte, egyenes, csupa élet gyerek. Az apja kisit arébb, nem a többi szülővel, magozik egy padon. Lopva figyelem mit művel a héjakkal.
Markába gyűjti és mindegyre a szemétbe dobja.
Le sem veszi a szemét a fiáról.
Közben bakalódás támad.
Meglökik, szegénykém leesik a csúszdáról.
Apukája odaszalad:
- jól vagy fiam? mi lett?
Mondja a gyerek hogy lelökték.
Agyontetovált, agresszív cigány apuka megsimogatja a fejét és azt mondja kedvesen:
- nem akarták szivem. Apuka látta, hogy véletlen volt. Nincs semmi baj...
Harmadik felvonás - vannak fasza házasságok és válások? alcímmel
Fiam ovijában van egy ügyeletes rosszgyermek. A címke levakarhatatlan róla. Ő a rosszéskész.
Ma meséli Mamája - hogy elváltak a szülők. Harcoltak, hogy egyforma jogot kapjanak a nevelésére. Végül a törvény szerint két hetet egyik szülőnél, kettőt pedig a másiknál tölt. Senkinek nem jó. De legjobban a gyerek szenved. Nekik meg tehetetlenségükben hasad meg a szívük.
Az a nagymondás járja, hogy minden probléma megoldhatóvá szelidül, ha megfelelő szögből tekintesz rá.
S akkor ezt most hogy kellene megoldani?
- az anyuka fájdalmát
- az apukájét
- a gyerekét
- a társakét
- a cimkéjét
- a nagyszülőkét
- az óvónőjét
- a társadalomét
- az előítéletét....
Ha elhavazódom, rendszerint az első lépés megtételéig sarkallom magam. Onnan beindul a gépezet. Így vagyok az előítéletekkel is. Ha az én kettő darab gyermekembe kevesebb lesz - hátha csinálnak egy tavaszt, hamár két fecske nyarat nem is képes összehozni....
A környezetünkben - lásd. iskola, játszótér, környék - elég sok a roma testvér.
Első perctől arra nevelem a gyermekeket, hogy ne általánosítsanak és ne legyen bennük előítélet, mert az attól fogja megfosztani őket ami a legértékesebb az életben: a szabad gondolkodástól és a gondolkodás szabadságától.
Első felvonás - vannak fasza románok alcímmel
Ma - utolsó percben létrejött változással, el kellett menjek egy megbeszélésre, ami eredeteileg a kollegám feladata lett volna. Nincsenek véletlenek, tudom - így ott volt a helyem.
Egy elég nagy pályáztató adott találkozási felütetet és időt a nemkormányzati szervezeteknek, a tavalyi év megbeszélése érdekében, valamint az új kiírás megjelenése előtt.
Helyszín egy drága hotel a város központjában.
Előzetes elképzeléseim szerint - minden Maros megyei pályázó megjelenik és részünk lesz egy hasznos előadásban arról, ami változni fog a tavalyi kiíráshoz képest.
Ezzel szemben egy darab úriember ül egy kétszemélyes asztalnál.
És nem az a lényeg, ami ezután következett, hanem ahogyan következett.
Ugyanis - bemutatkozás után a Bukaresti színromán férfi azt mondja nekem:
- nem zavar ugye, ha tegezlek és ha magyarul folytatjuk a beszélgetést. így legalább én is gyakorolhatom a nyelvet...
Második felvonás - vannak fasza cigányok alcímmel
Balázsék játszanak a cigánybarival. Szeretem ezt a gyermeket. Őszinte, egyenes, csupa élet gyerek. Az apja kisit arébb, nem a többi szülővel, magozik egy padon. Lopva figyelem mit művel a héjakkal.
Markába gyűjti és mindegyre a szemétbe dobja.
Le sem veszi a szemét a fiáról.
Közben bakalódás támad.
Meglökik, szegénykém leesik a csúszdáról.
Apukája odaszalad:
- jól vagy fiam? mi lett?
Mondja a gyerek hogy lelökték.
Agyontetovált, agresszív cigány apuka megsimogatja a fejét és azt mondja kedvesen:
- nem akarták szivem. Apuka látta, hogy véletlen volt. Nincs semmi baj...
Harmadik felvonás - vannak fasza házasságok és válások? alcímmel
Fiam ovijában van egy ügyeletes rosszgyermek. A címke levakarhatatlan róla. Ő a rosszéskész.
