Édesanyámnak - volt egy nagymegmondása még a nyolcvanas években. Miszerint az emberek 99% miután béver a kontya alá egy pohár valamit - azonnal mesélni kezd. A férfiak a katonaságról, míg a nők a szülésről kezdenek el sztorizni. Ezt jó végighallgatni egyszer, mert sok minden kiderülhet - de már sokadikszor bizony eléggé fárasztó lehet - tehát már a konyt alá ütésnél fel kell venni a nyúlcipőket és menekülni kell, mert különben garantált a sértődés. Nem az a felszínes, amely megbocsátódik a következő alkalomra, hanem az a mélyről jövő, mely gyűlöletbe csap át.

Gondoltam mesélek egyet én is a szülésről, ha már nem lehettem katona. Pedig egész életemben arra készültem, hogy katona lehessek - de végül elintéztem egy szüléssel.
Amikor én teherbe estem - vagyis hát nem volt teher, hanem igazi áldás - a férjem még katolikus papként szolgált. Titkolni kellett utolsó utáni percig állapotomat, majd annak körülményeit és a felelősöket. Sikerült is. Hogy mennyi fájdalommal járt ez együtt - na arra nem lenne elég egy egész blognyi tárhely, hogy bévezessem, de ezt is sikerült mára már arrébbtolni.
Ott álltam babaszületés előtti percekben és arról próbáltam meggyőzni az uramat, hogy fordítson nekünk hátat bátran, két lábbal állok én a föld felszínén, nem lesz semmi baj, megbírkozom mindennel.
De nem sikerült elhajtani.

Akkor meg bementem a szülészetre.
Túlhordásban voltam - nagyon drága orvost kentünk le, hogy simán menjenek a dolgok.
Akkor hozták frissen a 4D-s ekográfot a korháznak, gondolták kipróbálják rajtam. Lefektettek és megnézték Annát.
Mondták szép szép meg jó jó, de nagyon kicsi. Alig lesz két kilónyi ez a gyerek 4D-ben.
Jelzem - ekkor nagyjából akkora voltam mint egy jóltáplált elefánt. Amikor az emberek meglátták a hasamat - hátrahökköltek. Nehézségek árán tudták csak leplezni megdöbbenésüket.
Jó. Vártuk az alig 2 kilós babát. Ahhoz hogy megszülessen 4 kilóval és hatvankét centivel. Nesze neked eszköztár címen.

A fájásaim hétfőn este kezdődtek el. Idegtépően, periódikusan és csillapíthatatlanúl.
Bevágtak egy egy ágyas külön szobába, hiszen az orvos aki értem felelt éppen nem volt gárdás. Lábújjhegyen léptek be, éppen csak bekukkintottak - majd amikor elhangzott, hogy kinek a felelőssége alá tartozom, elmenekültek. Ma sem tudom miért.
Egy nővérke behozott egy adott ponton egy rezsót és kedvesen megkérdezte, nem zavar-e ha itt melegíti fel valamiét. Mondtam nem, nyugodtan. Betette, felrakta és kiment. Közben már olyan fájásaim voltak, hogy kis híján kiugrottam az ablakon. Ez volt kedd este. Elszenderültem - mert a fájások kis időre abbamaradtak és történetesen hánynom sem kellett. Ritka pillanatok egyike volt ez. Rövid idő múva arra ébredtem, hogy ég a rezsó és füstől a konektor. Ijedtemben alig tudtam segítséget kérni.
A fájások egész éjjel folytatódtak. Nem indult be a szülés hát perfúzióra kötöttek, vagy azt belém - na részletkérdés. De ettől sem. S ez már volt szakadatlanul szerda délután. Azzal éltem túl, hogy a perfúziós állvánnyal szaladtam a folyósó egyik végétől a másikig. Mindezt estig. Amikor már tényleg éreztem, hogy semmi erőm.
Mondom vécére kell mennem.
Mire ők, jajj szó se róla - ez a szülés. Nem engednek. Mondom ember - csak tudom mi a széklet és ez az. Nem, nem - ez a szülés, me olyan mint a szarás, csak más. Nem engednek. Mondom de én kimegyek - majd tartom a fejét és kész, akkor is vécére fogok menni. Saját felelősségemre kiengedtek - egy hármas kisérettel. Két orvosis lány és egy orvosis fiú. Szegények már egy napja nézték a táguló csatornáimat félóránként - mondtam magamnak - vécézni most már egészen barátilag fogunk.

Tiz órakkor végre beindult a szülés. Akkora már négy szülést néztem végig élőben. Képzelheted mik járhattak a fejemben...
Végre én jöttem.
Felerőszakoltak az ágyra, és hátra fektettek. Ordítottak, hogy nyomjam.
Mondom én így nem tudom - csak guggolva és magyarul.
Erre bosszankodtak.
Leszáltam és guggolva vajudtam. Nem örvendtek. Mondták - fata e dusa de tot. De ez volt a minimum harmadik nap után.
Az egyetemistákat beállították a szülőcsatornámmal éppen szembe. Azok hárman holt fehéren és megrettenve nézték az akciót. Ki akartak egy adott ponton futni - de mivel ők voltak az egyetlen magyarok a szobában - mondtam nekik, vagyis kiáltottam, hogy ha kimennek megölöm őket.
Anna is én is megszenvedtük születésünket.
Miközben elvitték Annát rendbetenni - hívott az uram. Kértem az egyetemistákat vegyék fel a telefont. A srác vette fel - élesen hallottam, hogy ennyit mond a marhája - megszületett. Mire kérdezhette az uram - hogy én hogy vagyok. A srác meg őszintén - még él... S letette.
...
Anna egy nagyon nehéz gyerek.
Kellett nekünk ez a nagyon nehéz szülés. Máskülönben nem lennék képes ennyire szeretni.
Amikor hisztizik és ránézek mindig eszembe jut első útunk a nagyvilág fele.
Amikor én elhatároztam, hogy felveszem a kesztyűket és harcolni fogok - ő meg azt mondta, egye fene..mellém szegődik.