Van a terra siculorum kellős közepén egy csodálatos falu. Sok van ugyan, de ez a legkülönlegesebb a legkülönlegesebbek között. Gazdag, rendezett, hagyományőrző, népes, törtető, versenyéképes, jövőorinetált és tiszta - fajtiszta... Cigányokból hozzávetőlegesen három család van - de azok is nyilvántartva, kontroll alatt, megszervezve, beidomítva és megszékelyítve - román családból talán kettő van. Egyik a rendőr, aki elmagyarosodott - másik a csobán, aki kínjában inkább lement bariba. Azóta ha kommunikálni akar aszongya béééééééé...

Ahogy közeledsz a fent említett falu fele - mindenhol széhely rovásírás fogad. Semmi sincs románul vagy magyarul, minden székelyül van. Azaz, ha nem ismered a neylvet - halott vagy. Mert az emberek sem magyarul beszélnek, hanem székelyül. A pap - emlegeti bőszen, hogy ő görje - de már halovány jele sincs nyelvezetében a görje lenyomatnak. Ő maga is székely nyelvjárást beszél. Amit vagy értesz vagy nem.

És akkor - messziről látható - sőt, nem csak szabad szemmel, hanem netes alkalmazások térképrendszerén át is, a falu közepén két hatalmas ezüstfenyő.
A fenyő és a székely ember analógiája közismert. Egyik sem hajlik. Egyik sem enged a magáéból. Van és kész. Akinek meg nem tetszik, elmehet...

A két fa anyósomék udvarát díszíti.
Hatalmasak. Akkorák mint a Pandurban a hétemeletesek. Alsó ágaik olyan terebélyesek mint a kis töpörödött szobáink a szabadságot nem ismerő városban.
Aposomat például ha elcsalogatod a szűk kis városi otthonodba - eljön nagy immel-ámmal, de nem szeret maradni. Egyszer kényszerből bevalotta, hogy nem kap levegőt. Mit mondhatnék? Megértem...

De térjünk csak vissza a két fához, mert ebbe van elásva az egész székelység megértésének minden kulcsa.
A fákat akkor ültették anyosomék, amikor a házat építették. Azaz közel negyven éve.
Ahogy már említettem akkorára nőttek, hogy magasságuk eléri egy városi hétemeletes mérteit.
Csodálatos.
Senki sem hagyja nézetlenül.

Három évvel ezelőtt aposomék elhatározták, hogy kivágatják a fákat.
Ennek csupán annyi az előzménye, hogy mint minden székely asszony, anyósom is retteg a vihartól.
Mint közismert - a székely falvakban közkedvelt építési anyag volt és maradt a fa. A vihar egyenlő lehet a földönfutással, a tragédiával, a vesztességgel és szenvedéssel, a pusztító tűzzel - ha villám csap a házba. Innen  a félelem. Ami ugyan nem megalapozatlan, de már már irreális és beteges.
Ennek érdekében a falu rengeteg intézkedést hozott.
Van jól felszerelt tűzoltóság, tűzoltó autó, jól kiképzett tűzoltók és gyerekek, önkéntesek akiket abban a szellemben nevelnek fel - hogy hogyan kell felvenni a harcot a tűzzel szemben.
De ez a félelmet nem enyhíti.
Ezzel szemben enyhíti a szenteltvíz.
Tavasszal anyósom barkát szenteltet - Virágvasárnap.
A csokor barkát, vagy ahogyan ők nevezik pimpót  - hazaviszi és gondosan elteszi. De nem messzire - csak annyira, hogy elő tudja kapni ha jön a vihar.
A házban mindig van egy vedernyi friss szenteltvíz.
Ha kitör tehát a vihar - anyósóm, mint sok más székely asszony bemenekül az asztal biztonságos lapja alá. Ott imádkozik hozzávetőlegesen húsz percet.
Ahogy erősödnek a villámok és hangosabb lesz a drögés előmerészkedik és elveszi a csokor barkát. Azt szenteltvízbe mártja és szaladgálni kezd körbe a házban. Imádkozik és priccol.

Itt jut eszembe két sztori. 
Egyik a pimpóról, másik a priccolásról.
A pimpó kapcsán - volt egy aranyos, szerény jezsuita pap. Hozzánk jött barkátszentelni, de nem volt szokva a románsággal. Akkoriban sok román is járt a katolikus templomba, mert nem volt a városban román nyelvű romai katolikus szertartás és templom.
Amikor eljött a pillanat, hogy mindenki odahelyezze az oltár elé a pimpókat - odasétált méltóságteljesen az oltárhoz és kijelentette - aducsecj vő rog műcele (azt akarta mondani, hogy hozzák kérem a picusaikat - és a macska szót használta helyette - román nyelvben). A nagy szentség pillanatát közös derű váltotta fel. Hónapokig nevettünk rajta.
Második sztori - a pricc. Kisgyermekes családhoz elment a popa házat szentelni. A román popa nem szarozik, veszi a vedret márt és priccol. A három éves gyerek csodálkozva bámulja ahogy a pap összevizezi a házat. Rászol: auzi mő, nu sztropi..., semmi - a popa folytatja - a gyermek megint mondja, ismét semmi. Harmadszorra odamegy és rászol, ha még egyet priccolsz a vedret rádöntöm! Na ezen is vinnyogtunk egy darabig.

És akkor a fára visszatérve - anyosomék kitalálták, hogy kivágják a fákat.
De azt nem lehet.
Csak akkoriban ők ezt még nem tudták.
A fa nem vágódik ki, a fa marad.
Inkább szentelik a vizet - hozzák a pimpót - apósom röhög, a férjem ha jön a vihar hazatelefonál - hogy az anyját ne érje felkészületlenül - de a fa marad.
Mert a székely ember ilyen.
Jöhet vihar, jöhet tűz, jühet Istenyila - ő marad...