Ma meséli Mamája - hogy elváltak a szülők. Harcoltak, hogy egyforma jogot kapjanak a nevelésére. Végül a törvény szerint két hetet egyik szülőnél, kettőt pedig a másiknál tölt. Senkinek nem jó. De legjobban a gyerek szenved. Nekik meg tehetetlenségükben hasad meg a szívük.
Az a nagymondás járja, hogy minden probléma megoldhatóvá szelidül, ha megfelelő szögből tekintesz rá.
S akkor ezt most hogy kellene megoldani?
- az anyuka fájdalmát
- az apukájét
- a gyerekét
- a társakét
- a cimkéjét
- a nagyszülőkét
- az óvónőjét
- a társadalomét
- az előítéletét....
Ha elhavazódom, rendszerint az első lépés megtételéig sarkallom magam. Onnan beindul a gépezet. Így vagyok az előítéletekkel is. Ha az én kettő darab gyermekembe kevesebb lesz - hátha csinálnak egy tavaszt, hamár két fecske nyarat nem is képes összehozni....
2013. április 16., kedd
Nemrégiben két olyan emberrel találkoztam, akiket valójában régen ismerek,
csak soha nem volt idő arra, hogy egymásracsodálkozzunk.
A hétköznapok rohanós forgatagában nagyon kevés időnk jut egymásra. Ez
abban az esetben is éppen így van, ha történetesen együtt élünk. Mert nem
együtt élünk, hanem csak egymás mellett. Nagyon ritkán engedve betekintést a
mellettünk élő másiknak – arra a helyre, ahol igazán a valónk lakózik. Még
önmagunk elől is zárva tartjuk ezt a kamrát. Olyan a lelkünknek ez a része, mint
a titkok szobája. Tele de s’tele mindenféle valósággal – sérelmekkel, sebekkel
és fájdalmakkal – amit az élet, mi magunk vagy éppen mások ejtettek rajtunk. De
az is éppen ennyire igaz, hogy amíg ezekkel a sebekkel meg nem ismerkedünk,
szembe nem nézünk – egyenként és ömlesztve – soha meg nem ismerjük azt a
valakit, akik valójában vagyunk. Önmagunkat. És ameddig ezt az igazi valónkat
meg nem ismerjük – addig önelfogadás, önszeretet és ennek következtében a másik
elfogadása és a másik megszeretése sincs a maga teljességében. Rész-ismeretek
és rész-szeretetek vannak. Elfogadás meg nagyon kevés esetben. Vagy szinte
soha...
Visszatérve erre a két személyre – végighallgattam azt, amit önmagukról
mondtak el. Életükről, harcukról a betegségekkel, a traumákkal, az élettel – és
az született meg bennem – évek őta először, amire már nagyon rég vágytam. Annak
a felismerése, hogy tényleg Isteni szeretetnek minősül a megpróbáltatás.
Gyakran elhangzik, hogy a próbatételek, a betegségek, a veszteségek – mind
mind tanulságként szolgálnak az önmagunk fele vezető úton. És a Jóisten nem
mindenkit részesít ezekben a kegyelmekben. Mindenkinek annyi a keresztje,
amennyit elbír. Mégis gyakran kiáltjuk – sokszor haraggal, olykor lemondással,
de soha nem örömmel – hogy elég már Uram...
Számomra egy misztérium a Bibliai Ószövetség minden egyes alakja – élünkön
Ábrahámmal és Jóbbal, akik kiállták és végigtanulták a Jóisten iskoláját. Nem
egy könnyű próbatétel. De abban azt hiszem mind egyetértünk, hogy a
fájdalmaknak érlelő erejük van. És fájdalom nélkül nincs tanulság. A tanulságok
együttvéve meg azt a célt képviselik, amiért tulajdonképpen létrejöttünk. És a
Jóisten ezt már mind tudta, amikor megformált bennünket. Attól a perctől, ahogy
anyánk méhében a nevünkön szólított.
Keresztek, fájdalmak, veszteségek – mindannyiunk életének velejárói. Csak
nem ugyanazon mértékben. Van aki kevesebbet kap és van aki – úgy tűnik,
túlméretezetten sokat. De amennyi a teher, éppen annyi segítség is társul
hozzá. Csak meg kell tanulnunk felismerni, elfogadni és befogadni. Mert sokszor
olyan helyekről jön, ahonnan nem is számítjuk. És minden egyes alkalommal – az
első lépést nekünk magunknak kell megtennünk. Befogadóvá, nyitottakká kell
válnunk a segítség elfogadására. A kegyelem áradására életünkben.
