Milyen érdekes az a tény, mely szerint az ember egy bizonyos életkor után
már elveszíti rugalmasságát és képtelen a változásra, fejlődésre. Nem tudom.
Nem igazán értek ezzel egyet – mindamellett, hogy vallom, a szokás nagy úr.
Alapvetően hiszek a második és sokadik esély intézményében – és szeretek
hinni abban is, hogy minden egyes embertársam képes alakulni, fejlődni,
változni – bizonyos események, fájdalmak és szenvedések hatására.
Amikor én még gyermeklány voltam – divat volt a boldogtalan házasságba való
beledöglés. Az emberek nem váltak. A városban élők zöme – valahonnan faluról
jött be és feltételezem az első és legerősebb akadály a boldogító – tovább
aztán egy tapodtat sem kimondásában – a falu szája volt. Na de mit fognak
szólni...címen.
Így hát – sokan szenvedtek csendben az otthoni pokol leple alatt.
Akik ezt is megunták – éltek azzal az alternatívával, hogy kavartak
kollegákkal, csoportvezetőkkel, pártitkárokkal – annak függvényében, hogy ki
merre aspirált. A házastárs természetesen tudta – csak hát számára is
elviselhetőbb volt az otthoni pokol minekutána nyugodtan lehetett büdöskurvázni
a feleségét. Mert nem ő érezte magát felszarvazottnak – ugyebár minden azon
áll, hogy honnan is nézzük a problémát – hanem abból az aspektusból tekintett
az egészre, hogy végre van egy kielégülést nyújtó bünbakk, akit éjjel nappal
lehet és kell is okolni.
Szóval ebben az időben az én szüleim őszintén kezet fogtak – és az egyik
elment jobbra a másik meg nem tartott vele. Nagy törés volt. Annál is inkább,
mert akkoriban ezt még magyarázni kellett. A pedagógusok – maguk is
boldogtalanságban tengődő alanyok – hallani akarták a más virtusainak
történetét. Ezért mivel mindenhol egyedül voltam, aki válás miatt veszítette el
egyik szülejét – jól kivalagásztak. A félárvákat sajnálták, pátyolgatták –
nekem mesélni kellett a boldogtalanok gyerekei és a tragédia sújtottak helyett
is.
Kívácsian kérdezgették hogy élünk, van- e a szülőknek új kapcsolata, apu
támogat-e, sűrűn találkozunk-e, meg ehhez hasonlók.
És akkor elhatároztam, hogy gazember leszek. Jól is működött a dolog. Volt
egy olyan előnye ennek az útnak, hogy rengeteg alternatíva tárult elém. És
egyszer egy adott ponton – valami süket banda tagjaként az egyik idióta azt
mondta nekem – hogy hülye kurva... Olyan volt, mintha fejbevertek volna. Az
volt a Pálfordulat születésipontja. Megtorkásztam és eldöntöttem, hogy
továbblépek. Nekem egy analfabéta se mondhassa joggal, hogy hülyekurva. És
onnan rettenetesen komolyan tanulni kezdtem. Azóta már nem vagyok ennyire
érzékeny a fent említett kifejezésre. Rájöttem, hogy vannak dolgok amiket csak
nem lehet kivetközni. Na ez is egy ilyen.
De itt vannak a közéleti szereplők, politikusok, miegymás.
Megbélyegezzük, cimkézzük őket – ez tolvaj, az sunyi, az hazudik, az buta,
az sovén, az felelőtlen, amaz pedig inkompetens.
És egyszer csak történik valami és olyan módon reagálja le és úgy
cselekszik, hogy megdölti minden addigi vele kapcsolatos előítéletemet.
És döntést kell hoznom. Le kell reagálnom.
Hogy akkor most tulajdonképpen mi is van.
És fel merem-e vállalni azt – akár önmagam előtt is, ami bennem van.
Mert az egy dolog, hogy az emberek fejlődőképesek... – de vajon én, igen-e?
Ezeket gondoltam végig – miközben teljes ön-kongruenciával lájkoltam a
Borbély László közleményét – a március tizediki eseményekről....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése