Volt nekem egy csodálatos tanárom. Magyar nyelv és irodalmat tanított. Igazi élő zseni volt. Már csak azért múlt időben, mert már nem szereplője az életemnek ebben az iskolahiányos jelenben. Abban, amelyben mai napig siratom azokat a csodás napokat, amikor reggeltől délutánig ingyen lehetett tanulni, gondtalan - és csak annyi volt a feladatunk, hogy mérhetően többet mutassunk fel, mint előző nap.
És ez a férfi egyszer azt mondta nekem - Évám, a közvélemény a személyiség rövidzárlata - és ami téged illet, azt szeretem benned a legjobban, hogy a biztosítékaid rendben vannak...

A gyermeknevelés számomra azért kihívás többek között - mert vannak olyan dolgok az életben, amikről mindenáron és a lehető legkorábban tudomást kell szerezni, annak érdekében, hogy a világ élhető hely legyen. Márpedig a nyelvezet, mint rendelkezésre álló eszköz, korlátozott. A tapasztalathiány és az ebből fakadó meg nem értésnek köszönhetően.
Itt van a belső szabadság kérdése.
Hakuna Matata...
És itt van az is, hogy korpa közi keveredsz, megesznek a disznók.
Ha ezt neked mondom, a felnőttnek, azonnal megértesz engem.
Ha a gyereknek mondok ilyesmiket - legjobb esetben is annyi történik, hogy nem ért meg és ráadásként még el is könyvel olyan embernek, aki csupa csacsiságokról regél. Élő példa a Kisherceg. Vagy látom én felnőttként, hogy az nem egy kalap, hanem egy óriáskigyó, aki éppen megevett egy elefántot, vagy nincs mit tárgyalni velem.

A lányom nem egy szabad ember. Legalábbis a tegnapig semmi jelét nem mutatta annak, hogy vágyna a belső szabadságra. Kötődött mereven a közvéleményhez és ahhoz, amit más gondol. Ezer és ezer példával jöttem, magyaráztam, mindhiába.
Tavaly történt éppen, konfliktusba keveredett egy vele egykorú gyerekkel - aki ocsmányul csőbe húzta, majd letagadta az egészet és úgy állította be, mintha őt bántották volna meg. Figyelj rám - ha ez a gyerek nem szándékosan teszi, én Istenemre mondom hajlamos vagyok azonnal eltekinteni az egésztől. De ha már akarat van benne, gonoszság és igazi, zsigerből jövő bántási és megsemmisítési szándék - megcsömörlöm. Hazavittem Annát és magyaráztam. Olyan vehemens magyarázatot hozott ki belőlem az egész, hogy mutogatás közben eltörött a mutatóujjam. Időváltozáskor ma is fáj - főként a meleg frontra érzékeny.
Anna nem értett meg igazán. Annyit látott az egészből, hogy az anyja kiakadt és ideges. Megkereste a kompromisszumot - és békét kötött velem is a gyerekkel is.
Ok. Nem forszíroztam tovább. Nem jött el még az ideje. Napnál is világosabb volt. Csak attól rettegtem, hogy soha nem fog eljönni az ideje. Egyik legnagyobb félelmem - hogy azt hiszik majd úgy kell élni, ahogy a trend diktálja. Fogyasztani, tetszeni, megfelelni és beolvadni.

Azóta eltelt egy szélcsendes negyed év - és a lányom mélyen magában felnevelte az akkor elvetett magot és szárba szökkentette. A tegnap ismételten szembetaláltuk magunkat ugyanazzal a gyerekkel, hasonló szituációval. És amikor a gyerek ismételten csőbe akarta rángatni az én csupa szívlélek gyermekemet - az ránézett a nagy barna szemeivel és ennyit mondott - ne haragudj, már nem megy...velem nem...
És a felszabadulás és láncok elvesztésének öröme által nekifogott - talán életében először önfeledten játszani. Sorsdöntő pillanat volt. Nem szóltam sokat. Megdícsértem - kifejeztem az örömömet és a köszönetemet, azzal békén hagytam.
Kis idő múlva kérdezi, hogy társulhat-e a szóban forgó gyerekhez, hiszen az nem tudta elfogadni, hogy ilyen csúfos verességet szenvedett. Mondtam a lányomnak, természetesen, mehet. Tudtam, hogy utoljára meg akar győződni arról, hogy tényleg jól cselekedett-e. Nem telt bele tíz perc sem - magától visszajött és beolvadt a nagy Hakuna Matataba.

Megtanult elvonatkoztatni, jelenben élni, függetlenedni, a belső szabadság édes ízét megcsócsálni, magasról leszarni és mosolyogva továbblépni.
Na - ezekért a feledhetetlen percekért éri meg igazán szülőnek és pedagógusnak lenni.
Ugyanis a világ a tegnap délután kapott egy csodálatos, szabad és felfele törekvő lelket. Aki magától felismerte - mit jelent nem a materiában győkeret verni.