Ahhoz, hogy elfogadjuk – önmagunkat kell megnyitnunk. Azt a titok kamrát –
amiről az elején szóltam. Ahol zsúfolásig vannak behajigálva félelmek,
fájdalmak, sebek, visszautasítások, szégyenek, veszteségek és gyászok. Sok-sok
fájdalom. Ezeket kell félretennünk és adnunk még egy esélyt annak, akit mellénk
rendelt az Isteni kegyelem – segíteni. Annak a keresztnek, amit a régi mellé
kaptunk – hordani. És annak a szeretetnek – amit szintén ajándékba kaptunk –
elviselni és megkönnyíteni azt a helyzetet, amit éppen megélünk.
Az emberi élet nem egy könnyű műfaj. Vannak akik azt a tálentumot kapták,
hogy végigmulassák saját ballépéseiket. De nekik sem könnyű. Ezzel szemben
mindannyiunk számára adott a pozitív hozzáállás ajándéka. Hogy minden egyes
plusz tehernek van célja és értelme. Hogy létünk és fájdalmaink nem hiábavalók
– és hogy minden egyes megismert seb képes a romokon is virágot teremni. És
mint minden egyes virágnak – ennek a lélekben talajt vett termésnek is lételeme
az illatozás. Önmagunk és mások örömére.
A sötétség a világosság hiánya. Nem lehet összetörni és kilapátolni az
ablakon. Sokkal egyszerűbb, ha meggyújtunk egy gyertyát. Tehát nem a rossz, a
hiány ellen kell küzdeni, hanem életre hívni a fényt, a saját életünkben és
másokéban egyaránt. Böjte Csaba
Megjelent a HIFA RO-INFOban
részletek, további cikkek honlapunkon hifa.ro
Minden viccnek fele igaz.
Van a kommunizmus kapcsán az a vicc, mely szerint 7 olyan csodát éltünk meg annak idején, melyet azóta egyetlen rendszer sem képes biztosítani
1. Mindenkinek volt munkája.
2. Bár mindenkinek volt munkája, senki sem csinált semmit.
3. Bár senki sem csinált semmit, a tervet 100% fölött teljesítették.
4. Bár a tervet 100% fölött teljesítették, mégsem lehetett semmit kapni.
5. Bár nem lehetett semmit kapni, mindenkinek megvolt mindene.
6. Bár mindenkinek megvolt mindene, mégis mindenki lopott.
7. Bár mindenki lopott, mégsem hiányzott soha semmi.
Nemrégiben összekapunk édesanyámmal. Lehet vele vitatkozni, mert her way, or the highway. A szívás az, hogy engem is ebből a magból palántáltak ha úgy érzem hogy igazam van.
Téma - örök.
Amúgy nem tudom, hogy más így van-e, de én az urammal például mindig ugyanazon a témán kapok össze. A gyermekek. Én liberális elveket vallok, mig ő inkább autokratikus.
Anyummal is mindig ugyanazok a témák hozzák ki belőlünk a cenzurázatlan énünket.
Most is, a család anyagi biztonságának a megteremtése a téma.
Mondom anyuci, ne haragudj, én nem mondom, hogy akkor könnyebb volt, mert nem, de voltak dolgok, amiket meg tudtatok engedni magatoknak. Mig a mi esetünkben lassan teljes mértékben ellehetetlenedik a helyzet.
Persze nem ért egyet.
Szerinte nem ilyen volt a kommunizmus.
Ha mondom neki, hogy nincs időm a kolleganőmtől megkérdezni, hogy hogy van a munkaidő alatt, kinevet. Arra határozottan emlékszem, hogy ők beszélgettek, együtt ettek, kávéztak. A bérezésről ne is beszéljünk...
Ma, mintegy igazolásképpen találkozom és módon van végignézni 6 békebeli mesterember ténykedéseit. Állami intézmény alkalmazottai. Nagylelkűek, vidámak, ráérősek, mesélősek. Mielőtt a feladathoz láttak volna - először megtanácskozták, aztán nekiláttak, majd megálltak kiértékelni az első lépést, aztán folytatták. Kikapcsolták a gépet, körbenézték, meghümmögték, folytatták, közben egyet meséltek.
Jobb mint az irodai facebook - a dolgozom, dolgozom, ejsze nem látod attitűd. De messzemenően nem az igazi.
Miközben a két mester lépésekben haladt a cél fele - volt mellettük egy impegátor - aki véleményt nyilvánított. Közben felbukkant még egy mester, aztán másik kettő - s noha itt elvesztettem a fonalat, még két új arc beszólt, hogy jó lesz vagy nem.
