Olvasói aktivitásomnak periódusai vannak. Gyermekkorom óta. Talán mert így tanított meg bátyám olvasni...nem tudom.
Első emlékeim a könyvekkel való találkozásomról édesapámhoz kötődnek. Mindkét szülőm nagyon szeretett és mai napig szeret olvasni. De anyum - gyermekkorom alatt ugyebár anyai szerepének fénykorát élte, ami azzal volt egyenlő, hogy nem igazán találtam soha rá egy fotelben, kedvenc könyvéből csemegézve. Gyakoribb volt anya a tűzhely mellett, vagy anya a porszívóval, vagy anya mosás közben - képével való találkozásom.

Apum ő ha otthon volt, vagy szabadeurópázott, vagy petőfirádióbudapestezett - ami egyenesen arányos volt azzal, hogy bármit mondani véltünk, egy hatalmas sssssssssstttttttttt-be torkollott, vagy olvasott. Érdekesen tartotta a könyvet. Két ujjával fogta le középen a lapokat, maradék három ujja a könyvet támaszotta. Az első amit ki sikerült betűzni - P...A...SS...U...T...H volt. Sokszor kértem, hogy olvasson hangosan. Hiába magyarázta, hogy nem nekem való, nem engedtem a magaméból. Aztán olvasott. Persze, hogy semmit nem értettem, de nem is ez volt a lényeg. Hanem az, ahogyan a hasán el lehetett nyúlni békapózban és hallgatni a hangját.

Anyu esténként ki tudja honnan becsempészett Nők Lapját olvasott. Ilyenek voltak benne Honti Hanna cáfol... ezen jó sokat lehetett gondolkozni. Ki a franc az a Hontihanna és mi a szar az, hogy cáfol???

A testvérem valami tíz évesen adta az első igazi könyvet a kezembe. Eddig mesékkel traktáltak. Azt mondta - Cseszmir (így szólít máig) - itt az idő, hogy ne szarozz tovább. Hanem olvass. Azóta sem tudtam abbahagyni. Az első regényeim indiánkönyvek voltak - aztán minden ami otthon megvolt, aztán elmentem a könyvtárba. Mindenhova volt belépőm - de úgy, hogy elég gyakran be is léptem.

Utána, ahogy mondtam, korszakok következtek. Például nekirugaszkodtam Tolsztojnak - akkor addig nem hagytam abba, amíg az összes Tolsztojt ki nem olvastam. Aztán így tovább íróról, íróra, költőről, költőre. Most sem változtam. Ha blogot nyitok ki - mert odacsalogat egy felkapott írás, addig maradok, amíg legalább húsz magömlést át nem böngészek. Ha az illető nem olyan termékeny fajta, mint én - akkor mindent. Addig meg sem állok. Mert egészében látni akarom - jó és rossz napjain, termékeny és kevésbé áldásos időszakaiban.

Tavaly kora ősztől - tél végéig újraolvastam minden Müller Pétert. Hallani akartam felnőtt fejjel, anyaként - ahogy a magja a lelkembe hullik. Megérte. Szerettem. Áldásos időszak volt ez az életemben.
Most ismét a szakkönyvek kötik le a figyelmemet. Különösen szeretem az őszinte, tapasztalt és emberszagú elméletalkotókat. Nem sok van belőlük, de magyar szinten kimagaslóan jól képviseltetjük magunkat ebben is. Közben tegnap olvasom a - Családi Boldogság-Családi Pokol? Az együttélés művészete című könyvben, hogy mennyire fontos a gyermek éltében a szülők közötti kapcsolat. És hogy tulajdonképpen - a gyerek ezzel a lenyomattal jön világra - amit aztán egész életén át magával visz - tudatalatti vagy tudatos hatásként. Közismert tény - de most másként szól hozzám.
És elszomorodom.
Végiggondolom a terhességet megelőző életünket, az egyéni kis terheinket - aztán a közös terheket - és realizálom, hogy Úristen, mi lehet ezekben a gyerekekben....

Kis idő múlva megnyugszom.
A mi időnkben sem volt jobb. Csak most jobban figyelünk.
Szegény anyu gyakran mondogatja - azért a sok hülye gyerek, mert felfigyeltek rájuk. Régebben is ennyi volt, csak a munka-háztartás-barátok-nevelés közepette nem volt időnk ezekkel ennyit foglalkozni. Ma nem engedheted ki magukra a gyerekeket. Ti amikor fele ekkorák voltatok - a háromkerekű biciklire kötöttünk egy üveget. Ha az üveg zakatolt, a környéken voltatok, ment a bicaj, nem volt baj. Ha a zaj megszűnt - azonnal kifutottam, hogy megnézzem mi van, majd vissza a konyhába.
Anyum van annyira okos, hogy rendszerint agyonlője az igazságot.

Itt volt például a jajjistenemlevanragadvaagyermekpucájánabőr periódusunk. Az orvosnő kijelentette, hogy vágni kell és feltépni és minden. Nyilván érdeklődtem. A két testvérem meséli - bazdmeg Cseszmir - mi annak idején a kádban feltéptük. Vérzett és meggyógyult. Onnan aztán nem volt gond. Anyum kontrázik, mint a cigány cimbalmos, hogy neki eszébe sem jutott senki farkán a bőr - örült, hogy lyuk volt a seggén...

Nem mentünk orvoshoz - mert hallottam, hogy azon fiúk 99%-nak, akiken végrehajtották ezt az embertelen műveletet, visszaragadt a bőr.
Kerestem egy köztes megoldást. A fiamat levetköztettem jóval fürdés előtt és hagytam, hadd csodálja magát. Nyilván előbb-utóbb rettenetesen kíváncsi lett, hogy mit takar a bőr a pucáján. És rángatni kezdte. Nem jött. Felküldött egy gumikigyót - felszakította vele - ez napokig fájt. Aztán tépászni kezdte. Múltkor újságolja - anyu, te tudtad, hogy nekem lila a pucám?
Mondom azt nem - de hogy mennyire örülök, hogy te már tudod - elmondani nem tudom...

Szóval - curiknye a paraszti logikához. Lehet, hogy kevésbé mereven, kevésbé feszesen és tudatosan - fel-fel oldódnak a dolgok a maguk természetéből adódóan is. Nem szükséges az állandó para...