És akkor itt van az a kislány, aki ekkora port kavart a trikolorral. Nem nagy ügy, ugyebár, de ahhoz, hogy felfogjuk ennek a tettnek a súlyát a molekuláinkba kell legyen, a kollektív tudatallattinkban kell tomboljon az évszázadokra visszavezethető - közösen elbaltázott, fájdalmakkal, szenvedésekkel és soha helyre nem hozott baklövésekkel teli múlt.
Nem mondtam, hogy az övéké, mert nem.
Nem vallom, hogy a miénk, mert ez sem.
Azt állítottam, hogy közös - mert sorozatos interakciók során alakúlt ki.
Félreléptek és félreléptünk. Aztán, hogy akarva-akaratlan - szándékosan, véletlen - vezetve vagy manipulálva - az nem lényeges. Megtettük és megtették. És csak ez számít utólag.

Amikor én középiskolás taknyász voltam - rengeteget írtam. Suliújságot is vezettünk. Imádtunk fontoskodni. Egyik nagymagyar tanár az iskolából felfigyelt a cikkeimre és félrehívott az egyik szüneten. Arra kért, hogy írjak a román-magyar diákkapcsolatokról - iskolánkon belül, valamint a román igazgatónk csak román diákoknak kedvező sorozat intézkedéseiről, ami nem maradhat szó nélkül.
Adott egy ficujkát amin a kulcsszavak voltak - amiknek minden áron benne kell lenniük a cikkben.
Igazi írói kihívás.
Nem mondhattam nemet.
Pláné 17 évesen nem.

A cikket megírtam, leadtam a tanárnak, ahogy kérte és boldogan éltem addig, amíg be nem hívattak az igazgatói irodába.
A tágas teremben 6 tanár áll, plusz az igazgató és az oszim.
Három magyar - egyik ezek közül a nagymagyar - három román, akikből kettő tanított - egyet csak látásból tegeztem.
Lehordtak mindennek, hogy szégyent hoztam az iskolára.
Nem értettem semmit.
Megmutatták a cikket a Népújságban - amihez nem adtam az engedélyemet. Hiszen arról volt szó, hogy a cikket a suliújságnak írom.
Hamar átfutottam a cikk tartalmát.
Egyetlen mondat sem volt az enyém...
Tele volt gyűlölettel, elfojtott haraggal és dühvel, vádakkal és rágalmakkal.
Mondtak még minden félét - aztán azt is, hogy kidobnak és kiküldtek az ajtó elé, hogy ott várakozzam a döntésük eredményére.
Olyan tíz perc múlva kijött az oszi utánam és behívott.
Mondta - hogy megszületett a döntés.
Utólag derűlt ki a banketten, hogy EGYIKE A ROMÁN TANÁROKNAK - tehát nem az a tanár, aki felkért!!!!! és aki helyettem írta meg és az én nevem alatt robbantotta ki a cirkuszt - fogta egyedül a pártomat, mondván, hogy egy 17 éves gyerek nem így ír... Egyszerű logika...

Ami a román, trikolort viselő leánkát illeti - ugyanezt feltételezem róla is.
Valaki a fejébe baszta a zászlót, aztán most issza a levét - trikolorban - az egész ország.

A sunyi tanár meg, egy hét után a cirkusszal - megkeresett és elmondta, hogy köszöni, hogy nem köptem be, mert őt kirugták volna és hát családja van...
Azóta is ha az utcán szembe jön velem - átmegyek az út másik felére. Pedig nem is román, ugyebár...

A leánka - vajon kit fog elkerülni - még tíz, húsz év múlva is?