Nem akarok én semmit mondani. De az életmóddal, életfelfogással, munkahelyi kultúrával, időmenedzsmenttel, együttműködéssel, s egyáltalán - nagy nagy bajok vannak.
Valami középút kellene, de nagyon és hamar.
Hogy legyen erőnk teljes koncentráció és figyelem birtokában dolgozni.
Hogy legyen időnk egymásra - fontos az együttműködés.
Hogy megfelelő módon le tudjuk osztani a feladatokat, részfeladatokat - hiszen ettől tiszta, érthető és átlátható lesz mindenki számára minden.
És hogy ezáltal a hozzáállásunk változzon.
Hiszen az anyáinké sem volt üdvözítő, de a miénk már egyenesen az érem túlsó oldala.
Szívből remélem, hogy majd a gyermekeink rájönnek a megoldásra és alkalmazni is fogják azt.
Van a kommunizmus kapcsán az a vicc, mely szerint 7 olyan csodát éltünk meg annak idején, melyet azóta egyetlen rendszer sem képes biztosítani
1. Mindenkinek volt munkája.
2. Bár mindenkinek volt munkája, senki sem csinált semmit.
3. Bár senki sem csinált semmit, a tervet 100% fölött teljesítették.
4. Bár a tervet 100% fölött teljesítették, mégsem lehetett semmit kapni.
5. Bár nem lehetett semmit kapni, mindenkinek megvolt mindene.
6. Bár mindenkinek megvolt mindene, mégis mindenki lopott.
7. Bár mindenki lopott, mégsem hiányzott soha semmi.
Nemrégiben összekapunk édesanyámmal. Lehet vele vitatkozni, mert her way, or the highway. A szívás az, hogy engem is ebből a magból palántáltak ha úgy érzem hogy igazam van.
Téma - örök.
Amúgy nem tudom, hogy más így van-e, de én az urammal például mindig ugyanazon a témán kapok össze. A gyermekek. Én liberális elveket vallok, mig ő inkább autokratikus.
Anyummal is mindig ugyanazok a témák hozzák ki belőlünk a cenzurázatlan énünket.
Most is, a család anyagi biztonságának a megteremtése a téma.
Mondom anyuci, ne haragudj, én nem mondom, hogy akkor könnyebb volt, mert nem, de voltak dolgok, amiket meg tudtatok engedni magatoknak. Mig a mi esetünkben lassan teljes mértékben ellehetetlenedik a helyzet.
Persze nem ért egyet.
Szerinte nem ilyen volt a kommunizmus.
Ha mondom neki, hogy nincs időm a kolleganőmtől megkérdezni, hogy hogy van a munkaidő alatt, kinevet. Arra határozottan emlékszem, hogy ők beszélgettek, együtt ettek, kávéztak. A bérezésről ne is beszéljünk...
Ma, mintegy igazolásképpen találkozom és módon van végignézni 6 békebeli mesterember ténykedéseit. Állami intézmény alkalmazottai. Nagylelkűek, vidámak, ráérősek, mesélősek. Mielőtt a feladathoz láttak volna - először megtanácskozták, aztán nekiláttak, majd megálltak kiértékelni az első lépést, aztán folytatták. Kikapcsolták a gépet, körbenézték, meghümmögték, folytatták, közben egyet meséltek.
Jobb mint az irodai facebook - a dolgozom, dolgozom, ejsze nem látod attitűd. De messzemenően nem az igazi.
Miközben a két mester lépésekben haladt a cél fele - volt mellettük egy impegátor - aki véleményt nyilvánított. Közben felbukkant még egy mester, aztán másik kettő - s noha itt elvesztettem a fonalat, még két új arc beszólt, hogy jó lesz vagy nem.
Nem akarok én semmit mondani. De az életmóddal, életfelfogással, munkahelyi kultúrával, időmenedzsmenttel, együttműködéssel, s egyáltalán - nagy nagy bajok vannak.
Valami középút kellene, de nagyon és hamar.
Hogy legyen erőnk teljes koncentráció és figyelem birtokában dolgozni.
Hogy legyen időnk egymásra - fontos az együttműködés.
Hogy megfelelő módon le tudjuk osztani a feladatokat, részfeladatokat - hiszen ettől tiszta, érthető és átlátható lesz mindenki számára minden.
És hogy ezáltal a hozzáállásunk változzon.
Hiszen az anyáinké sem volt üdvözítő, de a miénk már egyenesen az érem túlsó oldala.
