S rájöttem, hogy vénülök...

Megszületett bennem az alázat. Annak a felismerése, hogy nincs teremtő ereje annak a fajta lázzadásnak, ami megmetszi, bántja és felsérti a másikat.
Amikor megismertem anyósomékat, még nagyon fiatal voltam és forró fejű.
Külön tetszett nekem, ha hátrahökköltek egy-egy döntésemtől.
Katasztrófálisan zavart a másságuk. Hogy nem nyersen őszinték - hogy soha nem térnek rá a lényegre - amellett mindig elsiklanak és képesek üzengetni egymásnak a szembesítés és direkt kommunikáció helyett.
Én lettem az az ügyeletes marha a családban - aki ki merte fejezni az érzelmeit - sőt, ha emiatt értetlenül bámúltak rám, még jobban kiakadtam és hangot adtam ennek.
Én voltam az, aki állandóan és csak direkten kommunikáltam - többek között arról is, hogy ők, mármint a székelyek miért nem.
Nevén neveztem a dolgokat és nyers voltam meg kiméletlenül őszinte.
Nem daccból - hanem mert nem értettem őket.
Nálunk, a görje földön de különösen a mi családunkban - ha valaki valamit érez, azt kurvára nem rejti véka alá. Én abban nőttem fel, hogy szabadott haragudni anyura és apura, lehetett őrjöngeni, tombolni és vadul kacagni, táncolni és bömbölni és elmondani mindent amiről úgy gondolom, hogy a másiknak tudnia kell.
Na egy ilyen környezetből csöppentem be azok közé a székelyek közé - akikről mindenki tudja, hogy keresztbe viszik a létrát és ha vakarózniuk kell azt mingyá fonákúl hajtják végre és ha mondani akarnak valamit Gizinek - azt minden bizonnyal úgy mongyák el Janinak, hogy hátha abból Gizi megérti, hogy az nekie szól.

Nos. Hogy úrimód fogalmazzak - ebből rengeteg konfliktus származott.
Ők nem értettek engem és én nem értettem őket.

Most azonban - nem minden, de valami csak visszajött ebből a sok évi böjtből.
Ugyanis nyitott szemmel és lélekkel - vagy csakrákkal éltem meg ezt az együtttöltött időt.
Hagyott bennem egy lenyomatot az, ahogy nem reagálnak le dolgokat inkább - semmint, hogy megbántsanak. Rettegnek ugyanis a konfrontációtól. És ezen nem csak hogy nem lehet, hanem nem is szabad változtatni. Ez nem egygenerációs probléma. Sőt...nem is probléma. Így élnek, tanulták, örökölték, mintázódtak. Nem sunyiság, hanem kultúra.
Végighallgattam néhányat a hiedelmeik és történeteik közül.
A gyermekeim tátott szájjal hallgatták.
Annyira más, mint amiben mi élünk, bennevagyunk és mozgat bennünket.
Tele van varázslatokkal, csodákkal, hiedelmekkel és teremtő erővel.

Van úgy, hogy a gyerekek nem is igazán értik, csak hallgatják. Vannak szavak, amiket soha nem hallottak, mert nem magyar hanem székely nyelven vannak. Csak ámúlnak és bámúlnak. De, minden bizonnyal gazdagonak általa.
Csak az enyémmel, a miénkkel - a realitás talaján, őszintén, nyersen és kiméletlenül élnék le az életüket mint én.
Így azonban kapnak egy mentséget a túlélésre.
Egy mentőmellényt.
A székely ember hozzáállása, viselkedése és sunnyogásnak vagy csavaritosságnak nevezett viselkedése által kedvez önmagának.
Míg én és a magam fajta - egész életemben önmagamat hajszolom. Vagy másként - önmagam első számú ellensége leszek.
Számomra nincs kibúvó.
Míg ők - ha már nem megy - a varázslatok mögött keresnek menedéket.
Hát nem érdekes???

Bízom benne - hogy a gyermekeim gazdagonak ezáltal a legjobban.
Meglesz bennük az a kíméletlen önkritika is amit én kötöttem bele - és az a csavarosság, amit székely mivoltuk horgolt bele - életük egyedi és csodálatos hálójába.