Szívből remélem, hogy majd a gyermekeink rájönnek a megoldásra és alkalmazni is fogják azt.
2013. április 15., hétfő
Amíg élt nagymamám - még legsötétebb időszakaimban is sűrűn látogattam. Bölcsebb és okosabb volt bárkinél. Nem kérdezte, hogy fiam miért fogytál csontra vagy híztál degeszre, miért hordasz feketét, miért van rajtad szakadt farmer - hanem 2 dolgot kérdezett:
- éhes vagy?
- főzzek egy finom kávét?
És akkor megfőzte, leültünk, megittuk és mesélt.
Mami, mesélj.
De mit fiam?
Mindegy az, csak a hangodat akarom hallani.
Volt egy fakazettája tele de stele képekkel. Benne ükök meg szépek, meg dédtati, meg nagytati és apuci hátulgombolósban - és mindenkinek volt egy páratlan története, ami szépen kikeredett a képek segítségével. Soha nem volt fontosabb programom ennél és soha nem éreztem itt az idő mullását. Megszünt tér és idő, ugyanis Mami maga volt a biztonság és nyugalom - ami magába hordta a múltat és már-már sejtette a jövőt.
Azt hiszem innen a nagy mesélhetnék.
És innen az érdeklődök.
Ugyanis az igaz, életszagú történetnek mindig minden időben lesznek hallgatói.
Amikor a gyerekek vécéznek mesélni kell. Ez egy bónusz. A déli és esti mese mellé. És akkor családi sztorikból szemerkélek.
Múltkor elmesélem a bevásárlásra megtanított kutya történetét. Akinek kosarat tettek a szájába a gazdik. Ő hordta haza a könnyebb termékeket a kosárban.
Késöbb elment egyedül, a kosárba volt a pénz és a lista egy kistasakban. Az eladó elolvasta, betette, a pénzt elvette, majd a kutya hazament. Ugyanez az állat úgy közlekedett forgalmas úton ha egyedül volt, hogy addig állt az átjáró mellett amíg valaki emberfia oda nem ért és mellette biztonságban át nem mehetett.
De mesélünk nagyszülőkről, kommunizmusról, életről és halálról - egyszóval mindenről, ami valaha is a lelkünk közelébe jött és megérintett a szele.
És tudod mit - rajtuk is kézzel fogható a biztonságérzet.
Tetten érhető ahogy nő. Hallik akár a fűé a Holdfényes estében.
Anyunak például volt egy verse. Ha rosszul alakultak a dolgaim, felnőttként is elég volt erre a versre gondolnom - és egy szempillantás alatt varázserők birtokába kerültem.
Ime a mantrám:
Mesebeli kis királyhoz
Betévedt egy kis leány,
Hogy az éppen uzsonnázott
Tulipános udvarán.
"-Ugye szép itt, ugye jó itt?
Nézz csak ide, meg oda,
Bársony itt a gyepes udvar,
Drágakő a palota.
Nézd, a libám ezüst tollú
Aranyszőrű a cicám:
Ugye itt maradsz minálunk
Örökre, te kis leány?"
"-Köszönöm a meghívását,
De el nem fogadhatom,
Szalmatetős kicsi kunyhó
Az a ház, hol én lakom.
A mi libánk közönséges,
S nem aranyos a cicánk:
De ott van a két testvérem
S édes apánk meg anyánk.
Ha ölelnek, ha csókolnak,
S fejem rájok hajthatom:
Szalmatetős kicsi kunyhót
A világért nem adom." Győri Vilmos.
- éhes vagy?
- főzzek egy finom kávét?
És akkor megfőzte, leültünk, megittuk és mesélt.
Mami, mesélj.
De mit fiam?
Mindegy az, csak a hangodat akarom hallani.
Volt egy fakazettája tele de stele képekkel. Benne ükök meg szépek, meg dédtati, meg nagytati és apuci hátulgombolósban - és mindenkinek volt egy páratlan története, ami szépen kikeredett a képek segítségével. Soha nem volt fontosabb programom ennél és soha nem éreztem itt az idő mullását. Megszünt tér és idő, ugyanis Mami maga volt a biztonság és nyugalom - ami magába hordta a múltat és már-már sejtette a jövőt.
Azt hiszem innen a nagy mesélhetnék.
És innen az érdeklődök.
Ugyanis az igaz, életszagú történetnek mindig minden időben lesznek hallgatói.
Amikor a gyerekek vécéznek mesélni kell. Ez egy bónusz. A déli és esti mese mellé. És akkor családi sztorikból szemerkélek.
Múltkor elmesélem a bevásárlásra megtanított kutya történetét. Akinek kosarat tettek a szájába a gazdik. Ő hordta haza a könnyebb termékeket a kosárban.
Késöbb elment egyedül, a kosárba volt a pénz és a lista egy kistasakban. Az eladó elolvasta, betette, a pénzt elvette, majd a kutya hazament. Ugyanez az állat úgy közlekedett forgalmas úton ha egyedül volt, hogy addig állt az átjáró mellett amíg valaki emberfia oda nem ért és mellette biztonságban át nem mehetett.
De mesélünk nagyszülőkről, kommunizmusról, életről és halálról - egyszóval mindenről, ami valaha is a lelkünk közelébe jött és megérintett a szele.
És tudod mit - rajtuk is kézzel fogható a biztonságérzet.
Tetten érhető ahogy nő. Hallik akár a fűé a Holdfényes estében.
Anyunak például volt egy verse. Ha rosszul alakultak a dolgaim, felnőttként is elég volt erre a versre gondolnom - és egy szempillantás alatt varázserők birtokába kerültem.
Ime a mantrám:
Mesebeli kis királyhoz
Betévedt egy kis leány,
Hogy az éppen uzsonnázott
Tulipános udvarán.
"-Ugye szép itt, ugye jó itt?
Nézz csak ide, meg oda,
Bársony itt a gyepes udvar,
Drágakő a palota.
Nézd, a libám ezüst tollú
Aranyszőrű a cicám:
Ugye itt maradsz minálunk
Örökre, te kis leány?"
"-Köszönöm a meghívását,
De el nem fogadhatom,
Szalmatetős kicsi kunyhó
Az a ház, hol én lakom.
A mi libánk közönséges,
S nem aranyos a cicánk:
De ott van a két testvérem
S édes apánk meg anyánk.
Ha ölelnek, ha csókolnak,
S fejem rájok hajthatom:
Szalmatetős kicsi kunyhót
A világért nem adom." Győri Vilmos.
Az, hogy a gyermek problémáinak nagy része a szülőben győkerezik nem csak a szakmai berkekben köztudott.
Végigolvasni, végigtanulmányozni és szembesülni ugyanazzal a dologgal - nem ugyanaz. Én nem vagyok gyermeklélektanban jártas, hiszen nem szakterületem. Hála Istennek nincs a mi szakmai területünkön sem kontárkodás. Hiába vagyok én pszichológus, ha azzal keresnek meg, hogy a gyermeküket velem szeretnék kezeltetni - az első lépés az, hogy elmagyarázom, hogy mi a különbség a szakképzett gyermekpszichológus és közöttem illetve, hogy mi mindent tud ő, én meg nem - garantálni. Ha nagyon erőszakoskodnak - a nulladik ülést elvállalom, majd mindent megteszek anak érdekében, hogy megfelelő helyre juttassam el a problémával küszködő családot, élén a tünteket produkáló gyerekkel.
Ott tartottam, hogy öt év pszichológiai tanulmánnyal, négy év szociálpedagógiai felkészültséggel és még számos képzéssel sem hályogkovácskodom még a saját gyermekeimen sem. Ezért a tudásom lexikális, ami a gyermeklélektan területét illeti. Vannak elméleteim, vannak egyéni megvalósításaim, de ha az én gyermekem gondokkal küzd, én magam is szakembert keresek fel.
Találkoztam nemrégiben a beteg gyermek aggodó édesanyja szindrómával.
Kicsit tükröt tartott felém, ÖNMAGAMRÓL.
Nincs egy éve, hogy fiammal futkorásztam orvostól-orvosig. Abban a rettenetben és félelemben, hogy az a gyermek valami olyan betegséggel küzd, aminek egyre rosszabb lesz a prognozisa az idő előrehaladtával. Ha diagnosztizálni tudnák és kezelés lenne rá, segíthetnénk, de így, minden veszve.
Mellesleg, így is volt.
22!!!!ik szakember, vagy legalábbis önmagát szakembernek valló izé diagnosztizálta sikeresen azt, amivel szemben álltunk. S mivel olyan korai állapotban sikerült nyakon csípni a kort csekély három hónap leforgása alatt meg is gyógyult. Ha nem vagyok kitartó, a gyermek lesántul, műtétek sorozata kezdődik el a lábán, eltiltják a sporttól és sok olyan dolgotól, amire hajlama, tehetsége és kedve van.
Hogy mi volt a tükör?
A feldúltság.
Ahogy a szülő állt velem szemben és magyarázta gyereke problémáit.
Azt mondtam az elején, hogy a gyerek problémája a szülőben győkerezik.
Egy-egy megmagyarázhatatlan rémálom, szorongástkeltő álomtartalom is lehet a szülő ki nem mondott, elfojtott tartalma.
Meg kell állni tehát.
A gyerek mindig üzen valamit.
Amikor az én Balázsom gondjai elkezdődtek, engem éppen műtöttek. Soha nem szoktunk elválni egymástól - ez a kényszerszeparáció lehetett mindennek a kiindulópontja.
Néztem és hallgattam az anyukát. Ügyes, okos és művelt nő.
Miért nem láttatják meg vele, hogy az üzenet megfejtése és megválaszolása után, a saját gyermeke fele - egy idő után már ő maga élteti a problémát. Mi a nyeressége ebből? Mit kíván eltolni esetleg általa? Netalán egy fontos döntést? Mit és kit akar halálra büntetni általa? Miért élteti akár bármiáron is?
Ilyenek jutottak eszembe, hogy - figyelemfelkeltés, valakinek és valakiknek újra ugyanolyan fontos lehetk mint régen, ennek köszönhetően most már én is közéjük tartozom, na mit szóltok mit vittem én végig és hogyan...???
A gyermeknevelés nem játék. Ahogy a medve sem.
És kell hozzá az a fajta tudatosság, profizmus, ami már lezserré tesz.
Vekerdy mondja hogy a jó szülő elsősorban jól érzi magát.
Tehát bármi áron. Jól érzem magam. Nem téged, nem mást, hanem magam. Önmagammal vagyok azonos. Nem általad vagy rajtad keresztül, hanem önmagamban. Van egy egyensúlyom.
És ez az aranyszabály.
Balázs gondjai akkor kezdtek megoldódni vagy helyesebben feloldódni, amikor ismét egyensúlyban kerültem önmagammal. Meglett a diagnózis, felvettem a kesztyüket a harcra, helyrejöttem a műtét után - elsősorban lelkileg! és azonos lettem önmagammal. Nos onnan kezdve garantált volt a felépülés!
Van ilyen?
Csak ilyen van.
Még egy.
Családtagot beküldenek beszédterápiára. Meghallgatom a szülőket, megnézem a gyereket - mondom a gyerek jól van, a tanító kevésbé.
Hagyják békén a dolgot egy ideig, magától orvosolódik.
Nem - nekik be kell jönni.
Keresek számukra egy olyan szakembert, akinek ugyanazok az elvei mint nekem, hogy csak problémával küszködő embert kezelünk. Akinek nincs problémája, annak nem segítünk kreálni egyet, amivel harcolhasson.
Találok is, egy fantasztikus szakembert.
Elmennek.
Minden rendben találtatik. Hazamennek és kis időre rá - volt gond, nincs gond, mi is volt a gond?
Ha én - mint szülő - felismerem, hogy a gyermekem problémái bennem (majd a késöbbiekben iskolában, tanárokban)győkereznek, tudnom kell, hogy a felelősség óriási, de a teendő a lehető legegyszerűbb.
Jól érezni magam. Egyensúlyban lenni önmagammal.
Mert akkor a gyermekem jólléte is garantált.
Végigolvasni, végigtanulmányozni és szembesülni ugyanazzal a dologgal - nem ugyanaz. Én nem vagyok gyermeklélektanban jártas, hiszen nem szakterületem. Hála Istennek nincs a mi szakmai területünkön sem kontárkodás. Hiába vagyok én pszichológus, ha azzal keresnek meg, hogy a gyermeküket velem szeretnék kezeltetni - az első lépés az, hogy elmagyarázom, hogy mi a különbség a szakképzett gyermekpszichológus és közöttem illetve, hogy mi mindent tud ő, én meg nem - garantálni. Ha nagyon erőszakoskodnak - a nulladik ülést elvállalom, majd mindent megteszek anak érdekében, hogy megfelelő helyre juttassam el a problémával küszködő családot, élén a tünteket produkáló gyerekkel.
Ott tartottam, hogy öt év pszichológiai tanulmánnyal, négy év szociálpedagógiai felkészültséggel és még számos képzéssel sem hályogkovácskodom még a saját gyermekeimen sem. Ezért a tudásom lexikális, ami a gyermeklélektan területét illeti. Vannak elméleteim, vannak egyéni megvalósításaim, de ha az én gyermekem gondokkal küzd, én magam is szakembert keresek fel.
Találkoztam nemrégiben a beteg gyermek aggodó édesanyja szindrómával.
Kicsit tükröt tartott felém, ÖNMAGAMRÓL.
Nincs egy éve, hogy fiammal futkorásztam orvostól-orvosig. Abban a rettenetben és félelemben, hogy az a gyermek valami olyan betegséggel küzd, aminek egyre rosszabb lesz a prognozisa az idő előrehaladtával. Ha diagnosztizálni tudnák és kezelés lenne rá, segíthetnénk, de így, minden veszve.
Mellesleg, így is volt.
22!!!!ik szakember, vagy legalábbis önmagát szakembernek valló izé diagnosztizálta sikeresen azt, amivel szemben álltunk. S mivel olyan korai állapotban sikerült nyakon csípni a kort csekély három hónap leforgása alatt meg is gyógyult. Ha nem vagyok kitartó, a gyermek lesántul, műtétek sorozata kezdődik el a lábán, eltiltják a sporttól és sok olyan dolgotól, amire hajlama, tehetsége és kedve van.
Hogy mi volt a tükör?
A feldúltság.
Ahogy a szülő állt velem szemben és magyarázta gyereke problémáit.
Azt mondtam az elején, hogy a gyerek problémája a szülőben győkerezik.
Egy-egy megmagyarázhatatlan rémálom, szorongástkeltő álomtartalom is lehet a szülő ki nem mondott, elfojtott tartalma.
Meg kell állni tehát.
A gyerek mindig üzen valamit.
Amikor az én Balázsom gondjai elkezdődtek, engem éppen műtöttek. Soha nem szoktunk elválni egymástól - ez a kényszerszeparáció lehetett mindennek a kiindulópontja.
Néztem és hallgattam az anyukát. Ügyes, okos és művelt nő.
Miért nem láttatják meg vele, hogy az üzenet megfejtése és megválaszolása után, a saját gyermeke fele - egy idő után már ő maga élteti a problémát. Mi a nyeressége ebből? Mit kíván eltolni esetleg általa? Netalán egy fontos döntést? Mit és kit akar halálra büntetni általa? Miért élteti akár bármiáron is?
Ilyenek jutottak eszembe, hogy - figyelemfelkeltés, valakinek és valakiknek újra ugyanolyan fontos lehetk mint régen, ennek köszönhetően most már én is közéjük tartozom, na mit szóltok mit vittem én végig és hogyan...???
A gyermeknevelés nem játék. Ahogy a medve sem.
És kell hozzá az a fajta tudatosság, profizmus, ami már lezserré tesz.
Vekerdy mondja hogy a jó szülő elsősorban jól érzi magát.
Tehát bármi áron. Jól érzem magam. Nem téged, nem mást, hanem magam. Önmagammal vagyok azonos. Nem általad vagy rajtad keresztül, hanem önmagamban. Van egy egyensúlyom.
És ez az aranyszabály.
Balázs gondjai akkor kezdtek megoldódni vagy helyesebben feloldódni, amikor ismét egyensúlyban kerültem önmagammal. Meglett a diagnózis, felvettem a kesztyüket a harcra, helyrejöttem a műtét után - elsősorban lelkileg! és azonos lettem önmagammal. Nos onnan kezdve garantált volt a felépülés!
Van ilyen?
Csak ilyen van.
Még egy.
Családtagot beküldenek beszédterápiára. Meghallgatom a szülőket, megnézem a gyereket - mondom a gyerek jól van, a tanító kevésbé.
Hagyják békén a dolgot egy ideig, magától orvosolódik.
Nem - nekik be kell jönni.
Keresek számukra egy olyan szakembert, akinek ugyanazok az elvei mint nekem, hogy csak problémával küszködő embert kezelünk. Akinek nincs problémája, annak nem segítünk kreálni egyet, amivel harcolhasson.
Találok is, egy fantasztikus szakembert.
Elmennek.
Minden rendben találtatik. Hazamennek és kis időre rá - volt gond, nincs gond, mi is volt a gond?
Ha én - mint szülő - felismerem, hogy a gyermekem problémái bennem (majd a késöbbiekben iskolában, tanárokban)győkereznek, tudnom kell, hogy a felelősség óriási, de a teendő a lehető legegyszerűbb.
Jól érezni magam. Egyensúlyban lenni önmagammal.
Mert akkor a gyermekem jólléte is garantált.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)